Az elmúlt év végén - rendkívül csekély tömegkommunikációs visszhang mellett - egy látszólag büntetőjogi, de ugyanakkor véleményem szerint az egész magyar jogrendszerre jelentős kihatással járó törvényt fogadott el a parlament, nevezetesen a 2001. évi CIV. törvényt a jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről. E törvénynek három jellegzetessége van:
a) lényegében a kormánypártok és az ellenzéki pártok egyetértésével fogadták el, alig volt ellenszavazat,
b) lényegében a magyar elméleti jogászok ellenkezése ellenére fogadták el (ld. az MTA Jogtudományi Intézet e tárgyú 2001 novemberi vitaülésén szinte valamennyi jelentősebb elméleti büntetőjogász nyilatkozatát),
c) a törvény akkor lép hatályba, amikor csatlakozunk az Európai Unióhoz. A 28. § szerint a törvény hatálybalépése bizonytalan jövőbeli időben történik, nevezetesen Magyarország EU-hoz való csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződést kihirdető törvény hatályba lépésének napján lép hatályba ez a törvény is.
Az Igazságügyi Minisztérium a törvény előkészítése során mind különböző szakmai fórumokon, mind a törvény miniszteri indokolása során a törvényt elsősorban az Európai Uniós jogharmonizáció szükségességéből vezette le. Ezzel szemben megállapítható, hogy
a) a Magyarország EU csatlakozásakor kötelezően átveendő európai joganyagnak nem része a jogi személyek büntetőjogi felelőssége, e tárgyú hatályos rendelet vagy irányelv egyelőre az Európai Unióban nincsen;
b) a törvény 29. § a)-d) pontban felsorolt Tanács-i "együttes fellépések", illetve "kerethatározatok" kifejezetten a jogi személyek általános büntetőjogi felelősségére vonatkozó konkrét rendelkezéseket nem tartalmaznak, hanem zömmel csak arra utalnak, hogy a szervezett bűnözés, a korrupció nagymértékben szervezetekben, jogi személyek keretében folyik; és ezzel szemben kívánatos a tagállamok fellépése.
c) a legközvetlenebbül a 29. § e) pontjában foglalt, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény, illetve annak második kiegészítő jegyzőkönyve érinti 2001. évi CIV. törvény tárgyát. Ugyanakkor azokat a jogi személyeket, amelyek Magyarországon a különböző Európai Uniós támogatások felett döntenek, a törvény 1. § (2) bekezdése kiveszi a törvény hatálya alól (az összes közhatalmi, államigazgatási és önkormányzati igazgatási feladatot ellátó szervet). Más szóval véleményem szerint ebből az egyezményből sem lehet a magyar törvény szükségességét közvetlenül levezetni.
Hogyan csatlakozik mégis ez a törvény az uniós felkészüléshez? Lényegében úgy, hogy az Európai Unió brüsszeli bürokráciája már régóta fáradozik az Európai Unió joganyaga eddigi német dogmatikájú felfogásának áttörésén, és az angol-amerikai jogi megoldások elfogadtatásán. Az Unió vállalati jogában ez különösen látszik például a számviteli és banki irányelveken, avagy az angol-amerikai vállalatfelvásárlás előnybe részesítésében a német típusú konszernjogi megoldásokkal szemben. Ebbe a sorba illik bele a jogi személyek büntetőjogi felelősségére vonatkozó tagállami nemzeti törvényhozás ösztönzése is.
Az angol-amerikai jogban nem alakult ki a jogi személy olyan elkülönült dogmatikája, mint a német-francia jogban. Voltaképp minden szervezet, amely jogalany lehet, a common law-ban legal entity, tehát jogi személy. A jogi személyek koncessziós elv alapján charterrel keletkeznek és szerződéseikre az ultra vires elv az irányadó, azaz jogképességük relatív. (Szemben a kontinentális ún. normatív feltételek rendszerével és az abszolút jogképesség elvével.) A common law-ban a kártérítési (magánjogi) és büntetőjogi felelősség nem válik élesen szét, a kártérítési felelősség a káron túl is terjedhet, tehát nem pusztán reparáció, bírság jellege is van. Így az angol-amerikai jogba bőségesen belefér a jogi személyek büntetőjogi felelőssége, amely európai jogi fogalmakra lefordítva egységes büntető és kártérítési eljárás során kiszabható bírságolási (kivételes esetekben jogi személy megszüntetési) rendszert jelent, a bírság pedig a kontinensen igazgatási szankciónak minősül. Megjegyzem, hogy a kontinentális büntetőeljárás is ismer adhéziós pert, ahol a büntető és a polgári igény találkozik, de az adhéziós perben a sértett érvényesíti kártérítési igényét, tehát e per felépítése alapvetően más, mint a természetes személy terhelt mellett a jogi személy felelősségre vonása büntetőbíróság által.
Az Európai Unió tagállamai közül az angol-amerikai jogrendszerekhez közelálló skandináv jogok viszonylag könnyen átvették az Unió apparátusának ösztönzésére a jogi személyek büntetőjogi felelősségét (Norvégia, Izland, Finnország). Ehhez közelít a francia megoldás is, amely gyakorlatilag a francia Btk.-ban a teljes felelősségi rendszer megkettőződésével járt (természetes személyek + jogi személyek "büntetőjoga"). A tagországok jelentős része büntetőjogi felelősség címén sajátos igazgatási szankciórendszert alkalmaz jogi személyekkel szemben, amely szerintem valódi büntetőjogi felelősségnek aligha nevezhető - Hollandia, Belgium, Spanyolország, Portugália. A német jogcsoportba tartozó országok viszont - Németország, Ausztria, az EU-n kívül Svájc - változatlanul ragaszkodnak a jogi személyekkel szembeni közigazgatási-polgári jogi szankciókhoz, és a jogi személyek polgári jogon kívüli felelősségét alapvetően az Ordnungswidrigkeitsrecht részeként tárgyalják.
