A szekuláris európai társadalmainkban a halál ténye erős bizonytalanságot okoz. Ez a bizonytalanság a társadalmaink egyik alrendszerében, a jogban is, tükröződik vissza. Fokozódik az említett bizonytalanság, ha valaki saját halálát kéri. A továbbiakban a német Szövetségi Közigazgatáti Bíróságnak egy letális dózis engedélyezésére irányuló kérelem tárgyában hozott döntését[1] ismertetjük. Ez a döntés dogmatikailag főleg az alapjogokon (nem annyira egy közigazgatási jogon) alapszik. A háttere azonban a jog és az erkölcs határterületére vezet, olyan területre, ahol a jog és a jogász érzi korlátjait, korlátozottságát, érzi, hogy a jog eszköztárával nem vagy legalább nem teljesen megoldható élethelyzetek is lézetnek.
Az érintett (a továbbiákban: feleség) 2002-ben baleset következtében megbetegedett és a nyaktól lefelé megbénult. Mesterséges lélegeztetésben részesült, és állandó, erős fájdalmat okozó, enyhíthetetlen görcsökben szenvedett. Az összes orvos azon a véleményen volt, hogy gyógyíthatatlan a feleség állapota, amiért ez meghatározta, hogy meg akar halni. Mivel bénultsága miatt nem tudott végezni saját magával, egy ún. "asszisztált öngyilkosság" (más elnevezésben: "kísért öngyilkosság") révén akarta befejezni életét. Családja, kezelő orvosai, több pszichiáter és a lelkésze elfogadta ezt a döntést és vállalták, hogy asszisztálni fognak.
A feleség 2004. novemberében kérte az "Orvosságok és Orvosi Termékek Szövetségi Intézete"[2] nevű hatóságtól (a továbbiakban: hatóság), hogy asszisztált öngyilkosság céljából altató letális dózisának a megszerzését engedélyezze neki. Indokolásul adta elő, hogy öngyilkosság nem tilos, és hogy a kért altató, nátrium-pentobarbitál, az engedélyezhető gyógyszerek (altatók) közé tartozik. Az adott helyzetében ez az altató az egyetlen gyógyszer, amellyel fájdalommentesen és kockázat nélkül tud öngyilkosságot elkövetni. Fekvőbetegként ő maga nem tud gyógyszertárba menni, hogy megvegye, és orvos halálos mennyiségről nem ír ki receptet. Ráadásul az adott állapotában nem tud Svájcba utazni, ahol asszisztált öngyilkosság folyamán megkapná ezt az altatót. Így a hatósági engedély számára az egyetlen út, hogy legális úton hozzáférhessen az egyébként legális altatóhoz.
2004. decemberében a hatóság a kérelmet elutasította. A hatóság úgy érvelte, hogy a kért altató a vonatkozó törvény, azaz a kábítószerekről szóló törvény alapján ugyan engedélyezhető gyógyszer. Azonban a kábítószerekről szóló törvény 5. § (1) bek. 6 pontja az engedély kiadását csak a lakosság szükséges gyógyellátása keretében teszi lehetővé, és a kívánt öngyilkosság kívül esik ezen a célon, mert öngyilkosság nem gyógyellátás. A törvényi célon kívülre eső szándék megvalósítására történő engedélyezésnek a törvény alapján nincs helye. Ezt a határozatot a feleség fellebbezte. 2005. márciusában a fellebbezési hatóság az elutasító határozatot fenntartotta hatályában.
Időközben a feleség Svájcba utazott, ahol családja jelenlétében asszisztált öngyilkosság útján meghalt.
A férje (özvegye) folytatta az engedélyezési eljárást, hogy jövőbeni hasonló esetekre nézve tisztázza a jogi helyzetet. Evégett az illetékes kölni közigazgatási bíróság[3] előtt pert indított azzal a kérelemmel, hogy a bíróság a hatósági határozat és az azt fenntartó fellebbezési határozat törvénysértő mivoltát állapítsa meg. A közigazgatási bíróság a kérelmet 2006. februárjában utasította vissza. Álláspontja szerint a kérelem befogadhatatlan, mert csak a határozat által érintett személy, azaz a feleség, benyújthatja azt, a túlélő férje azonban nem. Ezt az álláspontot a fellebbezési bíróság, az Észak-Rajna-Vesztfália tartományi közigazgatási bíróság 2007. júniusában hozott fellebbezési ítéletében erősítette meg. Az ez ellen a fellebbezési ítélet
- 360/361 -
ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Szövetségi Közigazgatási Bíróság mérlegelési jogkörében eljárva nem fogadta be.
A férj ebbe nem nyugodott bele, és az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. Ott öt évig tartott az eljárás, de a végén az EJEB úgy döntötte, hogy az EJEE 8. cikkében rögzített magánéletet sértette az, hogy a német bíróságok a túlélő férj keresetét befogadhatatlannak minősítették és így érdemben a kért bírósági ellenőrzést megtagadták tőle[4].
