A Magyar Jog 2010. évi februári lapszámában jelent meg A bizonyítékok felülmérlegelhetősége a felülvizsgálati eljárásban című tanulmányom1, amelyben a Legfelsőbb Bíróság közzétett eseti döntéseinek elemzésével igyekeztem kimutatni, hogy a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati gyakorlata a Pp. 270. §-ába és 275. §-ába foglalt jogszabályi rendelkezések tartalmának leszűkítésével rekeszti ki a felülvizsgálati eljárásból az első-, illetve másodfokú eljárásban felvett bizonyítás anyagának felülmérlegelését. Hangot adtam annak a véleményemnek, hogy a Legfelsőbb Bíróság vonatkozó - lényegében - egységes gyakorlata nem előzmények nélküli, hanem az 1911. évi I. tc. 534. §-ának a talaján alakult ki. Igyekeztem kimutatni, hogy ez a gyakorlat relativizálja az ítélkezés alapjául szolgáló tényállást, fokozatokat állít fel a bizonyítékok mérlegelésének a helyességében, ami nem felel meg az igazságszolgáltatás rendeltetésének, és a vonatkozó eljárási jogszabályok ilyen szűkítő értelmezése nem indokolható sem a perökonómia követelményével, sem a Legfelsőbb Bíróság munkaterhelésének optimalizálásával.
Utóbb került a kezembe a Magyar Jogászegyleti Értekezések IV. kötetének 27. füzete, amely az 1911. évi I. tc. elfogadása folytán éppen a bizonyítékok felülvizsgálati eljárásban történő felülmérlegelhetőségének megvitatásáról szól2. Ehhez kapcsolódóan áttekintettem a korabeli szakirodalom egy részét és számos közétett eseti döntést. Úgy vélem, ezek értékes adalékul szolgálnak a fenti cikkben kifejtettekhez. Ezért az alábbiakban röviden ismertetem ezeket az eljárásjog-történeti előzményeket, amelyeket nem pusztán jogtörténeti érdekességnek, hanem elsősorban ma is megfontolandó jogpolitikai, és joggyakorlati jelentőségűeknek tekintek.
A felülvizsgálat jogintézményét a magyar polgári eljárásjogban első ízben a sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. (Se.) vezette be ötvözve a korabeli német revíziós eljárás és a francia pourvoi en cassation megoldásait. Több volt a francia megsemmisítési eljárásnál, amennyiben a jogvita végső érdemi eldöntésére is lehetőséget biztosított, és eltért a német eljárási mintától is abban, hogy kiiktatta a harmadfokú fellebbviteli eljárásban a szóbeliséget, fakultatív lehetőségként tartotta csak fenn3. A Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. ("atyja", Plósz Sándor egyetemi tanár, igazságügyi miniszter után elnevezve: az ún. Plósz-féle Pp.) ezen az úton haladt tovább a felülvizsgálat szabályozásában. Bevezetését követően a jogi szakma általánosan üdvözölte azt az európai összehasonlításban is újszerű és élenjáró megoldást, amely lehetővé tette, hogy e perorvoslat nem korlátozódott pusztán a jogkérdésre, hanem - bizonyos korlátok között - kiterjedhetett ténykérdésekre, a jogvita eldöntése alapjául szolgáló tényállásra is. Ennek pontos szabályozása a következőképpen szólt.
A felülvizsgálati bíróság a fellebbezési bíróság ítéletét az abban előadott tényállás alapján vizsgálja felül.
A fellebbezési bíróság ítéletében előadott tényállás megtámadása csak akkor vehető figyelembe, ha a megtámadást a fél a felülvizsgálati kérelemben, illetőleg a válasziratban kifejezetten érvényesítette. A ítéletben előadott tényállással szemben bizonyítékul csak a tárgyalási jegyzőkönyv és mellékletei használhatók fel.
Tényállítás valóságának vagy valótlanságának megállapítását csak azon az alapon lehet felülvizsgálni, hogy a megállapítás jogszabály helytelen alkalmazásával vagy mellőzésével vagy nyilvánvalólag helytelen ténybeli következtetéssel történt, vagy hogy az iratok tartalmával ellentétben áll.
Tényállást az 535. és az 537. §§ esetén kívül a felülvizsgálati bíróság a bizonyítás mérlegelése vagy tárgyalás alapján meg nem állapíthat.
