Jelen tanulmány ahhoz a szakmai és tudományos vitához kapcsolódik, amelynek középpontjában a büntetőbíró bizonyítási kötelezettségének (e kötelezettség tartalmának) kérdése áll. Kiindulópontként a szerző, Fázsi László e vitában képviselt álláspontjára reflektálva, az ítélkezés szociológiai hátterét vázolja fel. Állítása szerint a magyar büntetőeljárásról szóló diskurzust hosszú ideje uralják olyan mítoszok, amelyek az ellenük intézett kihívásoknak eddig hatékonyan voltak képesek ellenállni, mivel szorosan összefüggenek a büntető igazságszolgáltatás szereplőinek identitásával. Az ezek által gerjesztett anomáliáknak adja jelen írás politikai-filozófiai és szociológiai megalapozottságú, kritikai elemzését, megfogalmazva egyúttal a fair bizonyítási eljárást leginkább szolgáló megoldás lehetséges irányait is.*
Fázsi Lászlónak a Jogtudományi Közlöny 2021/1. számában megjelent írása[1] értékes adalék ahhoz a Magyarországon évtizedek óta zajló szakmai és tudományos vitához, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy miben is áll (kellene, hogy álljon) a büntetőbíró bizonyítási kötelezettsége.[2] Műfajilag leginkább alkotmánybírósági panaszbeadványhoz, illetve törvényjavaslat-indokoláshoz hasonlító írásában a szerző inkább jogi-szakmai oldalról vizsgálja e kérdést, és arra jut, hogy a jelenlegi szabályozás bizonytalansága alkotmányossági aggályokat vet fel. Végkövetkeztetése az, hogy a jelenlegi törvény (2017. évi XC. tv. a büntetőeljárásról, továbbiakban: Be.) vonatkozó rendelkezései rendkívül bizonytalanok, és így "a Be. 163. §-ának (2) bekezdése által megkívánt »valósághű tényállásra« alapozott bírósági döntésre vonatkozó törvényi követelmény érvényesülése vagy negligálása teljesen az eljáró bíró egyéni szerepfelfogásától (bírói attitűdjétől) függhet".
A következőkben először én is szakmai szempontok alapján teszek észrevételeket az írására, amelynek során az ítélkezés szociológiai hátterére is kitérek. Ezután megvizsgálom azoknak a ki nem mondott előfeltevéseknek a
- 238/239 -
"mitikus" hátterét, amelyekre a cikk épül. Ha ugyanis meg akarjuk érteni azoknak az anomáliáknak az okait, amelyekre a szerző rámutat, akkor nem állhatunk meg a hatályos Be. szövegének dogmatikai elemzésénél, illetve a kapott eredménynek a releváns alkotmányos elvekkel és követelményekkel való összevetésénél. A szerző által jelzett "zsákutcából" való "kitolatáshoz" ugyanis a jelenlegi szabályozás mélyebb, politikai-filozófiai és szociológiai megalapozottságú kritikájára van szükség.
Állításom az, hogy a magyar büntetőeljárásról szóló diskurzust hosszú ideje uralják olyan mítoszok,[3] amelyek összekapcsolódnak, erősítik egymást, és az ellenük intézett kihívásoknak eddig hatékonyan voltak képesek ellenállni, mivel szorosan összefüggenek a büntető igazságszolgáltatás szereplőinek identitásával. Fázsi László cikke annak is kiváló apropóját adja, hogy ezekről a mítoszokról értelmes vita alakuljon ki, és a "mitikus" beidegződésekkel szemben teret nyerjen a "másképp is lehet" kritikai szemlélete, amely mítoszok mögötti realitás megismeréséhez és egy azt figyelembevevő büntetőeljárási rendszer kidolgozásához nyithatja meg az utat. Egyáltalán nem azt akarom sugallni ugyanakkor, hogy a fennálló mítoszoknak ne lenne jelentősége, a mítoszok pozitív funkciója, hogy erősítik a jogállamiság iránti elköteleződést. Revíziójuk ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz, hogy a jogállamiság eszményének megfelelően formálhassuk a szabályozást és a gyakorlatot.
Egyetértek Fázsi László azon következtetésével, amely szerint a bírósági tárgyaláson folyó bizonyítás jogi kereteit meghatározó Be. 163-164. §-ai olyan mértékben bizonytalanok és zavarosak, hogy azokkal kapcsolatban felmerülhet az alkotmányellenesség kérdése is.[4] Nem értek viszont egyet azzal a megállapításával, amely leszögezi, hogy a bizonytalanság következtében egyedül a bíró szerepfelfogásán múlik, végez-e hivatalból bizonyítást.
