Merész vállalkozás egy tanulmány keretei között felvázolni a magyar polgári eljárásjog rendszerváltás utáni fejlődéstörténetét. Egy ilyen elemzés - a terjedelmi korlátok miatt - szükségszerűen csak töredezett lehet, az egyes novelláris módosítások részletes kifejtésére nincs lehetőség. Kiemelkedő jelentősége miatt a VIII. Pp. novellára mégis ki kell térnünk, mert a törvény céljával kapcsolatos akkori viták visszaköszöntek a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: új Pp.) kodifikációja során is. Bár az új Pp. hatálybalépése óta elég - a megalapozott értékeléshez szükséges - idő még nem telt el, egyes kontúrjai a gyakorlatban már láthatók, érzékelhetők. Már most megjegyezzük, hogy a polgári eljárásjogi szabályok a polgári igazságszolgáltatás működésének csak egy részét adják, azokat a bírósági szervezeti kérdésekkel együtt érdemes vizsgálni. Talán éppen ez volt az elmúlt időszak legnagyobb mulasztása: a bíróságok szervezetét érintő változtatások és a Pp. módosításai időben elkerülték egymást. Vagy az egyiket, vagy a másikat tekintette adottnak a jogalkotó és módosította az egyiket a másikhoz, de egyszerre a kettőt sosem helyezte új alapokra.
A polgári eljárásjog sem vonhatja ki magát a társadalmi-gazdasági változások hatása alól. Világjelenségnek mondható az információs technológia robbanásszerű fejlődése, amely alapjaiban alakítja át a magánjogi jogviszonyokat és az abból eredő jogvitákat is. A folyamat jelentőségéhez képest egyelőre kevés kutatás foglalkozik az információs technológiának az igazságszolgáltatásra gyakorolt hatásával, az ezzel kapcsolatos újszerű szervezeti és eljárási kihívásokkal.
Mindezen nehézségek ellenére tanulmányunkban megkíséreljük felvázolni a magyar polgári eljárásjog jelenlegi állapotát, azonosítani a legfontosabb megoldandó problémákat majd javaslatot tenni mindezzel kapcsolatban egy új szakmai konszenzusra.
Ahhoz, hogy megértsük a magyar polgári eljárásjog jelenlegi helyzetét, ismernünk kell a múltját, amihez elegendő most csak a rendszerváltás időszakáig visszanyúlnunk. Ismert tény, hogy a jogalkotó egészen 2013-ig összesen 11 novellával és számtalan további módosítással igyekezett az 1952. évi Pp.-t alkalmassá tenni a megváltozott társadalmi és gazdasági életviszonyokhoz. Ezek közül kiemelkedik a VIII. Pp. novella[1], ami a fair trial elvét kiemelten hangsúlyosan kezelte, amellett érvelve, hogy a per célja nem lehet az anyagi igazság kiderítése, mivel annak során legfeljebb csak egyfajta eljárási igazságosság érhető el. Hatása miatt érdemes felidézni az ehhez készült miniszteri indokolást, amely szerint a Pp. célját, rendeltetését kijelölő 1. § negyvenhat évvel ezelőtti megfogalmazása meghaladottá vált. A bíróság és a törvényi igazság fogalom viszonya a rendszerváltozással, az Alkotmány módosításával gyökeresen megváltozott, és a változatlan szövegezés ellenére más olvasata van ma az 1. §-nak, mint korábban. A miniszteri indokolás szerint a bíróságtól és magától a Pp.-től elvárható igazságosság követelmény tartalma, mibenléte több vonatkozásban is elavult és ellentmondás mutatkozik az egyes alapelvi rendelkezések és a törvény tételes előírásai között. Ezért kellett újrafogalmazni az 1. §-t, egyértelművé téve, hogy a Pp. egészének, éppúgy mint az egyes törvényi rendelkezéseknek a célja, hogy hozzásegítsen az első fejezetben rögzítésre került alapelvek együttes érvényre juttatásához. A polgári per alapelvei nem egy abszolút anyagi jogi értelemben vett igazságosság elérését szolgálják, a bírói döntés köznapi értelemben elvárt igazságossága ugyanis mindenekelőtt a jogvita eldöntése során releváns, az adott jogviszonyra vonatkozó anyagi jogi normák tartalmán, szellemiségének múlik. A Pp.-nek ehhez képest azt kell garantálnia, hogy a jogvita eldöntésének rendje, az a mód, ahogy a vitás ügy elbírálása kerül, tisztességes legyen.[2]
