Az alkotmányozást, az alkotmánymódosítást a parlament egyik funkciójaként tarthatjuk számon, bár létezik a jogrendszerek többségében egy elvi különbségtétel az alkotmányozó hatalom és a törvényhozó hatalom között.1
A kérdés: kinek a joga az új alkotmányt megalkotni, illetve a meglévőt módosítani? A természetes, mintegy reflexszerű válasz, hogy a parlamentnek, ugyanakkor mint elméleti kérdés továbbra is fennáll, hogy az alkotmányozó parlament ugyanaz-e, mint a törvényhozó parlament? Mondhatnánk, némileg leegyszerűsítve, hogy igen is, meg nem is. Igen, mert még abban az esetben is, ha a parlament új alkotmányt fogad el, legtöbbször rendes törvényhozóként (is) működik. Másrészt pedig nem, mert akkor, amikor a parlament kifejezetten az alkotmányozással foglalkozik, akkor ezt egy más legitimáció, egy külön meghatalmazás, esetleg kifejezett meghatalmazás és a rendes törvényhozási eljárástól lényegesen eltérő eljárási szabályok alapján végzi. A meglévő alkotmány módosítása alkalmával a törvényhozó hatalom különösebb, előzetes felhatalmazás nélkül, politikai szándék és elhatározás alapján, természetesen sajátos eljárás szerint módosítja a meglévő alkotmányt. Mindkét esetben az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás folyamata "a már működő parlament szervezetére és működésére épül".2
Ezeket a folyamatokat jól illusztrálhatja a Romániában történt alkotmányozás 1990-1991-ben és alkotmánymódosítás 2003-ban, valamint ez utóbbinak újabb kísérletei 2011-ben és 2013-ban. A román példa azért is lehet érdekes, mert a francia alkotmányjogi gondolkodásra alapozva meglehetős pontossággal követi azokat az elveket, amelyek ezt a gondolkodást és gyakorlatot meghatározzák, másrészről azonban mindez a sajátos kelet-közép-európai térségben a politikai rendszerváltás és egy elhúzódó (állandósuló) átmenetiség körülményei között történt/történik.
Ennek az alkotmányjogi konstrukciónak az elméleti eleme az alkotmány felsőbbségének (szupremáciájának) az elve,3 amely lényegileg meghatározza a különbséget alkotmány és törvény között, de ennek alapján különbözteti meg az alkotmányozó és a törvényhozó hatalmat, illetve az alkotmányozó hatalom (francia terminológia szerint: pouvoir constituante) esetében nagy következetességgel különíti el az eredeti és a származtatott alkotmányozó hatalmat. Mindez pedig meghatározza a román alkotmányozás és alkotmánymódosítás elvi feltételeit, keretét, de egyben korlátait is.
Ilyen értelemben a román rendszerváltást jogilag konstituáló alkotmányozást, kifejezett felhatalmazás alapján, olyan Parlament végzett, amely miközben rendes törvényhozó parlamentként működött, szabályos időközönként meghatározott eljárást követve Alkotmányozó Gyűléssé alakult át, majd "vedlett vissza" ismét hagyományos törvényhozássá.
Az alkotmánymódosítást azonban a Parlament általános meghatalmazás alapján, és szokványos szavazással nyert legitimáció révén, de különleges eljárási szabályok szerint megvalósuló törvényhozási funkcióként gyakorolt.
A román alkotmányosság, alkotmányozási folyamat jobb megértésének egyik előfeltétele a román alkotmányfejlődés jellemzőinek az ismerete. Következésképpen indokolt lehet egy rövid áttekintés.4
Az első írott román alkotmány 1866-ból datálódik, amely lényegében szentesítette Moldova és Havasalföld egyesülését. Ennek megfelelően leginkább a függetlenségi háborút lezáró 1858-as Párizsi Egyezményből ihletődött, és bár valamelyest tükrözte a korszak bizonyos eszmei irányzatait, de nem rögzített olyan alapelveket, mint a hatalommegosztás, a jogállamiság vagy az alapvető emberi jogok. Ez az első alkotmány a két állam egyesülése nyomán keletkezett új állam területi egységének megszilárdításával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazta (ekkor használták először a Románia elnevezést).
