A Hinkley Point atomerőmű C egységeinek (továbbiakban: Hinkley Point C) nyújtott állami támogatási kérdés Bíróság elé kerülése több szempontból is releváns, mivel lehetőséget adott az intézménynek, hogy első körben foglalkozzon e témakör és az atomenergia, e területeken keresztül pedig az Euratom Szerződés és az alapszerződések kapcsolatával.
Az európai uniós jogban főszabályként az állami támogatások általános tilalma érvényesül, amiről az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (továbbiakban: EUMSZ) 107. cikkének (1) bekezdése rendelkezik.[1] Azonban annak megítélése, hogy az adott támogatás összeegyeztethető-e a belső piac jogával és a versenyszabályokkal, illetve, hogy tekinthetjük-e az adott előnyt szubvenciónak nélkülözhetetlen e rendelkezés fogalmi elemeinek meghatározása.[2] A szubvenció és a támogatás fogalmakat szinonimaként használom, holott a támogatás tágabb, mert nemcsak pozitív hozzájárulásokat foglal magába, hanem olyan intézkedéseket is, amelyek enyhítik az adott vállalkozás vagy vállalkozáscsoport pénzügyi terheit. Állami támogatásnak a fent említett rendelkezés szerint csak az tekinthető (így csak az tiltott), amely állami forrásból származik, úgy, hogy gazdasági előnyt jelent az érintett vállalkozás számára, tehát nem általános jelleggel nyújtják (szelektív), továbbá, a támogatás hatással van vagy hatással lehet a versenyre és a tagállamok közti kereskedelemre.[3],[4] Amennyiben a Bizottság úgy ítéli meg, vagy a tagállam szubvencióként jelenti be az adott előnyt, bizonyos, belső piaccal összeegyeztethető esetekben az mégis megengedhető, amelyhez azonban a tagállamoknak több elvet is követniük kell: az átláthatóság, a szükségesség és az arányosság elvét. Az átláthatóság követelménye teljesülésének megállapításához egyértelműnek kell lennie, hogy a kedvezményezett milyen és mekkora előnyhöz jutott az állami támogatás következtében, míg a szükségesség és az arányosság elve kapcsán azt kell bizonyítani, hogy valamilyen probléma vagy piaci hiányosság fennállása miatt, és csak megfelelő mértékben avatkoztak be a piaci viszonyokba. Tehát az EUMSZ 107. cikkéből látszik, hogy az elsődleges joganyag nem mondja ki expressis verbis, hogy az állami támogatás tilos, csupán annyit, hogy ha a fogalom elemeit kimeríti valamely tagállam, a belső piaccal összeegyeztethetetlen a magatartása, amely pedig ezen utóbbi kiküszöbölésével megengedhetővé tehető.
Az Európai Uniónak több olyan célja (például az éghajlatvédelem) ismeretes, amelyek eléréséhez nélkülözhetetlenek az energiaszektorban megvalósulósítandó intézkedések. E területen belül kiemelkedő szerepe van az atomenergiának mind az energiaellátás biztonsága, mind pedig az éghajlatváltozási célok elérése miatt. A tagállamoknak viszonylag tág (igaz egyre szűkülő) eszköztára van az energiapolitika területén, így többek között támogatást adhatnak a megbízható és hazai energiaforrások alkalmazására, szorgalmazhatják a hasznos kapacitások bővítését, megadóztathatják a bizonytalan és környezetterhelő energiaforrásokat, valamint ösztönözhetik a megújuló energiaforrások elterjedését. Az uniós alapszerződések szerint a tagállamok szabadon határozhatják meg energiaszerkezetüket, így akár dönthetnek az atomenergiába való beruházás mellett is.[5] Az energiamix meghatározásánál korlátot jelenthetnek az éghajlatpolitika területén foganatosítandó intézkedések (például a megújuló energiaforrások részarányának növelése az energiafelhasználáson belül), az energiafüggőség csökkentésére való igény és a versenyfeltételek biztosításának kötelezettsége. A Bizottság feladata biztosítani, hogy amikor az állam közpénzeket használ fel a vállalkozások, vagy egyes energiaforrások támogatásához, az az állami támogatásokra vonatkozó uniós szabályokkal összhangban történjen.
