Az alkotmánybíráskodás kialakulása közismerten az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának a tevékenységéhez kötődik, de a specializált, külön csak ezzel foglalkozó alkotmánybíróságok először Közép-Európában jöttek létre az első világháború után. A két világháború között működő csehszlovák és osztrák alkotmánybíróságokról van szó, amelyek mindkét országban az 1919/1920-as demokratikus alkotmányozás során születtek. Az osztrák Alkotmánybíróság reálisan korábban jött létre és kezdett működni, de jogilag inkább a csehszlovák testületé volt az elsőbbség.
A csehszlovák Alkotmánybíróságról először szűkszavúan az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány rendelkezett. A működésről részletesebb szabályokat az 1920. március 9-én elfogadott 1920. évi 120. törvény tartalmazott. Ez végrehajtási karakterű jogi norma volt, amely további két, nem törvényi szintű jogszabály elfogadását írta elő - az Alkotmánybíróság tárgyalási rendjéről és a testület tagjainak díjazásáról szóló kormányrendeletet. A tárgyalási rendet maguknak az alkotmánybíróknak kellett kialakítani, majd a köztársasági elnöknek felterjeszteni jóváhagyásra. Ez utóbbi 1922. május 29-én történt. Tomáš G. Masaryk államfői döntését az akkori miniszterelnök, Edvard Beneš is ellenjegyezte.
Az Alkotmánybíróság megalakulása a kezdeti jogalkotói gyorsaság ellenére elhúzódott, és az alakuló ülésére csak 1921. november 17-én került sor. Addig tartott ugyanis az alkotmánybírák megválasztása, illetve kinevezése. 1921. május 19-én sikerült elfogadni az előbb említett tárgyalási rendet, amelyet az államfő tíz
- 36/37 -
nappal később hagyott jóvá. A testület csak e jóváhagyás kihirdetése és a hivatalos közlönyben[1] való publikálása után kezdte el az érdemi munkát.
Az Alkotmánybíróság kompetenciáira és összetételére vonatkozó legfontosabb szabályokat tehát az Alkotmánylevél, illetve az azt bevezető törvény[2] tartalmazta. Az alkotmány rögtön az elején kimondta, hogy érvénytelen minden olyan törvény, amely ellentmond az Alkotmánylevélnek, továbbá egyes részeinek és módosításainak. Az Alkotmánylevelet pedig csak alkotmányerejű törvényekkel lehetett módosítani. Az alkotmányozó az Alkotmánybíróságot jelölte meg olyan szervként, amely jogosult megítélni, hogy a csehszlovák törvények és a Kárpátalja (korabeli csehszlovák kifejezéssel élve: Podkarpatská Rus) törvényei összhangban vannak-e az előbb említett követelményekkel. Az alkotmányozó továbbá kimondta, hogy az Alkotmánybíróság hét tagból áll, akik közül kettőt a Legfelső Közigazgatási Bíróság, illetve kettőt a Legfelső Bíróság delegál a saját tagjai közül, két további tagot és az elnököt pedig a köztársasági elnök nevezi ki.
Ebből a megfogalmazásból kiderül, hogy a felsőbíróságok által küldött tagok csak e bíróságok kinevezett bírái lehettek, azaz "külsősöket" nem lehetett az Alkotmánybíróságra küldeni. Az államfő által kinevezett személyekről, az azokra tett jelölési szabályokról az alkotmány semmit sem mondott. Az összes további részletet, tehát a bírák megválasztásának konkrét módját, a testület megbízatási idejének a meghatározását, az eljárási szabályokat és az alkotmánybírósági határozatokhoz fűződő jogi következmények kérdését az alkotmányozó egy külön törvényre bízta.
