Elmondható, hogy aki a napi jogalkalmazási gyakorlatban kötelezettséget, szankciót, illetve nem alanyi jogon alapuló jogot (ellátást, juttatást) állapít meg, manapság a méltányossági igények tömegével szembesül, függetlenül a hatósági eljárás szakaszától, a jogalap esetleges hiányától, vagy éppen döntésének hibátlan tényszerű és jogi megalapozottságától.
Ugyanakkor nagy a hallgatás az irodalomban, illetve a hatósági jogalkalmazás különböző szektoraiban a méltányossági eszme[1] értelmezése és a méltányossági gyakorlat gondjai körül. A legújabb tankönyvi és szakirodalmi definíciók egyrészt nem adnak igazán újat a fogalomnak a már Arisztotelész etikai munkáiban kidolgozott jelentéséhez. Másrészt semmiféle tapasztalati információval nem igazítanak el abban a tekintetben, vajon hol és milyen hatásfokon működik ma a közigazgatásban a méltányosság, mint ahogy abban sem, vajon milyen jogpolitikai, ügyintézői, illetve ügyféli képzetek, értékítéletek tapadnak a fogalomhoz.
A méltányossági döntések a közigazgatás hatósági gyakorlatában naponta tízezrével születnek, és érintenek emberi sorsokat, miközben a tiszteletre méltó irodalmi munkák ennél jóval lényegesebbnek értékelik annak a tárgyalását - a közigazgatási irodalom[2] évszázados hagyománya nyomán -, hogy vajon a méltányosság a mérlegelés egyik esettípusa-e vagy sem. Így a Ket. 2009. október 1-jétől hatályos törvényszövegéhez készült kommentár így fogalmaz:
"A méltányossági jogkör annyiban különbözik a mérlegeléstől, hogy a jogszabály - mintegy főszabályként - meghatározza ugyan, hogy a jogalkalmazó szervnek milyen tartalmú határozatot kell hoznia, egyszersmind azonban felhatalmazást ad a főszabálytól különös méltányosságból való eltérésre. A jogszabály esetenként meghatározza a méltányossági okokat, de az is előfordul, hogy azok taxatív felsorolása az adott ügykategóriában nem lehetséges. Arra is van példa, hogy a méltányossági jogkör gyakorlásánál emeltszintű fórumrendszer érvényesül, azaz e jogkört csak a jogszabályban meghatározott központi szerv vagy annak vezetője gyakorolhatja." [3]
Érdekes, hogy az egykori Áe.-hez fűzött kommentár[4] messze túllép a méltányosság szűk tankönyvi értelmezésén. A szerzők szerint a közigazgatási szervek az eljárásukban érvényesítik a humanizmust, ami következik az igazgatási munka részbeni szolgáltató jellegéből. Az igazgatási hatóság ugyan az állami akarat érvényesítője, és mint ilyen, közhatalmat is gyakorol. Ennek nem mond azonban ellent a szolgáltató közigazgatás iránti igény és követelmény sem. Az ügyfeleknek érezniük kell a hatósági munkában a segítő szándékot. Nem elegendő pl. egy környezetvédelmi érdeket sértő ügyben csupán bírságot kiszabni, hanem a környezetszennyezést megelőző, majd a káresemény bekövetkezése után annak elhárítására is mozgósító megoldásokat kell találni. A szerzők szerint a központi jogi szabályozás alkalmanként feljogosítja az eljáró államigazgatási hatóságokat arra is, hogy az ügyfél kivételes körülményeit (pl. szociális helyzet) hangsúlyosan értékelje és a javára méltányosságot gyakoroljon.
Az ELTE közigazgatási jogi tankönyve sem bajlódik sokat a méltányosság számtalan szakirodalmi és joggyakorlati értelmezési lehetőségével, hanem a mérlegeléstől való különbségtételre koncentrál. Azt sem lehet könnyű megértetni a hallgatókkal, hogy miért "jogszabályellenes" az, amire kizárólag jogszabály adhat felhatalmazást?[5]
A méltányosság a legszűkebb közigazgatási jogi értelemben az ügyfél számára előírt jogi kötelezettség alóli felmentés lehetőségét adja meg az arra jogosult hatóságnak, hogy a konkrét esetben az általános szabály alól az érintett javára kivételt engedjen, a kötelezettség elengedésével, illetve enyhítésével. Akkor a legszűkebb a mérlegelés lehetősége, amikor a méltányosságra alapot adó körülmények csak a jogerő után következhetnek be.