Az atomenergia békés célú felhasználása a második világháborút követően vált központi kérdéssé és mivel
- 29/30 -
viszonylag olcsó energiatermelési lehetőséget biztosított, a nyugat-európai országokban több száz atomerőművet építettek 1960 és 1980 között. Az atomenergia energiamixen belül való előretörési tendenciáját az 1978-ban bekövetkezett Three Mile Island-i baleset és az 1986-os csernobili katasztrófa törte meg. Ettől az időszaktól kezdve teljesen a 2000-es évekig nem nyújtottak be kérelmet az Európai Unióban egyetlen új erőmű létesítésével kapcsolatban sem, sőt több országban döntés született arról, hogy visszaszorítják ezen energiaforrást, ezért számos létesítmény működésének megszüntetését meg is kezdték (például Belgiumban, Németországban).[6]
Az Európai Bizottság a 2000 végén közzétett Zöld Könyvben az atomenergiát a szén mellett "nem kívánatos" jelzővel illette.[7] Ez a megközelítés mára ismét módosult és a 2006. évben, a közösségi energiapolitika alapelveiről kiadott Zöld Könyve már elfogadja a nukleáris energia előnyös tulajdonságait, amely többek között a fosszilis energiahordozóktól való energiafüggőség növekedésnek, valamint az éghajlatváltozás területén kitűzött céloknak köszönhető.[8] A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 2019-es adatai szerint az Európai Unió területén összesen 126 atomreaktor működik, amely a világ nukleáris létesítményeinek 28 százalékát teszi ki.[9] A Bizottság 2017-es közleménye szerint a világon az Európai Unió rendelkezik a legfejlettebb jogilag kötelező és végrehajtható regionális keretszabályozással a nukleáris energia biztonságának területén. A nyilatkozat előrejelzése szerint az Unióban 2025-ig csökkenni fog a nukleáris termelési kapacitás, figyelembe véve egyes tagállamok (például Németország, Franciaország és Svájc) erre irányuló elhatározását.[10] Kiemelendő Németország 2011-ben hozott döntése arra vonatkozóan, hogy az atomerőműveit fokozatosan leállítja, valamint nagymértékben növelni fogja a megújuló energiaforrásokat.[11]
A brit kormány 1989-ben döntött a villamosenergia-szektor megreformálása mellett, mivel ekkor egy állami tulajdonban lévő, vertikálisan integrált vállalkozás (Central Electricity Generating Board, CEGB) túlsúlya jellemezte a piacot, amelynek pozícióját tovább erősítette az a tény is, hogy az energia beruházási kérdésekről e vállalkozás és az állam közösen döntöttek. 1989-ben kezdődött meg a CEGB feldarabolása és a különböző részeinek fokozatos privatizációja, amelynek során az erőművi beruházások is versenypiaci körülmények közé kerültek. A 2000-es években a Royal Commission Environmental Pollution (Királyi Környezetvédelmi Bizottság, amely tanácsot ad környezetvédelmi kérdésekben) jelentése (Energy White Paper "Az új energiakoncepcióról") hatására a kormány prioritásai közé helyezte a dekarbonizáció fontosságát és a klímavédelmi törekvéseket, illetve nagy hangsúlyt kapott az energiaellátás biztonságának garantálása is.[12 ]Az utóbbi középpontba kerülésének oka leginkább az volt, hogy míg az ország az 1990-es években nettó energia-exportőrként szerepelt, addig 2004-re az északi-tengeri kőolaj-és földgáz lelőhelyeinek nagy része kimerült és korábbi helyzete megváltozott.[13] Ennek eredményeképpen a felhasználásra szánt energia árai is növekedésnek indultak, holott a liberalizációtól azt remélték, hogy az energia termelésében is a piaci szempontok érvényesülnek majd, elhozva a fogyasztók számára a magas minőséget és alacsony árakat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
