A 2010. évi választások eredményének megismerésekor megtörni látszott a jég: összeállt a kétharmados kormánytöbbség, rég ismertek voltak már az ajánlószelvények körüli korrupciós problémák, a kormányzó pártban már megvolt a választójogi reform gondolata és szándéka. Mégis közel két év után a választójogi reform első szakasza 2011 végén úgy zárult, hogy a választási rendszer sokfelől és sokat kritizált elemét, az ajánlószelvények jogintézményét nem lehetett gyökeresen kiirtani - arra csak az új választási eljárási kódex vállalkozik, amelynek parlamenti vitája 2012 novemberében a végéhez közeledik.[1] Mi lehetett eddig a sikertelenség mögött? Valóban csak a kellő politikai hatalom (kétharmad) hiánya tartotta vissza az éppen aktuális kormányerőket a változtatástól? Milyen ellentmondás van a politikai retorika és a pragmatikus politikai pártműködtetés között? Milyen szerepe van, illetve lehet a modern kor informatikájának a "politikai back office" részeként a pártok front office-ának kiszolgálásában? Olyan kérdések, amelyekre hivatalos válasz aligha létezik, mégis a megoldás lényegéhez vezetnek.
Az ajánlószelvény, vagy "bulvárosabb" nevén kopogtatócédula intézménye a rendszerváltást követően az eredetileg átmenetinek szánt és most leváltandó választójogi konstrukciónk integráns, de sokat vitatott része volt. Az ajánlószelvényt és a kopogtatócédulát a köznyelvben szinonim kifejezésként használják, bár a kopogtatócédula kifejezés eredetileg az értesítőre vonatkozott, amivel az Országos Választási Iroda (OVI) hívja fel a választópolgárok figyelmét (kvázi "kopogtatással") a soron következő választásra. Mivel az értesítőt és az ajánlószelvényt együtt kapták meg a választópolgárok, ezért a kopogtatócédulának később már a pártaktivisták által begyűjtendő ajánlószelvényeket nevezte a köznyelv, hiszen ezekért valóban be is kopogtattak az aktivisták a jelöltállítási időszakban. Az ajánlószelvények intézményét is tartalmazó választási eljárásról szóló szabályozást a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain hagyták jóvá a résztvevők. Fontos kiemelni, hogy a mostani választójogi reform eredetileg - a sokéves korrupciós botrányok és a meglévő alternatív lehetőségek ellenére - nem kívánta kiváltani a rendszert.[2] A rendszerváltó pártok közül az SZDSZ javasolta leginkább az ajánlási rendszer bevezetését akkor még 500 és 1000 közötti értékkel jelöltenként. A Fidesz listás választást javasolt akkoriban, ezért értelem szerint a listaállítás feltételét szabályozni kívánta a nagy pártalapítási láz miatt. Megyei listás javaslata 3000 ajánlás volt. Az SZDSZ és a Kisgazda Párt 10 000 ajánlást javasoltak az országos lista állításához.[3] Figyelembe véve a történelmi körülményeket, a hatalmas pártalapítási lázat, utólag nyugodtan állítható, hogy az ajánlási rendszer, mint demokratikus fék indokolt eszköz volt az első szabad választások során. Az első választáson közel 100 volt a választáson indulni szándékozó pártok és "protopártok" száma. Az országos listaállítást ebből csak egy tucat tudta teljesíteni. Végül a választás további 50%-os szűrőt jelentett a pártok számára. A 4%-os küszöböt már csak 6 pártnak sikerült teljesítenie.
Az 1990 óta eltelt több mint húsz év alatt lebonyolított számos választás tanulsága az, hogy az ajánlószelvények formájában megtestesülő jelöltállítási rendszer bonyolult, költséges és meglehetősen nagy korrupciós veszélyt hordozott. Csak a legutóbbi parlamenti választások során több mint 30 országos és területi visszaélésről lehet olvasni az interneten egy rövid keresgélést követően.[4] Az ajánlószelvény-konstrukció több sebből vérzett és számtalan kritika érte, kormányoldalról mégsem volt meg a kellő politikai akarat a változtatásra első körben. Igaz, a kormányoldal domináns pártját kevéssé sújtották az ajánlószelvények anomáliái, ezért a cselekvési inger is kisebb lehetett. Az ajánlószelvények eredeti célja az volt, hogy bejutassa a valós eséllyel rendelkező képviselőjelölteket és a mögötte álló politikai képződményeket, pártokat a politikai arénába, és kizárja a komolytalan, önjelölt képviselőket és pártkezdeményeket.
