Erdős Csaba: Recenzió Kukorelli István és Tóth Károly - A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai c. könyvéről (KJSZ, 2017/1., 71-74. o.)

Kukorelli István és Tóth Károly műve az Antológia Kiadó gondozásában, a RETÖRKI Könyvek 13. köteteként jelent meg 2016-ban Lakitelken. Ahogyan a RETÖRKI Könyvek valamennyi kötete, e mű is a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum szakmai támogatásával készült el, a sorozatszerkesztői feladatokat Bíró Zoltán látja/látta el. A könyv a sorozat egységes külső megjelenéséhez igazodik, puhakötéses, ennek ellenére "súlya van", köszönhetően a 419 oldalnyi terjedelmének és B5-ös méretének. Az alapvetően történészi, elsősorban politikatörténeti szemléletű sorozat kereteibe jól illeszthető e mű is, noha bizonyos részeiben a politika- és alkotmánytörténeti[2] nézőpontokból "kikacsintgat" az összehasonlító alkotmányjog területére is.

A könyv jellegét tekintve gyűjteményes mű, hét, változatos terjedelmű tanulmányt tartalmaz (a legrövidebb 20 oldal, a leghosszabb 130 oldal), amelyek közül hármat Kukorelli István, négyet Tóth Károly jegyez. Már a tanulmányok páratlan számából is kitűnik, hogy nem párhuzamos elemzések várnak az olvasóra. A jogintézmény bemutatását mindig csak az egyik szerző interpretációjában ismerhetjük meg.[3] Kukorelli István írt (1) az utolsó "rendi" Országgyűlés jelentőségéről, összetételéről, annak változásairól, (2) az Antall-Tölgyessy-paktum következményeiről, illetve (3) az Alkotmánybíróság előzményeiről, létrejöttéről és jellemzőjéről. Tóth Károly tollából olvashatunk (1) az Országgyűlés problémáiról és az alkotmányozó nemzetgyűléssel kapcsolatos tervekről és kétségekről, (2) a kétkamarás Országgyűlés kihívásairól, (3) a kétharmados törvények kérdéseiről, valamint (4) az államfői tisztségről.

A rendszerváltozás bármely témaköre - éppen értelmezésének, megítélésének sokféleségére tekintettel - szinte ezüsttálcán kínálja a paralel tanulmányokból álló kötet összeállítását, amelynek azonban akkor van létjogosultsága, ha egymással ellentétes álláspontokat képviselő szerzők azonos tárgyú írásait gyűjtjük csokorba. Kukorelli István és Tóth Károly esetében ilyen, egymással szembenálló értelmezés szinte kizárt: ahogyan Trócsányi László a kötet előszavában fogalmaz,

- 71/72 -

"nem haboznék két szerzőnket népi közjogásznak nevezni. [...] Lakitelek szelleme mindkettőhöz közel áll. Mindketten vidéki származásúak, akik nem lettek hűtlenek ahhoz a vidékhez, ahonnan elindultak."[4] És itt még nem ért véget az életrajzi és - talán ennek is köszönhetően - szakmai attitűdök hasonlóságának listája, amely, a kötet gyűjteményes jellege ellenére, megalapozza az alkotók szerzőtársi minőségét, kapcsolatát.

Ugyanez az összehangoltság érződik a tanulmányok stílusában is, valamennyi a "kívülállók" szenvtelenségét, objektivitását tükrözi, noha azok nem szorítkoznak a puszta leírásra, értékelő, kritikus hangvételű írások. A kritika elsősorban a kerekasztal(ok) lovagjainak érvelésében tetten érhető logikai bukfenceknek, következetlenségeknek szól,[5] egyik szerző sem esik abba a hibába, hogy a konkrét történelmi helyzetből kiszakítva ítélje meg a tárgyalásokon elhangzottakat és a kompromisszumokat. Az azóta eltelt időszak tapasztalatait, ismereteit nem kérik számon a rendszerváltozás főszereplőitől, de szembesítik őket a következményekkel, döntéseik hatásaival. Az "outsider" nézőpont különösen Kukorelli István esetében figyelemre méltó, mivel, ahogyan arról a kötet borítóját díszítő fotó is tanúskodik, ő már a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon is ott volt a "váltóállítók között": a Harmadik Oldal képviseletében aktívan vett részt a jogállam épületének megalapozásában.

