A 2011. évi Alaptörvény elfogadását kísérő viták során Trócsányi László, korábbi alkotmánybíró, illetve akkori párizsi nagykövet véleménye szerint az új alkotmányt érő bírálatok idő előttiek voltak; elfogadásakor például az 1958. évi francia alkotmány is számos kritikát kapott, és Charles de Gaulle köztársasági elnök ellenfelei nem érezték magukénak azt, később azonban kiderült, hogy jól együtt tudnak élni vele, és minden párt elfogadta az Ötödik Köztársaság államszervezetét.[1] Utólag, több mint tíz évvel később azonban úgy tűnik, ez az optimizmus nem bizonyult indokoltnak, sőt a helyzet még súlyosabb, mint amit az új alkotmány kritikusai annak idején elképzeltek. Nem csupán arról van szó, hogy az Alaptörvény politikai és társadalmi legitimitása nem nőtt, hanem az Alaptörvény tizenkét évi működése után Magyarországot az Európai Unió egyes intézményei, a nemzetközi közvélemény, valamint a tudományos közösség jelentős része autokráciának, vagy legalábbis olyan "illiberális" rezsimnek tartja, amelyben súlyosan sérül a jogállamiság, s amely már nem tekinthető nyugati típusú alkotmányos demokráciának.
Mára már kellő idő (2024. január 1-ig 12 év, vagy másként, 4383 nap) eltelt ahhoz, hogy érdemes legyen értékelni az Alaptörvény működését, teljesítményét. Egy ország alkotmánya az egész jogrendszer alapja, amely meghatározza annak kereteit, ennélfogva - legalábbis elvileg - alapvető befolyást gyakorol valamennyi jogterületre, illetve jogágra. Ezért ha az alkotmány rosszul működik, vagy nem érvényesül, akkor nehéz elképzelni magas színvonalú jogrendszert és fejlett alkotmányos kultúrát.
Az alábbiakban a 2011. évi Alaptörvényt a leghagyományosabb módszerrel vizsgálom, vagyis aszerint, hogy teljesíti-e alapvető funkcióit, illetve megfelel-e az alkotmányokkal szemben támasztott általános követelményeknek. Az alkotmány teljesítményének funkcionális elemzése megfelelő kereteket adhat az értelmes vitára még azok között is, akik eltérő politikai értékrendet vallanak, hívei vagy ellenzői voltak az Alaptörvénynek. Ugyanakkor természetesen nem garantálja az egyetértést, mivel abban a tekintetben is eltérhetnek a vélemények, hogy az Alaptörvény hogyan felelt meg, vagy megfelelt-e egyáltalán legfontosabb funkcióinak. Annak, hogy mindez mégis racionális elemzési keret lehet, az az oka, hogy az alkotmányok funkcióiról viszonylagos közmegegyezés van az alkotmányokkal foglalkozó kutatók között.
Az alkotmányok általános funkcióit, vagy legalábbis azok egy részét gyakran definíciójuk is tartalmazza. Fontos megjegyezni, hogy "alkotmány" alatt a modern értelemben vett alkotmányt értem, amely a 18. század végén jelent meg, ekkortól fogva terjedt el, majd a 20. században általános elfogadást nyert mint a hatalomgyakorlás, valamint az alapvető jogok legfontosabb jogi szabályrendszere, szemben a klasszikus alkotmány(osság) fogalmával, amely bármely politikai közösség szervezett rendjének leírására szolgált.[2]
A modern alkotmányok egyik alapvető rendeltetése a közhatalmat gyakorló intézmények létrehozása, s azok alapvető feladat- és hatáskörének, illetve eljárásrendjének meghatározása.[3] Ez még az íratlan, illetve történeti - ám modern érelemben vett - alkotmányok esetében is így van.[4] Az alkotmányok fogalmi meghatározásában csak ritkán jelenik meg külön tartalmi elemként a szuverenitás kifejezése, illetve a jogrendszer létrehozása, mert ezeket az államiság olyan alapvető jellemzőinek tekintik, amelyeket a közhatalom-gyakorlás szabályozása átfog, mindenesetre ezek is a modern alkotmányok nélkülözhetetlen szabályozási tárgyai.
