Az angol büntetőjog és büntetőjog-tudomány tanulmányozása során az első jellegzetesség, ami szembetűnő egy kontinentális jogrendszeren nevelkedett jogász számára, az a (büntető)jogi alapkategóriák világos és mindenki által elfogadott definíciójának teljes vagy majdnem teljes hiánya. Ez vonatkozik a joggyakorlatra és az elméleti művekre egyaránt. A jelenséget csak részben magyarázhatjuk az angol jogászok legendás idegenkedésével az általános fogalomalkotástól, hiszen maguk a kérdéssel foglalkozó szerzők3 is figyelemre méltónak tartják ezt a helyzetet, s keresik az okait. Egyesek szerint a jelenség arra vezethető vissza, hogy a bűnösségi kategóriák különböző kontextusokban eltérő jelentéstartalmakat hordoznak, kaméleonként színüket váltják a szövegkörnyezetnek megfelelően4, ezért egységes definíciójuk lehetetlen.5 A különböző jelentésrétegek mögött viszont a bűnösség által betöltött eltérő funkciók állnak, melyek megragadása és elemzése túlmutat a formális jogi megközelítés szintjén, és morális, szociológiai, politikai szempontok figyelembe vételét követeli meg.6 Mások arra utalnak, hogy a bírák ódzkodnak a fogalom-meghatározástól, mivel ezzel elveszne a jelenlegi rendszer rugalmassága, és lehetővé válna olyan elkövetők mentesülése a felelősség alól, akiket a bírák büntetést érdemlőnek tartanak. Ez a megközelítés nyilvánvalóan a jogi és morális szempontok nem kellő elkülönülését jelzi, és a jogbiztonság szempontjából erősen kifogásolható.
Ugyanakkor az is felmerült, hogy a laikusokból álló esküdtszékek alkalmatlanok a bonyolult jogi definíciók megfelelő alkalmazására, ami szintén olyan vádlottak felmentéséhez vezethet, akik a bírói kar szerint bűnö-sök.7 Ez utóbbi érv egyenesen elvezet ahhoz az irányzathoz, amelyik szerint a különböző bűnösségi kategóriák a köznyelvben kialakult, egységes jelentéstartalmat hordoznak, ezért tartalmi definícióra nincs szükség, sőt az esküdtszék felé sem kell - az atipikus eseteket kivéve - semmilyen iránymutatást adni e kifejezéseket illetően.8 Így a szándékosság, tudatos gondatlanság és hanyagság már nem jogi, hanem ténykérdés, amit az esküdtszék -eljárásának természetéből következően nyilvános indokolás nélkül - köteles eldönteni9. A szavak köznapi értelmére való hivatkozás azonban nyilvánvalóan magában hordozza az eltérő jelentések érvényesülésének a lehetőségét10, hiszen azon a megalapozatlan és téves feltételezésen alapul, hogy a közönséges, azaz "nem szakkifejezések" (ha a bűnösségi kategóriák egyáltalán ide sorolhatók) a felnőtt populáción belül azonos tartalmat hordoznak.11 Ez még akkor sem kielégítő, ha az eljárás hívei a határesetekre figyelemmel részleges vagy negatív (bizonyos eseteket a fogalom köréből kizáró) definíciókat megengedhetőnek tartanak.
Ezen érvek megértéséhez tudni kell azt, hogy részben a common law jogrendszer természete miatt, részben pedig annak a törvényhozói gyakorlatnak köszönhetően, hogy a bűncselekmények törvénybe iktatásánál nagyon gyakran mellőzik a bűnösségi forma meghatározását, a bírói kar szinte elképzelhetetlenül nagy szerepet játszik a bűnösséggel kapcsolatos fogalmak értelmezésében, illetve annak meghatározásában, hogy az adott bűncselekmény megvalósításához szükséges-e bármilyen bűnösségi elem bizonyítása. Így a bíróságok kizárólag az esetjog és a nagyon szűk körű törvényi szabályozás által kötötten döntenek a bűnösségi kategóriák jelentéséről az adott ügyben, ami a legfelsőbb bírói fórum (House of Lords) esetében magában hordozza annak a lehetőségét, hogy egy konkrét ítélet felülbírálata során módosítják egy bűnösségi forma jelentését12, vagy úgy döntenek, hogy egy bűncselekmény esetében bűnösség nélküli felelősség13 áll fenn14.
