A cseh parlament 2012-ben alkotmánymódosítással1 vezette be a közvetlen államfőválasztást. Az uniós csatlakozást előkészítő novella elfogadása mellett talán ez a legjelentősebb változás a cseh közjogi rendszerben, amelynek alapját az 1993. évi 1. törvény által elfogadott alkotmány jelenti. Államunk tehát felzárkózott azon országokhoz, ahol közvetlenül választják meg a köztársasági elnököt. Ezek az államok egyébként most már többségben vannak. A 2012. évi alkotmánynovella nemcsak a választási kérdésekkel foglalkozik, hanem ennél valamivel szélesebb körű. Bevezette például a kormányfői ellenjegyzés intézményét akkor, ha az államfő valakit még az elítélése előtt kegyelemben kíván részesíteni, elrendelte továbbá, hogy a jövőre nézve az újonnan megválasztott köztársasági elnöknek az államfői esküt, illetve fogadalmat a Szenátus elnökének a kezébe kell tenni, illetve a köztársasági elnök immunitása ettől kezdve csak a mandátum időszakára korlátozódik. Ezenkívül nehezebbé vált az államfővel szembeni hazaárulási eljárás indítása, és megváltoztak az államfő helyettesítésének a szabályai is. Ezekkel a kérdésekkel azonban a most következő írás részletesebben nem kíván foglalkozni.
A cseh államfőt 2012-ig a kétkamarás parlament választotta, mégpedig mindkét kamara közös ülésén. A választást mindig a hivatalban lévő elnök mandátumának utolsó 30 napjában kellett megtartani. E határidő elmulasztásának azonban nem voltak jogi következményei. Abban az esetben, ha a köztársasági elnöki poszt idő előtt ürült volna meg, a választást az üresedés bekövetkezésétől számított 30 napon belül kellett lebonyolítani. Magát az eljárást az államfő megválasztására vonatkozó rendtartás szabályozta, amely a Képviselőház házszabályának egyik mellékletében volt található.2 Annak e-
- 17/18 -
llenére, hogy az elnökválasztás a két parlamenti kamara közös ülésén történt, minden indítványról és javaslatról, beleértve az eljárási kérdéseket is, mindig külön-külön kellett szavazni és mindkét házban többséget kellett szerezni. Azaz mindkét kamarának azonos eredményt kellett produkálnia, és egyik sem szavazhatta le a másikat. Ezt támasztotta alá az 1996-ban megválasztott első Szenátus felállítása után kialakult alkotmányos gyakorlat is.
A köztársasági elnök személyére legalább 10 képviselő vagy 10 szenátor tehetett javaslatot. Államfő az a jelölt lett, aki az összes képviselő és szenátor abszolút többségének a támogatását élvezte, igaz, külön-külön számítva. Amennyiben az első körben egyik jelöltnek sem sikerült többséget szereznie, 14 napon belül második fordulót kellett tartani, amelybe azonban csak azok a jelöltek jutottak tovább, akik külön-külön, de többséget szereztek a Képviselőházban, valamint a Szenátusban. Amennyiben több jelölt szerzett meg azonos számú szavazatot a Képviselőházban és a Szenátusban, a rájuk leadott voksokat össze kellett adni és ez döntötte el, hogy végül is ki jut tovább. A második fordulóban tehát csak a kamarákban külön-külön győztes, ott a legtöbb szavazatot szerzett jelöltek mérethették meg magukat. A második fordulóban az a jelölt volt a győztes, aki egyidejűleg a jelen lévő képviselők és a jelen lévő szenátorok abszolút többségének a bizalmát szerezte meg. Ha ekkor sem sikerült az államfőt megválasztani, 14 napon belül harmadik fordulót kellett tartani, amelyben a második forduló jelöltjeiből az szerezte meg a köztársasági elnöki posztot, aki a jelen lévő képviselők és szenátorok együttes létszámának az abszolút többségét szerezte meg. A feltétel csupán annyi volt, hogy mindkét kamarának külön-külön is határozatképesnek kellett lennie.3 Amennyiben így sem sikerült államfőt megválasztani, új választásokat kellett tartani.