A brüsszeli uniós apparátus, mivel a jogi személyek büntetőjogi felelősségének általános EU bevezetése a következetes német ellenálláson megbukott, különös gondot fordított a felvétel előtt álló német jogcsoportbeli tagjelölt országokra, és törekvései Szlovénia és Magyarország esetében már sikerrel is jártak. Ezzel is igyekeznek felpuhítani az Unión belüli német álláspontot.
Magyarország szerintem alapvetően azért fogadta el a nem létező uniós normával való harmonizációt, mert a jogi személyek büntetőjogi felelőssége kommunikációs szempontból beleillett a kormányzat 1998 óta megnyilvánuló szigorító, rendpárti büntetőpolitikájának kereteibe. Jogalkalmazási zavartól egyelőre nem kell tartani, hiszen a törvény szerencsés esetben 2-3 év múlva lép hatályba az Európai Unióhoz való csatako-zás időpontjában. Mivel azonban az Alkotmányban és a Btk.-ban nagyon erős tétel, hogy bűncselekményt csak természetes személy követhet el (societas delin-quere non potest), tehát a büntetőjogi felelősség csak az ártatlanság vélelméhez igazodó egyéni felelősség lehet, a 2001. évi CIV. törvény nem a jogi személyek büntetőjogi felelősségéről, hanem a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről rendelkezett, így igyekezve kihúzni a talajt a várható alkotmánybírósági megtámadások alól.
Véleményem szerint alapvetően nem. A 2001. évi CIV. törvényben meghatározott intézkedések ugyanis -mint látni fogjuk - olyan jellegűek, amelyeket a cégbíróság, illetve különböző közigazgatási hatóságok amúgy is megtehetnek a jogi személyekkel szemben. A törvény újdonsága nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi - tudniillik a törvény 3. §-ában felsorolt három intézkedést büntetőeljárás keretében büntetőbíróság szabja ki, a büntetőeljárásban pedig -, amely alapvetően nem a jogi személy, hanem a jogi személlyel a 2. §-ban meghatározott kapcsolatban álló szándékos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított természetes személy ellen folyik - a jogi személy a törvény által nem definiált sajátos ügyfélként szerepel.
A törvény eljárásjogi jellegét jól mutatja, hogy a rendkívül hiányos anyagi jogi része mindössze hat §-t, a büntetőeljárási rendelkezések viszont huszonegy §-t tesznek ki. (Jellemző, hogy a felelősség alanyára vonatkozó rendelkezések jóval szűkszavúbbak, mint a ritkán előforduló rendkívüli perorvoslatokra vonatkozók.) A büntetőeljárás során tett intézkedéseket a törvény mindössze két §-ban - nevezetesen a 26. és 27. §-ban - próbálja visszakapcsolni a polgári joghoz, mint később látni fogjuk, meglehetősen hiányosan.
A 2001. évi CIV. törvény alkotmányossági alapon abból a szempontból nem támadható, hogy jogi személyekkel szemben alkalmaz büntetőjogi felelősségre vonást - ugyanis nem állapít meg büntetőjogi büntetést (Btk. 38. §) a jogi személlyel szemben, csak intézkedést. A Btk. 2001. évi CXXI. törvénnyel módosított 70. §-a szerint intézkedést nemcsak a Btk., hanem külön törvény is meghatározhat, ez a külön törvény pedig esetünkben a 2001. évi CIV. törvény. A büntetőjogban eddig is - bár csak kivételesen - volt mód arra (elkobzás), hogy büntetőbíróság intézkedést nemcsak a vádlottal, hanem mással szemben is kiszabjon.
A kérdés alapvetően az, hogy mi a helyzete a jogi személynek egy természetes személy elleni büntetőeljárásban? Erre a kérdésre a törvény egyáltalán nem válaszol, hanem csak arról rendelkezik, hogy a jogi személy képviseletében kötelezően ügyvéd jár el. A jogi személy eljárás alá vonásáról a terhelt elleni büntetőeljárásban határoznak [7. § (1) bek.], az intézkedés alkalmazását a vádirat indítványozza [13. § (1) bek.]. A jogi személy ezáltal szerintem kvázi terhelti, vádlotti pozícióba jut, mégpedig szubszidiáriusan. Tudniillik a jogi személy elleni szankcióknak előfeltétele, hogy a bíróság a ténylegesen vádlott természetes személlyel szemben büntetést szabjon ki [3. § (1) bek.] - ez alól egy kivétel van, nevezetesen, ha a bíróság az elkövetővel szemben halála miatt, vagy azért, mert kóros elmeállapota miatt nem büntethető, büntetést nem szabhat ki. Ez utóbbi esetben a 3. § (2) bekezdése szerint az intézkedés a jogi személlyel szemben önállóan is alkalmazható. Mindez szintén aláhúzza azt szerintem, hogy a törvény címével ellentétesen nem büntetőjogi intézkedések jogi személyekkel szembeni kiszabásáról van szó. A büntetőbíróság ténylegesen polgári jogi, illetve igazgatásrendészeti jellegű szankciókat alkalmaz objektív alapon büntetőeljárás eredményeként, amely viszont a jogállamiság szempontjából igen vitatható.
