Az orvostudomány fejlődésével az emberi élet korábban elképzelhetetlen mértékben meghosszabbítható. Az új technológiák alkalmazása páratlan előnyöket rejt magában, ugyanakkor merőben új etikai, jogi, filozófiai, vallási és orvosi kérdéseket vet fel, az egyén fizikai életfunkcióinak szinte korlátlan fenntarthatósága új értelmezési lehetőségeket nyit meg az emberi méltóság paradigmájával összefüggésben.
Az élet végéről való döntéshozatal jogi megítélése jelentős változáson ment keresztül, amelyben - az etikai, morális, orvosi és jogi szempontokat sajátos eszköztáruk által harmonizálva - kiemelkedő szerepet játszottak az alapjogvédő fórumok. Az európai alapjogi térben közülük is kiemelkedő az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB).
A tanulmány először az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt releváns jogokat azonosítja. Ezt követően kerül sor az EJEB szerepének rövid bemutatására és a kérdéskör európai hagyományaira, megítélésére, majd az EJEB vonatkozó gyakorlatának ismertetésére vállalkoznak a szerzők. Végül az életvégi döntések hazai dimenziója kerül bemutatásra a szabályozási környezeten keresztül, kiegészítve az életvégi döntések valós érvényesülési lehetőségeit áttekintő ombudsmani vizsgálat tapasztalataival, amelyek alapján a problémák beazonosítására kerül sor. Az összegzésben a hazai szabályozás és az EJEB által felállított és vizsgált kritériumrendszer egybevetése történik meg.
Az EJEB következetes gyakorlata szerint az életvégi kérdéseket érintő panaszügyek az Egyezmény 2. cikke (élethez való jog) és 8. cikke (magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján vizsgálandóak.[1] Az élethez való jog kapcsán az EJEB a Pretty-ügyben[2] elutasította azon álláspontot, hogy az élethez való jog negatív oldalából levezethető lenne a halálhoz való jog, ugyanakkor az életvégi, illetve az önsorsrontó döntéseket az egyéni autonómia és önrendelkezés körébe vonta. Az EJEB gyakorlatát áttekintve megállapítható, hogy a Bíróság - bár döntéseiben formailag elkülöníti - érdemben az élethez való jog és az önrendelkezést megtestesítő egyéni autonómia egymással harmonikus értelmezését tartja irányadónak az életvégi kérdések vizsgálatakor.
Mielőtt rátérnénk az EJEB konkrét gyakorlatára, fontos tisztáznunk a Bíróság európai alapjogvédelemben betöltött szerepét. Az alapjogvédelemnek számos szereplője van (hazai és nemzetközi bíróságok, hatóságok, ombudsmanok, illetve a civil szervezetek), kiemelkedő azonban a jogállami garanciaként is szolgáló bírói jogvédelem, az alapjogok bíróság előtt történő kikényszeríthetősége.[3]
Az európai alapjogvédelmi gyakorlatban kiemelt jelentőséggel bír az EJEB mint regionális alapjogvédelmi fórum, amelynek hatékonysága leginkább az egyedi panaszügyekben hozott kötelező erejű, kikényszeríthető döntésekben rejlik. Az EJEB gyakorlata az egyedi jogvédelem mellett alapvetően befolyásolja a tagállami szintű, nemzeti jogvédelmi fórumok gyakorlatát és a tagállamok jogalkotását is.
