Amikor Récsi Emil, a pesti egyetem tanára 1861-ben megjelentette "Magyarország közjoga a mint 1848-ig s 1848-ban fenállott" című államjogi munkáját, nem tűnt kérdésesnek, mi is az az alkotmány, amely "a nemzeti szellemnek volt kifolyása: a nemzet' jogi meggyőződéseinek, melylyek természet szerint egyszersmind történelmi helyeztetése- s környezetének befolyása alatt keletkeztek", s melyet a "nemzeti jogi meggyőződés" törvény alakjában vagy a "szokásban, gyakorlatban, az ezen öntudatban felsarjadzott jogtételeknek a jogviszonyokra való közvetlen alkalmaztatásában" hagyományozott át az akkori generációra. Munkájában az 1848. évi áprilisi törvényekig bezárólag vázolta fel az évszázadok folyamán formálódott alkotmányjogi törvény- és hagyományrendszert.[1]
A tudományos elméletek teréről lelépve, s közeledve a politikai színpadon szereplők interpretációihoz, már távolról sem tűnt egyértelműnek, mit is foglal magában a magyar alkotmány. Alapvetően két értelmezés viaskodott a küzdőtéren.
- 13/14 -
Az egyik tábor az alkotmányos állapot kiindulópontjának I. Ferenc József osztrák császár 1860. október 20-i diplomájához fűzött, Vay Miklós báró udvari kancellárhoz intézett legfelsőbb kéziratát tekintette, amely szerint az uralkodó "Magyarországa alkotmányos intézményeit ismét életbe léptette", de a diplomában a birodalmi tanács illetékességébe tartozó, úgynevezett birodalmi ügyeket (pénzügyek, vám- és kereskedelemügyek, közlekedés, posta, távíró, katonai ügyek egy része) kivette a magyar alkotmányos gyakorlat köréből, ahova egy részük korábban tartozott. Ezen ügyek vonatkozásában az októberi diplomával nem állt helyre a korábbi magyar törvényi szabályozás érvénye, hanem továbbra is a neoabszolutizmus időszakában született uralkodói pátensek és miniszteri rendeletek szolgáltak jogi normaként. Emellett természetesen az uralkodói felségjoghoz tartozónak tekintett külügyeknek és a hadügyeknek a hadsereg-irányítással kapcsolatos részei szintén az alkotmányosság körén kívül állónak minősültek. Ez az irat az 1847/48. évi országgyűlés törvényei közül kizárólag a VIII., IX., X. és XIII. törvénycikkekben (A közös teherviselésről; Az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok [robot], dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről; Az összesítésről, legelőelkülönözésről és faizásról; A papi tized megszüntetéséről) "adományozott jogokat" ismerte el újra és erősítette meg, a többiről kijelentette, hogy azok "a mai nap kibocsátott diplomámmal és elhatározásaimmal ellentétben vannak, azoknak országgyülési átvizsgálását és megszüntetését fentartom". Az államjogi viszonyok végleges rendezése érdekében előre vetítette hitlevél kibocsátását és magyar királlyá koronáztatását.[2] Mindezt nyomatékosította az uralkodónak a magyar országgyűléshez bocsátott 1861. július 21-i irata, amely már kifejezetten hangsúlyozta, hogy "királyi teljhatalmánál" fogva döntött Magyarország alkotmányának visszaállításáról, így tehát joga volt azt "föltételek alatt" és "korlátok között" tenni. Az 1848. áprilisi törvényekről kijelentette: "...ezen törvények több főrészekben a pragmatica sanctio világos tartalmával egybe nem férvén, már jogi szempontból sem állhatnak fönn; de különben is jól tudják az országos főrendek és képviselők, hogy ezen törvények nem csak többi tartományaink és összes birodalmunk jogait, de a magyar korona alá tartozó népségek tetemes részét nemzetiségi érdekeikben sértik, sőt ezen felül keserű tapasztalások folytán meggyőződtünk, miszerint ezen törvények több czikkelyei épp azért, mert a századok folytán kifejlett helyhatósági és nemzetiségi viszonyoknak Magyarországon meg nem feleltek, az állandóság és kivihetőség biztosítékával nem bírnak, s hogy e szerint a Magyarországunkban létező különféle politikai és nemzeti elemek, nem különben nevezett országunknak az összes birodalomhoz való viszonya, a czélbavett kiegyenlitésre más alapot igényelnek."