A jogi személyekkel szemben bevezetett intézkedésekkel lényegében párhuzamosan a 2001. évi CXXI. törvény 88. §-a 2002. április 1-jei hatállyal alapvetően átrendezte a büntetőjogi intézkedések rendszerét, nevezetesen
a) a vagyonelkobzást törölte a Btk. 38. § (2) bekezdésében meghatározott mellékbüntetések közül, és egyben hatályon kívül helyezte a Btk. 62-63. §-ának vagyonelkobzásra vonatkozó szabályait;
b) a vagyonelkobzást behelyezte az intézkedések közé a Btk. 70. §-ába, és ezzel kapcsolatban a vagyonelkobzást ismét definiálta a Btk. 77/B.-C. §-ában.
Az elkobzás, illetve a vagyonelkobzás olyan intézkedések, amelyeket büntetendő tényállásszerű cselekmény megállapítása esetén nemcsak az elkövetővel szemben lehet alkalmazni. Ezek az intézkedések azonban alapvetően a bűncselekmény eszközére, illetve a bűncselekmény útján létrejött vagyonra vonatkoznak, ezzel szemben szerintem a jogi személy megszüntetése vagy tevékenységének korlátozása minőségében más jellegű intézkedés. [Megjegyzem, hogy a 2002. április 1-jéig hatályban volt Btk. 62. § (3) bekezdése szerint, ha az elkövető a bűncselekményből eredő vagyont gazdálkodó szervezetre ruházta át, a vagyonelkobzás akkor is elrendelhető volt - lényegében a jogi személlyel szemben -, ha a gazdálkodó szervezet ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagjainak vagy tisztségviselőjének az átruházott vagyonról tudomása volt.]
A szankcionálás alanya a jogi személy. A jogi személy fogalmát azonban a Ptk. 28. §-ától eltérően értelmezi a 2001. évi CIV. törvény 1. § (1) bekezdése. Tudniillik a felelősségre vonás alanya lehet minden olyan szervezet, amely
a) a polgári jog szerint jogi személy, tehát jogi személynek minősülnek a gazdasági társaságok, a szövetkezetek, az egyesületek, az alapítványok és minden más olyan szervezet, amelyet a törvény jogi személynek minősít;
b) a jogi személy jogi személynek minősülő szervezeti egysége - ilyen belső jogi személységre a Ptk. 30. § (2) bekezdése alapján mód van és ezzel a lehetőséggel eddig a jogalkotó az egyesületek és az alapítványok esetében élt is. A kérdés azonban az, hogy a jogi személyek jogi személynek minősülő szervezeti egységei esetében a megszüntetés, illetve a tevékenység korlátozás csak a szervezeti egységre nézve irányadó-e (pl. egy társadalmi szervezet megyei szervezeti egysége esetén), vagy az egész szervezetre, illetve, ha igen, ezt hogyan lehet végrehajtani. Hiszen ez a "belső" szervezeti jogalanyiság az egyesület, illetve alapítvány alapszabálya által keletkezik és az állandó polgári bírói gyakorlat szerint külön nyilvántartásba vételt nem igényel - tehát e törvény 26. § (1)-(2) és (5) bekezdésében foglaltak erre az esetre nézve nem alkalmazhatók. Azaz a bíróság nem tudja a szervezeti egységet a nyilvántartásból törölni, erre nézve csak a teljes jogi személyre nézve van lehetősége;
c) nem jogi személy ugyan, de a polgári jogi viszonyok önálló jogalanya lehet, amennyiben a tagoktól elkülönülő vagyonnal rendelkezik. Ez a meghatározás szerintem irányadó a közkereseti és betéti társaságra, hiszen ezek a társaságok a Gt. 2. § (3) bekezdése szerint cégnevük alatt önálló jogalanyok, ugyanakkor szerintem nem vonatkozik a polgári jogi társaságra, amelynek nincs a tagjaitól elkülönült vagyona (Ptk. 568. §). Kérdéses lehet a társasház, amely nem jogi személy, de a társasházi törvény meghatározott körben a polgári jogviszonyok alanyaként ismeri el [1997. évi CLVII. törvény 3. § (1) bekezdés] és van is - csekély -tagjaitól viszonylag elkülönült vagyona.
d) A törvény 1. § (1) bekezdés 1. pontja kifejezetten megemlíti a Gt. szerinti előtársaságot. Ez tévedés. Az előtársaság jogalanyisága ugyanis meghatározott ideig áll fenn, nevezetesen a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) ellenjegyzésétől a társaság cégbírósági bejegyzéséig. Ez az időtartam a cégeljárási törvény időtartam előírásai folytán kb. 2-4 hónap, de szélsőségesen kivételes esetekre tekintettel is maximum 6 hónap lehet. Ebből kifolyólag gyakorlatilag tehát lehetetlen, hogy az előtársaság a jogerős büntetőbírói ítélet kimondása időpontjában is fennálljon. A törvényhozó feltehetően azt akarta kimondani, hogy ha a szándékos bűncselekményt az elő-társaság javára követték el, azt a cselekményt az előtársaságból lett "végleges" társaságnak kell beszámítani. Magával az előtársasággal szemben szerintem büntetőjogi intézkedés nem hozható.
