Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya (a továbbiakban: ENSZ Alapokmány, máshol Alapokmány) 2. cikk 4. bekezdés szerint "[a] Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell".[1]
Az Alapokmány e világos és kategorikus szabálya alól négy kivételt szokás említeni, melyek közül háromról expressis verbis rendelkezik, míg a negyedik benne rejlik az idézett formulában. Az erőszak tilalma nem vonatkozik az önvédelemre,[2 ]a Biztonsági Tanács (a továbbiakban: ENSZ BT, máshol BT) fegyveres rendszabályaira,[3] valamint a ma már kissé archaikusnak tűnő "ellenséges Államokkal" szembeni műveletekre.[4] Minthogy a cikk az erőszak tilalmat a "nemzetközi érintkezésekre" korlátozza, implicit kivételként kell megemlíteni az államon belüli erőszakot, ideértve polgárháborút is.[5]
Fontos kiemelni, az ENSZ BT minden viszályt, vagy minden olyan helyzetet, amely a nemzetek között súrlódást okozhat vagy viszályt vonhat maga után, megvizsgálhat annak megállapítása végett, vajon a viszály elhúzódása, vagy a helyzet fennmaradása nem vezethet-e a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának veszélyeztetésére.[6] Ha megállapítja a béke bárminő veszélyeztetésének vagy megszegésének, vagy bárminő támadó cselekménynek a fennforgását, akkor vagy megfelelő ajánlásokat tesz, vagy határoz afelett, hogy milyen rendszabályokat kell a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása érdekében [a 41. és 42. cikkek alapján] foganatosítani.[7]
Az Alapokmány ezen egyszerű képlete, miszerint az erőszak alkalmazására jogszerűen csak kivételes esetben kerülhet sor, hirtelen egészen új formát ölt, ha a közelmúlt eseményei tükrében a polgárháború sújtotta Líbiára gondolunk. A nemzetközi közösség fellépése számos kérdést felvett. Noha az szinte teljesen világos, hogy a tagállamok számára a polgárháborúk felszámolása nem képez kivételt az erőszak tilalma alól, a nemzetközi békéhez és biztonsághoz való kapcsolata már magyarázatra szorul. Ezzel pedig akarva-akaratlan minősíteni kell a fegyveres erőszak e formáját. Vágjunk bele…
Líbia észak-afrikai állam a Földközi-tenger déli partján, Egyiptom és Tunézia között helyezkedik el. Olyan nagy kiterjedésű, hogy az ország keleti felén a napkelte / napnyugta kb. fél órával hamarabb következik be, mint az ország nyugati felén. Sajátságos történelmével, kultúrájával számos művészt ihletett meg. Földünk egyik legszegényebb országa volt. Gazdasági növekedését az 1960-as évek elején meginduló kőolajbányászatnak köszönheti, mely Afrika leggazdagabb országává tette. GDP-je Magyarországéval közel azonos. Az ország tagja az ENSZ-nek, az Afrikai Uniónak, az OPEC-nek,[8] az Arab Ligának és az OAPEC-nek[9] is.