Ezen strasbourgi ítélet birtokában a férj a kölni közigazgatási bíróságnál az eljárás újrafelvételét kérte. Ezúttal a közigazgatási bíróság befogadta a keresetet, de megalapozatlannak találta. A közigazgatási bírák érdemben a hatóság érveléséhez csatlakoztak: a kábítórszerekről szóló törvény 5. § (1) bek. 6 pontja értelmében az adott altató kiadása csak gyógyellátás céljából engedélyezhető. A gyógyellátás fogalma a palliatív kezelést takarja akkor is, ha ennek mellékhatásaként felgyorsul a halálozási folyamat, de még palliatív elemeket is nélkülöző öngyilkosság semmilyen körülmények között sem tekinthető gyógyellátásnak, hanem a gyógyellátás fogalmán kívülre esik. Ezt a jogi álláspontot az Észak-Rajna-Vesztfália tartományi közigazgatási bíróság, mint fellebbezési közigazgatási bíróság 2015. augusztusában hozott ítéletében megerősítette. A fellebbezési határozatában hozzáfűzte, hogy a feleség halála előtt "vulnerábilis" (könnyen sérthető) helyzetben volt, és megkérdőjelezte, hogy ilyen vulnerábilis helyzetben szabad és önfelelős lehet-e az öngyilkossági szándék; ezért az állam jogosult a halni akaró embert saját szándékától megóvni. Ezt a célt szolgálja a kábítószerekről szóló törvényben rögzített tilalom, hogy öngyilkosság céljából nem engedélyezhető altató megszerzése.
Ez ellen a fellebbezési döntés ellen a férj felülvizsgálati kérelmet benyújtott a Szövetségi Közigazgatási Bírósághoz. Indokolásul előadta, hogy a hatóság és a bíróságok a kábítószerekről szóló törvény 5. §-t tévesen értelmezték. Ez a téves jogértelmezés az elhunyt feleségével hasonló helyzetben lévő embert megfosztja az öngyilkosság lehetőségétől, ami ellentétes a német alkotmánnyal (a Grundgesetz-cel, a továbbiakban: GG) és az EJEE-vel is. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ő maga döntse az élete befejezéséről, és ha az egyéni körülmények miatt erre nem áll rendelkezésre más lehetőség, mint a letális dózis megszerzésének állami engedélyezése, akkor ezekben a kivételes helyzetekben az emberi méltóság megköveteli, hogy az állam hozzájárul egy fájdalommentes vég lehetőségéhez.
Mielőtt a Szövetségi Közigazgatási Bíróság döntésével foglalkozunk, elemezzük a vonatkozó jogi helyzetet. Nélküle nem érthető ez a felsőbírósági döntés.
Altató általában kapható gyógyszertárban. A kábítószerekről szóló törvény értelmében a kért altató nem szabad kereskedelemben értékesíthető, hanem kell vagy orvosi rendelés vagy a hatáskörrel rendelkező hatóságnak, azaz az Orvorsságok és Orvosi Termékek Szövetségi Intézetének az engedélye. Orvosi rendelés vagy hatósági engedély birtokában azonban elvileg halálos mennyiség is kapható, pl. ha a beteg több orvossal kisebb mennyiségeket felirat. A beteg ilyen eljárása nem jogellenes. Az itt elbírált esetben azonban ez az út nem volt járható, mert a feleség kórházban feküdt, ahol nem tudott alkalmazni több, egymásról és egymás rendeléseiről nem tudó orvost.
Egy orvosi rendelés soha sem ír fel letális dózist. Az orvosi szakmai szervek által fogalmazott orvosi etikával ellentétes a letális dozis beteg rendelkezésére bocsátása. Ezért az itt vázolt esetben orvosi rendelésre nem kaphatta a feleség a kért mennyiséget.
Marad a hatósági engedély. A hatósági engedélyről rendelkezik a kábítószerekről szóló törvény 5. §. Azon paragrafus (1) bek. 6. pontja értelmében az engedélyt tagadni kell, ha a kért gyógyszer kívánt használata nem egyezik meg a törvény céljával, azaz a lakosság szükséges gyógyellátásával.
A büntetőjogi oldalon megállapítható, hogy maga az öngyilkosság nem bűncselekmény, ezért a öngyilkosnak nyújtott segítség sem az. Főtett híján az öngyilkosságban közreműködő nem lehet bűnsegéd.
Az öngyilkossághoz adott segítség és a kérelemre elkövetett emberölés (az utóbbi bűncselekmény) közötti határvonalat az érintett
- 361/362 -
autonómiája képezi. Ha maga az érintett foganatosítja a halálát okozó cselekményt: öngyilkosság; ha azonban más ember ezt a cselekményt követi el, akkor kérelemre elkövetett emberölés. Egy példa: ha maga az érintett szájába teszi az altatót és lenyeli, akkor öngyilkosság, ha más valaki beleteszi szájába és hozzájárul a lenyeléshez is, akkor emberölés. Nyilvánvaló, hogy ez a határvonal főleg orvosi kezelési helyzetekben nem egyértelmű, ráadásul gyakran bizonyíthatatlan. Ezért az öngyilkossághoz nyújtott aktív orvosi segítség jogi szürke zónát képez, és alig van orvos, aki ezt vállalná.
Az orvosi kezelés kérdéskörében az utolsó évtizedeken bizonyos szempontokban tisztázódott a jog. Ha a gyógykezelés egyszer elindult, akkor manapság az orvos jogosult és egyszerre köteles megszüntetni a gyógykezelést, ha a beteg ezt kívánja vagy a megbetegedése előtt írt okiratban rögzítette az adott gyógykezelést kizáró akaratát. A beteg tilalma akkor is érvényes, ha a gyógykezelés megszüntetése a beteg életének a végét jelenti. A beteg autonómiája ezt kívánja meg. Ennek feltétele azonban, hogy a beteg akarata komoly és szabadon, azaz többek között befolyásmentesen jött létre, valamint hogy egyértelmű módon kerül kifejezésre.