A büntetőbíróság által a jogi személlyel szemben kiszabható intézkedéseket a 3. § (1) bekezdése sorolja fel és ezt követően a 4-6. § részletezi. Három intézkedés alkalmazására kerülhet sor:
a) a jogi személy megszüntetése,
b) a jogi személy tevékenységének korlátozása,
c) pénzbírság.
A b) és c) pontban megjelölt intézkedések együtt is alkalmazhatók.
Megjegyzem, hogy a 26. § kimondja, hogy jogi személlyel szemben a 2001. évi CXXI. törvény által intézkedésnek átminősített vagyonelkobzást (Btk. 77/B-C. §) is alkalmazni lehet. A vagyonelkobzás a 26. § (2) bekezdése szerint megelőzi a végelszámolást, azaz az " alapintézkedés", nevezetesen a jogi személy megszüntetésének végrehajtását. (Meglehetősen furcsa "előintézke-dés".)
A)A bíróság a jogi személyt két esetben szüntetheti meg, nevezetesen, ha
a) a jogi személyt bűncselekmény elkövetésének leplezése céljából hozták létre,
b) a jogi személy tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének
leplezését szolgálja.
Az a) és b) pontban felsorolt tényállások ellenére nem szüntetheti meg a büntetőbíróság a jogi személyt az alábbi négy esetben
a) ha országos közüzemi szolgáltató,
b) ha nemzetgazdasági szempontból stratégiai jelentőségűnek minősül,
c) ha honvédelmi vagy más különös feladatot valósít meg, illetve célt szolgál,
d) ha megszüntetése következtében állami vagy önkormányzati feladat ellátása veszélybe kerülne.
A 4. § szövegét vizsgálva megállapítható, hogy annak megfogalmazása rendkívül zavaros. Mindenekelőtt az (1) bekezdésben szerepel, hogy a jogi személy jogszerű gazdasági tevékenységet nem folytat, de ezt rögtön lerontja a (2) bekezdés, amely szerint a jogi személyt akkor is meg lehet szüntetni az (1) bekezdésben szereplő két esetben, ha jogszerű gazdasági tevékenységet folytat. Ha pedig ez így van, miért kellett egyáltalán a gazdasági társaság tevékenység jogszerű vagy nem jogszerű jellegére a törvényre hivatkozni? A válasz az, hogy az (1) bekezdés esetében a büntetőbíróságnak kötelezően meg kell szüntetnie a jogi személyt, a (2) bekezdés esetében viszont a megszüntetés csak lehetőség. Ezt a különbségtételt magam részéről mesterségesnek tartom. A (3) bekezdésben foglalt kivételek pedig nem nagyon érthetőek. Ha ugyanis a törvény 4. § (3) bekezdése a)-c) pontját összevetjük az állam vállalkozói vagyonának kezelésével foglalkozó 1995. évi XXXIX. törvény 7. § (1) bekezdésével, megállapítható, hogy ez esetben lényegében tartósan állami tulajdonban maradt (és a jövőben sem privatizálandó) társaságokról van szó. Az pedig elég nehezen elképzelhető, hogy az állam eleve bűncselekmény elkövetésének leplezésére hoz létre, illetve tart fenn vállalatot, illetve egy állami vállalat tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének leplezését szolgálja - az állami tulajdonú társasággal szemben tulajdonosi jogokat gyakorló közigazgatási szervezeteket viszont a törvény 1. § (2) bekezdése kiveszi a törvény hatálya alól. Hasonlóan zavaros az állami vagy önkormányzati feladat-ellátásnak "veszélye" a jogi személy megszüntetése esetén. Egy magántársaság-magánegyesület-magánalapítvány megszüntetése ilyen helyzetet nem eredményezhet, hiszen az állami, illetve az önkormányzati feladatokat a magánszféra működésére tekintet nélkül kell ellátni. Ez a veszély kizárólag csak akkor állhatna elvileg fenn, ha törvény köztestületet (Ptk. 65. §) vagy az Országgyűlés, a Kormány, illetve helyi önkormányzati képviselő testülete közalapítványt (Ptk. 74/G. §) hoz létre, mert a köztestület, illetve a közalapítvány elláthat jellege szerint állami-önkormányzati feladatokat is. No de miért hozna létre bűncselekmény leplezése céljából az Országgyűlés vagy a Kormány köztestületet, illetve közalapítványt? A későbbi bűncselekmény elkövetője az alapítási stádiumban pedig általában még nem lehet képes az alapítók megtévesztésére.
A törvénynek a jogi személy megszüntetésének végrehajtása tárgyában hozott rendelkezései is rendkívül ellentmondóak. A 26. § (1) bekezdése szerint, miután a megszüntetést jogerősen a büntető bíróság kimondta, meg kell keresnie a jogi személyről nyilvántartást vezető bíróságot. Ez a cégjogi alany társaságok, szövetkezetek és más hasonló alakulatok esetén a cégbíróság, egyesületek és alapítványok esetében pedig a rendes polgári bíróság - mint már említettük a probléma mindenekelőtt az, hogy a magyar jogban bírósági nyilvántartásba nem vett jogi személyek is találhatók. A bizonytalanságot pedig alapvetően a 26. § (2) bekezdése okozza, hiszen a legtöbb jogi személynél a 2000. évi CIV. törvényben a törvényhozó által vagylagosan használt megszűntté nyilvánítás, illetve feloszlatás egyaránt ismeretes [ld. a Gt. 53. § (1) bekezdés e) pontját, és az egyesületi törvény 20. §-át], tehát eldöntendő, hogy a feloszlatás és a megszűntté nyilvánítás közül melyeket kell alkalmazni. Véleményem szerint a 4. § (1) bekezdésében foglalt tényállások törvénysértést, tiltott tevékenységet jelentenek, tehát mind a társasági, mind az alapítványi-egyesületi jogban csak a feloszlatás jöhet számba, amelynél viszont a társasági jogban a végelszámolási eljárást kötelezően le kell folytatni. Hivatalból való törlési eljárásnak, amelyről a 26. § (4) bekezdés rendelkezik, törvénysértés esetén nincs helye, és ugyancsak tévedés a 26. § (2) bekezdésében a felszámolási eljárás említése, amelyre a büntetőbírói megszüntetés esetén sohasem kerülhet sor.