Hogy nem tét nélküli dologról van szó, azt jól szemlélteti az a tény, hogy bármely jelölt elindításához, vagyis ahhoz, hogy egyáltalán a politikai startvonalra felállhasson régen 750, az új Vjt. eredeti változatában 1000 formailag helyesen kitöltött, érvényes ajánlószelvény leadására volt szükség.[5] A választójogi reformot megelőző rendszerben az országgyűlési választásokon területi listát csak azok a pártok állíthattak, akik legalább az adott megye választókerületeinek 25%-ában tudott érvényes jelölteket állítani. Végül pedig az országos listára csak olyan párt tehetett szert, amelyik legalább hét területi listát tudott állítani. Más szóval, egy párt parlamentbe jutási "penzuma" legalább 10 500 darab ajánlószelvény összegyűjtése volt, és így is csak a legkisebb megyékben tudott területi listát állítani. Ha már az összes megyében listát szeretett volna az adott párt, akkor már az ár is magasabb volt: minimum 36 750 ajánlószelvény - és ezek között nem lehetett érvénytelenített, vagyis ahhoz, hogy ezt a számot garantálni tudja a párt, ettől jóval többet kellett begyűjtenie. Egy szinttel lejjebb is elég magas számról beszélhettünk: a fővárosi listához legalább 6000 ajánlószelvény kellett. A listaállítás és ezen keresztül az ajánlószelvények begyűjtése attól volt olyan kiemelt jelentőségű, mert csak akkor lehet a pártra szavazni, ha már volt területi listája. Enélkül csak a jelöltjére adható le voks. Az országos lista pedig a választási harcban alulmaradt egyéni jelöltek utáni úgynevezett töredékszavazatok "megmentését" és saját pártra történő visszacsatornázását jelentette. A 2012-ben hatályba lépett új választási törvény szerint csak az országos pártlista maradt meg, a területi lista megszűnt. A megszűnés következtében a töredékszavazatok egyedül az egyéni választókerületekben jönnek létre, viszont fontos tudni, hogy az egyéni választókerületben győztes után is létrejön majd töredékszavazat, ami a győztes és a második helyezett közötti különbséggel egyenlő szavazatszám.
A pártok elsődleges motivációja tehát az ajánlásgyűjtésben a választási rendszerben elfoglalható minél jobb hely megszerzése, ami még abszolút nem függ a valós választói akarattól. Extrém és elméleti esetben egy párt úgy is rendelkezhet akár országos listával is, hogy szinte elenyésző a valós politikai támogatottsága.[6] A másik fontos pártmotiváció a kampány pénzügyi fedezete és annak elszámolhatósága. A jelöltek után ugyanis - eddig - állami támogatást kaptak a kampányhoz. A kampányköltésekkel pedig sokkal könnyebb elszámolni úgy, ha van több jelölt, akik között legalább névleg eloszthatók a kampánykiadások, mintha csak néhány jelölt között oszlik meg ugyanez a nem jelentéktelen összeg. A jelöltszám tehát mindenképpen szükséges a kampányköltések igazolásához, hiszen ha nincs jelölt, nincs legális költekezés sem. Legyen bármekkora a pénzügyi támogatás az adott párt mögött, legálisan nem költhet többet a kampányára, mint amennyit a képviselő-jelölti száma meghatároz. Természetesen ezt a számítást minden párt igen elnézően szokta értelmezni a saját esetében. Az ajánlások száma és a listák összefüggése pont az éppen újonnan induló pártformációk, illetve a kis és törpepártok miatt tehát nem közömbös, mert nekik a fent említett küszöbök átlépése nem trivialitás. Az ajánlószelvények iránti nagy "piaci" igény pedig pontos jogi keretek és szigorú ellenőrzés híján teret engedett a korrupciónak.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
