Az elmúlt másfél évtizedben futótűzszerűen terjedt el a célzott likvidálás (targeted killing) a terrorizmus elleni küzdelemben. Elég, ha Oszama bin Laden, az al-Kaida terrorszervezet egykori vezetőjének 2011-es likvidálására,[2] vagy a számtalan pakisztáni, jemeni, szomáliai és iraki dróntámadásra gondolunk.[3]
A nemzetközi jogászokban ez aggodalmat keltett, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, vagy akár Izrael is olyan veszélyes precedenst teremthetnek, amely elvezethet a nemzetközi jog, ezen belül is az erőszak alkalmazását szabályozó joganyag eróziójához.[4]
1945 óta a nemzetközi jog egyik legfontosabb alapelve az erőszak általános tilalma, amelyet az ENSZ Alapokmánya rögzít és ma már a nemzetközi ius cogens részének is tekinthetjük. Az erőszak a második nagy világégés után sem szűnt meg, ezért a nemzetközi jog észszerű kivételeket ismer az erőszak tilalma alól. A célzott likvidálás és a terrorizmus elleni küzdelem ezeknek a kivételeknek a határait igyekeznek tágítani és érdekeiknek megfelelően értelmezni. A tanulmány a jus ad bellum mint az erőszak alkalmazását kivételesen lehetővé tevő jogalap oldaláról kívánja bemutatni a célzott likvidálásokat, azok égető és megoldást sürgető kérdéseit.
A célzott likvidálás tekintetében alkalmazandó joganyag meghatározása koránt sem egyszerű. A témával foglalkozó szerzők a humanitárius jog és az emberi jogok szembenállásaként jellemzik a targeted killing intézményét, ahhoz azonban, hogy idáig eljussunk, számos kérdést szükséges tisztázni. Ilyennek tekinthető a célzott likvidálás fogalma és elhatárolása a más, élet kioltására irányuló cselekményektől, valamint a jus ad bellum elemzése is.
A célzott likvidálás olyan előre megfontolt szándékkal történő halálos erőszak alkalmazása, amely a nemzetközi jog valamely alanyának betudható azzal, hogy a célszemély nincs az erőszakot megvalósító őrizetében. A célszemély halála a cél, amelyet többnyire generális prevenció, elrettentés, a célszemély által elkövetendő cselekmény megelőzése, vagy bármely más, jogilag védett absztrakt érték védelme, illetve meghatározott veszély elleni védekezés indokol. A célszemély megölése tehát nem kombattánsi minőségéhez kapcsolódik, hanem az egyén jelentette fenyegetés miatt valósul meg, még akkor is, ha a támadás pillanatában nem vesz részt ellenségeskedésben.[5]
A halálbüntetéssel ugyan több tekintetben is megegyezik, például mindkét esetben a célzott személy halála a cél - bár a halálbüntetés esetében e célzat erősebb -, továbbá szintén mások elrettentése vagy valamilyen más prevenciós szándék vezeti a halálbüntetést lehetővé tevő jogalkotót és a büntetést kiszabó bírót.[6] Különbség azonban, hogy míg előbbi esetében jogerős bírói ítélet biztosít jogalapot az elítélt életének kioltására, addig célzott likvidáláskor sem elítéltről, sem bírói ítéletről nem beszélhetünk.[7]
Assassination[8] alatt általában nemzetközi jog által tiltott[9] magatartást, politikai okokból elkövetett gyilkosságot értünk. Grotius és Gentili ilyennek tekintették az ellenséges csapatok parancsnokainak megölését, függetlenül attól, hogy béke vagy háború idején követték el a merényletet.[10] Napjainkban a média, és egyes szerzők is felcserélik a targeted killing és az assassination kifejezéseket. Amikor politikailag determináltan ölnek meg adott személyt és azt a fenti fogalmak egyikével jellemzik, akkor valójában nem nyilatkoznak a kérdés jogszerűségéről vagy jogellenességéről, ezek ugyanis nem kapcsolhatók egyértelműen e kifejezésekhez. Fegyveres konfliktusok esetén merényletként aposztrofálható a gyilkosság, ha azt a nemzetközi jog által tilalmazott módon követik el, egészen pontosan ha az a nemzetközi humanitárius jogba ütközik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a merénylet per definitionem illegális lenne. Az elnevezés utóbb, egyfajta címkeként kerül az adott ember halálára. Ugyanezt tapasztaljuk fegyveres konfliktusokon kívül is, ahol valamely más normába ütközhet az emberélet kioltása.[11] Így tehát megállapítjuk, hogy nem minden illegális ölés assassination, de minden assassination illegális ölés lehet. Önmagában azonban annak, hogy az emberélet elvételét így vagy úgy jellemezzük, nem lesz hatása a magatartás legalitására, így a merényletnek sem, mivel ezt mindig más normákhoz mérten lehet és kell megállapítani.[12]
Célszerű példán keresztül is bemutatni az adott cselekményeket. Dróntámadás során halálbüntetésről nem beszélhetünk, mivel hiányzik a jogerős bírói ítélet, így ez a célzott likvidálás nagyobb kategóriájába eshet.
