A szabad közbeszéd egyik legnagyobb kerékkötője Magyarországon a jó hírnévhez való jog sérelme miatt indított eljárások gyakorisága mind a polgári, mind pedig a büntető ügyszakban. Bár az Alkotmánybíróság számos esetben világosan kijelölte a jogalkalmazó szervek számára a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos korlátozási lehetőségeit, a bíróságok ítélkezési gyakorlatában mégis sokszor esetlegesen alakul az alapjogi szempontok figyelembevétele. Ez a helyzet a rágalmazás területén kialakított gyakorlatban is, ami sok esetben a véleménynyilvánítást tényállításnak vagy értékítéletnek minősítő döntéstől teszi függővé az ügy érdemének kimenetelét.
Az uralkodó bírósági gyakorlat szerint tényállítás az olyan nyilatkozat, kijelentés, amelynek tartalma valamely múltban megtörtént vagy jelenben történő esemény, jelenség, állapot.1 Ennek megítélése az eljáró bíró feladata az egyedi ügyben, ám sok esetben ez nem egy valódi elemző tevékenység eredménye, hanem csupán kötelezően kellékként, mechanikusan alkalmazva jelenik meg az ítéletben. Jelen írás fő állítása az, hogy olyan ügyekben, amikor a tényállításhoz és az értékítélethez különböző felelősségi szint és bizonyítási teher társul, a bíró valójában akkor dönti el az ügy érdemét, amikor a véleménynyilvánítást előbbinek vagy utóbbinak minősíti. Ettől a pillanattól kezdve az ügy kötött pályán halad. Éppen ezért a bíró valójában a véleménynyilvánítás szabadsága mint alapjog korlátozásáról is az ügynek ezen a pontján dönt, ami viszont elégtelenné teszi a tényállás felületes, rutinszerű minősítését, és alkotmányossági szempontok figyelembevételét követeli meg a döntés azon szakaszában is, amikor a véleménynyilvánítás tényjellegéről szükséges határozni.
Bár megfelelő elméleti megalapozást követően kialakítható egy olyan ítélkezési gyakorlat, ami nem korlátozza alkotmányellenesen a véleménynyilvánítás szabadságát, ám mivel az ítélkezést folytató bíróságok erre kevés hajlandóságot mutatnak, és mert a rágalmazás szabályozásával kapcsolatban más alkotmányossági problémák is felmerülnek,2 meggyőződésem szerint a jogalkalmazó feladata a rágalmazás dekriminalizálása lenne, ezzel bővítve a demokratikus vita mozgásterét.
***
A szólásszabadság érvényesülésének határait a magyar Alkotmánybíróság működésének első éveitől aktívan rajzolta meg és pontosította. Ezek a döntések szinte minden esetben utólagos normakontroll-eljárásban születtek, mint a két legfontosabb alaphatározat: a gyűlöletbeszéd-szabályozás alkotmányosságát vizsgáló és közben a szólásszabadság demokratikus társadalomban elfoglalt helyét meghatározó 30/1992. (V. 26.) AB határozat és a közszereplők bírálhatóságának határait kijelölő 36/1994. (VI. 24.) AB határozat.
Ezekben a döntésekben a szólásszabadság igazolásai közül az instrumentális és a konstitutív is megjelent párhuzamosan, illetve a kettő vegyítéséből alakult ki az Alkotmánybíróság máig alakuló szólásszabadság-felfogása. Ha azonban dominánsnak fogadjuk el a szólásszabadság politikai szabadságjogi jellegét, ami az egyénnek a politikai közösségben való részvételét alapozza meg, akkor az instrumentális igazolás felhívása mellett szólnak erősebb érvek. Eszerint az egyéni szólás szabadságát az teszi elengedhetetlenné, és a demokratikus társadalom érdekeit is az szolgálja leginkább, ha a közéleti vitákban minden vélemény teret kaphat. Politikai diskurzusokban csak kivételes esetben és csak szűk körben korlátozható a beszéd, máskülönben a demokratikus nyilvánosság szenved csorbát. A nyilvánosság pedig a hatalomgyakorlás ellenőrzésének legbiztosabb módja egy jogállamban, ahol a hatalomgyakorlás személyi és intézményi kereteiről végső soron az állampolgárok döntenek, akik ezt a döntésüket a közéleti viták során megismert információkra és kialakított meggyőződésekre alapozzák. A közéleti vitákat biztosító véleménynyilvánítási szabadság korlátozása csak szűk körben engedhető meg a közéleti viták és az állam bírálata esetében.3 Az ilyen viták során különösen fontos, hogy az államot megtestesítő és a közügyekre az átlagembernél több ráhatással bíró, közfeladatot ellátó és közhatalmat gyakorló személyek tevékenysége minél szélesebb körben kritizálható legyen. Ez az érvelés már a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban is megjelent, amelyet az Alkotmánybíróság a közelmúlt egyik fontos döntésében, a 7/2014. (III. 7.) AB határozatában újra megidézett és részletesebben kifejtett.
Az idei döntés az új polgári törvénykönyv közszereplőkkel kapcsolatos szabályának alkotmányosságát vizsgálta. A törvény kihirdetésekor még úgy szólt, hogy a "közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét méltányolható közérdekből, szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja". Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a "méltányolható közérdekből" szövegrész alkotmányellenesen korlátozta a szólásszabadságot, ezért még a törvény hatálybalépése előtt megsemmisítette
- 54/55 -
azt. Az érvelés szerint a közügyek szabad megvitatása és a közhatalom gyakorlóinak szabad kritizálhatósága önmagában olyan fontos közérdek, ami igazolja a közéleti szereplők fokozottabb tűrési kötelezettségét az őket érő kritikával szemben, így ezen túl egy bírósági eljárás során a beszéd közérdekűségének bizonyítása további, indokolatlan terheket róna a közéleti vitákban részt vevőkre. A határozat iránymutatást tartalmazott továbbá a jogalkalmazó szervek számára, hogy a jogszabály alkalmazása során milyen szempontokat kell figyelembe venniük, amikor az egyedi ügyekben a szólásszabadság és az emberi méltóság érvényesülése között döntenek, a szövegben megmaradt másik két feltétel alkalmazása során.
Az eddig említett kulcsfontosságú elvek ugyan egyértelműek az elméleti viták során, de korántsem számítanak világos igazodási pontnak a gyakorlati jogviták elbírálásakor. Az Alkotmánybíróság eddig említett határozatai, az utólagos absztrakt normakontroll jellegéből fakadóan általánosságban jelölhették csak ki a szólásszabadság határait, és elvont iránymutatást nyújthattak csak a jogalkalmazó szervek, elsősorban a bíróságok számára. A jogvédő munka során4 gyakori az a tapasztalat, hogy bár a rendes bíróságok idézik az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatait, annak rendelkezéseit nem értelmezik az adott ügy kontextusában, és nem alkalmazzák a konkrét tényállásra. Ez volt a tapasztalat abban az ügyben is, amely egy később sikeres alkotmányjogi panasz alapját szolgáltatta.
A rágalmazási ügyben egy vidéki város képviselő-testületének tagja saját készítésű és terjesztésű lapjában folyamatos kritikákkal illette a város polgármesterét. A konkrét cikkben arról írt, hogy bár a település veszteséges évet zárt, a képviselő-testület mégis jutalmat szavazott meg a vezetőségnek, köztük a polgármesternek is. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a polgármester úgy bánik a közpénzzel, mintha az a sajátja lenne. A per tárgyát ez a mondat képezte, és mind az elsőfokú, mind pedig a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a szerző megvalósította a rágalmazás bűncselekményét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