2012-ben a törvényhozó a palliatív kezelés során alkalmazásra kerülő gyógyszerek helyzetét tisztázta. Azóta egyértelmű, hogy palliatív kezelés során fájdalomcsillapító és hasonló, a beteg helyzetén javító vagy enyhítő gyógyszerek adhatóak akkor is, ha egyik mellékhatásuk a beteg halála. Az orvosi etika ehhez a törvényi helyzethez alkalmazkodott és szintén megengedi az esetleg halálos mellékhatású palliatív gyógyszerek alkalmazását.
Továbbra is tilos azonban, hogy kívülálló, beleétve az orvost is, a gyógykezelésen kívülre eső cselekménnyel, pl. nem palliatív indíttatású altató letális dózisának adásával, befejezze a beteg életét. Az életfenntartó gépek kikapcsolása szabad, halálos injekció vagy altató adása azonban nem. Az utóbbi akkor is bűncselekmény, ha maga a beteg ezt kérte (kérelemre elkövetett emberölés). Szóval a beteg komoly kérelmére az orvosnak szabad és kell a folyó életfenntartó kezelést megszüntetni, de tilos neki a kezeléshez nem tartozó módon beavatkozni a beteg életébe. 2017 óta bűncselekmény az öngyilkosság üzletszerű támogatása is.
A Szövetségi Közigazgatási Bíróság jogellenesnek minősítette a kábítószerekről szóló törvény 5. §-ának hatósági és alsóbírósági értelmezését. Ezért a hatósági határozat, valamint az azt fenntartó fellebbezési határozat jogellenességét megállapította, és a kölni közigazgatási bíróság és a fellebbezési közigazgatási bíróság döntéseit megsemmisítette. Mivel a feleség időközben bekövetkezett halála miatt az altató megszerzését már nem kérték, a felülvizsgálati ítélet nem rendelt el új hatósági eljárást. A szövetségi bírák kifejezetten nyitva hagyták azt a kérdést, hogy az adott esetben köteles volt-e a hatóság a kért mennyiségű altató megszerzését engedélyezni.
Az ítéletnek hivatalos, azaz a bíróság által fogalmazott összefoglaló mondatai a következők:
- Altató öngyilkosság céljából történő megszerzése főszabályként engedélyezhetetlen.
- A Grundgesetz 2. cikk (1) bek. és 1. cikk (1) bek.-ben rögzített általános személyiségi jog azt is foglalja magában, hogy súlyosan, gyógyíthatatlan beteg embernek joga van ahhoz, hogy ő döntse, hogyan és mikor érjen véget az élete, feltéve, hogy akaratát szabadon alakíthatja és ennek megfelelően cselekedhet.
- Tekintettel erre az alapjogra a kábítószerekről szóló törvény 5. § (1) bek. 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy altató öngyilkosság céljából történő megszerzése a törvény céljával kivételesen összhangban áll, ha az öngyilkosságot elkövetni kívánó szerző súlyos, gyógyíthatatlan megbetegedés miatt szélsőséges szükséghelyzetben van.
- Szélsőséges szükséghelyzet akkor fennáll, ha (1) a súlyos, gyógyíthatatlan betegség nagy súlyú testi szenvedéssel, pl. erős, az érintettnél kibírhatatlan szenvedéshez vezető és nem kellő mértékben enyíthető fájdalommal jár, (2) az érintett
- 362/363 -
döntésre képes és szabadon és komolyan döntötte, hogy életét be akarja fejezni, és (3) a halálra irányuló akarata megvalósítására más ésszerű lehetőség nem áll rendelkezésre.
A kereset befogadhatósága kérdésével nem nagyon foglalkozik a Szövetségi Közigazgatási Bíróság, hanem csak röviden az EJEB döntésére utal. Ez a döntés lényegében már tisztázta a befogadhatóság kérdését: a kérelemnek be-fogadhatatlannak történő minősítése a férj magánéletének a védelmét sérti, ezért a kérelem befogadható.
A Szövetségi Közigazgatási Bíróság határozátának a súlypontja a kereseti kérelem megalapozottságán fekszik.
A jogi érvelés kiindulópontja a kábítószerekről szóló törvény 5. § (1) bek. 6. pontja, mert a hatóság döntését erre a törvényhelyre alapozta meg. Ezen rendelkezés értelmében gyógyszer megszerzésére irányuló engedélyt meg kell tagadni, ha a kért gyógyszer kívánt használata nem áll összhangban a törvény céljával, azaz a lakosság szükséges gyógyellátásának a biztosításával.
A közigazgatási jogi helyzet világos. A feleség a kért altatót csak orvosi rendelésre vagy a hatóság engedélyével kaphatta meg. Az orvosi rendelés neki nem volt járható út, mert orvosok nem írnak fel halálos mennyiséget, és mint fekvőbeteg nem tudott halálos mennyiséggé felhalmozni különböző orvosoktól származó recepeteket. Ezért az ő helyzetében a hatósági engedély az egyetlen legális út a kért altató megszerzéséhez.
A kábítószerekről szóló törvény értelmében a hatóság köteles megtagadni az engedély, ha a kért használat nem áll összhangban a törvény céljával, és a törvény célját az adott törvényhely "gyógyellátás" fogalmával írja körül. A hatóság és az alsóbíróságok a "gyógyellátás" említett bővített értelmétől indultak ki. Ezek szerint gyógyellátáshoz elegendő a gyógyítás vagy az enyhítés akkor is, ha ezek a használatnak csak egy oldala; engedélyezhető a palliatív, de halálos mellékhatású gyógyszerhasználat is. Csak a gyógyító, enyhítő elemet teljesen nélkülöző, kizárólag az öngyilkosságra célzó használat ezzel a törvényi céllal nem áll összhangban.