Ennél jóval tágabban, a jogszabály adta büntetési keretek szerinti mérlegelés alapján is beszélhetünk méltányosságról, amikor a jog nemcsak a tételkereten belüli szabad "mozgásra" ad lehetőséget, hanem a szankció mellőzésére, a tételkeret alsó határának átlépésére, szimbolikus szankció alkalmazására. Persze nemcsak kötelezettség, hanem jogszerzés is lehet a méltányosság tárgya. Idetartozik tehát az eljárás tárgyát képező jogosultság (ellátás) megadása, amelyre "normális" esetben az ügyfél nem tarthatna igényt.
A méltányosság általános indoka, hogy az általános szabály megalkotásakor nem lehet minden előforduló egyedi élethelyzetet tekintetbe venni, ezért egyes esetekben ugyan "törvényes", de igazságtalan helyzetek keletkezhetnek. A közérdek érvényesítése jegyében eljáró jogalkalmazó ilyenkor kap lehetőséget az érintett konkrét helyzetének, "teherviselő képességének" figyelembevételére, és ennek alapján az eredeti "törvényi úton" hátrányba kerülőkkel szemben, a kedvezőbb döntésre.
A fentiekből következően a méltányossági jogkör még az általában kötelező egyéniesítésnél is nagyobb erővel kötelezi a jogalkalmazót, hogy ne csak a jogsértés mértékét, az okozott érdeksérelmet, illetve a kötelezettség teljesítésére irányadó jogszabályi feltételeket vegye figyelembe, hanem - tudatosítva a kollíziós helyzetet - az eset összes körülményét mérlegelve döntsön: mi a fontossági sorrend két rivalizáló érdektípus (közérdek - az ügyfél jogos magánérdeke) között.
Ha már a bevezetőben említett mérlegelés kérdésében kell állást foglalni, meggyőződésem szerint a kötött mérlegelés kategóriájáról van szó, két értelemben is:
a) először azt kell eldönteni, hogy fennállnak-e a konkrét ügyben a méltányosság jogszabályi feltételei (jogi felhatalmazás, az ügyfél speciális, méltányos döntésre alapot adó helyzete),
b) alkalmazza-e a hatóság a méltányossági szabályt, tekintettel arra, hogy méltányossági döntésre a hatósági ügyfajták többségében az ügyfélnek nincs alanyi joga.
Az első esetre lehet azt mondani, hogy itt a "bizonyításos" mérlegelés egyik fajtájáról van szó, amennyiben persze a jogalkotó kellő részletességgel körülírta a méltányosságra alapot adó élethelyzeteket. Nincs tehát mit mérlegelni, ha az ügyfél kellő meggyőző erővel igazolja, hogy megfelel a jogi feltételeknek, jár neki a méltányosság. A "csavar" azonban éppen abban van, hogy az ügyfajták többségében az ügyfélnek nincs alanyi joga a méltányosságra, annak megadása a hatóság "jóindulatának", "méltányosság-érzékenységének" a függvénye.
A közigazgatási perek bírósági gyakorlata is megerősíti, hogy a méltányosság a mérlegelés kategóriája a közigazgatásban. A Legfelsőbb Bíróság számos ítéletben rámutatott arra, hogy a bíróság az ilyen tárgyú kereseti kérelmek tekintetében méltányossági jogkörrel nem rendelkezik. Ha az eljáró bíróság ítéletében megállapítja, hogy a hatóság a mérlegelési jogkörében eljárva a tényállás kellő feltárása, az eljárási szabályok betartása, a mérlegelés szempontjainak értékelése, valamint a határozata indokolása tekintetében helyesen járt el, a bíróságnak nincs felülmérlegelési jogköre (EBH 2004. 1188).