Líbia függetlenségét 1951. december 24-én nyerte el. Államformája 1969. szeptember 1-jéig monarchia volt, mikor is az ország élére - katonai puccsal - Moammer Kadhafi ezredes került. A puccsal létrehozott iszlám alapokon nyugvó arab szocialista állam egyre fokozódóan Nyugat-ellenes politikát folytatott. Mindez a nyolcvanas
58/59
években érte el a tetőpontját. 1981-ben az USA hadgyakorlatot folyatott Líbia partjainál a Sidra-öbölben, melyet Líbia a parti tengerről és a csatlakozó övezetről szóló Genfben, 1958. április 29-én aláírt szerződésre hivatkozva[10] erősen kifogásolt és légierejével többször próbált beavatkozni, ami két SZU-22 vadászbombázó gépének az elvesztésével járt.[11] 1986-ban az amerikai katonák által használt éjszakai szórakozóhely ellen követtek el merényletet - az úgynevezett nyugat-berlini diszkórobbantás[12] -, melynek három halálos áldozata és 230 sebesültje volt. Noha soha nem bizonyosodott be, hogy Líbiának köze lett volna a robbantáshoz, válaszul az USA egy sor légitámadást intézett a líbiai Tripoli és Bengázi ellen. Ez vezetett végül a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtti idők legsúlyosabb merényletéhez, a magyar áldozatokat is követelő lockerbie-i katasztrófához.[13]
Az arab tavasz egy felkelési hullám volt az arab világban. Eleinte - kissé váratlanul érve még a szakértőket is - nélkülözte az iszlamista jelleget, s eredendően szekularizált volt, "előtérbe állítva olyan problémaköröket, mint a méltóság, a demokrácia, a szociális és gazdasági problémák".[14]
"A Facebook, a Twitter, a mobiltelefonok és nem utolsósorban az al-Dzsazíra komoly szerepet töltött be az új, virtuális arab közösséghez kapcsolódó transznacionális arab identitástudat erősítésében, a felkeléshullám futótűzszerű terjedésében. Ez az új arab, zömmel szekularizált fiatalokból álló közszféra lényegében mindegyik országban ugyanazokkal az égető problémákkal találta magát szemben, s lépett fel mielőbbi megoldásukat követelve."[15] A kilencvenes éveinek közepén járó Eric Hobsbawm egy 2011 végén vele készült interjúban forradalomként értékelte az arab világban végbemenő változásokat, amelyek őt 1848-ra emlékeztették,[16] s amely felkeléssorozat egyik állomása Líbia volt.
Líbiában 2011. február 15. és október 23. között alakult ki egy nem nemzetközi fegyveres összeütközés, amely Moammer Kadhafi diktatórikus rendszere elleni törzsi lázadás volt. Fathi Terbíl, a nyíltan rendszerkritikus ügyvéd ok nélkül történt letartóztatása miatt február 15-én este tiltakozások vették kezdetüket Bengázi utcáin. Később pedig letartóztatták az al-Dzsazíra hírtelevíziónak nyilatkozó írót, Idrísz al-Meszmárit, aki a tüntetésekről beszélt. Válaszul az elégedetlenkedők (egyiptomi és bahreini mintára) másnapra meghirdették a "harag napját" a Facebookon és a Twitteren,[17] ami nem is tűnik annyira meglepőnek, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság 60%-a 20 éven aluli.[18] A líbiai eseményekre vonatkozóan William Hague brit külügyminiszter kijelentette, hogy azok "rettenetesek" és "elfogadhatatlanok", és felszólította a többi európai és az arab államot, hogy ítéljék el a líbiai vezetés tetteit, és gyakoroljon nyomást Kadhafira.[19] A nemzetközi kritikákra válaszul a líbiai vezetés a magyar nagyköveten keresztül azzal fenyegetett, hogy beszünteti együttműködését az Európai Unióval az illegális bevándorlás megakadályozásában. Martonyi János magyar külügyminiszter azonban az EU nevében visszautasította a fenyegetést és felszólította a líbiai kormányt, hogy vessen véget az erőszak alkalmazásának.[20]
"Franciaország és Nagy-Britannia erőteljesen szorgalmazta Washingtonban a katonai fellépést, az Arab Liga is támogatta a repüléstilalmi övezet felállítását, Líbiában pedig a helyzet valóban tömeges emberiesség elleni jogsértések[21] eshetőségét vetítették előre [Kadhafi] fenyegető nyilatkozatai[val]".[22] Végső soron a nemzetközi beavatkozást az első tudósításokban nyilvánosságra került rendkívüli brutalitások, a tüntetések leveréséről érkező sokkoló hírek, a harci repülőgépek bevetése fegyvertelen tüntetők ellen, valamint hasonló nagyon súlyos cselekmények tették szükségessé. Az ENSZ Alapokmányának VII. fejezetében adott felhatalmazása alapján az ENSZ BT 1973. határozatát - a líbiai polgárháborúval kapcsolatban - 2011. március 17-én fogadták el. A határozat azonnali tűzszünetet ír elő, valamint kijelöli a líbiai repüléstilalmi zóna határait, és felhatalmazza a külföldi csapatokat, hogy a külföldi megszálló erőkön kívül minden szükséges intézkedést tegyenek meg a civilek védelme érdekében.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