A Szövetségi Közigazgatási Bíróság a kábítószerekről szóló törvény megalkotása és módosításai során keletkezett parlamenti iratok alapján, tekintettel az addig alakult hatósági és bírósági gyakorlatra, valamint a jogi és orvosi szakirodalomra arra a következtetésre jut, hogy a törvény célja főleg a kábítószerekkel és altatókkal való visszaélés, azaz a függőség elleni harc. Ilyen értelemben a kóros függőséget okozó vagy kiszolgáló fogyasztás nem "gyógyellátás". Alapjában véve a "gyógyellátás" kábítószerek és altatók az embernek hasznos felhasználását jelenti, mialatt az embernek káros fogyasztását a "gyógyellátás" fogalma nem takarja, amiért ez a fogyasztás nem engedélyezhető.
Ezen a skálán hol helyezkedik el a feleség által kívánt öngyilkosság? A parlamenti iratok erre a kérdésre nem térnek ki, és ugyanaz áll az eddigi gyakorlatra és tudományos irodalomra is. A "gyógyellátás" fogalmából kiindulva a Szövetségi Közigazgatási Bíróság a gyógyító (terápiás) és enyhítő (palliatív) felhasználást tartja engedélyezhetőnek (engedélyezendőnek). Az öngyilkosság nem terápia, és nem mondható palliatív jellegűnek sem. Ezzel az érvvel a Szövetségi Közigazgatási Bíróság is kizárja az öngyilkosság céljából kért altató engedélyezhetőségét.
Ez a kizárás azonban elvi jellegű főszabály, ami azt jelenti, hogy lehetnek kivételek. Az itt érvényesülő kivételt a bíróság az alapjogokból meríti. Mint minden más jogszabálynak, a kábítószerekről szóló törvénynek, valamint az egyedi esetben történő alkalmazásának összhangban kell állnia a Grundgesetz előírásaival, főleg az ott rögzített alapjogokkal.
Az itt eldöntött esetben az emberi méltóság [GG 1. cikk (1) bek.] és a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog [GG 2. cikk (1) bek.] a mértékadó alapjogok. A többesszám egy kicsit félrevezető, mert az alkotmánybírósági gyakorlat már régóta egybeolvassa ezt a
- 363/364 -
két rendelkezést. Ezek szerint a GG 2. cikk (1) bek. és 1. cikk (1) bek. - a Szövetségi Közigazgatási Bíróság ebben a sorrendben sorolja fel a két rendelkezést - az ember autonómiáját védi. Ez az autonómia azt is foglalja magában, hogy az ember szabadon rendelkezhet saját magáról, hogy sorsát ő maga alakíthassa, beleértve a betegséggel való szembesülést. A GG alapján mindenkinek joga van életmentő, életfenntartó kezelés visszautasítására ill. a folyó kezelés megszüntetésének a követelésére[5].
Manapság széles körűen elismert[6] az is, hogy a GG 2. cikk (1) bek. és 1. cikk (1) bek. súlyosan és gyógyíthatatlanul beteg embernek biztosítja annak a szabad eldöntését, hogy mikor és hogyan érjen véget az élete. Visszaélések megelőzése végett a bírósági gyakorlat és a jogi irodalom egyaránt ezen jog gyakorlásának feltételéül szabja meg azt, hogy a beteg akaratát szabadon és befolyásmentesen alakíthatja, és hogy akaratának megfelelően tud cselekedni. A Szövetségi Közigazgatási Bíróság azt is hangsúlyozza, hogy a német GG ezen értelmezése összhangban áll az EJEB-nek a magánélet védelméről szóló gyakorlatával[7].
A feleségnek így értelmezett szabadságjogait és méltóságát korlátozza a kábítószerekről szóló törvény 5. §-a, ha úgy alkalmazzák, hogy semmilyen körülmények között sem engedélyezhető az altató megszerzése öngyilkosság céljából. A szerzés engedélyezésének a megtagadása a feleséget az egyetlen rendelkezésére álló öngyilkossági lehetőségtől megfosztja, hiszen az állapotában a "normális utakat" nem járhatja. A törvény ezen értelmezése és alkalmazása korlátozza az egyén önrendelkezési alapjogát akkor is, ha a törvényhozó ezt a korlátozást nem akarta. A lényeg az alapjog-korlátozó hatás, nem a törvényhozói szándék[8].
Az emberi méltóság kivételével minden alapjog korlátozható. Ez áll az ember önrendelkezési jogára is, bár ezt legalább részben az emberi méltóságból vezetik le. A GG szóhasználata szerint az emberi méltóság "érinthetetlen", amit az alkotmánybírósági és bírósági gyakorlat, valamint a jogirodalom többsége úgy értelmez, hogy az emberi méltóságot az állam nem korlátozhatja[9], és a méltóságot nem mérlegelheti más alapjogokkal szemben: méltóság és más alapjog kollíziója esetén az emberi méltóság "érinthetetlen" jellege miatt mindig elsőbbséget élvez. Ezt a szigorú felfogást csak magára az emberi méltóságra alkalmazzák. Az emberi méltóság és a személyiség szabad kibontakoztatása együtteséből levezetett alapjogok ugyanúgy korlátozhatóak, más alapjogokkal és alkotmányos értékekkel való mérlegelésre alkalmasak, mint a többi alapjog. Ezért a GG 2. cikk (1) bek. és 1. cikk (1) bek.-n alapuló önrendelkezési jog nem abszolút alapjog, hanem korlátozása elvileg lehetséges.