Noha a tanulmányok stílusa hasonló, módszertanukban azért érezhetők különbségek. Ezek közül a leginkább szembeötlő a territoriális jogösszehasonlítás kiterjedt és következetes alkalmazása Tóth Károly írásaiban. Ez csak részben tekinthető a feldolgozott témák különbségéből adódó sajátosságnak (például az alkotmánybírósággal kapcsolatos kérdések is bemutathatók komparatista eszközökkel, de a kétharmados törvények problémája is megérthető enélkül), azaz inkább a szerző tudományos ars poeticája tükröződik ebben vissza. Az összehasonlító szemlélet fontosságát Tóth Károly a könyvben is hangsúlyozza, valamint a komparatisztika hiányát a kerekasztal-tárgyalásokon negatívumként jelöli meg: "A köztársasági elnök más államokban alkalmazott választási eljárási módjait azért tartottuk szükségesnek ismertetni, hogy emlékeztessünk arra: az elnöki megbízás elnyerésének vannak a »nyers« közvetlen-közvetett választáson túli, azoknál finomabb változatai is, amelyekből a »fas est et ab hoste doceri« elve alapján a rendszerváltás közvetlen részesei, tárgyaló felei legalább is »ötleteket« meríthettek volna. [...] Ezekre a variánsokra azonban nem fordítottak kellő figyelmet".[6] Ahogyan arra szintén utal Tóth Károly, a közjogban a komparatisztika mintaadó szerepéből eredő analógia nem automatikusan alkalmazható, így annak szerepe valójában csak a jogalkotó előtt álló, elvileg lehetséges irányok feltérképezésére szorítkozhat. Egy-egy jogintézmény "másolása" egészen eltérő eredményre vezethet, a vonatkozó normarendszer teljes "importja" nélkül, amely pedig szinte lehetetlen. Kiváló példát ad erre a konstruktív bizalmatlansági indítvány, amelyhez Németországban széles parlamentfeloszlatási jog is tartozik, de ez már sem az Alkotmányba, sem az Alaptörvénybe nem került átvezetésre.[7]

Az összehasonlító módszertannak köszönhetően a kötet alapjául szolgáló kutatás földrajzi határai szinte korlátlanul kitágultak, és nem kerülhetjük meg a rendszerváltozás-kutatás egyik legfontosabb kérdését, nevezetesen, a rendszerváltozás "időbeli határainak" tisztázását sem. Abban kialakult a szakmai konszenzus, hogy a rendszerváltozás nem varázsütésszerűen ment végbe, nem egyetlen közjogi pillanathoz köthető, hanem folyamat volt. E folyamatnak azonban sem kezdő, sem befejező időpontja nem tisztázott. A kezdő időpont vonatkozásában számos lehetőség kínálkozik, a teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabbakat említve:

- a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény megalkotása/hatálybalépése, minthogy ez volt az első lépés az átlátható jogalkotás irányába, a törvények tekintélyének visszaállítása és a (törvényerejű) rendeleti, és az alatti jogforrások túlburjánzásának megszüntetése irányában (1987/1988. január);

- a politikai szervezkedést lehetővé tevő gyülekezési és egyesülési szabadságról szóló törvények megalkotása/hatálybalépése (1989. évi II. tv. és 1989. évi III. törvény);

- az ellenzéki szervezkedés intézményesült formáinak megalakulása (Független Jogász Fórum - 1988. november, Ellenzéki Kerekasztal - 1989. március);

- a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdése (1989. június).

Ami pedig a rendszerváltozás lezárását illeti, még nagyobb szórást mutatnak a lehetséges dátumok:

- az első elfogadható esemény 1989. október 23., a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának, az 1989. évi XXXI. törvény hatálybalépésének a napja;