[3] E felfogás a magyar alkotmányfelfogástól teljesen idegen módon érvelt amellett, hogy az 1848. évi törvények egésze nem tekinthető a magyar alkotmány részének: egyrészt az uralkodó teljhatalmától tette függővé, hogy mit ismer el annak, s mit nem; az 1723. évi pragmatica sanctiót emelte mércévé, s arra hivatkozva vonta kétségbe az 1848. évi törvények legitimitását. Az "állandóság" hiánya már közelebb állt a magyar alkotmányos gondolkodás érvrendszeréhez, de az 1849-ben osztrák és orosz fegyverekkel Magyarországot meghódító uralkodó szájából a törvények állandóságának hiányára való hivatkozás igencsak kihívóan hangzott. Az érv, hogy ezek a törvények nem feleltek meg a "századok folytán kifejlett helyhatósági és nemzetiségi viszonyoknak", ha nem is kimondva, de azt állította, hogy e törvények ellentétben állnak a magyar alkotmányossággal, annak nem részét alkotják, hanem épp azok megtagadását jelentették.
1861. november 5-én az uralkodó rendeleti kormányzást vezetett be, hangsúlyozva, hogy ez csak átmeneti intézkedés, s az októberi diploma által deklarált alkotmányos kormányzás elvét továbbra is irányadónak és érvényesnek tekinti - egyelőre az ideiglenes újabb korlátozásokkal. Felfüggesztette a megyei és városi önkormányzatok működését, korlátozta a helytartótanács jogkörét. Katonai törvényszékeket állított fel egyes büntetőjogi, valamint a sajtó- és politikai vétségek tárgyalására. A helytartótanács élére helytartót nevezett ki Pálffy Mór gróf altábornagy személyében.
Az ún. Schmerling-provizórium politikai és közigazgatási vezetői a fent említett uralkodói iratokat tekintették irányadónak. Az alkotmányosság értelmezésében azonban nem lényegtelen különbségek is kimutathatók soraikban. Forgách Antal gróf magyar kancellár ugyanis igyekezett minden lehető alkalommal a magyar alkotmányos hagyományokhoz való kötődést hangsúlyozni, s hogy az uralkodó "határtalan kegyelmének megfelelő következetességgel [...] csak akkor és csakis azon mértékben méltóztatott a kivételes rendszabályoknak alkalmazását megparancsolni, amennyire azokat a közhatalomnak fenntartása és a Birodalomnak fennállása nélkülözhetlenné tették". Ráadásul igyekezett az 1848. évi törvények általános érvényét elismertetni, s ez alól csak azokat a törvénycikkeket kivenni, amelyek közvetlenül sértették az uralkodó felségjogait. 1862 őszén igen tanulságos vita folyt a kancellár és a helytartó között arról, hogy megengedhető-e, hogy Esztergom megye főispáni helytartója az általa kinevezett megyei tisztviselők kinevezési okiratában az 1861. november 5-i uralkodói legfelsőbb kézirat mellett hivatkozott az 1848:XVII. törvénycikkre is ("A megyei tisztválasztásokról"). Ezt a helytartó határozottan helytelenítette, míg Forgách kifejtette: "...én is csak kívánatosnak tarthatom azt, hogy az esztergomi főispáni helytartó által felhozott 1848-ki XVII. tc. alkalmaztassék, éppen azért, mert az törvényes alapot nyújt, és mert a jelen pillanatban, midőn a kibékülést lehetőleg előmozdítani és siettetni fő feladat, e célra csak hasznosnak tartom azon szándéknak kitüntetését, hogy a kormánynak minden közegei a magyar törvényeket, kivévén a fent említett egynehány az 1848-iki országgyűlésen hozott cikkeket, tisztelik, és azok szerént eljárni kívánnak."[4] Ez az értelmezés tehát nem vitatta, hogy az alakilag érvényes módon született 1848.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
