"Valóságos ítéletre csak az képes, aki elfogult, de mert elfogult, mégsem ítélkezhet. Eszerint a földön nincs mód arra, hogy ítélkezzünk; itt csupán az ítélet lehetőségének visszfénye csillog"
(Franz Kafka)1
Ez a tanulmány nem az 1999 nyarán, az Országgyűléshez benyújtott, "Az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról" szóló T/1472. számú törvényjavaslat (a továbbiakban: Javaslat) ismertetésére vállalkozik. Az alábbiakban kifejtésre kerülő gondolatok egy része megjelenik ugyan a Javaslatnak a Polgári perrendtartás módosításáról szóló fejezetében, de
- legalábbis jelen ismereteim szerint - számos kérdés törvényi szintű megválaszolására nem kerül sor.
A dolgozat célja, hogy a jogalkotó és a jogalkalmazó figyelmébe ajánljon olyan megoldásokat, amelyek
- bár többségükben semmiképpen sem tekinthetők eredeti, új elképzeléseknek - mégis eltérnek a hagyományos hazai felfogástól. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a javaslataim elfogadtatásánál fontosabbnak tartom, hogy a szakmai közvéleményt egy olyan konstruktív vitában való részvételre ösztönözzem, amely hozzásegíthet a perrendtartás új kódexének megalkotásához. Úgy vélem, hogy annak ellenére, hogy konszenzus alakult ki e munka szükségességét illetően2, a kidolgozandó törvény alapvető tartalmi jegyeiről kevés szó esik. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az évente elfogadásra kerülő törvénymódosítások értelmezése felemészti a szakértők idejét, szellemi energiáit. (Másrészről viszont a Pp.-módosításokat jellemző, gyakran igen kedvezőtlen kompromisszumok már a javaslatok elfogadásának pillanatában előrevetítik egy újabb jogalkotói kísérlet árnyékát.) Egy új kódex ugyanakkor nem dolgozható ki csupán a törvényelőkészítő hivatalnok határidőnaplójára hagyatkozva, az eltérő álláspontok megjelenítésére és ütköztetésére az államigazgatási egyeztetésnél alkalmasabb közeg a tudományos élet keretei között lefolytatott vita.
Az elmúlt tíz év során a jogrendszer átalakításának követelménye - látszólag paradox módon - épp annak lehetőségét nehezítette meg, hogy a jogterületekre, mint egymással összefüggő, komplex szabályrendszerekre tekinthessünk. A Pp. módosítások is gyakran "belterjesekké" váltak, figyelmen kívül maradt az a jogi és nem utolsósorban az a valóságos közeg, amelyben az eljárási normák alkalmazásra kerülnek. (A Javaslattal egyidejűleg az Országgyűlés elé terjesztett határo-zat-tervezet3 épp ennek a felismerésnek köszönheti létét.) Ahhoz, hogy a perjog központi problémájára - a perbeli szereplők egymáshoz és az államhoz, illetőleg a bírósághoz való viszonyára - kielégítő választ találjunk, szükség van a kapcsolódó jogterületek, valamint a gazdasági élet feltételrendszerének és az állampolgárok szociális körülményeinek az elemzésére is.
Az itt olvasható tanulmány az eljárási igazságosság fogalmi jegyeit és ezzel összefüggésben a bíróság perbeli szerepét tekinti át. Úgy gondolom, hogy egy új kódex megalkotására nem kerülhet sor anélkül, hogy a perrendtartás fundamentumát jelentő alapvető elveket, azok szerepét és a mögöttük meghúzódó jogfilozófiai kérdéseket ne járnánk körül. Ennek a feladatnak az elvégzéséhez kívánok a dolgozat révén hozzájárulni. (Itt szeretném megjegyezni, hogy bár az egyes fogalmak, elvek elemzése során az igen összetett témakör köny-nyebb áttekintése érdekében mondanivalómat megpróbáltam egyfajta rendszerbe foglalni, nyilvánvaló, hogy az elvek közti szoros összefüggések miatt az olvasó joggal tarthat igényt az eljárási igazságosság részelemeinek az általam választottól részben vagy teljesen eltérő csoportosítására.)
