Az 1990. évi IV. tv. 20 éves születésnapja kapcsán ünnepi ülést tartott a Magyar Jogász Egylet Egyházjogi Szakosztálya. Az itt elhangzott hozzászólások, értékelések azt mutatják, hogy ez a törvény egyházügyi törvényként került be a köztudatba, de a tudományos köztudatba is, holott címe a lelkiismereti és a vallásszabadságról is szól. Ezért úgy gondolom, hogy az ünneplés kapcsán ne csak a vallásszabadság kollektív összetevőjéről, a közösségi vallásgyakorlatról és annak szervezeti formáiról, annak sikeres vagy kevésbé sikeres érvényesüléséről emlékezzünk meg, hanem az egyéni szabadságjogok is legalább ekkora figyelmet kapjanak. És ha már figyelmünket az egyházakra is összpontosítjuk, akkor a lelkiismereti és vallásszabadság jogának érvényesüléséről is essen szó, mégpedig az egyházzal szolgálati viszonyban állókra figyelemmel. Ennek során a törvény két sokat vitatott bekezdésére, a 15. § (1) és ezen alkotmányi rendelkezés tartalmi összetevőjeként jelentkező (2) bekezdésének értelmezésére szeretném felhívni a figyelmet, különös tekintettel arra, hogy már sor került e törvényhely alkotmánybírósági értelmezésére, de felemás megoldás született. Ugyanakkor sajnálatosan a most megjelent Alkotmány kommentár-ban1 a vallásszabadság jogával kapcsolatos fejezetet jegyző Schanda Balázs által képviselt katolikus álláspont kizárólagosságával találkozhatunk csak az egyházi szolgálati viszony mibenlétét illetően, mely vélemény több ponton is vitatott és vitatható itthon és külföldön egyaránt.2 Ezzel a kizárólagossággal sem protestánsként, sem az egyházjog tudomány művelőjeként nem érthetek egyet.
A probléma, továbbá a római katolikus egyházjogászok és az általam képviselt református-protestáns felfogás közötti különbség, az eltérő megítélés három lényeges okcsoportra vezethető vissza. Az első az, hogy eltérően ítéljük meg az egyes egyházak belső normarendszerét, annak jogi mivoltát vagy jogi jellegét illetően. A Magyar Katolikus Egyház3 egyházjogászai egyházuk belső normarendszerét önálló jogrendnek tekintik4, s az Egyház Magyar Köztársasággal való kapcsolatát a megkötött nemzetközi szerződések folytán két azonos státuszú, egyenrangú felek által létrehozott önálló jogrend együttműködéseként értelmezik. Ennek vitatott voltára itt és most nem kívánok kitérni, mert e dolgozatom témája nem a Katolikus Egyház nemzetközi jogalanyiságának sokak által még mindig vitatott kérdése,5 hanem az állami egyházjog és ezen belül a Magyar Köztársaság állami egyházjoga, amely a Magyar Köztársaság Alkotmányán és az ünneplés tárgyát jelentő 1990. évi IV. törvényen (a továbbiakban: Lvt.) alapul. Ezen alapnormák egy adott állam és annak területén működő valamennyi vallási közösség viszonyában a magát semleges államként definiáló Magyar Köztársaság esetében a vallási közösségek egyenlőként való kezelését írják elő. Ebből pedig annak kell következni, hogy a Magyar Köztársaság nem tekinti, mert nem is tekintheti egyik egyházat sem, így a Magyar Katolikus Egyházat, s annak belső normarendszerét sem eltérően, netán magasabb rendűnek a többi, általa egyházként kezelt vallási közösségétől, függetlenül attól, hogy mit gondol erről bármelyik egyház, így például a Magyar Katolikus Egyház. E tekintetben helytálló megállapítást tesz Erdő Péter, amikor a kölcsönösség viszonyát elemezve azt a megállapítást teszi, hogy "A kölcsönösség értelme tehát az állami egyházjogban különbözik attól, amit a nemzetközi jog ismer, mert azok a jogok, amelyekről itt szó van a különböző egyházak és vallási közösségek tagjait nem saját egyházuk jogrendjében illetik meg, hanem az állam jogrendjében, függetlenül attól, hogy ezt az illető egyházak elismerik-e vagy sem."6 Nem lehet pedig másként ez a most vizsgálatunk céljaként kitűzött lelkiismereti és vallásszabadság esetén sem. A magyar állam számára egyik egyház belső normarendje sem jogrend, ahogyan arra az Alkotmánybíróság