Ezt a jogalkotói célt elemezte Gadó Gábor, aki szemléletesen tett különbséget az anyagi igazságosság és az eljárási igazságosság között. Az előbbit a novella hatálybalépése előtti Pp. 1. §-nak igazságra törekvéséből vezette le, amely szerinte azt az állásfoglalást fejezte ki, hogy a törvényben előírt és a bíróság mozgásterét behatároló tételes eljárási rendelkezéseket a bíróság mellőzheti, nem csupán a méltányosság kivételes parancsának engedve, hanem akkor is, ha azt az igazság kiderítése érdekében indokoltnak véli. Ezzel szemben az eljárási igazságosság meghatározó tartalmi jegyeiként a jogbiztonság elvének megfelelő szabályozást, a bíró független (pártatlan) eljárását, a felek önrendelkezési jogának figyelembevételét, valamint az eljárások szereplői között az előnyöknek és hátrányoknak a kölcsönösségen alapuló, tisztességes (méltányos, fair) elosztását kell érteni. Gadó szerint azt senki sem vitatja, hogy a peres eljárásnak tisztességesnek, a bírónak pártatlannak, a perbeli jogok és kötelezettségek elosztásának pedig arányosnak kell lenni, problémát csak
- 39/40 -
az vethet fel, hogy e követelményeknek milyen jogi megoldások alkalmazásával tud eleget tenni a jogalkotó.[3]
A bírói gyakorlatban ez a koncepcióváltás volt a legnagyobb hatású, jól érzékelhető zavart keltve a bíróságokon, előtérbe hozva a jogcímhez kötöttség kérdését. Mai napig tartó, jól dokumentálható folyamat indult meg ezzel, ami úgy összegezhető, hogy a nagyobb ügyszámmal működő, leterhelt bíróságok könnyebben azonosulnak a jogcímhez kötöttség és az eljárásjogi szabályok szószerinti értelmezésével, mint a kevesebb ügyet tárgyaló kollégáik.[4]
A koncepcióváltás talán legnagyobb tanulsága, hogy nem lehet és nem is szabad egymástól elkülönítve kezelni az eljárási és az anyagi igazságosságot, a per célja nem lehet ezek közül csak az egyiknek a megvalósítása. A jogalkotónak nem választania kell ezek közül a polgári perrendtartás kodifikációja során, hanem törekednie kell mindkettő megvalósítására, ezek ugyanis nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező alapelvek. Meggyőződésünk, hogy a különbségtétel kizárólag dogmatikailag indokolt. A felhasználók, azaz a peres felek oldaláról azonban jogos igény van arra, hogy tisztességes eljárás keretei között érdemben tudják érvényesíteni az anyagi jogszabályokon alapuló magánjogi igényeiket. Az anyagi igazságosság nem hatalmazza fel a bírót az eljárásjogi szabályok félretételére, de feltételezi az aktív szerepvállalását az eljárás kereteinek hatékony kialakításában. Fontos megjegyezni azt is, hogy az eljárási és az anyagi igazságosság együttes jogalkotói célkitűzése a peres felek, jogi képviselők számára is kötelezettséggel jár: mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy anyagi és eljárási jogaik érvényesítése ne legyen visszaélésszerű, még akkor sem, ha egyébként konkrét jogi előírások alapján azt megtehetnék, vagy azt konkrét jogszabályi rendelkezés nem tiltja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