A következő román alkotmány szintén az állam területi változásának (gyarapodásának) körülményei között született 1923-ban. Ez az alkotmány volt hivatott Romániát modernizációs pályára állítani, ami részben sikerült is, hiszen jelenleg is úgy tekintenek erre, mint az alakuló polgári társadalom korszerű, referenciaértékű alaptörvényére. Tartalmában valóban tartalmazott jelentős modernizációs elemeket, mint az állami intézményrendszer korszerűsítése, hatékonyabbá tétele, az általános választójog bevezetése, a demokratikus többpártrendszer megerősítése, valamint a hatalommegosztás korlátozott alkalmazása. Ugyanakkor mindezen, joggal pozitívnak tekinthető rendelkezések elvi, eszmei kerete nem más,
- 20/21 -
mint az alapvetően kirekesztő jellegű nemzetállam-koncepció, és ennek alkotmányos rögzítése.
Az 1923-as alkotmány mindössze 15 évig volt hatályban, ehhez képest hatása meglehetősen jelentős, ugyanakkor a második világháborút közvetlenül megelőző időszakot már az 1938-as királyi diktatúra alkotmánya vezeti be, amely lényegében felfüggeszti a demokratikus jogállamiságot, a többpártrendszert, tehát gyakorlatilag magát az alkotmányosságot. Az 1938-as alkotmány kiegészül, további, főként 1944-1948 közötti időszakban elfogadott alkotmányos erejű jogszabályokkal, amelyek alapjaiban rengetik meg a román politikai rendszert, hiszen a királyi diktatúra katonai diktatúrává alakul, majd a kormányforma is lényegében erőszakos módon megváltozik azáltal, hogy lemondásra kényszerítik a törvényes uralkodót (I. Mihály királyt) és kikiáltják a köztársaságot.
Ezt követően a szovjet típusú kommunista politikai rendszer és hatalom alkotmányai következnek. Ez a "történelmen kívüli", 1948 és 1989 közötti időszak három alkotmányt ismer: az 1948-as, az 1952-es és az 1965-ös alkotmányokat. Ezek a kommunista diktatúra jellemző, tipikus alkotmányai, amelyek nagy következetességgel és alapossággal számolják fel a demokratikus alapintézményeket, a többpártrendszert, bevezetve az egypárti önkényuralmat, majd a személyi kultuszon alapuló egyeduralmat, illetve a létező alkotmányos rendelkezések ellenére is olyan politikai és joggyakorlatot alkalmaz, amely nem enged érvényt szerezni az alapvető emberi jogoknak.
A diktatórikus politikai rendszer 1989-es erőszakos megdöntése után, amikor az új politikai rendszer jellemzői alig körvonalazódtak, az 1990-es első szabad választások során az állampolgárok olyan parlamentet hoztak létre, amely egyben alkotmányozó hatalomként is működött azzal a megbízatással, hogy 1992 elejéig készítse el az ország új, a demokratikus politikai rendszert létrehozó alkotmányát. Ez végül 1991 novemberére készült el, amit az állampolgárok népszavazáson, december 8-án hagytak jóvá. Jelenleg tehát Romániában ez az 1991-es alkotmány van hatályban, amit 2003-ban jelentősnek mondható mértékben módosítottak.
Összegezve ezt az alkotmánytörténeti kitekintést, az alkotmányfejlődésre legkevesebb három jellemző vonás mutatható ki.
1. A román alkotmányfejlődésre a történelmi megkésettség a jellemző, ennek minden következményével. Romániában az alkotmányfejlődés nem rendelkezik olyan hagyományokkal, mint a nyugat-európai országok vagy akár egyes környező államok. A megkésettségnek számos gazdasági, szociális, kulturális, vagy éppen civilizációs oka van.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