(1911. évi I. tc. 534. §)
Ezzel a törvény lehetővé tette, hogy olyan viták, amelyek ugyan nem szoros értelemben vett jogkérdések, de újabb eldöntésük nem kíván tárgyalást, bizonyítást és bírói mérlegelést, a felülvizsgálat körébe vonhatók legyenek. A bizonyítás anyagának mérlegelését a felülvizsgálati eljárásból a törvény - a § negyedik bekezdésében - expressis verbis kizárta, ugyanakkor - a harmadik bekezdése - megengedte a tényállás felülvizsgálatát, ha annak megállapítása "nyilvánvalólag helytelen ténybeli következtetéssel" történt. Ezzel a különbségtétellel a szakirodalomban és a Curia felülvizsgálati gyakorlatában hihetetlen rabulisztika kezdődött: bizonyítékok mérlegelése és értelmezése közötti különbségtétellel4, mérlegeléssel megállapítható külső tények és következtetéssel megállapítható belső tények megkülönböztetésével5, bizonyítási következtetés és ténybeli összehasonlító következtetés fogalompár bevezetésével, a mérlegelés körébe tartozó alaptényelemek, valamint az azok összetételéből következtetett másodlagos-harmadlagos tények csoportosításával6. És természetesen feszültségek keletkeztek a bírói gyakorlatban7. Továbbá a Curia egyes esetekben a kifejezett törvényi tilalom ellenére is kiterjesztette a felülvizsgálati jogkörét a bizonyítékok felülmérlegelésére. Ennek cizellált módja az okszerűség és okszerűtlenség mérlegének feltalálása volt. Kimondatott, hogy "a mérlegelésben mutatkozó okszerűtlenség is a nyilvánvalóan helytelen következtetés fogalma alá esik".8 (Ezen a mérlegen finomított aztán a Legfelsőbb Bíróság a kirívó okszerűtlenség súlyozásával, míg a ténybeli következtetés helytelenségének a nyilvánvalósági tesztjét készen találta a Plósz-féle Pp. 534. §-a harmadik bekezdésében, de nem a hatályos Pp.-ben.) Tehát jól megrajzolhatóan a korabeli ténybeli
-171/172-
felülvizsgálat túllépett a törvényi korlátokon, kitágította saját mozgásterét.
Érdemes megvizsgálnunk, hogy ha már nemzetközi összehasonlításban is progresszív módon lehetővé tette a korábbi perrendtartásunk a ténybeli felülvizsgálatot, miért kívánta korlátok közé szorítani azt. Ennek ugyanis a maga idejében megvolt a jól artikulált indokoltsága. A Magyar Jogászegylet 1912. évi február 18-i teljes-ülésén Plósz Sándor a következőket mondta: "… az új perrendtartás más alapgondolatból indul ki, mint a sommás eljárásról szóló törvény. Az eltérés az új törvény szövegében azáltal jut kifejezésre, hogy nem pozitíve állapítja meg azt, hogy mikor van helye felülvizsgálatnak, hanem negatíve, hogy mikor nincs. Ezzel a kis törvényhozási technikai módszerrel a felülvizsgálat köre tetemesen ki van tágítva. […] A törvény eme rendelkezése azon a gondolaton nyugszik, hogy mindazt, amit a felülvizsgálati eljárás berendezése mellett, annak keretében a felülvizsgálati bíró elbírálhat, mindazt rá lehet bízni. Nem lehet rábízni a tényállás megállapítását azért, mert a szóbeliség mellett a tényállás megállapításának szóbeli tárgyalás alapján és legalább rendszerint az ítélőbíró előtt felvett bizonyítékok alapján kell történnie. A felülvizsgálati bíró előtt a szóbeli tárgyalást ismételni és a bizonyítást újból felvenni praktikus okokból nem lehet. A felülvizsgálati eljárás ilyen berendezése túlterhelné a felülvizsgálati bíróságot, a felek részére pedig rémítő drágává és hosszadalmassá tenné a felülvizsgálatot."9 A felülvizsgálat intézményének bevezetését indokoló másik lényeges szempontot egy korábbi tanulmányában fogalmazta meg Plósz Sándor: "A másodfolyamodásilag véglegesen határozó bíróságok többsége által azonban egy újabb, nem megvetendő hátrány eredhet. Ez a jogegységnek, az egyes fellebbviteli területeken fejlődő törvényszéki gyakorlat mellett el nem kerülhető megzavarása. Ezen és csakis ezen szempontból egy harmadfolyású bíróság felállítását szükségesnek tartanám."10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