a 32/2003. (VI. 4.) AB határozatában utal arra hivatkozással, hogy e normarendek mint jogforrások a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényben (Jat.) nem szerepelnek, tehát jogforrásnak nem tekinthetők. Ha bármely jogfogalmat vesszük is alapul, a tárgyi jog általánossága - az a tulajdonsága, hogy rendelkezései valamennyi, az állam területén tartózkodó személyre egyaránt érvényesek és betartása mindenki számára kötelező - egyik, a társadalmat alkotó bármely létszámú közösség esetében sem fog egybeesni az állam területén tartózkodó személyekkel, e közösség sajátos magatartásszabálya általános érvényűvé nem tehető. Így eleve pozitív jogként nem funkcionálhat, nem is beszélve arról, hogy egyik állam sem engedne teret ilyen, a szuverenitását jelentősen korlátozó autoritásigénynek. Ugyanakkor a Szentszék politikai értelemben nem állam, a nemzetközi jogi kapcsolatoknak nem állami minőségében résztvevője, nemzetközi jogalanyiságát, annak terjedelmét a nemzetközi jog és az általa elismert gyakorlat határozza meg.7 A Szentszék státusza voltaképpen a nemzetközi közszolgálat megvalósulása, ahol a széles körű hatásköröket részben a történelem, részben a 400 millió hívő katolikus állampolgárára tekintettel lévő államok egyetértése magyarázza. Így a magyar állami egyházjog szempontjából egyházként tekintett Magyar Katolikus Egyház belső felépítését, működését meghatározó Egyházi Törvénykönyv9 sem egy állam törvénykönyve, olyan jogrend, amelyet bármely állam, így a Magyar Köztársaság is ilyenként kellene, hogy elfogadjon. Azt pedig egyáltalán nem eredményezi, hogy a magyar állam egy idegen szuverenitás szabályrendszerét a saját jogrendjével azonos érvénnyel engedje érvényesülni területén. Erre egyébként a magyar történelem során hosszú évszázadokon át katolikus királyaink is - különösen Zsigmond királyunk óta - határozottan hivatkoztak a ius placeti regii alapján.10 A Vatikáni Megállapodásként közismert szerződés11 pedig a katolikus egyházjog szerint sem a Katolikus Egyháznak a Magyar Köztársaság területén élvezett jogi státuszát rögzítő, a kapcsolatok egész körét tartós jelleggel rögzítő konkordátum, hanem csak részleges megállapodás12 a közszolgálati és hitéleti tevékenység finanszírozásáról. A magyar jogrendszerben nem a nemzetközi szerződésnek minősített jellegétől, hanem a jogrendszerbe történt beiktatásának formájától függően lett jogforrás,13 tekintettel arra, hogy azt a Magyar Köztársaság törvénnyel iktatta belső jogrendjébe. Mindez azonban a Magyar Katolikus Egyház számára nem eredményez a többi, nyilvántartásba egyházként felvett vallási közösségéhez képest eltérő, attól "erősebb" jogi státuszt, így az államtól nem várható el, hogy a felekezeti paritás értelmében a többi egyházzal megkötött megállapodást is erre figyelemmel tartsa tiszteletben, illetve jogalkotását önként igazítsa a Szentszékkel megkötött szerződések-hez.14 Nem várható el, mert ezzel a Magyar Katolikus Egyház megkülönböztetése alkotmányosan nem lenne igazolható. Nem várható el azért sem, mert például a Magyarországi Református Egyházzal megkötött meg-állapodás15 lényegesen részletesebb, az állam és az egyház kapcsolatát árnyaltabban rendező, az autonómia mértékét a Katolikus Egyházéhoz mérten bizonyos tekintetben szélesebb körben biztosító - ezért néhány vonatkozásában alkotmányossági kérdéseket is felvető16 - rendelkezéseket tartalmaz, amely ezen egyház vonatkozásában a megszerzett jogainak csorbítását eredményezné. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy a magyar állami egyházjog keretén belül az állam nem a Katolikus Egyházat, hanem a Magyar Katolikus Egyházat tekinti egyháznak, s annak belső normarendszerét ugyanúgy nem tekinti és nem is tekintheti jognak, mint bármelyik más, általa egyházként elismert vallási közösség belső normarendszerét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
