Az előző Jog, nyelv, pszichológia tanulmány (Torma 2020) arra vállalkozott, hogy a jog és nyelv kutatási irányzatát összekapcsolja pszichológiai elméletekkel és kutatási eredményekkel, ezáltal demonstrálva azt, hogy amikor jogi nyelvről beszélünk, a cselekvő vizsgálata legalább olyan fontos a megértéshez, mint a megjelenő nyelvi konstrukcióé. Ennek bizonyítására a tanulmány az emlékezés, a nyelv, a fogalmi konstrukciók és a sémaelméletek egyes részeit mutatta be, hidat képezve a tárgyalótermi diskurzus, valamint egyes tanúvallomások megbízhatóságának nyelvi és pszichológiai vizsgálata között. A tanulmány második része az első részben bemutatott klasszikus elméletek 21. századi továbbélésén túl az elméletek jogi gyakorlati alkalmazásának területeit veszi sorra.
A jogi gyakorlatban az igazságügyi nyelvészet az a terület, ahol a jogi nyelv és a pszichológia találkozhatnak. Jogi eljárásokban releváns szövegek vagy emberi kommunikációs elemek elemzése mindkét tudomány (igazságügyi nyelvészet és igazságügyi pszichológia) számára egyaránt lehet feladat. Ilyen nyelvi produktumok főleg a segélyhívások, fenyegetések (pl. terrorfenyegetések vagy váltságdíj-követelések), öngyilkossági levelek, vagy polgári jogi eljárásokban a plágiumgyanús szövegek. Ezekben az esetekben az elemzés a nyelvi és stilisztikai szempontokon túl a kommunikátor szándékaira, társas viszonyaira és érzelmi-motivációs állapotára is kiterjed. Nemzetközi felderítési ügynökségek széles körben támaszkodnak pszicholingvisztikai eszközökre a gyanúsítottak anyanyelvének kiderítésére (amikor a kommunikáció nyelve angol, de következtetni lehet arra, hogy az elkövetők nem angol anyanyelvűek), illetve a kommunikátor életkorára (amikor például egy fiatalkorúak által használt internetes alkalmazás felhasználói közül szeretnék kiszűrni az esetleges veszélyt jelentő felnőtteket).
Az első fejezet a tárgyalótermi nyelvhasználat gyakorlatából hoz példákat, a második a hazugságok és szándékos megtévesztés nyelvi jegyeinek felismerésével foglalkozó tanulmányokat mutatja be, míg a harmadik a fogalmi konstrukciók és emlékezetkutatások egy nagyon is gyakorlati eredményével, a kognitív interjútechnika tudományos hátterével és gyakorlati alkalmazásának határaival foglalkozik.
Az Amerikai Pszichológia és Jog Társaság (AP-LS) honlapján 2017-ben jelent meg egy írás, amelyben a szerző az igazságügyi pszichológus kollégák átgondolt és elfogulatlan tárgyalótermi kommunikációjának fontosságára hívja fel a figyelmet (King 2017). A szerző szerint azért van szükség részükről letisztult és félreértésektől mentes kommunikációra, mert az igazságügyi pszichológus szakmai és társadalmi szempontból rendkívül összetett környezetben kommunikál, ahol még egy-egy megszólításnak is nagy jelentősége lehet. Például nem mindegy, hogy az ügyvéd nevén szólítja-e az egyes feleket, vagy csak alperesként utal rá, mintegy dehumanizálva őt. Ez a jogi állapotra utaló megszólítás (justice-involved condition) adott esetben félrevezető és megbélyegző is lehet, azonban egyáltalán nem egyedülálló jelenség. Igazságügyi pszichológus és pszichiáter kollégák is sokszor utalnak egyénekre diagnosztizált mentális állapotuk alapján (mental health condition), mely ugyancsak megbélyegző és akár terápiaellenes is lehet, amennyiben negatív identifikációt eredményezhet. Ezért a szerző azt javasolja, hogy szakmai környezetben, és különösen a tárgyalótermekben a kondícióra való utalás helyett a személyeket helyezzük előtérbe (people-first language). Tény, hogy az ilyen megfogalmazások (például, skizofrén személyek helyett személyek, akik skizofréniában szenvednek) konzekvens alkalmazása megbonyolítja a nyelvhasználatot, a másik oldalon azonban biztosítja az egyéni méltóságot és az előítéletektől mentes tárgyalótermi nyelvhasználatot.
