A Magyar Jog 2010. júliusi számában elgondolkodtató írást közöl Szathmáry Béla tollából, "Az appelatio ab abusu a magyar jogrendszerben" címmel.1 A Szerző egy gyakorlati kérdés méltányos rendezése - a belső egyházi rendelkezések megsértésével eltávolított lelkészek egyházukkal szembeni jogvédelme - érdekében javasolja a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lvt.) 15. § (2) bekezdése ("Az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.") újragondolását. Véleményem szerint Szathmáry Béla eszmefuttatásának valóra váltása - talán akaratlanul - olyan beláthatatlan következményekkel járó úton indítaná el a magyar állami egyházjogot, mely nemcsak az állam és egyház elválasztott, az egyházi önállóságot tiszteletben tartó működésének elvét kezdené ki, de a vallási közösségek szabad működését a gyakorlatban is veszélyeztetné, és így a vallásszabadságot súlyosan korlátozná. Álláspontom szerint a kiindulópont téves, a gondolatmenet megalapozatlan, az eredmény veszélyes.
Szathmáry Béla alapvetően eltérő felekezeti kiindulópontot vél szinte minden felmerülő jogkérdés mögött, így az emberi jogi (Drittwirkung?)2, elvi megközelítés helyébe hitelvi eszmefuttatások kerülnek. Ugyanakkor maga is elfogadja, hogy a Magyar Köztársaság vallási kérdésekben semleges. E semlegesség azonban nem azt jelenti, hogy az alkotmányjognak különböző felekezeti megközelítések között kellene egyensúlyoznia, hanem azt, hogy az állam egyrészt nem azonosul semmilyen vallással vagy világnézettel, másrészt kerüli az intézményes összefonódást vallási-világnézeti szervezetekkel.3 Az állam szempontjából alapvetően közömbös az, hogy az egyes vallási közösségek miként viszonyulnak hozzá.4 Sem az Apostoli Szentszék nemzetközi jogi státuszának történeti elemzése,5 sem a kálvini teológia bemutatása nem visz közelebb az alapjogi kérdés megválaszolásához.
Az egyházak, vallási közösségek az alapjogi jogviszony jogosulti, és nem kötelezetti oldalán állnak. Amíg egy egyház nem állami jogszabályokat, hanem saját, belső rendelkezéseit sérti meg, vagy módosítja egyes egyháztagok számára hátrányos módon, addig az állam számára nem értékelhető, belső valóságról van szó. A vallási közösségeken belül nincs vallásszabadság.6 A vallásszabadság egyszerre rendelkezik egyéni, közösségi és intézményes vonatkozásokkal. Szathmáry Béla az állam felelősségét keresi arra az esetre is, ha egy lelkészt egyházán belül ér jogsérelem (akár a belső egyházi szabályok megsértésével). Ennek során figyelmen kívül hagyja azt, hogy az egyház nem közhatalmi tényező, hanem maga is az alapjog jogosultja: ha olyan személyt kellene szolgálattevőként alkalmaznia, akit bármilyen okból (az állami jog szempontjából irreleváns hitelvi, egyházfegyelmi vagy erkölcsi elhajlás) nem kíván, akkor ezzel a közösség jogai sérülnének. Feltehető a kérdés: ha a lelkész és az egyház szolgálati (munkaügyi) vitáját állami bíróság elé lehetne vinni, mit tenne a bíróság (és a lelkész), ha az egyház jogi képviselője bejelentené, hogy az illető már nem tagja az adott felekezetnek. Vajon egy egyháztagságát vesztett (pl. hitét elveszítő vagy megváltoztató) lelkészt is munkajogi védelem illetne meg egyházával szemben? Az állam számára ugyanis már az egyháztagság is külső adottság: nem vizsgálhatja, hogy egy vallási közösség kiket, milyen jogokkal tekint tagjának, a tagok belső jogi helyzete között milyen különbségek vannak (pl. férfiak és nők között), ahogy azt sem, hogy egy vallási közösség kit, milyen eljárásban és okból zár ki tagjai sorából. Igen, a lelkész kiszolgáltatott egyházának: ez az egyház szabadságának, azaz a vallásszabadságnak a következménye. Más kérdés, hogy e "kiszolgáltatottsággal" az egyház aligha él vissza. Minden más megoldás abszurd eredményre vezetne. A lejtőn aligha lehetne megállni: az első lépés az elválasztás feloldása a munkavégzésre irányuló egyházi szolgálati viszony vonatkozásában. Félő, hogy ezt újabb lépések követnék az egyházban fennálló számos jogosultság és kötelezettség vonatkozásában: a keresztelésről az egyházi házasságkötésen át a temetkezésügyig kialakulhatnak viták arról, hogy ki "jogosult" a szentségek, szentelmények, szolgáltatások igénybevételére?