A letális dózis engedélyezése tárgyában két alapjogi pozíciót összhangba kell hozni egymással. Az egyik oldalon a beteg ember önrendelkezési joga áll [GG 2. cikk (1) bek., 1. cikk (1) bek.], amely értelmében maga az ember dönti, mikor és hogyan akar meghalni. A másik oldalon az élethez és testi épséghez való jogból [GG 2. cikk (2) bek.] állami védelmi kötelességet vonnak le, amely az államot arra kötelezi, hogy az emberi életet védelmében részesíti. Ezen két alapjogi tétel főleg akkor kollízióba kerül, ha az életet az érintett akarja befejezni. Ilyenkor felmerül az alapvető kérdés, hogy az államnak szabad-e egy alapjog tárgyát az alapjog alanya ellen védeni? Mivel a GG ezen kollízió esetére nem ad egyértelmű útmutatást, az államnak, azaz a törvényhozónak és a hatósági és bírósági jogalkalmazónak egyaránt mozgástere van.
Elvileg ezt a kollíziót úgy oldják fel, hogy az önrendelkezési jog alapján az egyén nem igényelheti, hogy az állam az öngyilkosságot elősegítő körülményeket teremtse meg. Ez az álláspont azonban csak akkor érvényesül, ha az érintett fizikailag cselekvőképes, azaz hogy ő maga képes végrehajtani öngyilkos szándékát. Egy ilyen cselekvést az állam nem köteles támogatni, de nem is szabad neki ezt megakadályozni.
Más azonban a helyzet, ha az érintett még szabadon alakíthatja az akaratát, de fizikailag már nem cselekvőképes, azaz maga már nem képes akaratát végrehajtani. A mi esetünkben: a feleség nem kérhetett különböző orvosoktól több receptet, nem mehetett gyógyszertárakba. Ilyen helyzetben a Szövetségi Közigazgatási Bíróság érvelése szerint erősödik az államnak az önrendelkezési joggal kapcsolatos védelmi kötelessége. Mivel testi fogyatékossága miatt az alapjog alanya már nem tudja végrehajtani az önrendelkezési jogán alapuló akaratát, a beteg a betegségének "ki van szolgáltatva", ami-
- 364/365 -
ért az állam fokozottan köteles az érintett akaratának az érvényesülését támogató, lehetővé tevő körülményeket létrehozni. Erősödik az önrendelkezési jog állami védelme, és párhuzamosan gyengül az élettel kapcsolatos állami védelmi kötelessége. Az államnak nem szabad súlyosan beteg embereket magukra hagyni. Főleg a súlyosan beteg, az élete végéhez közeledő ember attól függ, hogy az állam személyi autonómiáját tiszteletben tartsa, szükség esetén aktív állami cselekvéssel is.
Az önrendelkezési jog vázolt súlya miatt a kábítórszerekről szóló törvény hatósági és alsóbírósági értelmezése alkotmányellenes: aránytalanul korlátozza és így sérti a feleség önrendelkezési jogát. A letális dózis megszerzésétől való megfosztás eredményezi, hogy a feleség jogos, alapjog-gyakorláson alapuló öngyilkossági szándékát nem tudja megfelelően megvalósítani. Mivel az adott helyzetben más lehetőségek nem állnak rendelkezésére, ez a tagadás az önrendelkezési jogától való megfosztást jelenti. Az alkotmányellenesség megállapítása azonban nem jelenti az adott törvényhely alkotmányellenességét, amelyet a Szövetségi Alkotmánybíróság az eljáró bíróság előterjesztésére állapítana meg, hanem a törvény 5. § (1) bek. 6 pontját alkotmánykonform módon is lehet értelmezni.
A kábítószerekről szóló törvény alkotmánykonform értelmezése azt követeli meg, hogy általában altató öngyilkosság céljából nem engedélyezhető meg, de kivételes helyzetekben lehetséges az engedély. Ezt a kivételes helyzetet a Szövetségi Közigazgatási Bíróság "súlyos és gyógyíthatatlan betegség miatti szélsőséges szükséghelyzet"-nek nevezi. Ezt a szélsőséges szükséghelyzetet három ismérvvel írta körül:
- az érintett súlyos és gyógyíthatatlan betegsége erős, enyhíthetetlen fájdalmat vagy más kibírhatatlan szenvedést okoz;
- az érintett döntésre képes és szabadon és komolyan, valamint befolyásolatlanul döntötte, hogy életének véget akar vetni;
- nincs más ésszerű lehetőség az öngyilkosságra irányuló szándék megvalósítására.
Ez a három kumulatív ismérv a két alapjogi tétel kollízióját feloldó mérlegelés (a német alkotmánydogmatikában úgy nevezett "praktikus konkordancia"[10]) eredménye, azaz az arányosság konkretizálása, és egyszerre fogalmazza a visszaélés elleni védelmet is. Visszaélések főleg úgy történhetnek, hogy a hozzátartozók öngyilkosság felé irányítják a beteg akaratát, hogy tartási kötelezettség alól szabaduljanak vagy minél hamarabb a hagyaték birtokába kerüljenek.
Az első ismérv az objektív helyzetet írja körül: egy olyan helyzet, amelyben sokan már nem szeretnék folytatni életüket, mert az élet már csak fájdalmat és szenvedést jelent. Ilyen helyzetben sokan mondják, hogy jobb lenne, ha az érintett meghalna, hogy a halál ilyenkor áldás lenne. Az érintettre rákényszerített gyógykelezés azonban megakadályozza, hogy a természetes halál bekövetkezhet.