Visszatérve a megszüntetés intézkedésére, ezzel kapcsolatban megalapozottan lehet felvetni az Alkotmánybíróság által gyakran vizsgált "szükségesség" és "arányosság" kritériumát. A bűncselekmény leplezése érdekében való létrehozás, illetve bűncselekményt leplező működés ugyanis jogszabályba ütközik, tehát polgári jogilag is tilos. Szinte valamennyi jogi személyről rendelkező polgári jogi törvény lehetővé, illetve kötelezővé teszi a törvényességi felügyeletet gyakorló bíróságnak - a társasági jogban hivatalból, egyesületi-alapítványi jogban az ügyész indítványára -, hogy a jogszabálysértő működést folytató jogi személyt feloszlassa. Ha pedig ez így van, miért kellene előfeltételként előírni azt, hogy valakivel szemben szándékos bűncselekményért a büntetőbíróság büntetést szabjon ki? Miért kellene továbbá megvárni a garanciális büntetőjogi elvek miatt szükségképp hosszadalmas büntetőeljárás (nyomozás, vádemelés, I. és II. fokú bírósági tárgyalás) lefolytatását? A polgári (cég)bíróság tudniillik jóval korábban, bűncselekménynél csekélyebb jogszabálysértés esetén is megszüntetheti a jogi személyt. A büntetőeljárás "bevárása" esetén a jogi személynek arra is módja van, hogy esetleg a nem jogszerű gazdasági tevékenységét [ld. 2. § (1) bekezdés] a teljes büntetőeljárás alatt tovább folytassa. A törvény 27. § (2) bekezdése szerint ugyanis csődeljárás, felszámolási eljárás és végelszámolási eljárás a büntetőeljárás alatt nem indítható, illetve a már megindult eljárást fel kell függeszteni. Mint már említettük, ha a cégbíróság oszlatja fel törvénysértés miatt a társaságot (más cégjogi alanyt), le kell folytatni a végelszámolási eljárást, ha pedig ilyen a 2001. évi CIV. törvény előírásai miatt nem indítható, a cégbíróság feloszlató döntése okafogyottá válik. A büntetőeljárást preferáló törvény tehát gátat vet a magánjog normál működésének, a jogszabálysértéssel szembeni gyors és hatékony fellépésnek, és ezért nem szolgálja a közérdeket.
Itt jegyezném meg, hogy a törvény 27. § (2)-(3) bekezdése - az Alkotmány tulajdongaranciáit sértve - gátolja az adott bűncselekményben egyáltalán nem érintett hitelezők igényeinek érvényesítését. Ezek ugyanis a csőd-, a végelszámolási és a felszámolási eljárás meggátolása miatt huzamosabb ideig nem juthatnak hozzá törvényes követelésükhöz. Az pedig jogállamban végképp nem elfogadható, hogy az ügyész diszkrecionálisan engedélyezze számukra a csőd-, illetve felszámolási eljárás lefolytatását, avagy azt esetleg megtagadja, és ezáltal meggátolja vagyonjogi igényük érvényesítését.
A jogi személy megszüntetésének jelentős mértékben történő időbeli eltolása - a büntetőeljárás miatt - az alkotmányos tulajdongaranciákat egyébként is sértheti. Az intézménytípusú jogi személyekkel (pl. alapítvány) szemben ugyanis a személyegyesülési típusú jogi személyeknél (gazdasági társaság, szövetkezet, egyesület) a tagok változhatnak. A jogi személybe a bűncselekmény elkövetése után belépett új tagok törvényes érdekeit jelentősen sértheti a jogi személy évekkel később történő büntetőbírói megszüntetés - pl. a tőzsdén részvényt vásárló részvényeseket. A jogi személy megszüntetése, illetve vagyonának elkobzása e törvényes tulajdonosok törvényes tulajdonának elvétele, különös tekintettel a 26. § (3) bekezdésére is, amely szerint ilyenkor az állam kártalanítás nélkül szerez tulajdont. A büntetőeljárás folytatásáról ugyan a törvény 10. §-a szerint értesíteni kell a jogi személyről nyilvántartást vezető bíróságot és annak ezt fel kell tüntetni a nyilvántartásban, de erre az értesítésre részben a büntetőeljárás előrehaladott szakaszában is sor kerülhet, részben a nyilvántartásba vétel előtt jóhiszeműen eljáró jogszerzőkkel szemben is érvényesül a törvény 26. § (2) bekezdése. Úgy gondolom, hogy a tulajdonvédelmi garanciát nem elégíti ki a törvény 18. § (1) bekezdés c) pontja, amely szerint a bíróság mellőzheti az intézkedés alkalmazását, ha az a jogi személyre nézve méltánytalan hátrányt jelentene, részben, mert ez diszkrecionális szabály, részben, mert itt nem a jogi személy, hanem a hitelezők, illetve a későbbi tulajdonosok érdekeiről van szó, az intézkedés az utóbbiaknak okoz "méltánytalan hátrányt".
