Azzal kell kezdenem, hogy amikor az oligarchákat - a császárokat, királyokat, nagyhercegeket - fokozatosan, de nem maradéktalanul felváltották a köztársasági elnökök, ez nehéz helyzet elé állította az egykori alkotmányszerkesztőket. Sokan közülük úgy vélték, hogy elegendő az uralkodók számára létrehozott jogintézményeket mechanikusan átemelni a köztársasági elnökökre, hiszen ez is államfő, meg az is. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg rájöttek, hogy a kétféle államfőt nem lehet összekeverni, és ez máig sem tűnt el egészen az alkotmányszerkesztők eszköztárából.
Megkísérlem, hogy vázlatosan áttekintsem azokat az európai országokat, ahol nem köztársaság, s ebből eredően nem köztársasági elnök van. Azt azonban előrebocsátom, hogy vajmi nehéz két egyformát találni mind az uralkodók, mind pedig az elnökök között.
Az uralkodóknál a sérthetetlenség az, ami a legszélesebb körben fellelhető, ám az alkotmányokban itt is van néhány stiláris elcsúszás. Így pl. a dán alkotmány szerint "A király cselekedeteiért nem vonható felelősségre, személye szent és sérthetetlen". A norvég alkotmány közel jár ehhez, amikor azt mondja: "Az uralkodó személye szent, nem lehet bírálni és megvádolni". Ez eddig még rendben is lenne. A probléma ott kezdődik, hogy az alkotmányszerkesztők többnyire átvették azt a gondolatot, hogy az uralkodó azért lehet szent és sérthetetlen, mert kerestek és találtak egy személyt vagy szervezetet, aki/amely a pofozógép szerepét tölti be: a király helyett magára vállalja a hibás döntéseket, a súlyos mulasztásokat, tekintet nélkül arra, hogy hibázott-e vagy sem. A holland alkotmányban pl. az áll, hogy "A király felelőtlen, a kormány aktusaiért a miniszterek felelősek". Igen ám, csakhogy nem csupán a kormánynak vannak aktusai, hanem - sok egyéb mellett - a parlamentnek is. Ezek miatt a minisztereken elverni a port enyhén szólva nem túl elegáns gesztus. A változatosság kedvéért a norvég alkotmány úgy találta jónak, hogy a király "tetteiért az Államtanács vállalja a felelősséget". Most jutottam el egy olyan országhoz, ahol az alkotmány kimondja ugyan, hogy "[a] Király cselekményeiért nem tartozik felelősséggel", de ehhez semmi további szöveget nem fűz. Ez a mondat a négy svéd Alaptörvény egyikéből való, s az adja a sajátosságát, hogy a kodifikátoroknak eszébe sem jutott, hogy keressenek valakit, aki az uralkodó helyett vállalja a felelősséget. Számomra ez a megoldási mód - legalább is a XXI. században - a lehető legjobb, sőt azt is mondhatjuk, hogy ez az egyetlen elfogadható.
Fölöttébb csodálkozom napjaink alkotmányszerkesztőin, hogy nem veszik észre: a strómanok alkalmazása nem célravezető, mi több, nevetséges. Az európai kontinensen még fellelhető uralkodók többsége ugyanis nem foglalkozik napi államügyekkel, vagy ha netán mégis, akkor ahhoz édeskevés önálló gondolata van, hiszen a beszédeit megírják neki, a kinevezendőket és előléptetendőket mások választják ki a számára, a parlament által elfogadott törvényeket mechanikusan írja alá.
Egyes alkotmányok hosszú sorban tüntetik fel az uralkodó hatásköreit, de az uralkodónak vajmi kevés köze van ezekhez. Ha pedig a stróman - legyen bár a kormány, a miniszter avagy az államtanács - átvállalja a király felelősségét, többnyire ebből sem kerekedik baj, mert nem szoktak egy különleges bizottságot kiküldeni annak megállapítására, hogy volt-e egyáltalán felelősség, vagy csupán egy előre nem látható kedvezőtlen dolog borzolja az állampolgárok kedélyeit.
Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy az európai uralkodók azonos mértékben vesznek részt az államügyekben. Mivel arra nincs lehetőségem, hogy ebből a szempontból minden országot bemutassak, be kell érnem egynéhány, figyelmet érdemlő állammal. Előrebocsátom azonban, hogy az alkotmányban foglaltak nem mindig esnek egybe a tényleges helyzettel. Ez már az elsőként vizsgálásra kerülő Belgium esetében is kiderül. A belga alkotmánynak a bennünket érdeklő két, egy mondatból álló cikke ugyanis azt mondja, hogy a szövetségi törvényhozó hatalmat a király, a Képviselői Kamara és a Szenátus együttesen gyakorolja; míg az alkotmányban szabályozott szövetségi végrehajtó hatalommal a király rendelkezik. Ebből a szövegből a jámbor olvasó azt olvassa ki, hogy milyen nagy hatalmat gyakorol az uralkodó. Ám jó néhány oldallal később az alkotmánynak egy cikke azt mondja ki: a királynak csak annyi hatalma van, amennyivel az alkotmány és magának az alkotmánynak az értelmében hozott külön törvények kifejezetten felruházzák. Akárhogyan olvassuk is, ez egy finom figyelmeztetés az uralkodó számára, amelyet az alkotmány - különböző helyein - meg is magyaráz. Így pl. a 107. cikk szerint a király kinevezi a közigazgatás és a külügyi kapcsolatok tisztségviselőit, a törvényben megállapított esetek kivételével. Más hivatalok esetében a király csak a törvény kifejezett rendelkezése értelmében gyakorolhatja kinevezési jogát. Ez a cikk nyomban eléggé csökkent értékűvé teszi azt a korábbi cikket, amely szerint a végrehajtó hatalom-
32/33
mal a király rendelkezik. Van azonban más gond is, noha az alkotmány nem igyekszik azt kidomborítani. A király mint a végrehajtó hatalom "gazdája", nem tartozik felelősséggel a parlamentnek. További probléma, hogy a király önállóan nem hozhat döntéseket. Ám a miniszterek - noha nincs önálló kormányzati jogkörük - gyakorolják azokat a feladatokat, amelyeket a parlament elvár tőlük. Az alkotmány kerek perec kimondja, hogy a miniszterek a Képviselői Kamarának felelősek. Az alkotmánynak van egy másik rendelkezése is, amely szerint a király szóbeli vagy írásbeli parancsa semmi esetre sem mentesíti a minisztert a felelőssége alól. Ha mindezt mérlegre tesszük, nagy valószínűséggel arra a következtetésre jutunk, hogy talán nem is olyan kellemes Belgiumban a végrehajtó hatalom "gazdájának" lenni.
Abba már nem is akarok bocsátkozni, hogy ha ilyen a végrehajtó hatalom, mennyivel nehezebb a törvényhozó hatalom élén állni, főként akkor, ha maga az alkotmány sem következetes tulajdon rendelkezéseinek megtartásánál. Azt már említettem, hogy ennek a hatalmi ágnak nem egy, hanem három gazdája van: a király, a Képviselői Kamara és a Szenátus. Ez volt a 36. cikkben. Ám a 74. és a 77. cikk mindent felborított. Ezt az alkotmányszerkesztők is tudják, mert a 74. cikk szövege úgy kezdődik, hogy "a 36. cikk sérelmével a szövetségi törvényhozó hatalmat a király és a Képviselői Kamara együtt gyakorolja az alábbi ügyekben…" (Azaz a felsorolt ügyekből kizárják a Szenátust.) Ez azonban nem elég a jeles kodifikátoroknak, mert rövidesen jött a 77. cikk, amelynek szövege azzal kezdődött, hogy "A Képviselői Kamarának és a Szenátusnak azonos mértékben van hatásköre az alábbi ügyekben"…. és jön egy zsákra való cikk száma. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy itt pedig egy harmadik személyt, a királyt "felejtették" ki. Nem is folytatom tovább a király névleges vagy tényleges jogainak felsorolását, annál is inkább, mert ezek közül egyeseket ki lehet bogarászni az alkotmányból, másokat azonban legfeljebb találgatni lehet. Eszmefuttatásomat tehát lezárom a 84. cikkel, amely úgy hangzik, hogy törvények hivatalos értelmezése csak törvénnyel történhet. Én ugyan hosszú időn át ezt a dolgot másként gondoltam, de bizonyára bennem van a hiba.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
