Az Európai Unió valamennyi tagállamának a saját jogrendszeréből, és különösen saját alkotmányából következő választ kell adnia arra a kérdésre, hogy miként viszonyul az Európai Unió jogához. Különösen fontos ez a kérdés az Európai Unió jogának azon elemeivel kapcsolatosan, amelyek nemzetközi szerződési formában jelennek meg. Ebben az elemében az uniós joghoz[1] való viszonyulás nem függetleníthető a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának alkotmányos szintű kezelésétől sem. Jelen tanulmány keretei között azt vizsgálom meg, hogy a magyar Alkotmánybíróság a saját gyakorlatában miként viszonyul a nemzetközi szerződési formában megjelenő uniós joghoz: azt mennyiben tekintette, illetőleg tekinti nemzetközi jognak a saját hatásköreinek gyakorlása szempontjából akkor, ha a szerződéskötés folyamatában a magyar állam is részt vett. Lényeges hangsúlyozni, hogy a "nemzetközi szerződéses eredetű uniós jog" kategóriája egyszerre szűkebb és tágabb a hagyományosan használt "elsődleges uniós joghoz" képest. Szűkebb, mert az elsődleges uniós jog részét képező általános jogelvek nem minősíthetőek nemzetközi szerződéses eredetűnek, tágabb pedig azért, mert az Európai Unió által kötött nemzetközi szerződések ugyan szükségképpen nemzetközi szerződéses eredetűnek tekinthetőek, ám azokat a szakirodalom tipikusan nem az elsődleges jogforrások körébe sorolja, hanem az elsődleges és másodlagos jogforrások között helyezi el.[2] Megítélésem szerint ugyanakkor az Európai Unió által kizárólagos hatáskörben megkötött nemzetközi szerződések (nyilvánvaló nemzetközi szerződési eredetük ellenére) a tagállami alkotmánybíróságok hatáskörei szempontjából szükségképpen kizárólag uniós jogként (lennének) minősíthetőek, tekintettel arra, hogy a nemzetközi szerződéskötési folyamatban az egyes tagállamok érdemben nem vesznek részt.
Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása után nem sokkal, 2005-ben egy indítványozó a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény és a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény egy-egy rendelkezésének vizsgálatát kérte, mert azok álláspontja szerint ellentétesek a csatlakozási szerződést kihirdető 2004. évi XXX. törvénnyel, végső soron pedig ezáltal a korábban hatályos Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamiság elvével, és az Alkotmány 2/A. §-a szerinti csatlakozási klauzulával. Az indítványozó végeredményben az uniós jogból következő jogalkotói feladat elmulasztásával összefüggésben állította az Alkotmány rendelkezéseinek megsértését. Az Alkotmánybíróság az ügyben hozott 1053/E/2005. számú határozatában leszögezte az azóta is az alkotmánybírósági gyakorlatban búvópatakként rendszeresen vissza-visszatérő, elhíresült tételmondatát: "szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem nemzetközi szerződésként kívánja kezelni."[3] Ennek a megállapításnak azért is van különös jelentősége, mert az akkor hatályos Alkotmány és az Alkotmánybíróságról szóló törvény alapján az Alkotmánybíróságnak volt hatásköre a nemzetközi jog és a magyar jog összhangjának vizsgálatára, miközben az alkotmányozó, illetőleg a jogalkotó az uniós joggal összefüggésben ilyen hatáskört nem telepített az Alkotmánybíróságra.[4]