A modern alkotmányok egy másik, ma már nélkülözhetetlen funkciója az alapvető emberi jogok alkotmányos jogokként való elismerése, illetve biztosítása, gyakori megfogalmazás szerint az állam és az egyének közti viszony szabályozása. A legtöbb alkotmánydefiníció szerint az alkotmány e két alapvető tartalmi elem, vagyis a közhatalom gyakorlásának, valamint az alapvető jogok legmagasabb szintű szabályozása.[5]
Mivel az alkotmányok fogalmilag a legmagasabb szintű jogforrások, minden közhatalmi szerv, illetve maga a közhatalom-gyakorlás az alkotmányból nyeri legitimitását, ahogy az emberi és állampolgári jogok is az alkotmány általi elismeréssel válnak alapjogokká, s nyernek ezáltal alkotmányos védelmet. Ezért ezt a funkciót gyakran külön mint "legitimációs" funkciót is kiemelik. A modern alkotmányosság e legfontosabb szabályozási funkcióknak normatív értéket tulajdonít, amelyek jól körülhatárolható követelményeket állítanak az alkotmányos szabályozással szemben. Ezek egy része formális, az alkotmányfogalomból logikailag levezethető,
- 22/23 -
míg másik része materiális, azaz a szabályozás tartalmára vonatkozó kritérium.
A formális követelmények közé tartozik az alkotmány stabilitása.[6] A modern alkotmányok nem csupán normatív erejűek, hanem a legmagasabb szintű jogi normák, minden más jogszabály és jogintézmény belőlük nyeri legitimitását, ezért semmilyen más jogszabály nem lehet ellentétes velük. Ezért egy ország alkotmányát rendszerint különleges eljárási garanciák védik annak érdekében, hogy rendelkezéseit a pillanatnyi törvényhozási többség egyoldalúan, azaz széles körű politikai egyetértés hiányában ne változtathassa meg. Ha az alkotmány a társadalmi együttélés általános kereteit, ha úgy tetszik, a közös játékszabályokat határozza meg, akkor e rendeltetésével ellentétes lenne, ha azt a társadalom (praktikusan a politikai erők) aktuális többsége a saját érdekeinek megfelelően módosíthatná. Az alkotmány stabilitása szorosan összefügg a jogállamiság normatív értékeivel is, mint amilyen a jogbiztonság: aligha lehet bízni a jogviszonyok kiszámíthatóságában, ha még azok alapja, az alkotmány is egyszerű, illetve alkalmi parlamenti többséggel megváltoztatható.
Az alkotmányok stabilitásának nincsenek pontosan meghatározható standardjai, egyrészt azért, mert minden alkotmány, még a modellkövetők is, bizonyos értelemben autochton jogi konstrukció, s ennélfogva nem képzelhető el általános, minden országra vagy jogi kultúrára érvényes élettartam, másrészt azért, mert a társadalmi változások adaptálása az állandóssággal, illetve örökérvényűséggel szembenálló, vagy legalábbis azt árnyaló szempontja az alkotmányozásnak.[7]
Ugyancsak formai követelmény, hogy az alkotmány mint norma zárt logikai rendszert alkosson. Ez különösen azért fontos, mert az alkotmányos rendelkezéseknek általában azonos normatív erejük van, azaz jogilag egyenrangúak.[8] De egy alkotmány ellentmondásmentessége azért is alapvető jelentőségű, mert az alkotmány által létrehozott hatalmi szervek - épp az alkotmány primátusát védő, szokásos eljárási garanciák miatt - rendszerint nem rendelkeznek alkotmányozó hatalommal, ezért az alkotmányon belüli ellentétek kijavítása nagyon nehéz, vagy akár lehetetlen lehet - legalábbis jogi eszközökkel.
Materiális, azaz tartalmi típusú alkotmányos funkció a közhatalom korlátozása, ami elsősorban a magánszemélyek (és szervezeteik) védelmét jeleni az állami beavatkozásokkal szemben. Ez a modern nyugati, liberális alkotmányosság[9] fogalmának központi eleme is.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