Az ehhez az állításhoz kapcsolódó "kodifikált" mítosz az, hogy a bírók kizárólag "a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek".[5] Fázsi László is úgy tekint a bíróra, mintha csupán a jogszabályok által hermetikusan zárt térben végezné a munkáját, és nem hatnának rá intézményi kényszerek, annak a szervezeti rendszernek a sajátosságai, amelyben pályaívét befutja, illetve semmilyen módon nem befolyásolnák bizonyos társadalmi elvárások.[6] Ha a jogi rendelkezések elemzését e tényezők figyelembevételével folytatjuk le, akkor láthatóvá válik, hogy sokkal valószínűbb annak a bírói felfogásnak a fennmaradása, amely az eljáró bíró kötelességévé teszi a bizonyítást, akár a vádlott terhére, akár annak javára szolgál annak eredménye. Így a gyakorlat valójában nem lesz kiszámíthatatlan.
Először is, a Be. 164. § (1) bekezdésének[7] alkalmazása eleve egy bírót terhelő bizonytalanságot hordoz: nem lehet mindig előre tudni, hogy egy még fel nem tárt, meg nem vizsgált bizonyíték a vádat alátámasztja majd vagy éppen ellenkezőleg, gyengíteni fogja. E sorok szerzője még bíróként dolgozva (és valószínűsíthetően minden gyakorló büntetőjogász)[8] számos alkalommal tapasztalta, hogy előzetesen bizonyosnak látszott: az adott bizonyítás melyik oldal álláspontját fogja alátámasztani, aztán az eredmény éppen ellenkező előjelű lett. Egy eredetileg mentőnek vagy terhelőnek gondolt tanúvallomás - megfelelő keresztkérdések hatására - az ellentétébe fordulhat. Így a bíró egy általa fontosnak vélt, de az ügyész által nem indítványozott bizonyítás előtt nem is lehet biztos abban, hogy figyelmen kívül hagyhatja, mert az úgyis a vádat támasztotta volna alá.
Fázsi László állításával[9] szemben csupán látszólag rendezi a törvényhozó, hogy mi történik akkor, ha a vádló indítványának elmaradása miatt lesz meglapozatlan a tényállás. A Be. 593. § (4) bekezdése szerint: "Ha a megalapozatlanság nyilvánvalóan a 164. § (1) bekezdésében
- 239/240 -
foglalt kötelezettség elmulasztására vezethető vissza, a megalapozatlanság következményei nem alkalmazhatók." Azonban a Be. egyik mérvadó kommentárja is azt írja, hogy a "nyilvánvalóan" kategória tartalommal megtöltése a bírói gyakorlatra vár.[10] A rendelkezés alkalmazási köre azért sem lesz könnyen meghatározható, mert a meglapozatlanság éppen azt jelenti, hogy az első fokon eljárt bíróság nem tisztázott bizonyos, a meghozott ítélet szempontjából releváns tényeket. Ilyenkor, ahogy írtam, sok esetben nem lehet tudni, hogy a vád alátámasztását szolgálta volna-e az elmaradt bizonyítás, vagy épp ellenkezőleg (és ez esetben a megalapozatlanság következményeit alkalmazni kellene).
Ha ettől a problémától el is tekintünk, és a törvény alapján elvárjuk a vádlótól, hogy ő "tárja fel" a vád bizonyításához szükséges tényeket, akkor is nehéz azt elképzelni, hogy a bizonyítást vezető bíró azért nem fogja részletesen kikérdezni a tanúkat, a vádlottat és a szakértőt, illetve azért nem fogja feloldani a különböző vallomások és más bizonyítékok közötti, esetlegesen felmerülő ellentmondásokat, mert azok a vád alátámasztására lennének alkalmasak. Ugyanis a megalapozatlanság jogcímére hivatkozó hatályon kívül helyezések túlnyomó része ezek elmaradása miatt történik. Az ilyen esetekben pedig a fellebbviteli bíróságnak szinte lehetetlen szétszálaznia, hogy a mulasztás kinek, a vádlónak vagy a bírónak, róható fel. Amíg ugyanis ez a kérdés egy korábban nem ismert bizonyíték beszerzése vonatkozásában általában egyértelműen megválaszolható, a már létező bizonyíték "megvizsgálásának" esetében ez csak akkor lenne lehetséges, ha a bíró semmilyen bizonyítási cselekményt nem végezhetne.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