"A méltányosság a kreatív jogalkalmazás egyik megnyilvánulása, ami több, mint egyszerű mérlegelés. [] Mindezt a jogalkalmazó azért teszi, mert a tényállás alapos áttanulmányozása során olyan következtetésre jut, hogy az általános jogi norma nem alkalmas az egyedi jogeset által felvetett problémák kezelésére, megoldására."[6]
Egy rövid fogalomelemzés is az önálló jogalkalmazói mérlegelés meglétét erősíti: a méltányosság ugyanis normatív fogalom, olyan pozitív értékkategória, mely a jogalkotónak az igazságosságról szóló elképzelését tükrözi vissza, illetve kívánja realizálni az egyedi méltányossági döntések sorozatában. A jogalkalmazónak kell ugyanis elvégezni az "átlagos" ügyfélre szabott kötelezettség speciális ügyfélre vonatkozó arányosítását. Összevetni tehát a kötelezettség nemét, mértékét az ügyfél (és családja) teljesítőképességével, valamint felmérni azt is, hogy az adott méltányossági gyakorlatnak mekkora "közérdeksértő" hatással kell számolnia. A jogszabályi feltételekhez kötött, jogszerzésre, juttatásra lehetőséget adó méltányosság esetén pedig az ügyfél olyan speciális "rászorultsági" körülményeit kell feltárni, melyek egyenértékűek a jogilag megkívánt feltételekkel.[7]
"A törvény szerinti a jogi igazságosságnak a méltányosság alapján történő korrigálása tehát lényegében a jog tartalmának igazságosságát változtatja meg, azt egy másik igazságossággal váltja fel."[8]
Egy hat hónapnál nem hosszabbra nyúló részletfizetés, vagy egy néhány hónapra szóló fizetéshalasztás kérdésében gyakorolt tömeges méltányosság nyilván nem erodál "kifelé" egy szabálysértési bírságolási gyakorlatot. Ám ha az egyébként teljesen jogos és valós méltányossági kérelmek rendszeresen a kiszabott bírságok megfeleződéséhez vezetnek, akkor a kivételes szabály főszabállyá lép elő, és mindez a tárgyi súly elsődlegességére épülő szankcionálás fellazulásához, komolytalanná válásához vezethet.
"Lehet-e az összes esetben méltányosságot gyakorolni? Nyilvánvalóan nem lehet. Ez a jogalkalmazói magatartás - az általános szabály félretétele és az ügyfél számára kedvezőbb döntés meghozatala - ugyanis nem állhat ellentétben a jogalkotó szándékával. Azaz contra legem nem lehet méltányosságot gyakorolni.[9]
Lehet azt mondani, hogy a keretdiszpozíción belül a szankció nemének és mértékének meghatározása nem méltányossági kérdés, hanem a főszabály (a törvény által büntetési tételkeret) alkalmazása a kellő egyéniesítés mellett. Igen, a szó dogmatikai értelmében itt nem beszélhetünk a szorosabban vett, a tankönyvirodalomban honos méltányosságról. És mégis arról a kollíziós helyzetről van szó, ahol a már említett kétféle igazságosság rivalizál egymással, amit persze "az eset összes körülményeinek mérlegelése", az individualizációs kötelezettség jótékonyan elfed:
"A jogsértéssel arányos szankció a klasszikus (abszolút) büntetéstan alapelve. Az aránytalan büntetés méltánytalan és igazságtalan [] Az arányosság elvét nem érvényesítő jogi szabályozás a jogbiztonságra és a jogegységre is veszélyt jelent."[10]
Nos, éppen ezt érzékelik manapság tömegméretekben a közigazgatási bírságolásra szakosodott jogalkalmazók, hogy legyen szó az alapeljárásban benyújtott nyilatkozatról, a jogorvoslati kérelemről, végrehajtási kifogásról, a történet - természetesen a jogi felelősség elismerése mellett - egy rugóra jár: kérem a bírság elengedését, mérséklését, részletet, fizetéshalasztást, mentességet a kötelem alól stb.
A 2008. évi önkormányzati szabálysértési statisztika szolgáljon a fenti tendenciákra bizonyítékul. Az évi mintegy ötvenkétezer bírságoló határozatból mindössze 94(!) esetben került sor a szorosabb értelemben vett méltányosság alkalmazására, pedig az Sztv.-ben - nem eléggé elítélhető módon - kifejezetten bianco jellegű a méltányosság szabályozása. Ugyanis ez a törvény az égvilágon semmit nem mond a kedvezőbb döntés alapjául szolgáló okokról, körülményekről.[11] Csakhogy az ügyek döntő többségében nem kell a jogerőig várni a méltányossággal: a beismerésben lévő elkövetők az első perctől a figyelmezetésre, illetve a minimális mértékű bírságra "játszanak" és nem is eredménytelenül. Nem véletlen tehát, hogy a figyelmeztetések száma csaknem eléri a bírságoló határozatokét (44 000), valamint, hogy a bíróságokhoz benyújtott és többségében valójában méltányossági kérelmet tartalmazó kifogások (2500) felénél a jegyző az elkövető javára mérsékeli a saját szankcióját, vagy vonja vissza a határozatát.