B)A jogi személy tevékenységét a bíróság egy évtől három évig terjedő időtartamra korlátozhatja, a korlátozást években kell megállapítani (feltehetően teljes évre gondolt a jogalkotó).
A rendkívül rosszul megfogalmazott 5. § (2) bekezdés f) pontjában foglaltak szerint a bíróság elvileg a jogi személyt bármely tevékenységtől eltilthatja, akár szerepel e tevékenység tevékenységi körében, akár nem. Véleményem szerint ez a tulajdongyakorlás megengedhetetlenül tág, korlátozása, és így alkotmányellenes előírás. A (2) bekezdés b)-e) pontjaiban foglaltak ugyanis szorosabb értelemben nem tevékenységek, az a) pontban foglaltak pedig a jogi személyek igen csekély körére vonatkoznak, hiszen a hitelintézeti törvény szerint nagyon kevés jogi személy folytathat nyilvános betétgyűjtést.
Azt ugyanis, hogy a bűncselekmény leplezése céljára létrejött vagy ténylegesen bűncselekményt leplező tevékenységet folytató jogi személyt ki kell zárni a közbeszerzési és a koncessziós eljárásból, nem lehet közhasznú szervezet, nem kaphat költségvetési támogatást stb., már a jóval csekélyebb jogszabálysértésekre nézve is kimondja a közbeszerzési törvény (1995. évi XL. törvény 46. §), a koncessziós törvény (1991. évi XVI. törvény), a nonprofit törvény (1997. évi CLVI. törvény), illetve az államháztartási törvény (1992. évi XXXVIII. törvény). Teljesen természetes, hogy súlyos jogszabálysértés esetén a jogi személlyel esetleg korábban megkötött közbeszerzési, illetve koncessziós szerződést azonnali hatállyal fel kell mondani, a jogi személyt a közhasznú nyilvántartásból törölni kell, a költségvetési támogatásból ki kell zárni. Miért kellene ehhez megvárni bármifajta büntetőeljárás lefolytatását és a büntetőbírói ítéletet? Már ezt jóval megelőzően a közigazgatási és a polgári jog eszközeivel a közérdeket érvényesíteni és a jogellenes magatartást szankcionálni lehet.
C) A pénzbírságra nézve a törvény 6. §-a kimondja, hogy annak mértéke a bűncselekménnyel elért vagy elérni kívánt vagyoni előny értékének háromszorosa, de legalább ötszázezer forint. Ezzel kapcsolatban megjegyezhető, hogy a különböző polgári jogi és igazgatási jogszabályok bűncselekmény elkövetésének bizonyítása nélkül is lehetővé tesznek pénzbírságok alkalmazását, ld. a versenytörvényt (1996. évi LVII. tv.), vagy a fogyasztóvédelmi törvényt (1997. évi CLV. tv.) - ez utóbbiban a bírságnak nincs is fix felső határa, hasonlóan a 2001. évi CIV. törvény pénzbírságához. A cégbírósági törvényességi felügyelet körében is kiszabható pénzbírság a Ctv. 54. § (1) bekezdés b) pontja szerint. (Megjegyezzük, hogy a büntetőeljárás folyamatában a jogi személlyel szembeni biztosítási intézkedést, illetve a zár alá vételt a törvény 11. §-a nem az esetleges vagyonelkobzáshoz, hanem az ugyancsak esetlegesen kiszabható pénzbírsághoz, illetve bűnügyi költségekhez köti. Mi köze lehet a jogi személynek az elkövetővel - és nem vele - szemben folyó büntetőeljárás költségeihez?)
Az intézkedések alkalmazásának négy egyaránt szükséges előfeltétele a 2001. évi CIV. törvény szerint a következők:
a) természetes személy terhelt ellen büntetőeljárás folytatása. A jogi személy főszabályként csak természetes személlyel együtt lehet a büntetőeljárás alanya - a 7. § (1) bekezdése szerint az intézkedés alkalmazásáról a terhelt elleni büntetőeljárásban kell határozni, a jogi személlyel szembeni intézkedés alkalmazását a természetes személlyel szembeni vádiratban kell indítványozni [13. § (1) bekezdés]. Az intézkedés alkalmazásáról vagy az ügyészi indítvány elutasításáról a terhelttel szembeni ítéletben kell a bíróságnak döntenie (18. §).
