Schweitzer Gábor: Péter László nézetei a vallásszabadságról, valamint az állam és az egyház közötti közjogi kapcsolatokról (KJSZ 2016/2., 19-23. o.)

1. A polgári társadalom dilemmáival összefüggésben Péter László több tanulmánya, illetve tanulmányrészlete vizsgálta a lelkiismereti és vallásszabadság új- és legújabb kori magyarországi érvényesülését, valamint az állam és az egyház közötti közjogi kapcsolatok alakulását.[1] Több korszakot is érintett "Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés" című tanulmánya, hiszen nemcsak a dualizmus korának, illetve a második világháborút követő kommunista/szocialista rendszer időszakának legfontosabb intézkedéseit, hanem a rendszerváltás hajnalán elfogadott 1990. évi IV. törvény

- 19/20 -

alaprendelkezéseit is górcső alá vette.[2] Az alábbiakban elsősorban ehhez a tanulmányhoz szeretnék néhány észrevételt fűzni.

2. A nagy ívű áttekintés kevés figyelmet szentelt a Horthy-korszak negyed évszázadának. Az egyetlen érdemi mozzanat, amelyről említés történt, az izraelita felekezet törvényesen bevett státuszát elismert felekezetté visszaminősítő 1942. évi VIII. tc. meghozatala volt. Péter László véleménye szerint a huszadik század első négy évtizedében az állam-egyház viszony rendszere lényegében nem változott a korábbi időszakhoz képest. Az intézményfolytonosság a második világháború alatt és után szakadt meg.

Kétségtelen, hogy a vallások/egyházak dualizmus alatt létrejövő hármas közjogi rendszere - azaz a bevett, az elismert és a "megtűrt"/el nem ismert vallások/egyházak köre - a Horthy-korszakban az izraelita felekezet 1942-ben bekövetkező státuszcsorbulásától eltekintve nem sokat változott. Se a kormányzat, se a törvényhozás nem tartotta fontosnak az elismert, illetve bevett vallások/egyházak körének bővítését. Éppen ez jelentette az első lényeges szemléletbeli különbséget az 1918 előtti, illetve az 1918 utáni egyházpolitikai irányvonal között. A Horthy-korszaktól ugyanis távol állt a dualizmus korának ellentmondásoktól nem mentes, de mégiscsak jogkiterjesztő politikája. Paradox módon az izraelita felekezet törvényesen bevett jellegéből fakadó jogosultságok az 1927 és 1940 közötti időszakban teljesedtek ki, amennyiben a felsőház felállításáról rendelkező 1926. évi XII. tc. képviseletet biztosított az izraelita felekezet számára, amely egyébként már a zsidó vallást törvényesen bevett vallássá nyilvánító 1895. évi XLII. tc. elfogadása óta megillette volna az izraelita felekezetet. A főrendiházi képviselet biztosításától akkoriban az izraelita felekezet szervezeti megosztottságára hivatkozással zárkóztak el.

Az izraelita felekezet felsőházi képviseletétől eltekintve a Horthy-korszak a vallások/egyházak vonatkozásában tehát nem folytatott jogkiterjesztő politikát. Sőt! A diszkrecionális jogkörben eljáró végrehajtó hatalom mozgásterét biztosító - Péter László által kiemelt fontosságúnak tekintett - autokratikus elv[3] határozottan érvényesült az el nem ismert vallások, de még az 1905-ben elismert jogállást szerző baptista felekezet irányában is. Az autokratikus elv érvényesülése ebben a tekintetben azt is jelentette, hogy a kormányzat időről időre nemcsak a hivatalos közlönyökben közzétett rendeletekben, hanem titkos rendeletekben és bizalmas utasításokban, tehát a nyilvánosság, mindenek­előtt az érintettek számára lényegében hozzáférhetetlen jogforrások alapján szabályozta, nehezítette, illetve lehetetlenítette el az el nem ismert vallások működését. Mindezt közjogi értelemben a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. alapján 1939 decemberében kibocsátott belügyminiszteri rendelet tetőzte be, amely a "honvédelem érdekeinek" veszélyeztetésére hivatkozással az el nem ismert felekezetek többségének - miként a nazarénusoknak, a Jehova Tanúinak, az adventistáknak, valamint egyes pünkösdi közösségeknek - a működését betiltotta. A betiltások a második világháború évei alatt tovább folytatódtak.[4]