Mindezek előre bocsátása után egy olyan kifejezés jelentését kell feltárnunk, mellyel az angol büntetőjogi irodalommal ismerkedő olvasó legelőször találja magát szembe: ez a mens rea (bűnös tudat), azaz a szubjektív elem a bűncselekmény fogalmán belül. A "mens rea"-ra fokozottan érvényesek az előzőekben elmondottak, ahogy Fletcher is megjegyzi: "Nincs olyan szakkifejezés, amit több kétértelműség, homályosság kísérne, mint ezt a tiszteletre méltó latin formulát."15
A jogfejlődés kezdeti szakaszában a felelősség megállapítása az angol jogban sem feltételezte az alanyi oldal vizsgálatát, de viszonylag korán kialakult a véletlenek megkülönböztetése a vétkes elkövetéstől, majd a XIII. század elejére a római jog és a kánonjog hatására az angol bíróságok felismerték a mens rea jelentőségét, és fokozatosan kialakították a vonatkozó szabályokat.16 A Leges Henrici-ben a hamis tanúzással kapcsolatban szerepel először a mens rea kifejezés, melynek eredetét legtöbben Augusztinusz egy prédikációjára vezetik vissza, majd klasszikus formájában Coke, a híres jogász Harmadik Institució (1644) című munkájában jelenik meg: "Actus non facit reum nini mens sit rea" (A cselekedet nem bűnös a szándék gonoszsága nélkül).17 Ez a bűnfelelősség elvének korai megfogalmazása, amit a mens rea történelmi jelentésének nevezhetünk, hiszen itt még keveredik a büntetőjogi bűnösség és a negatív morális értékelés. Elsődleges jelentősége ebben a koncepcióban az elítélendő motívumoknak, a "gonosz szándéknak"18 volt. Ugyanakkor mégis objektívnek kell tekintenünk ezt a módszert, hiszen a jó és a rossz, a dicséretes és az elvetendő megítélésében a bíróságok nem az elkövető nézeteit vették alapul, hanem saját etikai beállítottságuk alapján ítélték meg az adott magatartást.19
A XIX. századra a "mens rea" klasszikus koncepciója vált uralkodóvá. Ennek lényege a bűnösségi kategóriák leíró jellegű, értékelésmentes megközelítése, melyhez a filozófiai hátteret az indeterminizmus adta.
Ebben az értelmezésben a motívumok, mint a bű-nösségi formákat megelőző, azokat kiváltó tényezők elvesztették jelentőségüket20; az egyéni, szociális és politikai moralitás kérdéseit a jog univerzális érvényesülése érdekében száműzni kellett a tárgyalóteremből.21 Ahogy Smith és Hogan kifejti, a mens rea szóösszetételen belül a "rea" a cselekmény büntetőjogi tilalmazottságára és nem erkölcsi elvetendőségére utal. Kétségtelen, hogy ezek rendszerint egybeesnek, de kivételes körülmények fennállása esetén el is különülhetnek egymástól.22 A motívumok hivatalos kizárása a büntetőjog köréből azonban nem teljes körű, jelentőségük részben nyíltan (mint a jogos védelem és a kényszer esetében), részben pedig burkoltan (azáltal, hogy a kedvező erkölcsi megítélésű indokokkal cselekvő vádlottak esetében a bíróság vagy az esküdtszék a bűnös-ségi fogalmakat újradefiniálva felmentő ítéletet hoz) újra meg újra a felszínre tör23. A motívumokkal kapcsolatos kérdések azonban még mintegy évszázaddal később is állásfoglalásra késztették a Lordok Házát, a Chandler v. DPP (1964) ügyben, amelyben kifejtették, hogy a vádlottakat vezérlő motívum (az atomfegyverek elleni küzdelem) nem mentesíti őket a felelősség alól, ha megpróbálnak jogellenesen behatolni egy katonai repülőtérre, hogy ott ülősztrájkkal akadályozzák a repülők felszállását. A motívum helyességének, illetve helytelenségének megítélése nem tartozik a büntetőbíróságra, az a politikai viták tárgya lehet.24
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