- 76/77 -
Merényletről akkor beszélhetünk, ha a dróntámadás kivitelezése jogellenesen történik, célzott likvidálásról pedig akkor, ha jogszerűen. Jogellenesség esetén nevezhetjük a támadást akár extrajudicial killingnek is.[13]
Mint az a fentiekből is kitűnik, a célzott likvidálások legalitásának megállapítása hosszadalmas és bonyolult folyamat. Az alkalmazandó jog meghatározásának következő lépése annak eldöntése, hogy a nemzetközi humanitárius jog, tehát a fegyveres konfliktusok joga, vagy pedig az emberi jogok rendszere érvényesül a targeted killing esetében. Ehhez azonban sokkal távolabbról kell közelíteni, a jus ad bellum mint az erőszak alkalmazását kivételesen lehetővé tevő jogalap oldaláról.
A nemzetközi elemet is tartalmazó dróntámadás kétféleképpen ütközhet a nemzetközi jogba: a szuverenitás vagy az erőszak tilalmának megsértésével.
Az ENSZ Alapokmánya szerint "a Szervezet valamennyi tag szuverén egyenlőségének elvén alapszik."[14] Azt is kimondja, hogy "a Szervezet összes tagjának nemzetközi érintkezése során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló, vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell".[15] Ez az erőszak tilalma. Értelmezéséhez az ENSZ célját - a nemzetközi béke és biztonság fenntartása - hívhatjuk segítségül. Szűken fogható fel az erőszak tilalma, ha a kvalifikáló tényezőket, vagyis a "területi épség", "politikai függetlenség" és az "ENSZ céljaival össze nem férő erőszak" kifejezéseket vizsgáljuk. Így legális lehet az emberi jogok megsértésének megszüntetésére irányuló humanitárius intervenció, vagy a demokrácia védelmében történő beavatkozás, bár ez széles körben nem nyert elfogadást.[16] Az erőszak tilalma de iure conditio abban a fogyatékosságban szenved, hogy nem határozza meg sem a fegyveres támadás, sem az erőszak alkalmazásának más formáit, például a gazdasági erőszak alkalmazását. Emellett foglaltak állást a fejlődő és a posztszocialista államok. Ezzel szemben a San Franciscó-i konferencián az erőszak alkalmazását a fegyveres konfliktusokra korlátozták.[17]
1974-ben a nemzetközi közösség észlelte, hogy a hiányosságokat pótolni kell, amelynek megoldására született meg a 3314. számú ENSZ közgyűlési határozat,[18] amely megalkotta az agresszió fogalmát.[19] Az Alapokmány abból az utópisztikus elképzelésből indult ki, hogy a II. világháborút követő időszak alapvetően békés lesz. Az államok - az erőszak tilalmának kétségbevonása nélkül - igazolni, legitimálni törekednek fegyveres összeütközéseiket, ezért több értelmezési vita is kialakult a vizsgált intézménnyel kapcsolatban, legyen szó nemzetközi[20] vagy nem nemzetközi fegyveres összeütközésről.[21] Kiemelendő még az armed attack/agression fogalmak értelmezése, amely a 2001-es terrortámadások után keltett erős visszhangot. Ennek részletes tárgyalására az önvédelem jogánál célszerű kitérni, különös tekintettel a nem állami szereplőkkel szembeni önvédelemre.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
