A tanulmány célja annak bemutatása, hogy milyen képviseleti, társadalmi, szociális nehézségekkel kellett megküzdjön a magyarországi - egységesnek és homogénnek tekintett - cigányság a dualizmus nemzetiségi sokszínűségében, valamint az ún. Horthy-kor viszonylagos etnikai homogenitásában. A nemzetépítés egyik kulcskérdése, hogy a cigányság egyes népcsoportjai[1] nem rendelkeztek a szerbekhez, románokhoz hasonló anyaországokkal, jelenlétünk európai viszonylatban értékelhető, ennek megfelelően az igazi nemzetépítésre leginkább a dekolonizációs folyamatokkal párhuzamosan, az 1970-es években nyílt lehetőség, amikor a nemzetek önrendelkezése új lendületet kapott. A cigányság ugyanakkor több aspektusból is vizsgálható, melyek közül említésre méltó a (1) szociális, diszkriminált csoportként való kezelésük, de megemlíthető (2) a saját kultúrákkal, nyelvekkel rendelkező fragmentált nemzetiség lehetősége is. Jelen tanulmány alapvetően az 1867 és 1945 közötti korszakra fókuszál azzal a megszorítással, hogy nem része a vizsgálatnak a porajmos, tekintettel arra, hogy ott a cigányság mint szubhumán, kultúra nélküli közösségként a külső szemlélők által lett meghatározva, ekként nem releváns a vizsgálata a nemzetépítés kontextusában. A cikk földrajzi fókusza alapvetően a mindenkori Magyarország, szükségszerű kitekintéssel külföldre, az indokolt mértékben. Fontos leszögezni ehelyütt, hogy a vizsgálat alapja alapvetően a jogalkotásban megnyilvánuló cigánykép.
Arról, hogy a közép-európai cigányság mikor és milyen úton került oda, ahol most is van, viszonylag keveset tudunk. Írott forrásaink ugyan vannak, de ezek bizonytalan eredetűek, mindazonáltal megfigyelhető, miként változott a szolidaritás kitaszítottsággá. Kívülállóságuk leginkább abban mutatkozott meg, hogy bár fizikailag együtt éltek a többségi társadalommal, azon mégis kívül, egyfajta látható láthatatlanságban léteztek. Ez a láthatatlanság leginkább abban nyilvánult meg, hogy társadalmi-gazdasági értelemben a mindenkori társadalom perifériáján, sokszor azon túl tartózkodtak. Ez a megközelítési mód alapvetően esszencialista, vagyis a cigányok veleszületettnek mondott tulajdonságain alapul.[2] Mindez ugyanis feltételezi, hogy vannak olyan jegyek, melyek alapján a mindenkori cigányság elkülöníthető a többségi társadalomtól akár életmódbeli, akár karakterisztikai jegyek alapján. Kérdés persze, hogy mennyiben volt a cigányság kívülálló és mennyiben kitaszított, amikor egy alapvetően vándorló közösségeik megjelentek a már évszázadok óta letelepedett európai közösségekben. A kitaszítottság még inkább kifejezi a periférián létet, hiszen egyszersmind a többségi társadalom alá helyezi ezt a közösséget -.[3] A kitaszítottság érzése nem előzménynélküli a magyar történelemben, elég csak a kunokra gondolni, akik az évszázadok során oly mértékig asszimilálódtak, hogy a 19. századra a nyelvük is eltűnt.