A romló életkörülmények, az állammal és annak szerveivel szembeni közbizalom alacsony foka, a szabálysértési és az ágazati bírságfajták fokozatos "objektivizálódása", az átlagbírságok emelkedése, az önkormányzatok szociális teljesítőképességének szűkösebbé válása mind abban az irányban hatnak, hogy a "méltányossági" kérelmek száma minden korábbi mértéket meghaladjon, a kivételt tegye szabállyá, adott esetben "contra legem" méltányossági gyakorlatokat termeljen ki.[12] Ilyen - társadalomlélektani értelemben frusztrált, bizalomvesztett - helyzetben különös felelőssége a jogalkalmazónak a kellő "méltányosság-érzékeny" gyakorlat kialakítása, amelyben egyfajta egyensúly tartható fenn az eredeti jogpolitikai szándék és a tömeges, kivételes bánásmódot követelő ügyféli akarat között.
Azt kell tudomásul venni, hogy ma a közigazgatás nagy ellenőrző, szankcionáló, kötelezettséget megállapító, illetve nem alanyi jogon ellátást biztosító szervezetei[13] valójában egyszerre a méltányosság nagyüzemei is. Azok szabályozása és gyakorlata már fényévekre van a dogmatikai értelemben vett, a joggyakorlatban verifikálhatatlan, kizárólag tankönyvekben "életképes" méltányosságfogalmaktól.[14]
Persze időnként a jogalkotás sem mulasztotta el, hogy "szörnyszülöttet" produkáljon. Nem túlzás azt állítani, hogy ez utóbbinak egyik példája volt a közelmúltban a Ket.-ből kikerült méltányosság, mint az ügyfél által igénybe vehető, "új", "önálló" jogorvoslati eszköz. Ahogyan az közismert, a Ket. kizárólag a jogerős közigazgatási határozat esetén tette lehetővé a méltányossági kérelem benyújtását, mégpedig összesen hat (!) feltétel teljesülése esetén.[15]
Elmondható tehát, hogy az "általános" méltányosság kudarca az eljárási törvényben azokat igazolta, akik szerint az eljárási kódextől nem lehet elvárni, hogy az anyagi kódexek hiányosságait pótolja. Igen, egyenként kell (kellene) hatósági ügyfajtákként végigmenni a tételes jogi rendelkezéseken és a jogalkalmazás méltányossági gyakorlatát orientáló belső szabályokon ahhoz, hogy legalább egy tisztes diagnózishoz eljussunk az intézmény jogalkotói "térképének" állapotát illetően. Ez a következőket foglalná magában:
a) milyen ügyfajtáknál találkozunk bianco méltányossággal,
b) a jogszabályban előírt méltányossági körülmény feltárása kötelezővé teszi-e a pozitív döntést, [16]
c) kinek kell bizonyítania a méltányossági körülmények fennállását, elég-e ezeket valószínűsíteni,
d) milyen ügyfajtáknál van a méltányosság központi szervhez vagy annak vezetőjéhez telepítve,
e) milyen ügyfajtáknál jön figyelembe a mérlegelésnél a hatósággal való együttműködés, a jogsértés súlya, gyakorisága, a kötelezettől elvárható körültekintő magatartás,
f) kezeli-e a jogszabály pozitív méltányossági döntés esetén az ellenérdekű fél helyzetét,
g) hol találunk jogorvoslati lehetőséget méltányossági kérelem elutasítása esetén.
A jogalkotói méltányosság állapotának feltárása azonban csak az első lépcső, merthogy az utóbbi húsz év közigazgatási gyakorlata mind az ügyintéző, mind pedig az ügyfél számára azt a bizonyosságot produkálta, hogy nem a szabály ilyen-olyan módosítása, "ügyfélbaráttá" tétele hozhat üdvöt ezen a területen: a közigazgatási szerv és a természetes személy ügyfél alapvetően egyenlőtlen kapcsolatából következik, hogy semmilyen ügyfélcentrikus szabályozás nem képes ezt a hátrányt kiegyenlíteni.