A törvény 7. § (3) bekezdése ugyanakkor kivételt tesz a jogi személlyel szembeni eljárás szubszidiárius jellege alól. A hivatkozott jogszabályhely ugyanis kimondja, hogy ha büntetőeljárás azért nem indult, mert az elkövető meghalt, avagy kóros elmeállapota miatt nem büntethető, a büntetőeljárás - e törvény, illetve a Be. általános rendelkezései szerint - a jogi személlyel szemben önállóan is lefolytatható. Ez szerintem csak úgy értelmezhető, hogy ez esetben jogi személlyel szemben kell a nyomozást elrendelni, a jogi személlyel szemben kell vádat emelni, a jogi személy vádlottként vesz részt az I. és esetleg a II. fokú bírósági tárgyaláson. Véleményem szerint ez a büntetőjog alapelveibe ütköző szabályozás, ugyanis jogi személlyel szemben önálló eljárás lefolytatásának nem lenne helye. Ez esetben ugyanis a jogi személlyel szembeni eljárásban nem bizonyítható, hogy a nem büntethető természetes személy valóban szándékos bűncselekményt követett el (ld. következő pontot);
b) a természetes személy szándékos bűncselekményt követett el, és e szándékos bűncselekményért a bíróság vele szemben a Btk. 38. § szerint büntetést szabott ki. Szerintem a jogbiztonság szempontjából az még elfogadható, hogy a törvény nem sorolja fel azokat a bűncselekményfajtákat, amelyek elkövetése miatt a jogi személy felelősségre vonására sor kerülhet (bár a nemzetközi gyakorlatban van erre is példa). A szóba jöhető bűncselekmények ugyanis változhatnak, új tényállások megállapítására kerülhet sor. Ugyanakkor azonban a törvény 2-3. §-aiban megállapított kör szükségtelenül és aránytalanul túl tág - voltaképp számos kisebb súlyú vétségnek (ld. gazdasági adatszolgáltatás elmulasztása - Btk. 299. §, a számvitel rendjének megsértése - Btk. 289. §) van szándékos, vagy csak szándékos alakzata, az elkövetőre pedig kis összegű pénzbüntetést is kiszabhatnak. Indokolt lenne tehát - még akkor is, ha elfogadjuk a 2001. évi CIV. törvény szerintem vitatható logikáját - a vétségeket ebből a körből kizárni és azt is megkövetelni a jogi személy felelősségre vonásához, hogy az elkövetővel szemben végrehajtandó szabadságvesztést szabjanak ki. Bagatell ügyekkel ugyanis nem szabad összekötni a jogi személyek felelősségre vonását;
c) a szándékos bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny megszerzését célozta vagy eredményezte. Az első esetben a célzatot (ami a büntetőjogban - a polgári joggal szemben - több a szándékosságnál), a második esetben az eredményt (amelyhez nem kell célzat, sem szándékosság) az ügyésznek kell bizonyítania (tehát nem a polgári jogi kimentés érvényesül). A vagyoni előny fogalmát a 2001. évi CIV. törvény 1. § (1) bekezdés 2. pontja sui generis jelleggel fogalmazza meg, tágabban, mint ahogy ez a vagyonjogban általános szokás;
d/1. a szándékos bűncselekményt, amelyért elítélték, a jogi személy ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy (vezető) tisztségviselője, vagy felügyelő bizottság tagja, illetve ezek megbízottja a jogi személy tevékenységi körében követte el;
d/2. a szándékos bűncselekményt a jogi személy tagja vagy alkalmazottja követte el a jogi személy tevékenységi körében és azt a vezető tisztségviselő felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítésével megakadályozhatta volna;
d/3. ha a szándékos bűncselekmény elkövetéséről a jogi személy ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy képviselője tudott.
Látható, hogy a jogalkotó a 2. §-ban a lehető legtágabb körre igyekszik kiterjeszteni a jogi személy felelősségre vonhatóságának lehetőségét. Szerintem csak a 2. § (1) bekezdés a) pontjára kellene korlátozni a felelősség körét azzal, hogy a felügyelő bizottsági tagot - aki nem képviselheti a jogi személyt, cégjegyzésre nem jogosult és így fogalmilag képtelen a bűncselekmény elkövetésére - kivesszük a feltételezett elkövetők köréből. Az természetesen megalapozott követelmény, hogy a jogi személy feleljen ügyvezetésre (képviseletre) jogosult tagjai, vezető tisztségviselői, alkalmazottai és megbízottai szándékos bűncselekményéért. Ez ma már általános nemzetközi büntetőpolitikai elvárás, amely a Btk. 258. § (3) bekezdésében, illetve a Btk. 314. § (3) bekezdésében tényállásszerűen is megjelent. A 2. § (1) bekezdés b) pontja azonban már vitatható, tudniillik legalább gondatlanságot kellene az ellenőrzési kötelezettség elmulasztása tekintetében megkövetelni - ad abszurdum egy teljes körű ellenőrzés elvileg minden szándékos bűncselekményt meggátolhat. A legnehezebben értelmezhető a 2. § (2) bekezdése, amely kivételt teremt a 2. § (1) bekezdése alól, de nem tesz kivételt a 3. § (1) bekezdése tekintetében. Így feltehetően a d/3-as tényállásnál is meg kell követelni, hogy az elkövetővel szembeni szándékos bűncselekmény elkövetése miatt büntetést szabjanak ki. Ez esetben akkor is mód van a jogi személy elmarasztalására, ha a d/1. és d/2. pont alatti tényállások nem állnak fenn, de a szándékos bűncselekmény elkövetéséről a jogi személy ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy tisztségviselője (megfelelő módon csak ezek a d/1-es tényállás jóval szélesebb körével szemben) tudott. Ezt a tudomást természetszerűen ez esetben is a vádnak kell bizonyítania. [Önellentmondóan a d/3-as tényállásban csak az szerepel, hogy a bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését eredményezte és az nem, amit a 2. § (1) bekezdés ugyancsak tartalmaz, tudniillik, hogy a bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését célozta.]
A 2. §-ban foglalt három tényállás úgy van megfogalmazva, hogy a jogi személlyel szembeni intézkedés alkalmazásához a jogi személy, mint jogalany felróhatóságának ("vétkességének") külön vizsgálatára nincs szükség, az intézkedések ebben az értelemben objektív joghátrányt képeznek. Így tehát jogi értelemben felelősségről nem is beszélhetünk, csak szankcionálásról.
