Az elmúlt mintegy fél évszázadban látványos karriert futott be mind nemzetközi, mind országos és regionális szinteken a környezetvédelmi szabályozás. A teljesen új, azelőtt mindössze nyomokban fellelhető "ökológiai paradigma" alapjaiban változtatta meg az emberiség természethez fűződő viszonyát és a világban betöltött szerepéről alkotott elképzeléseit. Az államok és nemzetközi szervezetek elismerték és beemelték céljaik közé a környezet megóvását, beépítették különféle tevékenységeikbe a környezetvédelmi szempontokat, különféle programokat és kutatásokat indítottak, aminek köszönhetően nagyszámú, környezetvédelmi tárgyú nemzetközi szerződés és egyéb dokumentum született.
Mindezek ellenére a környezet állapota folyamatosan romlik, a kialakított szabályok sem a már kialakult környezetvédelmi problémák utólagos kezelését, sem az újabb problémák kialakulásának a megelőzését nem voltak képesek biztosítani. Az elmúlt néhány évben pedig egy minden eddiginél fenyegetőbb jelenséggel, az éghajlat változásával kellett szembesülnünk, miután tudományosan is bizonyítottá vált, hogy ennek a változásnak az emberi tevékenységek által kibocsátott üvegházhatású gázok (ÜHG-k) növekvő koncentrációja az oka.
2009. december 7-18. között Dánia fővárosában, Koppenhágában került megrendezésre az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményével (UNFCCC) kapcsolatos nagyszabású nemzetközi konferencia (COP15).1 Jelentőségét az adta, hogy a Részes Felek Konferenciájának 1997. évi harmadik ülésszakán, 1997-ben elfogadott, majd nagy nehezen 2005-ben hatályba lépett Kiotói Jegyzőkönyv - melynek 3. cikke értelmében a feleknek együttesen legalább 5%-kal kellett csökkenteniük az ÜHG-k összes kibocsátását a 2008-2012 közötti kötelezettségvállalási időszakban2 - csupán 2012-ig szól, ezért szükség van az ezt követő időszakra vonatkozó, kötelező erejű nemzetközi megállapodás kidolgozására.
A rendezvény azonban látványos kudarccal zárult, már ami az eredeti célkitűzések teljesítését illeti, hiszen mindössze egy 2,5 oldalas szöveget sikerült "tudomásul venni", amely nehezen képezhetné a további tárgyalások alapját, hiszen alig tartalmaz konkrétumokat, egyértelmű kibocsátás-csökkentési célt pedig egyáltalán nem.3 Jogi kötelező erővel nem rendelkezik, mindössze egy politikai megegyezésnek (’accord’) tekinthető.4
Az alábbiakban megkísérlem összefoglalni, hogy milyen okok vezettek a tárgyalások sikertelenségéhez, és valójában miért nem okozhat meglepetést, ha esetleg 2010-ben sem születik meg a kompromisszum a világ országai között. A koppenhágai klímakonferencia kudarca ugyanis nem egyszerűen a diplomáciai tárgyalások eddigi gyakorlatának, vagy a nemzetközi szabályozásnak a hiányosságaira hívja fel a figyelmet, hanem a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer teljes átalakításának a szükségességére.