Nagyon is elképzelhető tehát, hogy egyes területeken jelenleg is működik eredményes (tehát a teljesítőképtelenségből eredő konfliktust tömegesen kezelni képes, azt enyhítő, kiegyenlítő) méltányossági gyakorlat "contra legem". Ugyanakkor a legcizelláltabb, szinte alanyi jogot kínáló méltányossági szabályozás mellett is rideg, elutasító, indokolásmentes lehet az érintett döntések többsége. A szakpolitikus, a jogalkotó, illetve a jogalkalmazó semmiféle eredményes megelőző hatásban nem reménykedhet, ha tömegesen szabják ki a befizetetlen (mert befizethetetlen) bírságokat, ha ezáltal kezelhetetlen mértékűvé válnak a bírsághátralékok, ha az eljárás leghosszabb és legköltségesebb része, tehát a végrehajtás válik a jogerős döntések kikényszerítésének szinte egyedüli eszközévé.
A jó méltányossági gyakorlat "rangra emeléséhez" elsősorban nem szabályalkotásra, hanem az ügyintézői kultúra erősítésével lehetséges. A kiválasztás, képzés és előmeneteli rendszer útján történő finomítására van szükség, amelynek szerves része az ügyintézői mentalitás "méltányosságérzékenyítése". Semmilyen kodifikációs vagy belső szabályozási csodaszer nem áll tehát rendelkezésre az objektív jogegyenlősítő, a rossz egyéni körülményekkel számolni nem akaró büntetéspolitika ellensúlyozására, a jó méltányossági gyakorlatok elterjesztésére. A közjogi forgalom - ideértve a jogirodalmat és a jogi felsőoktatást is - minden szereplőjének folyamatosan tennie kell (kellene) tehát a maga eszközeivel azért, hogy a legkülönbözőbb anyagi és szociális helyzetben lévő jogsértők, illetve kötelezettek csak a tőlük elvárható kötelezettséggel tartozzanak helytállni, és legyen is lehetőségük az eljárásban méltányosságra alapot adó egyéni körülményeik bizonyítására, és persze elfogadtatására.
A fentiekből következően - természetesen az egyes méltányossági gyakorlatok legalább szúrópróbaszerű feltérképezését és kiértékelését követően - új eljárási protokollokat kellene magas szakmai elismertségű teamekkel megíratni. Majd az állománnyal megtanítatni, melyek az eljárás minden szakaszát érintően tartalmaznának döntést igénylő, a méltányosságra alapot adó ügyféli élethelyzetek sokaságát reprezentáló élő jogeseteket.
A bírósági felülmérlegelés hiánya ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lehetne a hatóságok adott időszakra érvényes méltányossági gyakorlatát a felettes szervek és az ügyészségek felügyeleti ellenőrzésének keretében rendszeresen vizsgálni, értékelni. Majd a tapasztalatokat országos szinten közzétenni, megvitatni, s a megismert jó és rossz gyakorlatok tükrében bizony "jutalmakat" és "büntetéseket" osztani, s mindezt persze a legszélesebb nyilvánosság előtt.
Ezek, valamint a tárgyat feldolgozni kívánó, reprezentatív mintákkal dolgozó kutatások híján ma hiába várhatjuk a magára hagyott hatósági jogalkalmazást orientálni képes tapasztalati anyagot, értékelést és követésre méltó joggyakorlatot ezen a területen. Pedig az orvosolatlanul maradt méltánytalanságok tömege egyszer majd mindannyiunk (potenciális) ügyféli jogállását veszélyezteti. ■
JEGYZETEK
[1] Itt nem tárgyaljuk az ún. ex lege méltányosság eseteit, ahol maga a jogszabály favorizál társadalmi csoportokat anyagi és eljárásjogi értelemben egyaránt. A kilencvenes években a legintenzívebb társadalmi és alkotmányossági érdeklődés ebben a körben a kárpótlásra érdemesnek tartott kategóriákat kísérte, ahol tehát az állam ex gratia járt el. E joganyaggal kapcsolatban számos döntésében szögezte le az Alkotmánybíróság, hogy nem alkotmányossági kérdés az a jogalkotói döntés, hogy mely csoportok részesüljenek az ex gratia típusú méltányosságból. Azt is leszögezte, hogy sem a jogegyenlőség alkotmányos követelményéből, sem a diszkrimináció tilalmából nem következik, hogy az állam célszerűségi, gazdaságossági, jogtechnikai, méltányossági, az eltérő társadalmi helyzetekre figyelemmel levő stb. szempontok szerint a jogok és kötelezettségek jogalkotási úton való megállapítása során a személyek között ne különböztethetne, ha ezzel egyébként az alkotmányos követelményeket nem sérti. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése tehát nem bármiféle különbségtételt tilt, mert az ellentétben állna a jog lényegével és rendeltetésével (778/B/1996. AB határozat).