Összességében az a véleményem, hogy a jogi személyekkel szemben büntetőjogi törvényre Magyarországon szükség nincs. A 2001. évi CIV. törvény több szempontból is alkotmánysértő, mert
- szükségtelen és aránytalan szankciókat vezet be jogi személyekkel szemben,
- megfogalmazásai számos helyen ütköznek a polgári joggal, jogbizonytalanságot keltenek, és így az Alkotmányban védett jogállamisági elvvel ellentétesek,
- több tekintetben megsértik az Alkotmányban védett magántulajdont, mégpedig nem az elkövető, illetve az eljárás alá vont jogi személy, hanem mások magántulajdonát.
A törvényre - mint azt az 1. pontban igyekeztünk kimutatni - tartalmi szempontból szerintem az Európai Uniós csatlakozás folyamatban valójában szükség nincs.
Ugyanakkor az Európai Unión belüli és a magyar jogfejlődés egyaránt megkívánja, hogy a gyakorlatban felmerült problémára jogi tradícióinknak megfelelő és egyben gyakorlatilag hatékony megoldást találjunk. Az a probléma ugyanis valós, hogy a tömegtermelés és a tömegfogyasztás világában a legtöbb jogi felelősségre vonásra igényt tartó magatartást szervezeti keretekben, szervezetekhez kötődve követik el. A generális és a speciális prevenció érdekében a jogrendszerbe olyan szankciókat kell ezért beépíteni, amelyek a príméren szervezetre képesek hatni. Ilyen szankciók objektív és felelősségi szankciók egyaránt lehetnek.
Az objektív szankció szerintem a jogi személy tevékenységének korlátozása, felfüggesztése, végső soron a szervezet megszüntetése. Ezek az eszközök - mégpedig nemcsak bűncselekmény elkövetése esetén, hanem ennél "enyhébb" jogsértések esetén is - lényegében polgári jogunkban rendelkezésre állnak, de megerősítendők, és egyben a társasági, illetve az egyesületi-alapítványi jog közötti indokolatlan eltérések megszüntetendők. Erre az új Polgári Törvénykönyv előkészítésének folyamatában mód van.
Így a Ptk.-ban mondjuk ki valamennyi jogi személyre nézve
- a meghatározott tevékenységtől meghatározott időre való eltiltás, illetve a jogsértő magatartás abbahagyására való kötelezés lehetőségét,
- a jogi személy műlködésének meghatározott időre való felfüggesztésének lehetőségét (ilyen lehetőség ma az alapítványi-egyesületi jogban van, társasági jogban nincs),
- a jogi személy törvénysértés miatti feloszlatási lehetőségét,
mégpedig mindhárom esetben polgári bírósági úton, jogerős bírói ítélettel.
Ez esetben a tevékenységkorlátozáshoz, illetve a feloszlatáshoz nem kellene semmilyen büntetőeljárásra várni, ügyészi indítványra vagy a cégbíróság hivatalbó-li eljárása alapján sor kerülhetne e szankciók alkalmazására. Ez jóval gyorsabb és hatékonyabb eljárás, mint amit a 2001. évi CIV. törvény alkalmaz.
Ezt a polgári jogi alapszabályozást egészítené ki a közigazgatási jog oldaláról egy általános gazdasági bírságolási rendszer bevezetése, a német Ordnungs-keitswidrigkeit-Gesetz mintájára. Ilyen általános gazdasági bírságrendszerrel az 1984. évi II. törvény alapján - mégpedig vétkességi alapon és bírói eljárás útján - eredetileg már rendelkeztünk, és ezt kellene a polgári jogállami körülményekhez igazítva visszaállítani. 1990 óta ugyanis Magyarországon csak szétszórt bírságrendszerek működnek - ld. pl. a versenyjogi, a cégjogi, a munkavédelmi, a fogyasztóvédelmi stb. bírságolást. Elképzelésem szerint külön e tárgyú törvény alapján bármilyen típus jogszabálysértés, különösen pedig bűncselekmény elkövetése esetén, amennyiben abból a jogi személynek vagyoni előnye származott, az ügyész keresetet indíthatna a közigazgatási bíróság előtt a jogi személy ellen a vagyoni előny elvonására, illetve a vagyoni előnyt meghaladó gazdasági bírság kiszabására. A bírság kiszabása alól mentesülne a jogi személy, ha bizonyítani tudná vétlenségét - e körben tehát a jogi személynek kellene magát kimentenie és nem az ügyésznek a vétkességet bizonyítania.
A helyes megoldás tehát a jogi személyekkel szemben - büntetőeljárás során kiszabható - intézkedések mesterkélt bevezetése helyett a szervezetekkel (jogi személyekkel) szemben alkalmazandó gazdasági bírságolásról szóló törvény elfogadása, illetve a Ptk. (valamint a kapcsolódó társasági, egyesületi, alapítványi törvények) megfelelő módosítása lenne. Ezt a megoldást - kellő információnyújtás esetén - nyilvánvalóan az Európai Unióban is elfogadnák, mint a valódi célt, nevezetesen a jogellenes magatartást nyújtó jogi személyek hatékony szankcionálását a magyar jog tradícióinak megfelelően, és egyben hatékonyabban szolgáló jogtechnikát. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Sárközy Tamás, egyetemi tanár, Budapest
Visszaugrás