A második ismérv több szempontból fontos. Először elismeri, hogy erős fájdalmakkal küzdő, súlyosan és gyógyíthatatlanul beteg döntésre képes. Nem fogadja el azt az érvelést, hogy ilyen ember "vulnerábilis helyzete" miatt már nem képes akarni, illetve hogy az akaratát már nem kell tiszteletben tartani. Egy ilyen paternalista felfogás ellentétes az alapjogokkal. Másodszor az akarat szabad alakításának a hangsúlyozása tekintettel van arra, hogy egy ilyen beteg ember könnyen függhet az őt körülvevő emberektől, akik ilyenkor könnyen befolyásolhatják akaratát. A jogrendszer beteg ember akaratának befolyásmentességét és annak megállapítását biztosító eszközökkel már rendelkezik: pl. életfenntartó kezelés meg nem kezdése vagy megszüntetése esetén is meg kell vizsgálni, hogy valóban szabadon alakult-e az ember akarata, és az ott alkalmazott módszerek, pl. több egymástól független orvosi vélemény beszerzése, letális dózis engedélyezése esetén is alkalmazhatóak. Az akarat befolyásmentessége a visszaélések megakadályozása szempontjából garanciális jellegű, és az egészségügyi jogban szerzett tapasztalatok alapján hatósági eljárásban kezelhető tényező.
A harmadik ismérv az aktív állami cselekvés ultima ratio-jellegét hangsúlyozza. Ha maga a beteg még cselekedhet, akkor ő cselekedjék. Ha életfenntartó kezelés megszüntetése a kért halált okozná, akkor a beteg éljen a jogával és kérje az életfenntartó kezelés megszüntetését. Az itt elbírált esetben kételyek voltak a lélegeztetés megszüntetésének az eredménye felől: nem lehetett kizárni, hogy ez a módszer a fe-
- 365/366 -
leség szenvedését még fokozza anélkül, hogy halálálhoz vezet, amiért ez az eljárás az adott esetben nem volt ésszerű. A Svájcban lehetséges ún. "asszisztált / kísért öngyilkosságra" sem lehetett utalni a feleséget, mert az alapjogok érvényesülése és védelme mindenképpen belföldön lehessen lehetséges; külföldi alapjogvédelem nem pótolhatja az alapjogvédelem belföldi hiányosságait.
Ezen három ismérv alapján a Szövetségi Közigazgatási Bíróság az elbírálandó esetben úgy döntötte, hogy a kábítószerekről szóló törvény kivételt nem engedő értelmezése, alkalmazása alkotmányellenes; de a törvényi rendelkezés alkotmánykonform értelmezése lehetséges, amiért ezt nem kell a Szövetségi Alkotmánybíróság elé terjeszteni. Ha megvan a szélsőséges szükséghelyzet, a törvényt alkotmánykonform módon úgy kell értelmezni, hogy letális dózis engedélyezésének van helye. Így a Szövetségi Közigazgatási Bíróság a kábítószerekről szóló törvény 5. § (1) bek. 6 pontját alkotmánykonform értelmezésében a Grundgesetz alapjogaival összeegyeztethetőnek minősíti, csak az egyedi esetben történt hatósági és alsóbírósági alkalmazását alkotmányellenesnek tekinti és következményképpen megsemmisíti. Az ítélet szándékosan nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az adott esetben a letális dózis engedélyezése kötelező volt-e, mert ennek megítélése a tényállás további felderítését tenné szükségessé, ami azonban a feleség halála után már nem valósítható meg. A kivételes engedély kötelező jellegéről szóló döntést majd a hatóság a következő szélsőséges szükségesetekben fogja hozni.
Hangsúlyozza egyébként a Szövetségi Közigazgatási Bíróság, hogy a kérelemről saját pénzügyi érdekekkel nem rendelkező hatóság dönt, amiért ez a hatósági engedély nem valósítaná meg a öngyilkosság üzletszerű támogatása című bűncselekmény tényállását sem.
Az ítélet erős oldala, hogy kizárólag a vonatkozó közigazgatási és alkotmányjogot értelmezi. A bíróság ellenállt azon kísértésnek, hogy jogon túli fogalmakkal, pl. az élettel, az élet mibenlétével, vagy jogon túli képződményekkel, pl. az élet értékével vagy az emberi szabadsággal, érveljen. A bíróság a tételes jogra korlátozódott és így kizárta, hogy erkölcsi, bölcsészeti, vallási, világnézeti koncepciók, azaz ideológiai felépítmények, helyettesítik vagy kiegészítik a vonatkozó jogot. Mivel az alkalmazandó alapjogok szövegezése nagyon elvont, értelmezésükbe könnyen lehet becsempészni nem-jogi fogalmakat, ötleteket, főleg egy olyan, az erkölcsi alapkérdésekhez nagyon közel álló tényállás esetén. A Szövetségi Közigazgatási Bíróság azonban jogállamilag kifogástalanul döntött. Egy ilyen, a jogszabályok tartalmára koncentráló és erkölcsi és világnézeti felfogásokat figyelmen kívül hagyó jogértelmezés egy olyan pluralista társadalomban, mint a németben, a szociális békét is elősegíti.
Az itt leírt ítélet az elvárhatónál sokkal kevesebb port kevert.
A viszonylag kevés jogirodalmi reakció általában pozitív, egyetértő. Főleg az ítélet ténybeli megállapításait hozzák kétségbe, de a jogi érvelést általában elfogadják[11].