Paradox módon ebben a rendszerben könnyen előfordulhatott olyan helyzet, hogy a második fordulóba nem az a jelölt jutott be, aki a Képviselőházban és Szenátusban együttesen ugyan megszerezte a többséget, de nem sikerült első helyen végeznie egyik kamarában sem. Lássuk egy példát, amelyben az első fordulóban A, B és C jelölt próbált elnöki posztot szerezni. Lehetséges, hogy B jelölt bizonyult a legerősebbnek parlamenti szinten, de a második fordulóba mégiscsak a képviselőházban elsőbbséget szerzett A jelölt és a szenátusi többséget maga mögött tudó C jelölt került be. Az objektíve legerősebb B jelölt pedig kimarad a második fordulóból.
Államfőválasztásunk tehát mintha egy helytelen előfeltevésből indult volna ki, amelyben nem a politikai pártok mérik össze az erejüket, hanem az egyes parlamenti kamarák. Ez vezetett rendszerint az első fordulós taktikázáshoz. 2003-ban például a második sikertelen fordulóban a szociáldemokraták taktikai terve az volt, hogy képviselőik a saját jelöltjüket, Miloš Zemant fogják támogatni, szenátoraik taktikai okokból viszont inkább Jaroslava Moserova asszonyt.4 Arra való tekintettel, hogy a szociáldemokraták rendelkeztek a legnagyobb képviselőklubbal, mindenki azt feltételezte, hogy a képviselőházi voksolás győztese Miloš Zeman lesz. Ennek a szociáldemokrata szenátori taktikának az volt a célja, hogy megakadályozzák Zeman legerősebb ellenjelöltjének, Václav Klausnak a második fordulóba jutását. Ez a taktikázás azonban kudarccal végződött, mégpedig azért, mert a szociáldemokrata frakcióban szakadás következett be. Vladimír Špidla, aki egy személyben volt pártelnök és kormányfő, valamint első helyettese, Stanislav Gross tartottak Zeman erős személyiségétől és párton belüli konkurenst láttak benne. Emiatt néhány szociáldemokrata képviselő a titkos szavazás során nem szavazott saját hivatalos jelöltjükre, ami miatt Zeman nem jutott tovább, hiszen a legtöbb voksot végül Václav Klaus szerezte meg. A Szenátusban pedig az előzetes várakozásoknak megfelelően Klaus valóban a második helyen végzett, Moserová asszony mögött, akire 43 szenátor szavazott. Ennyi szavazatot Moserová már egyetlen következő fordulóban sem szerzett meg. A második fordulóba tehát Klaus jutott be 121 támogató szavazattal (ebből 89 voks a képviselőktől származott, 32 pedig a szenátoroktól), valamint Moserová, aki összesen csupán 68 támogató szavazatot kapott (25-öt a képviselőktől és 43-t a szenátoroktól). Miloš Zeman, aki összesen 83 szavazatot kapott (78 képviselő és 5 szenátor voksolt rá), be sem jutott a második fordulóba, annak ellenére, hogy a választó honatyák és honanyák körében Moserovánál jóval komolyabb támogatással rendelkezett.5
Ennek a választási rendszernek a céltévesztettsége különösen szembetűnő, ha összehasonlítjuk azt a két világháború közötti Csehszlovákia államfő-választási szabályaival. Igaz, hogy akkor az első és a második fordulóban is megkövetelték - mindkét kamara abszolút többségén kívül - a minősített, azaz háromötödös többséget. A harmadik fordulóba mindig a két legsikeresebb jelölt jutott be és közülük az szerezte meg a köztársasági elnöki posztot, akire többen szavaztak. Szavazategyenlőség esetén sorsolással kellett dönteni.6 Ezt a szabályozást egyértelműen az a cél vezérelte, hogy legalább a harmadik forduló után világos legyen, ki lesz a következő években az államfő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
