Az okiratokat római jogi hatásra már a kora középkorban bizonyítási eszközként használták a bírósági eljárásban. A középkor folyamán sokáig csak a királyi okmányok rendelkeztek bizonyító erővel, majd az írásbeliség elterjedésével a más forrásból származó, - pl. Magyarországon a nagybírák, hiteles helyek, városok, ill. vármegyék által kibocsátott - hiteles pecséttel ellátott okiratok is kezdtek bizonyító erőt nyerni.
Egyes jogrendszerek, így pl. a nyugati gótok joga a magánokiratot is elismerte bizonyítékként, de csak korlátozott mértékben, mivel annak valódiságát ügyleti tanúkkal igazolni kellett.1
Az okiratok jelentőségének növekedésével egyidejűleg nőtt a hamis okiratok száma. Ezt a tendenciát jelzi, hogy egy XII. századi pápai dekrétum ismerteti az okirathamisítás módszereit, valamint az a tény, hogy ezen időszakból néhány olyan jogi emlék maradt ránk, amely nemcsak az ilyen hamisítványok előfordulásáról számol be, hanem az okiratok eredetiségének megállapítására alkalmas módszereket is bemutat.2 Mindezekből következően érthető, hogy az oklevelek kiállítására vonatkozóan szigorú szabályok uralkodtak, az oklevelekkel való visszaélés igen súlyos bűncselekménynek számított ebben a korban.
Nem meglepő tehát, hogy az oklevelekkel szemben egyfajta bizalmatlanság volt megfigyelhető. Előfordult, hogy azt a személyt, aki királyi okirattal kívánt valamely tényt bizonyítani, az okirat felmutatásán kívül eskü tételére is kötelezték.
Az okmányvalódiság bizonyítása érdekében a következő követelményeket vizsgálták: javítás, törlés esetén erre az okmány alján utalnak-e, a pecsét a szokásos súlyú és minőségű legyen, a szokott formai követelményeket betartották-e, az oklevélnek határozott kelte legyen.
Amennyiben az okirat valódiságával kapcsolatban kétség merült fel, a hitelesség, illetve a hamisság igazolására többféle bizonyítási eszköz állt rendelkezésre. Így pl. a káptalani, illetve konventi iratokat az illetékes hiteles helyhez küldték, a hitelesség tekintetében a hiteles hely az okirat megvizsgálását követően nyilatkozott, s ezen nyilatkozatot kielégítő bizonyítéknak tekintették. A hiteles hely a nyilatkozatot a regestrummal való összehasonlítás után tette meg.3
A XV. században Magyarországon kialakult helyzet, illetve fellépő jogbizonytalanság fokozta a hamisítások elkövetésének lehetőségét. Werbőczy a többi bűncselekménynél bővebben foglalkozott az okirathamisításokkal, az oklevelek eredetiségének vizsgálata során különös jelentőséget tulajdonított a pecsét hitelessé-gének.4
A XVIII. században jelentős fejlődés volt tapasztalható az okiratvizsgálat területén. Az iratok eredetiségét oly módon állapították meg, hogy egyrészt beszerezték a készítőjének vagy a készítésnél jelen lévő személyek nyilatkozatát, másrészt az iratok eredetiségét szemle útján igyekeztek megállapítani. Az első esetben a kiállító hatóság a nyilatkozatát az okiratnak az ún. törzskönyvvel történő egybevetését, valamint az okirat - beleértve a pecsét és a kézírás - materiális vizsgálatát követően tette meg. A szemle során a bíró vagy az arra felhatalmazott más hatósági személy mind tartalmilag, mind formailag megvizsgálta az okiratot.5
A XIX. század elején már megkívánták, hogy az okirat eredetiségének vizsgálatához a kétséges okirat ténylegesen és eredetiben álljon rendelkezésre, valamint a vizsgálatot megelőzően összehasonlító okirat beszerzésére kerüljön sor. A természettudományok és a pszichológia területén bekövetkezett fejlődés nyomán lassan átalakult az okiratok eredetiségének vizsgálatára irányuló eljárás is.6