Az Alkotmánylevél még két további ponton említette Alkotmánybíróságot. Egyrészt ott, ahol kimondta, hogy alkotmánybíró nem lehet egyben nemzetgyűlési képviselő vagy szenátor, illetve abban a részben, amelyben azokról az ideiglenes rendelkezésekről volt szó, amelyeket egyébként törvényi formában kellene meghozni, és amelyeket a kormány - egyidejűleg e rendelkezések hivatalos kihirdetésével - a testület elé terjesztett. Gyakorlatban tehát az akkori csehszlovák Alkotmánybíróság két kompetenciával rendelkezett - egyrészt el kellett döntenie, hogy a Nemzetgyűlés és Kárpátalja autonóm törvényhozó testületének a törvényei összhangban vannak-e az alkotmánnyal, illetve meg kellett vizsgálnia, hogy a Nemzetgyűlés Állandó Bizottsága által meghozott ideiglenes hatályú törvényerejű rendelkezések nem sértik-e az Alkotmánylevél 54. cikk 8. bekezdésének b) pontját. E pont értelmében ezekkel az ideiglenes rendelkezésekkel nem lehet módosítani az alkotmányt, valamint megváltoztatni a hivatalok illetékességét. Az utóbbi alól kivételt képezett az az eset, amikor a már létrehozott hivatalok új feladatokat kaptak.
Azt a kérdést, hogy ezekben az ügyekben ki fordulhatott az Alkotmánybírósághoz, az alkotmánybírósági törvény szabályozta. A törvények alkotmányosságának a vizsgálata csak a törvényhozó testületek (azaz a csehszlovák Nemzetgyűlés két kamarája és a kárpátaljai autonóm törvényhozás) és a három felsőbírói testület javaslatára indulhatott. Az utóbbi azt jelentette, hogy a Legfelső Közigazgatási Bíróság, továbbá a Legfelső Bíróság és a Választási Bíróság bíráinak plenáris ülésen kellett többségi szavazással dönteni a kezdeményezésről. Erre egyébként csak ritkán került sor, mert az előbb említett két felsőbíróság féltékeny volt saját döntéshozatali kompetenciáira és azokat nem akarta átengedni egy új szervnek. A legfelső bíróságok egyébként nemcsak az előttük folyó konkrét ügyekben felmerült kérdések kapcsán indíthattak normakontrollt, hanem lehetőségük volt absztrakt normakontroll kezdeményezésére is.[3]
A törvényhozó testületeknek mint egésznek kellett ilyenkor kezdeményező módon fellépni. Az egyes frakcióknak vagy a képviselőknek tehát erre nem volt lehetősége. Fontos kiemelni, hogy sem az államfőnek, sem a kormánynak nem volt vizsgálatkezdeményezési kompetenciája. A Nemzetgyűlés Állandó Bizottságának ideiglenes törvényerejű rendelkezéseit pedig az Alkotmánybíróságnak ex officio, azaz hivatalból kellett megvizsgálnia, ehhez nem is kellett a kormány kezdeményezése.
A törvényt alkotmányellenesség címén az arra feljogosított szerveknek csak annak kihirdetésétől (és nem hatálybalépésétől!) számított három éven belül lehetett megtámadniuk az Alkotmánybíróság előtt. Ilyen megtámadásra azonban a gyakorlatban csak nagyon ritkán került sor. A törvényhozó testületektől és a Választási Bíróságtól egyszer sem érkezett ilyen kezdeményezés az Alkotmánybírósághoz. Valamivel aktívabbak voltak a legfőbb bíróságok: a Legfelső Közigazgatási Bíróság[4] egyszer, a Legfelső Bíróság[5] összesen kétszer élt ezzel a lehetőséggel.[6] Ez valóban nagyon kevés volt. Ennek okát valószínűleg abban kell keresni, hogy az eljárás kezdeményezésére feljogosított szervek nem voltak érdekelve az ilyen eljárások elindításában, hiszen a törvényhozás így tulajdonképpen felülbírálta volna a korábbi akaratát, az érintett bíróságok pedig sok tekintetben féltékenyek voltak az Alkotmánybíróságra, és úgy érezték, hogy szükség esetén ők is boldogulnak az őket érintő ügyekkel.
A törvényhozó testületek alacsony aktivitásának volt még egy oka. A Kárpátalja (Podkarpatská Rus) autonómiájáról az első világháború után megkötött, Csehszlovákiát is kötelező Saint-Germain-en Laye-i szerződés rendelkezett.[7] Az arra való utalás emiatt bekerült az 1920-as Alkotmánylevélbe is, de az említett autonómia egészen 1938-ig nem valósult meg. Emiatt az Alkotmánybíróságnak soha nem kellett foglalkoznia az ottani törvényhozó testület törvényeivel, hiszen ez a szerv az első Csehszlovák Köztársaság végéig létre sem jött. A térség érdekeit viszont figyelembe kellett venni az alkotmánybírák kinevezése során.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