Ennek a törekvésnek (legalábbis a megfogalmazások bonyolításának) némileg ellentmond az az irányzat, mely a tárgyalótermi nyelvhasználat során az egyszerű nyelvhasználat (plain language) szükségességét hirdeti. A tárgyalótermi nyelvhasználat pszicholingvisztikai elemzései az 1970-es években kezdődtek, és az akkori kutatások fókuszában az angolszász jogalkalmazásban időnként kulcsszerepet betöltő esküdtek gondolkodása állt. Az egyik legtöbbet idézett kutatás Charrow és Charrow 1979-ben publikált vizsgálata (Charrow és Charrow 1979a, 1979b), melyben a szerzők az esküdtbíráskodás nyelvi vonatkozásait vizsgálták. A vizsgálat megállapította, hogy a jogi területen nem jártas esküdtek sokszor
- 48/49 -
nem értik a hozzájuk intézett jogi instrukciókat, és ennek alapvetően nyelvi konstrukciós okai vannak. Az egyszerűbb tárgyalótermi beszéd segítségével egy tárgyalás során a jogi zsargonban nem jártas egyének is követni tudják a történéseket, például az elítéltek jobban megértik a rájuk vonatkozó ítéletet, mely nagy arányban csökkentheti a fellebbezési hajlandóságukat is.
A tárgyalótermi nyelvhasználat harmadik területe a tényállás bírói megállapítása, illetve a tanúk kikérdezése. Kommunikációs szempontból a tárgyalótermi tanúskodás az egyik legfrusztrálóbb élmény is lehet. A fizikai elrendezés a hivatali hatalmi viszonyokat és az erős hierarchiát reprezentálja, maga a nyelvezet pedig archaikus, a jogi zsargon sokszor érthetetlen a kívülállók számára. A magyar jogi nyelvben használatos kifejezések, például "egyes bíróságok", vagy "felek", 19. századi megszületésükkor még hétköznapi nyelvi kifejezéseknek számítottak és az általános beszéd részei voltak (lásd például: Képviselőházi napló, 1869), a jogi nyelvezetbe beépülve azonban ma már külön fogalmi struktúrát alkotnak. A tanúk szempontjából további probléma, hogy az instrukciók az ő esetükben is félreérthetők lehetnek. Például az igazmondásra felszólított tanúk könnyen következtethetnek arra, hogy saját szavaikkal, minél részletesebben kell elmesélniük a történteket, hogy a hallgatóság megállapíthassa az igazságot. Azonban hamar rá kell ébredniük, hogy nem tudnak úgy mesélni, mint más körülmények között, és inkább csak eszközök az igazságszolgáltatás számára, ahol jogi folyamatok kontrollálják, hogy mit mondhatnak el és az hogyan lesz strukturálva a bíró vagy az esküdtek számára (pl. az ügyvédi vagy bírói keresztkérdések által). Az ilyen lecsupaszított tárgyalótermi narratíva gyakorlatilag minden megszemélyesítéstől mentes, amikkel a hétköznapi életben narratíváink során élünk, kezdve az érzelmi állapotok leírásától, a történetek koherenciájának kontrollálásáig. A tárgyalóteremben ugyanis nem a tanú kontrollálja saját narratíváit, hanem a kérdező (ügyvéd, ügyész vagy bíró) és ezáltal a személy megfosztva érezheti magát azoktól a pszichológiai eszközöktől, amiktől a történet az övé lesz (O'Barr 1982: 76-82).
Az angolszász jogrend számára érdekes kutatási tény, hogy az esküdtek általában azokat a tanúkat tartják szavahihetőbbnek, akik közbekérdezés és félbeszakítás nélkül mondják el vallomásukat. A kontinentális jogrendben az esküdti szempont ugyan nem érvényesül, azonban a bírói kérdések - melyek a ténymegállapítás érdekében irányítják egy tanú kikérdezését - ugyanúgy megakaszthatják a történetmesélést és a tanú gondolatainak áramlását. Ugyan a vádlottak és a tanúk nem kötelesek a bíróságon vallomást tenni, és kérhetik, hogy korábbi vallomásukat vegye figyelembe a bíróság, azonban a rendőrségen készített jegyzőkönyvekben legtöbbször nem szó szerint szerepel a kihallgatott személy vallomása, mert a "laikus megfogalmazás jogi kódon kerül átírásra", tehát itt sem egy természetes narratívával találkozunk (Vinnai 2012; Varga 2018: 421). Vannak olyan esetek is, amikor a vádlott vagy a tanú újból vallomást tenne a bíróságon, de olyan sok idő telt már el az események óta, hogy nem emlékszik a történtekre. Ekkor a bíró a korábbi vallomást is segítségül hívhatja a kihallgatás során, de ezzel nem a narratíva visszaállítása a célja, hanem a tények minél pontosabb megállapítása (Varga 2018: 421).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