Egy kicsit más a helyzet a nem-jogi kritika esetén. Mivel az ítélet a jogon túli szempontokra nem tér ki, hanem szigorúan a jog kérdéseire korlátozódik, viszonylag kevés reakciót váltott ki a jogászok világán túl. A német diszkurzusban szokásos hangok mégis elhangoztak. Főleg néhány egyház és a közerkölcsnek más önfelhatalmazott őrei a náci-diktatúra idején elkövetett ún. eutanáziára[12] utaltak, amely tényéből azt a következtetést vonják le, hogy a német államnak ne legyen szabad közreműködnie egy emberi élet megsemmisítésében. Az emberi élet "szentségéről" is esett szó. Ezek a hangok azonban nem nyertek nagy figyelmet, egyrészt azért, mert már olyan gyakran hallottuk ezt Németországban, és a nácik bűncselekményeire és az állítólag "szent" értékekre való utalás nem alkalmas a mai kérdések megválaszolására, és másrészt azért, mert a nagyon sokrétű és pluralista német társadalomban az erkölcsről sok vélemény van, amiért senki nem veheti igénybe, hogy ő "a lakosság" vagy "a német nép" nevében fogalmazza, meghatározza, képviselje az erkölcst. A németek többsége inkább félnek egy rájuk kényszerített, önrendelkezésüket sértő körülmények között letöltendő élettől, méltóságtalan életfenntartástól, amiért
- 366/367 -
súlyos betegek komoly halálozási szándékát hajlandóak támogátni.
Mi lenne a helyzet, ha ez az eset Magyarországon történne?
Az angolszász jogban van egy mondás: "hard cases make bad law"[13]. Ez azt jelenti, hogy szélsőséges esetek alkalmatlanak arra, hogy belőlük általánosan érvényű szabályokat szűrjünk le. A vázolt német eset biztosan egy ilyen "hard case" - maga a bíróság a "szélsőséges szükséghelyzet" meglétét állapítja meg. Ezért ez a döntés talán nem alkalmas általánosításra, más jogrendszer általi recepcióra. De ha ezt a tényállást a magyar jog világába áthelyezzük, ez talán segít rávilágítani a magyar jogban rögzített emberképre, annak erős és gyenge pontjaira[14].
A váztolt eset Magyarországon nem történhetne pontosan így, ahogyan történt Németországban. A közigazgatási jogi és egészségügyi jogi környezet más Magyarországon is, Németországban is. De ha eltekintünk ezektől a részletektől, marad a lényeges kérdés: rákényszerítheti az állam az érintettre az életét? Itt nemcsak arról van szó, hogy az állam visszatartja az egyént az öngyilkosságtól. Arról van szó - bár a Szövetségi Közigazgatási Bíróság erre az érvre nem tér ki -, hogy az állam kilátástalan helyzetben életre kényszeríti az érintettet. Normális körülmények között az ember ilyen baleset, megbetegedés után meghal. Manapság azonban az gyógytudományok haladása lehetővé teszi az ilyen ember életbentartását. Az európai típusú szociális államokban az állam az a szereplő, aki az általa szervezett vagy éppen működtetett egészségügyi rendszer révén életben tartja az ilyen embereket és így a természetes halál bekövetkezését megakadályozza. Ez az életbentartás gyakran az érintett akarata nélkül történik, mert az érintett a baleset előtt nem nyilatkozott, és a baleset után, az életfenntartó kezelés megkezdése után talán már nem tud nyilatkozni. Így a jogrendszer vélelmezi, hogy az érintett beleegyezik az életfenntartó kezelésbe.
Az itt vázolt esetben elvi éllel az a kérdés vetődik fel, hogy az államnak szabad-e, esetleg kell-e a beteget az öngyilkossági szándékában támogatni? A beteg kérelme nem jogellenes: Ha tudna mozogni, több orvosi rendelés birtokában mehetne több gyógyszertárba és így egy halálos dózis altatót vehetne. A betegsége miatt ezt nem teheti meg. Ne felejtsük el: egy ilyen baleset után a beteg normálisan meghalna, de az állam gyógykezelés révén egy olyan életre kényszeríti a beteget, amit a beteg nem akar. A beteg az állami gyógykezelés tárgyává válik, és ha az ember állami intézkedés tárgyává válik, megsérül a méltósága: az ún. "tárgy-formula" az emberi méltóság sértésének a "klasszikus esete"[15]. Szóval: Ha az érintett állami intézkedés folytán nem tud segíteni magán, az állam köteles-e - vagy legalább jogosult-e - segíteni az érintettet egy egyébként legális öngyilkosságban?
A vázolt esetben az életfenntartó kezelés megszüntetése nem volt a megoldás, mert nem volt világos, hogy a beteg lélegeztetés nélkül is továbbél-e? Egy ilyen fizikailag cselekvőképtelen betegnek halálos mennyiségű gyógyszerrel való ellátása büntetőjogilag szürke zóna: Németországban eltérő a büntetőbírósági gyakorlat, amiért a hozzátartozóktól, orvosoktól nem várható el, hogy ezt a kockázatot vállalják. Ezért az adott esetben maradt csak, hogy maga az állam engedély megadása révén segítsen az érintetten. Egy ilyen helyzetet Magyarországon is lehet képzelni, bár talán a részletek kicsit eltérnének a német esettől. Ilyenkor a magyar állam szervei is szembesülnének azzal a kérdéssel, hogy mi magasabb értékű: az érintett önrendelkezési joga, vagy az objektív állami életvédelmi kötelesség?[16]
Másképpen fogalmazva: jogosult-e a magyar állam egy olyan emberre is rákényszeríteni az életét, aki ezt józan ésszel már nem akarja? Kijátszhatja az állam az alapjog alanyának az akaratát az alapjog tárgyára hivatkozva? Ha erre a kérdésre igenlően válaszolunk, a szabadságjogot kötelezettséggé átértelmezzük, ráadásul olyan kötelezettséggé, amelyről nem az érintett, hanem az állam határoz.
