A munkaerőpiacon való nemek közötti egyenlőség elérése jóval több erőfeszítést igényel, mint az anyaságon alapuló diszkrimináció tiltása a munkahelyen, azonban ez alapvető nulladik lépés, amit minden országnak meg kell és kellene tennie.
A többféle nőket érintő problémának csupán egyetlen aspektusa a foglalkoztatás hiányából adódó fizetéskiesés, melynek felszámolására egyébként a gyakorlatban számos működő modell van. Például Queneau és Marmo[1] ezt a kérdést három közpolitikai ajánlásban oldaná meg: egyrészt minden nőnek biztosítani kellene egy 12 hetes fizetett terhességi és szülési szabadságot; másrészt az ilyen szabadságot közös munkáltató-alkalmazotti befizetésekkel kellene finanszírozni; és végül a fizetett szabadságnak nem kellene kötelezőnek lennie, hanem a nő és családja döntése alapján lehetőségként jelenne meg. De ahogy említettem, ez csupán egyetlen problémát orvosolna.
Erre a magyar jogi szabályozás máshogy válaszol: lehetővé tesz az anyák számára egy egybefüggő 24 hét tartamú szülési szabadságot, melyből kötelezően kiveendőnek minősül legalább 2 hét. A szülési szabadság tartamát - a kifejezetten munkavégzéshez kapcsolódó jogosultságokat kivéve - munkában töltött időnek kell tekinteni. A szabályozás tehát magába foglalja azt is, hogy ez az idő fizetett szabadságnak minősül, nem pedig fizetés nélkülinek (vagy éppen eltérően, alacsonyabban fizetettnek). Emellett a szülési szabadság más munkavállalónak is járhat a gyermek gondozása után speciális esetben (anya halála vagy egészségi állapota).[2]
A szakirodalomban egységes álláspont, hogy az elmúlt évtizedekben az egyenlő bánásmód követelményének betartása felé tett intézkedések ellenére ellenére túl kevés ország tiltja a nemek közötti diszkriminációt az alkalmazás valamennyi szakaszában: a felvételtől a fizetésig, az előléptetésektől az elbocsátásokig.[3]
Erre válaszol a jelen kutatás, mely az anyasággal (terhességgel) - mint védett tulajdonsággal - és a foglalkoztatással - mint diszkriminációs területtel - kapcsolatos hazai joggyakorlat egy részének elemzését tűzte ki célul 2016-tól napjainkig, mégpedig az Egyenlő Bánásmód Hatóság és az Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóság által közzétett döntések, tájékoztatók alapján. A tanulmány igyekszik bemutatni, hogy a magyarországi gyakorlat e tárgykörben hol tart, mely diszkriminációs formák felismerését és milyen jogi kompenzációk előreláthatóságát teszi lehetővé a hatóságok gyakorlata.
A bevezető alapján is egyértelmű, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) 8. § l) pontjában deklarált védett tulajdonsággal szembeni jogsértések kerültek a kutatás fókuszába, így az "anyasága (terhessége) vagy apasága" elleni jogellenes fellépések.
A szakirodalom alapján három típusa van a foglalkoztatási területen előforduló, anyaságon alapuló védett tulajdonsághoz kötődő diszkriminációnak: (1) a fiatal nőkkel szembeni, a jövőbeli terhesség feltételezésén alapuló hátrányos megkülönböztetés; (2) a terhes nőkkel szembeni megkülönböztetés; (3) a kisgyermekes szülőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés. Az első esetben a diszkrimináció kiterjedhet minden gyermekvállalási korú nőre, függetlenül attól, hogy van-e vagy tervez-e gyermeket.[4] A terhes nőkkel szembeni foglalkoztatási diszkrimináció széles körben elterjedt, és a szakirodalom gyakran tükrözi mind a nyílt, mind az rejtett előítéleteket is erre vonatkozóan. Erre például szolgálhat a Dekker-eset, mikor állapotos nők férfi versenytársaikkal szemben kerültek hátrányba, s őket utasította el az állásinterjú során a munkáltató.[5] Végül a harmadik kategória, a gyerekek megléte, különösen ha fiatalok vagy több gyermek van, gyakori forrása lehet az álláskeresés során tapasztalt diszkriminációnak nők esetében. Például egy amerikai kísérlet kimutatta, hogy azok a nők, akik a CV-jükön jelezték, hogy vezető szerepet vállalnak a Szülői Tanácsadó Testületben, kevesebb interjúra kaptak meghívást, mint azok a nők, akiknek anyaságukról nem volt információ az önéletrajzukban, míg a férfiak esetében a szülőség nem befolyásolta az interjúra hívási arányokat.[6]
- 85/86 -
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (a továbbiakban: EBH) Magyarországon a diszkrimináció elleni küzdelem fontos intézménye volt 2021-ig tartó működése során. Jogállását tekintve az Ebktv. alapján az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülését ellenőrző, az ország egész területére kiterjedő illetékességű, autonóm, független államigazgatási szerv volt.[7] Az Ebktv. mellett az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (Ákr.) rendelkezéseire épült hatósági eljárása. Döntései ellen nem lehetett fellebbezéssel élni, ellenben a Fővárosi Törvényszéknél lehetett felülvizsgálatot kezdeményezni. Ha gyanú merült fel az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére, a hatóság kérelemre (szóban, írásban vagy ügyfélkapun) vagy törvény által meghatározott esetekben hivatalból indított eljárást a hátrányos megkülönböztetés kiderítésére. Fő feladata ilyenkor a panaszok kivizsgálása és az egyenlő bánásmód érvényesítése volt. Az EBH működését segítette a megyei referensi hálózat a kérelmek kezelésében és a jogi tanácsadásban, támogatva ezzel a hatóság munkáját és a jogvédelmet. Továbbá az EBH nagy figyelmet fordított a nemzetközi jogi szabályozásokra, gyakorlatokra és hazai bírósági döntésekre, ezeket integrálva saját határozataiba.[8]
Az EBH 2021. január 1-jével az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalába történő beolvadással megszűnt, és közvetlen feladatait az Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóság (a továbbiakban: EBFF) vette át. Az Ebktv. 2021. január 1-től hatályos 13. §-a alapján az alapvető jogok biztosa jár el közigazgatási hatósági eljárás keretében az Ebktv.-ben meghatározott ügyekben. Az alapvető jogok biztosának széles körű feladatai közül ezeket az említett antidiszkriminációs ügyeket az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala elkülönült szervezeti egysége, az EBFF vette át. Így az EBFF látja el 2021 óta az alapjogvédelmi tevékenységet, továbbfejlesztve az EBH által működtetett vidéki ügyfélhálózatot, és kitűzve célul a régióközpontokban területi központok kialakítását. Ennek működése elődjéhez hasonló jellegű, már az alapvető jogok biztosához intézett eljárás keretében. Az alapvető jogok biztosa ún. jogvitás közigazgatási hatósági eljárást folytat le az Ebktv. és az Ákr. alapján, és a jogsértés megállapítása esetén az Ebktv.-ben meghatározott szankciók alkalmazhatók, továbbá az eljárásban meghozott döntéssel szemben az Ákr. szerinti jogorvoslat (közigazgatási per) áll rendelkezésre.[9]
A kutatás részben kvantitatív joggyakorlat-elemzésre épül, részben kvalitatív tartalomelemzést foglal magába.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