A tüzelőanyagok égetése, az ipar által okozott légszennyezés, a vizek megnövekedett mértékű felhasználása és szennyezése, a hulladékok mennyiségének és veszélyességének növekedése, a túlhalászás, a túllegeltetés, a fakivágások, a fokozott műtrágya- és növényvédőszer-használat, valamint a nemzetközi kereskedelem és az urbanizáció következményei miatt csökken a biodiverzitás, fogynak a fajok élőhelyei, pusztulnak a termőtalajok, csökken a felhasználható édesvíz-készlet, rosszabbodik az emberek egészségi állapota. A felsorolt globális problémák bármelyike önmagában is képes lehet arra, hogy a mai életszínvonal fenntartását legkésőbb pár évtizeden belül lehetetlenné tegye. Olyanok, mint egy-egy pokolgép, optimista becslések szerint nagyjából ötven évre beállítva.5 Természetesen a környezet romlása nem szándékos tevékenység eredményeként következett be, hanem a gazdasági-társadalmi tevékenységek "melléktermékeként". A figyelembe nem vett mellékhatások azonban az elmúlt kétszáz évben főhatásokká növekedtek.6
A felsorolt környezeti problémák egyik alapvető jellemzője, hogy igen változatos és összetett módon jelentkeznek, és a rájuk adott válaszok is szükségképpen sokfélék és bonyolultak. Az ellenük folytatott küzdelem, a nemzetközi közösség erőfeszítései ezért egyelőre nagyon csekélynek bizonyulnak ahhoz, hogy egyre több területen történjen érdemi előrelépés. Súlyosbítja a problémát, hogy a környezeti politika esetén különösen nehéz megtalálni azt a kényes egyensúlyt, amely biztosítja a hatékony döntéshozatalt a helyi, regionális, nemzeti és ez fölötti szintek között.7 A környezeti rendszerek másik sajátossága, hogy minden mindennel összefüggésben van, ezért a problémák a közöttük fennálló, szoros kölcsönhatások miatt rendszerint kölcsönösen súlyosbítják is egymást.
Az általunk használt természeti erőforrások végesek, és sajnos már túlléptük azt a pontot (a környezet ún. eltartó-képességét), amely ezek maximális kitermelhetőségét jelenti, figyelembe véve a környezeti elemek megújulási képességét.8 A Világ Természetvédelmi Alap (World Wildlife Fund - WWF) évente kiadott, ún. Élő Bolygó Jelentései9 szerint az emberiség az 1980-as évektől kezdve jóval többet használ fel a bolygó által megtermelt (természeti) erőforrásokból, mint amennyi az adott évben újratermelhető lett volna. Más kutatások ezt úgy fogalmazzák meg, hogy az emberiség ún. "ökológiai lábnyoma" egyre nagyobb a rendelkezésre álló kapacitásoknál.10
A "hagyományosnak" mondható környezeti problémák mellett egyre aggasztóbbak az emberiség lélekszámának a növekedéséből származó környezeti terhek. A népesség globális szinten egészen a XVII. századig rendkívül lassan emelkedett, 1650-ben körülbelül félmilliárd fő volt. A halálozási arányok csökkenésével azonban a lakosságszám egyre nőtt, különösen a XX. században.11 A népesség szinte "szuperexponenciális" növekedése12 pozitív visszacsatolásként tovább növelte a szegénységet, ami napjainkra öngerjesztő folyamattá vált (szinte lehetetlen már megmondani, hogy a népesség növekedése okozza a szegénységet, vagy fordítva, a szegénység a további népesség-növekedést). Az ENSZ becslései szerint13 a Föld népessége 2012-re eléri a 7 milliárdot, 2050-ben pedig meghaladja a 9 milliárdot.14 A növekedés 97%-a a fejlődő országokban (Ázsia, Afrika, Dél-Amerika és a karibi térség országaiban) valósul meg, a fejlett országok közül az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában várható a legjelentősebb gyarapodás, részben a bevándorlásnak köszönhetően.15 Hiába kezdett tehát csökkenni a népesség növekedésének üteme az 1970-es évektől, mivel a Föld lakossága soha nem volt még ekkora, ezért az éves hozzáadott növekedés így is nagyobb, mint valaha. Elérkezett az emberiség eddig legnagyobb generációjának a története, és nagyrészt az ő döntéseik következménye lesz, hogy hol áll majd a világ népességszámlálója a század közepére.16
A globális problémák kialakulását az okozta, hogy főként az ipari forradalom kialakulásától kezdve megváltozott az emberi tevékenységek hatásainak a nagyságrendje, ennélfogva a kockázatok és káros következmények is sokkal súlyosabbá váltak nem csupán az élővilágra, hanem immár magára az emberiségre (ezen belül a jövő nemzedékekre) is. Összességében megoldhatatlan feladatnak tűnik ennyi ember számára akár egy minimális szintű, de még tisztesnek tekinthető életszínvonal biztosítása, ettől függetlenül sejthető, hogy a klímaváltozás mellett a népesség növekedése lesz a nemzetközi politikát leginkább foglalkoztató kérdés a következő évtizedekben, figyelembe véve különösen a két probléma között fennálló szoros kapcsolatokat.17
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