A hazai cigányság történetét tárgyaló szakirodalom a 15. és 18. század közti eseményeket kifejezetten szűken, a források erőteljes kritikájával tudja csak tárgyalni, minthogy ebből a korszakból a forrásaink zöme a cigányok fölött gyakorolt földesúri hatalommal áll összefüggésben,[4] vagyis szükségszerűen egyoldalú és kriminológiai megközelítésű. A 18-19. század a magyarországi roma közösségek számára inkább már a megküzdésről szólt, tekintettel arra, hogy bár foglalkozásaik eredményére igény volt, a lehetséges piacok - nem mellesleg az ipari forradalom hatására is - beszűkültek, így vagy tovább állni, vagy - mai fogalmaink szerint - portfóliójukat bővíteni voltak kénytelenek.[5] A cigányság kapcsán ebben a korban egyfajta túlromantizálás is megfigyelhető, melynek alapja a mindenkori uralkodó réteg igénye a cigány muzsikusok játékára, melynek eredményeként terjednek el a cigányzenének tekintett városi műdalok.[6] A századfordulótól az államszocializmus konszolidációjáig a hazai cigányság az addig megélt élettérbővülés után annak radikális beszűkülését volt kénytelen megtapasztalni.[7] Az 1930-as évek az egységesen -- Horthyról elnevezett[8] korszak egyre sötétedő éveit jelentették. A hazai zsidóság mellett a cigányság is jogfosztásnak volt kitéve, egyedüli kivételt éppen a muzsikus, vagyis alapvetően a városi cigányság helyzete jelentette, akiket az államhatalom valamelyest támogatott például azzal, hogy a zenei érdekvéde-
- 92/93 -
lem szervezeti kereteit engedélyezte és biztosította.[9] Ugyanakkor ebben a korszakban már megfigyelhető, hogy a hazai cigányság - eredendően már 1916 óta jogszabályi szinten is - közrendészeti, közegészségügyi és belbiztonsági kérdésként jelentkezik, mely szöges ellentétben állt pl. József főherceg kezdetleges antropológiai megközelítésével.[10] Szociális kérdésként való tárgyalásuktól az állam még messze volt ekkor, hovatovább a harmincas évek ellenségképet kreáló közbeszédében a cigányság - haladva a német korszellemmel - fajként került meghatározásra.[11]
Nehezíti a cigányság nemzetépítésének tárgyalását a tény, hogy a 21. században szükségszerű meghaladni azt a kvázi kolonialista megközelítést, mely alapján gazho[12] történetírást adhatunk. Tény, hogy a romákkal kapcsolatos diskurzus egészen a 20. századig magán hordozta azt a terhet, hogy a romákról antropológiai, jogi, vagy történeti tárgyú dolgozatot kizárólag a gazho értelmiségi elit tudott alkotni, lévén hiányzott a cigányság értelmiségi rétege. Társadalmuk elitjét a cigányzenészek adták, akik közül többen tudtak polgári életmódot folytatni,[13] e körben a hétköznapjaik közelebb álltak a gazho mindennapokhoz, így felmerül a kérdés, hogy ők mennyiben tekinthetők még cigánynak és mennyiben inkább asszimiláns gazhonak. A cigányok többsége ugyanakkor maradt a mai fogalmaink szerinti szolgáltatóiparban, illetve a kereskedelemben, mely foglalkozási ágban a cigányok majdnem egy tizede talált megélhetést.[14]
Tény ugyanakkor, hogy a 19. század nagy nemzetépítési hulláma, a nemzetállamok születése, mely a 20. század első évtizedeiben ért véget, remek analógiákat hordoz, ugyanakkor ki is jelöli a legalapvetőbb különbségeket. A nemzet ugyanis - történelmi viszonylatban - modern jelenség, amihez számos tényező együttállása járult hozzá - tény ugyanakkor, hogy sem a német, sem a francia nemzetfogalom laboratóriumi tisztasággal sehol sem jelentkezett.[15] Milyen minták állhatnak a romák előtt, amikor nemzetet kívánnak építeni? Azon romák előtt, akik az 1850-51. évi népszámlálás szerint az ország lakosságának egy százalékát[16] sem adták,[17] nemcsak nemzetiségi, de nyelvi szempontból is.[18] Fontos körülmény az is, hogy épp a nomád, vándorló életmód miatt a cigányság pontos számáról nincsenek adataink. Épp e hiátust hivatott pótolni az 1893. évi ún. cigányösszeírás, melyből Budapest kimaradt, mely összesen 275-280.000 cigány lakost számlált az országban, ami viszont a lakosság közel két százalékát jelentette, Erdélyben majdnem a lakosság öt százalékát tették ki.[19] Asszimilációjuk - legalábbis nyelvi aspektusból - ugyanakkor nem különbözött a Monarchia többi nemzetiségétől, jellemzően spontán, a környezet által indukált folyamatról van szó,[20] mely elsődlegesen a városi cigányságot érintette a nyelvcsere folytán.[21] A városok lakossága már a dualizmus idején is többségében magyar volt, az asszimilációt pedig leginkább az iskolázottság segítette,[22] amiben az egyébként is jobb helyzetben lévő városi, muzsikus cigányság találta magát jobb helyzetben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