A Szövetségi Közigazgatási Bíróság ezeket az erkölcsi szempontokat szándékosan nem érintette, hanem szigorúan az alkalmazandó jog értelmezésére korlátozódott. Eljáró bíróság így köteles eljárni. Jogállamban kényes, hogy a bíróság jogértelmezését erkölcsi, bölcsésze-
- 367/368 -
ti vagy más világnézeti elemekkel "gazdagítja". A jogtudomány és a társadalom azonban a szigorúan jogi jellegű érveken túl az említett jogon kívüli, "emberképi" szempontokat is vitathatják, sőt, kell, hogy vitassák. Ezért ez a német eset jó alkalom arra, hogy a magyarországi társadalmi, politikai és jogi vitában átvegyék az impulzust és tisztázzák, hogy a társadalom hogyan látja ezt a dilemmát. Mivel a halál mindenkit érint, ezt a vitát nem(csak) szűk szakmai körökben kell lefolytatni, hanem ezen kérdéskör megvitatása az emberek elé tartozik. Ilyen vita indítására jók a "hard cases"-ek. ■
JEGYZETEK
[1] Szövetségi Közigazgatási Bíróság, 2017. március 2., 3 C 19.15. A bíróság honlapján közzéteszi a döntés teljes szövegét: https://www.bverwg.de/020317U3C19.15.0.
[2] Bundesinstitut für Arzneimittel und Medizinprodukte (BfArM), https://www.bfarm.de/DE/Home/home_node.html.
[3] A közigazgatási perjog alapján az alperes hatóság székhelye meghatározza a közigazgatási bíróság illetékességét. Az Orvosságok és Orvosi Termékek Szövetségi Intézete Bonnban található, amely város a kölni közigazgatási bíróság illetékességi területén van.
[4] EJEB, 2012. július 19., 497/09, Koch kontra Németország.
[5] Ezt régóta elfogadta a polgári jogi és a büntetőjogi bírósági gyakorlat is: az embernek joga van rendelkezni saját életéről, haláláról: Bundesgerichtshof (legfelső polgári és büntető bíróság) BGHZ 202, 226 (polgári döntés), BGHSt 55, 191 (büntető döntés).
[6] Az itt leírt ítélet azt sem hallgatja el, hogy a jogi irodalomban az "élethez való kötelesség"-et képviselő álláspontok is léteznek. Ezek az álláspontok a kisebbségi véleményt alkotják, számuk állandóan csökken.
[7] A Szövetségi Közigazgatási Bíróság az EJEB 2002. április 29-i döntését idézi: 2346/02, Pretty kontra Egyesült Királyság.
[8] Erről az ún. közvetett alapjog-sérelemről ld. pl. Szövetségi Alkotmánybíróság, 2004. március 17., 1 BvR 1266/00, BVerfGE (hivatalos döntésgyűjtemény) 110, 177 (191).
[9] Hasonló a magyar Alaptörvény II. cikk 1. mondatában rögzített sérthetetlen emberi méltóság: Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei, HVG-ORAC, Budapest 2011, 203.
[10] A "praktische Konkordanz" olyan dogmatikai alak, amely két alapjog kollíziója esetén hivatott a két alapjogot úgy összhangba hozni egymással, hogy mindkét alapjogból minél több érvényesüljön. "Praktische Konkordanz"-ot gyakorol pl. az a sajtóbíróság, amely az érintett személyiségi jogait úgy próbálja hatékonyan védeni a sajtó ellen, hogy a sajtószabadság korlátozása minél csekélyebb legyen.
[11] Degenhart, Christoph: Rezeptionsverweigerung?. Neue Juristische Wochenschrift NJW-aktuell. 2018/14. 7.; Schütz, Carsten / Sitte, Thomas: Sterben-Dürfen an der Grenze der Verhältnismäßigkeit. Neue Juristische Wochenschrift 2017. 21552158.
[12] Az 'eutanázia' eufemizmus volt; lényegében az állam az elmebeteg embereket és bizonyos állandóan testileg beteg embereket megölte.
[13] A legkorábbi idézés valószínűleg egy 1837. évi amerikai eset: Hodgens v. Hodgens. Holmes bíró 1904. évi különvéleménye a Northern Securities Co. v. United States esetben közismertté tette az idézetet.
[14] Erről ld. Küpper, Herbert: Paternalista kollektivizmus és liberális individualizmus között: az új magyar Alaptörvényben rögzített emberkép normatív alapjai. Közjogi Szemle 2012/3. 8-11.
[15] 8/2011. (II. 18.) AB, 30/2013. (X. 28.) AB hat.; Sári János / Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris, Budapest 2008. 103; Zakariás Kinga In: (Jakab András szerk.): Az Alkotmány kommentárja, 2 kötet. Századvég, Budapest 2012. 54. §, 6. margószám.
[16] Az erre vonatkozó 22/2003. (IV. 28.) AB határozat biztosan nem az utolsó szó ebben a kérdésben; már a meghozatala idején sem volt az, ahogyan a párhuzamos indokolások és különvélemények nagy száma mutatja. Ld. 24/2014. (VII. 22.) AB hat.-t is.
Lábjegyzetek:
[1] Der Autor ist von der Institut für Ostrecht München.
Visszaugrás