Az Alkotmánybíróság a határozatában azt is leszögezte továbbá, hogy "anyagi alkotmányellenesség hiányában, pusztán az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből nem állapítható meg alkotmányellenes helyzetet eredményező jogalkotói feladat elmulasztása",[5] míg önmagában a csatlakozási klauzulából konkrét jogalkotói kötelezettség nem származik. Feltételezve, hogy a jogbiztonság elve az Alkotmány valamennyi rendelkezésével összefüggésben azonos tartalommal bír, ez szükségképpen azt is jelenti, hogy önmagában valamely jogalkotói feladat elmulasztása nem tekinthető jogbiztonsági kérdésnek mindaddig, amíg az valamely más, az Alkotmányban tételesen megjelölt rendelkezés sérelmét nem eredményezi, ekként a határozat a jogbiztonság elvét mintegy járulékos jellegű alkotmányos elvként tételezi. Az Alkotmánybíróság idézett megközelítése éppen ezért legalábbis vitatható, hiszen az Alkotmány egyetlen rendelkezéséből sem volt levezethető a jogbiztonság elvének ilyen jellegű értelmezése, és az az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatából sem
- 19/20 -
következett. Ebben a vonatkozásban helytállóbbnak tűnik (bár eljárásjogi szempontból ugyancsak nem kifogástalan, mert ez valójában az indítvány átértelmezését jelenti) Bihari Mihály különvéleménye, aki szerint az Alkotmány 2/A. §-ába ütközés állítása valójában a csatlakozási szerződésbe, illetőleg az (indítvány elbírálása idején hatályos) Római Szerződésbe ütközést állítja, márpedig az indítványozó nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatának kezdeményezésére nem volt jogosult.
Mind az elsőként idézett, a többségi határozatban szereplő állásfoglalás ("szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem nemzetközi szerződésként kívánja kezelni"), mind Bihari Mihály különvéleménye rámutat arra a dilemmára, amellyel az Alkotmánybíróság az ügy elbírálása során szembesült, nevezetesen, hogy az Európai Unió (kétségtelenül nemzetközi szerződési formában megjelenő) alapító szerződései nemzetközi szerződésnek vagy uniós jognak minősülnek-e az Alkotmánybíróság hatáskörei szempontjából. Amíg Bihari Mihály különvéleménye az előbbi, addig a többségi határozat egyértelműen az utóbbi álláspontot képviselte, és láthatóan nem merült fel (vagy legalábbis a határozatban nem jelent meg) olyan vizsgálati szempont, amely a két megközelítés összeegyeztetésére törekedett volna.
A többségi határozat semmilyen indokolást nem fűzött a nemzetközi szerződési formában megjelenő uniós jog alkotmánybírósági megítélésének elvi éllel történő rögzítéséhez. Az ügy előadó bírája, Kovács Péter párhuzamos indokolásában ugyanakkor igyekezett megmagyarázni a megközelítés dogmatikai hátterét. A párhuzamos indokolás szerint az uniós jog "sui generis természettel bír: a közösségi alapító és módosító szerződések (az ún. eredeti jog), illetve az intézményi rendeletek, irányelvek, egyéb normák és aktusok (az ún. másodlagos vagy levezetett jog) az egységes - következésképpen egységesen is kezelendő - az Európa-jog (közösségi jog) alkotó elemeit képezik. Szerződési eredetük dacára az Európa-jog (közösségi jog) normái sokkal közelebb állnak a belső joghoz, mint a nemzetközi joghoz: ez különösen a primátus és a közvetlen alkalmazhatóság sajátosságai révén történő érvényesülésben nyilvánul meg."[6]
Az idézett megállapítás uniós jogi megközelítésben kétségtelenül megállja a helyét, alkotmányjogi szempontból azonban aligha helyeselhető: a nemzetközi szerződéses eredetű jog ugyan kétségtelenül az uniós jog része, ám ettől még nemzetközi szerződési jellege aligha hagyható figyelmen kívül, ellenkező esetben a tagállamok (és értelemszerűen a tagállami alkotmánybíróságok) kifejezett alkotmányi felhatalmazó rendelkezés hiányában semmilyen kontrollt nem gyakorolhatnak az uniós intézményekkel és magával az uniós joggal szemben, még abban az esetben sem, ha éppen az Európai Unióra ruházott hatáskörök terjedelme képezi adott esetben a vita tárgyát.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