Az okiratok mint bizonyítási eszközök fontossága azon tulajdonságukból ered, hogy hosszú ideig képesek őrizni és visszaadni a megtett és okiratba foglalt nyilatkozatot. Ezzel szemben a tanúk emlékezete az idő múlásával halványul, illetve a tanúvallomás megtétele előtt meghalhatnak, az esetleges szemletárgyak pedig megváltozhatnak, illetve elenyészhetnek.7
Kiss Lajos megfogalmazása szerint "az írás valamilyen anyagon fizikailag bekövetkezett írásjegyekben formált elváltozás, azaz grafikai eredmény, tehát fizikai tulajdonságokkal is rendelkezik. Az a tulajdonság, hogy az írás gondolat (beszéd) közvetítő eszköz, gondolatitartalmi tulajdonság. Az írás e kettős tulajdonsága meghatározza a büntető anyagi- és eljárásjogban betöltött sajátos szerepét is, és megkülönbözteti minden más tárgytól, dologtól vagy egyéb eljárással (nem grafikai) rögzített gondolattól, beszédtől (pl. hangszalag)".8
Az íráskészítés háromféle eljárástípus eredményeképpen születhet meg:9
a) gépi eljárással (pl.: nyomdai eljárás stb.), amelynél előre elkészített kliséket használva gépi mechanizmussal készül az írás és az emberi mozgások irrelevánsak;
b) tisztán emberi mozgással, írásmechanizmussal;
c) vegyes írásmechanizmussal (pl.: gépelés, bélyegzés), amelynél az előre elkészített sablonokat használva részben gépi mechanizmusokkal részben pedig emberi mozgások útján jön létre az írás.
Az írásbeliség témakörével foglalkozva természetszerűleg rögtön szembetűnik, hogy a Btk. pönalizálja egyrészt a közokirathamisítást, illetve a magánokirathamisítást, másrészt az okiratokkal való visszaélést. "Az írás anyagi jogi relevanciáját azonban közel sem csak az okirathamisítások és az okirattal való visszaélés adja. Az írás szinte valamennyi bűntettel kapcsolatos lehet, mert az írás vagy gondolati-tartalmi vagy tárgyi-dologi oldalával - nagyobbrészt egyszerre mindkettővel - tényálláselemeket, illetve egyéb releváns anyagi jogi körülményeket testesít meg."10 Simor Pál11 szerint azok a bűncselekmények tartoznak ide elsődlegesen, amelyekben az elkövetési magatartás meghatározásánál szerepel, hogy az elkövető állít, híresztel, kifejezést használ, ajánlkozik, vállalkozik, közreműködik, ígér, követel, vádol, rábír, rábírni törekszik, bejelentést tesz, intézkedik, megtéveszt, félrevezet, fenyegetéssel kényszerít, előad, nyilatkozatot tesz stb. Ezek a cselekmények lehetnek sui generis bűncselekmények (pl.: becsületsértés) avagy eszközcselekmények (pl.: csalás esetén). "Az iratok akár elkövetési tárgyak, eszközök, akár eredményei a bűntettnek, vagy bármely más tényállási elem valósul meg bennük, elsősorban a bizonyítás tárgyához tartoznak."12
Többnyire az írások tartalma az, amely a bizonyítás tárgyát képezi, kevesebb esetben irányul a bizonyítás az írások - mint a bizonyítandó tények hordozói - "tárgyi-dologi" oldalának vizsgálatára.
A bűncselekmény előkészítésében, elkövetésében, a bűncselekmény eltitkolásában, valamint a bizonyításban egyaránt szerepet kaphatnak az "írások". Móra Mihály szerint a büntetőeljárás szempontjából két esetben válhatnak relevánssá az írások:
a) amennyiben a bűncselekményt okirat útján követik el (pl.: rágalmazó újságcikk, zsaroló levél13),
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