Az EJEB alapjogvédelmi szerepe kiegészítő, szubszidiárius jellegű. Ez azt jelenti, hogy az alapjogok védelme elsődlegesen a nemzeti alapjogvédő fórumok feladata - az EJEB ezen fórumok döntéseinek az Egyezménnyel való összhangját vizsgálja a panaszügyeken keresztül. Jól látható a kiegészítő védelem elve azon befogadási kritériumban, miszerint az EJEB-hez fordulni kizárólag a hazai hatékony jogorvoslatok kimerítését követően lehet. Az EJEB által kifejtett jogvédelem további jellemzője, hogy egyfajta minimumszintet határoz meg, amelyet valamennyi részes állam nemzeti fórumai is kötelesek biztosítani. Az Egyezménynek az
- 35/36 -
EJEB gyakorlatán keresztül az alapjogok védelmére kifejtett hatása tehát gyakorlatilag védőhálóként működik, a nemzeti alapjogvédelmet kiegészíti, és ezáltal egyben fejleszti is.[4]
Az egyes európai országokban életvégi döntésként több jogintézmény is kialakult, országonként eltérő azonban, hogy ezek közül egy adott ország melyeket teszi jogilag lehetővé. Általánosságban elmondható, hogy a Benelux államok, valamint Németország és Svájc, valamint a legutóbbi idők óta már Ausztria is[5] széles körben biztosít lehetőséget az egyén számára, hogy az élete végéről dönthessen. Magyarországon jelenleg egyetlen jogi lehetőség biztosított arra, hogy az egyén élete végéről maga döntsön, ez pedig az életmentő, életfenntartó ellátás visszautasításának joga (kezeléskorlátozás). Ugyanakkor a gyakorlat egyértelműen azt mutatja, hogy még ezen egyetlen hazai jogintézmény sem képes érvényre jutni, amelynek több oka is van (ezeket a tanulmány későbbi részében, a 2.1 pontban tárgyaljuk).
Annak előrebocsátása mellett, hogy a tág értelemben vett életvégi döntések rendszerezése igen kényes feladat egyfelől az érintett szakmák, tudományterületek (orvos szakma, bioetika/filozófia, alkotmányjog, büntetőjog) eltérő megközelítésmódjaiból adódóan, másfelől a (jog)terület folyamatos fejlődése, alakulása miatt igen nehéz egy univerzálisan alkalmazható kategóriarendszer kialakítása, egy új, az eddigiektől eltérő besorolásrendszert alkalmazunk.
Az egyén autonómiájának egyre inkább központi rendezőelvként való felfogásából kiindulva, álláspontunk szerint szerencsésebb, ha az egyén fókuszából, az egyéni autonómia érvényesülésén keresztül vizsgáljuk a jó halál egyes módozatait. Ezáltal az eutanázia fogalma is új jelentést nyer, egy sokkal tágabb fogalmat értünk alatta: az egyén számára jó, az egyén legjobb érdekét szolgáló halál fogalmát, azzal - egyetértve bizonyos szempontból Jakab Tiborral[6] és Hegedűs Katalinnal[7] abban -, hogy eutanáziának csak a beteg tudtával és beleegyezésével[8] történő halálhoz vezető cselekmények minősülhetnek, azonban csak egyik alfajának lesz feltétele a terminális, mindenképpen halálhoz vezető állapot.[9] Így megkülönböztethetjük az alábbiakat:
Az eutanázia mint a beteg számára jó, az egyén legjobb érdekét szolgáló halál elérésének módjai:
1. Halál előidézése
1. Halálba segítés (akár terminális állapot nélkül, de előfeltétel a visszafordíthatatlan, állandósult, elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés, megnyilvánulási formája: az orvos/más személy által biztosított és alkalmazott szerrel az egyén által vágyott halál elősegítése az egyén által meghatározott időpontban)
a) saját akaratból eredő - közvetlenül kifejezett saját akarat alapján, döntésképes állapotban, ebben az esetben nem elegendő a helyettesített döntéshozatal sem,
b) helyettes akaratból eredő - nem lehetséges.
2. Asszisztált öngyilkosság (akár terminális állapot nélkül, de előfeltétel a visszafordíthatatlan, állandósult, elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés, megnyilvánulási formája: az orvos/más személy által biztosított szerrel az egyén önmaga idézi elő saját halálát a maga által meghatározott időpontban)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