Joghátrányokat kellett elszenvedniük a két világháború közötti évtizedekben a vidéken élő baptista híveknek is, jóllehet a baptista felekezetet egy 1905-ben kibocsátott VKM körrendelet törvényesen elismert felekezetté nyilvánította. A vidéken élő baptisták azért kerültek hátrányos helyzetbe, mert a közigazgatási hatóságok úgy értelmezték az 1905-ös rendeletet, hogy a baptista vallás működési helye a fővárosra szorítkozik, hiszen annak idején a kultuszminisztérium a budapesti baptista hitközség működését ismerte el.[5] Mindez azt támasztja alá, hogy a Péter László-féle autokratikus jogelv érvényesülésével a közigazgatási hatóságok önkényes és megszorító módon értelmezték a számukra irányadó kultuszminisztériumi körrendeletet. Hasonló következtetés vonható le a Hóman Bálint vezette kultuszminisztérium V/I. ügyosztálya által 1939-ben kibocsátott bizalmas köriratból is. A bizalmas körirat az 1939. évi IV. tc.-ként ismert II. zsidótörvényre hivatkozással rendelte el, hogy a középiskolák első évfolyamára történő felvételinél is alkalmazni kell a 6%-os zsidó kvótát, amelyet az 1939. évi IV. tc. "csak" a felsőoktatási intézményeknél vezetett be.[6] A nyilvánosság számára hozzáférhetetlen bizalmas körirat az irányadó, eleve jogkorlátozó törvényi kereteket túllépve önhatalmúlag és törvényi felhatalmazás nélkül csorbította a jogosultságok amúgy is egyre szűkülő körét. Ennek a bizalmas köriratnak a közjogi megítélése nagy valószínűséggel egybeesik a felhatalmazás határain úgymond túlcsapongó rendelet megítélésével, amelyről Molnár Kálmán, egri közjogászprofesszor 1911-ben közzétett "Kormányrendeletek" című monográfiájában azt írta, hogy a rendeletnek a felhatalmazást túllépő része felhatalmazás nélkül kiadott rendeletnek tekintendő, amely törvénytelen, hiszen nem rendelkezik jogalappal.[7]

A Péter László által jellemzett autokratikus elv tehát nemcsak abban nyilvánulhatott meg, hogy a végrehajtó hatalom a törvényi felhatalmazás birtokában és a törvényi felhatalmazás keretei között bocsáthatott ki rendeletet, hanem abban az előbbitől közjogi szempontból teljességgel eltérő esetben is, amikor a végrehajtó hatalom törvényi rendelkezés ellenében és törvényi felhatalmazás hiányában szabályozta, a példaként idézett esetben korlátozta, az állampolgári jogosultságokat.

3. Péter László inspiráló megállapításainak egyikeként az egyházak és vallások egyenjogúsítását célul kitűző 19. századi liberális és az 1989/1990-es rendszerváltó törekvések közötti párhuzamra mutatott rá. "A politikusok ma is, akárcsak a 19. században, azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy a jog minden vallást egyformán kezeljen. Az állam-egyház viszonyban az egyenlőség megvalósításának esélyei ma jobbak, mint egy évszázaddal ezelőtt."[8] Tekintsük át előbb a távolabbi múltat! A 19. századi liberális erőfeszítések Péter László megítélése szerint a vallási egyenjogúság megvalósítása helyett "váratlan eredményekre vezettek", hiszen a létrejövő közjogi keretek - még ha a jogkiterjesztés mentén haladtak is - végső soron nem a vallások egyenjogúságát, hanem a vallások hierarchiáját eredményezték.[9] Péter László úgy vélte, hogy a liberális politika, ha öntudatlanul is, olyan diszkriminatív vallási osztályrendszert - a