A perrendtartás célját, rendeltetését vizsgálva alaptételem, hogy a Kódexnek nem az "igazság kiderítésére" kell felszólítania a bíróságot, hanem magának az "eljárásnak az igazságosságát" kell garantálnia. Az eljárási igazságosság nem biztosíték az anyagi jogi, objektív igazság megállapítására, azt azonban ígéri, hogy a hiba, az esetleges bírói tévedés alanyának "kiválasztására" pártatlanul, diszkriminációmentesen kerül sor. (Mint arra az 9/1992. (I. 30.) AB hat. felhívta a figyelmet, a perrendtartás nem képes garantálni az objektív igazság kiderítését, sőt adott esetben azt alárendeli a jogbiztonság elvét kifejező jogerő intézményének.)4
Hangsúlyozottan különbséget kell tenni a jogvita elbírálásának alapját jelentő jogi normák igazságossága/igazságtalansága és a jogvita elbírálásának (a vitarendezés módjának) igazságossága/igazságtalansága között. A különbséget jól szemlélteti Hart, amikor az igazságosan alkalmazott igazságtalan törvényről tesz említést.5 A hatályos Pp. "igazságra törekvése", mint cél azt az állásfoglalást fejezi ki, hogy a törvényben előírt és adott esetben a bíróság mozgásterét behatároló tételes eljárási rendelkezések alárendelhetők az 1. §-ban és a 3. §-ban foglalt követelményeknek. Következésképpen a bíró mellőzheti - és nem csupán a méltányosság kivételes parancsának engedve - az eljárás menetét kijelölő szabályokat, ha azt az igazság kiderítése érdekében indokoltnak véli. (Ez a megközelítés jellemzi a VI. Ppn. hatálybalépését követően azokat a törvényértelmezéseket, amelyek a Kódex alapelveire hivatkozva bírálják felül a törvénymódosításnak a tárgyalási elv alkalmazását erősítő új szabályait.6) Ezzel szemben az "eljárási igazságosság" meghatározó tartalmi jegyeiként a jogbiztonság elvének megfelelő szabályozást, a bíró független (pártatlan) eljárását, a felek önrendelkezési jogának figyelembevételét, valamint az eljárás szereplői között az előnyöknek és hátrányoknak a kölcsönösségen alapuló tisztességes (méltányos, fair) elosztását kell értenünk.
Mielőtt rátérnék az eljárási igazságosság tartalmi jegyeinek az elemzésére, indokolt megvizsgálni, hogy az eljárási igazságosság feltételeinek meghatározásakor milyen szempontokat kell követnünk. Célként állíthatjuk magunk elé, hogy olyan perrendtartásra van szükség, amelyet - elfogulatlanul és ésszerűen gondolkozó embereket feltételezve - a törvény címzettjeinek többsége igazságosnak és ezért önként követhetőnek tart. (Az önkéntes jogkövetés esélye nélkül a szabályozás sorsa, alkalmazása reménytelen, az állami kényszereszközök természetüknél fogva csak kisegítő funkciót tölthetnek be).
Az állampolgárok számára vállalható szabályozás megalkotásakor érdemes John Rawls sajátos társadalmi szerződés modelljét alkalmaznunk. Rawls "Az igazságosság elmélete" című alapvető fontosságú munkájában7 a "tudatlanság fátyla" metaforával írja le azt az "eredeti", munkahipotézisként alkalmazott helyzetet (nézőpontot), amelyben az adott szabályozást kialakító személyek (szabad és egyenlő polgárok) - annak érdekében, hogy a "méltányosságként felfogott igazságosság" követelményének megfelelő feltételeket képesek legyenek meghatározni és elfogadni - tudatosan figyelmen kívül hagyják azokat az ismereteket, amelyekből jövőbeni (a szabály, illetve intézményrendszer alkalmazása idején) releváns érdekeikre, körülményeikre tudnának következtetni. Tárgyunkhoz igazítva (egyszerűsítve) Rawls gondolatmentét, a jogviták elbírálásának eljárási rendje akkor nevezhető igazságosnak, ha az abban való (esetleges és jövőbeli) részvétel mind a magam, mind mások számára azzal a feltétellel is vállalható, hogy nem tudni bíróként, ügyvédként, szakértőként vagy épp felperesi, illetve alperesi pozícióban leszek az eljárás szereplője. Iskolázottságomról, vagyoni helyzetemről való aktuális ismereteim szintén akadályát képezhetik annak, hogy az eljárás szabályainak kialakítása során felmerülő érdekkonfliktusokra tisztességes és fair választ adhassak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