Az Lvt. 15. § (2) bekezdése vonatkozásában az Alkotmánybíróság már részletesen kifejtette álláspontját. A 32/2003. (VI. 4.) AB határozat rendelkező részében megállapítja, hogy az Lvt. 15. §-ának alkalmazása során alkotmányos követelmény, hogy "egyház és egyházzal jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat állami bíróságok érdemben elbírálják." Az Alkotmány 60. § (3) bekezdéséből következően az állam és egyház elválasztásának elve tiltja azt, hogy az állam az egyházak belső ügyeibe beavatkozzon. Az egyház és tagjai közötti belső, egyházi jogviszonyt szabályozó egyházi normák betartását az egyház, illetve erre feljogosított szerve - az egyház által megszabott eljárás keretében - kényszerítheti ki. Az állami jogszabályok és az elkülönülten működő egyházi normarendszer alapján nem zárható ki, hogy a két normarendszer hasonló jogviszonyokat szabályozzon. Egyház és az egyház tagja között létrejöhet egyházi jogviszony, melyet a belső,
-148/149-
egyházi normarendszer szabályoz, és így annak végrehajtásában a közhatalom nem vehet részt. Keletkezhet azonban közöttük állami jogszabályok által meghatározott jogviszony is, melyben az állami jog érvényesül, a vonatkozó jogorvoslati rendelkezésekkel. Az állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogok és kötelezettségek állami kényszer segítségével érvényesíthetőek. Ennek egyszerű példája az, amikor az egyházi jogi személy polgári jogi szerződést köt: egy vállalkozási szerződésből, megbízási szerződésből vagy adásvételből származó jogvita nyilvánvalóan ugyanúgy kerülhet bíróságra, mint bármely más természetes vagy jogi személy által kötött szerződés. A tetőfedő és az egyházközség között a templomtető kijavítására kötött vállalkozási szerződés tisztán állami jog alapján jön létre és ekként magától értetődően peresíthető: a tetőfedő felekezeti hovatartozásának a jogviszonyra nincs kihatása.
Figyelemreméltó, hogy az Alkotmánybíróság ezen ügy összefüggésében felhívta egy korábbi, más összefüggésben született határozatát, mely megállapította, hogy az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés, "amely szerint a személyeknek alapvető joga az, hogy - a törvényekben meghatározottak szerint - jogorvoslattal élhessenek az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogukat, vagy jogos érdeküket sérti, nem áll ellentétben az, hogy a személyek - meghatározott esetekben - a jogorvoslathoz fűződő jogok gyakorlását saját maguk mellőzzék vagy azt maguk kizárják." (1282/B/1993. AB határozat, ABH 1994. 675, 678.) Az egyházi alkalmazottak csak akkor fordulhatnak jogaik érvényesítésére állami bírósághoz, ha alkalmazásukra az állami jogszabályok szerint került sor, és a jogorvoslatot nem zárták ki. Munkaviszonyban a jogorvoslathoz való jog nem zárható ki, azonban polgári jogviszonyban (pl.: megbízási szerződés esetén) igen. Ha azonban valaki egyházi személyként végez munkát valamely egyházi intézményben, állami bírósághoz nem fordulhat, mivel közte és az egyház között nem jött létre állami jogon alapuló jogviszony, "alkalmazása" tehát nem állami jogszabályok, hanem tisztán egyházi szabályok alapján történik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