[2] A vita hazai vonatkozásait tekinti át részletesen Molnár Miklós: A közigazgatás döntési szabadsága c. munkájában. KJK Kiadó, Budapest 1994. 109-111. o.
[3] Szerzők: Bende-Szabó Gábor-Farkas Imre-Harsányi Zsolt- Ivancsics Imre-Kilényi Géza-Puss Lajos-Szittner Károly.
[4] Szerzők: Cseh Lajosné-Szabó Lajos.
[5] Ficzere-Fazekas: Közigazgatási jog. Általános rész. Osiris, Budapest 2005. 318. o.
[6] Józsa Fábián: KET - Kérdezz - Felelek. Opten, Budapest 2008. 333. o.
[7] A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény alapján az idegenrendészetért és menekültügyért felelős miniszter a menekültkénti elismerés feltételei fennállásának hiányában kivételes méltányosságból menekültként ismerheti el azt a külföldit, akinek az elismerését humanitárius ok indokolja, feltéve, hogy a külföldi menekültkénti elismerését kizáró ok nem áll fenn. Az idegenjogi szakemberek értelmezése szerint ebben a körben a gyakorlat szerint nem valamiféle, törvényben nem szereplő fenyegetettséget vagy egyéb speciális élethelyzetet kell igazolni, hanem akkor jöhet ez a fajta méltányossági döntés szóba, ha a törvényi feltételek meglétének valószínűsége nem elég "erős", határhelyzet áll fenn.
[8] Peschka Vilmos: Az etika vonzásában. Budapest 1980. 76. o.
[9] Józsa: i. m. 334. o.
[10] Kiss Norbert-Nagy Marianna: Európai közigazgatási büntetőjog. HVG-ORAC, Budapest 2007. 96-97. o.
[11] Sztv. 116. § (1) Az elzárás büntetés elengedése, illetőleg mérséklése, a pénzbírság megfizetésének elengedése, a járművezetéstől eltiltás mellőzése, illetőleg az elkobzott dolog visszaadása érdekében az elkövető - az elkövető beleegyezése esetében védője is - méltányossági kérelmet nyújthat be.
[12] Molnár Miklós szerint a jogszerűtlen méltányosság esete, ha nincs jogszabályi felhatalmazás, nem a jogszabályban meghatározott feltételek esetében jut valaki méltányos döntéshez, vagy hatáskör nélkül születik méltányossági döntés, stb. Molnár: i. m. 115. o.
[13] Idetartoznak a teljesség igénye nélkül
a) a pénzbeli és természetben nyújtott szociális ellátások és a szociális szolgáltatások,
b) a nyugdíj-biztosítási ellátások,
c) a munkanélküli-ellátások és a foglalkoztatást elősegítő támogatások,
d) a családtámogatási ellátások,
e) a gyermekjóléti és gyermekvédelmi ellátások.
[14] "Az adóhatóság a szankció megállapítását indokolni köteles, amely egyben azt is jelenti, hogy ki kell térnie a méltányosságot megalapozó körülményekre, illetve az ilyen körülmények hiányára is. Ennélfogva már az első fokú határozatban is lehetőség van csökkentett mértékű bírság kiszabására, és a jogorvoslati kérelem elbírálója is csökkentheti a bírság mértékét, függetlenül attól, hogy azt az adózó kifejezetten nem kérte." (7004/2010. (AEÉ 10.) APEH irányelv a méltányossági jogkör gyakorlásáról, az adómérséklésre és a fizetési könnyítés engedélyezésére irányuló kérelmek elbírálása során követendő eljárásról)
[15] 113. § (1) Az ügyfél a jogerős határozatot hozó hatóságtól a nem jogszabálysértő határozat módosítását vagy visszavonását kérheti, ha annak végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkezett okból méltánytalanul súlyos hátrányt okoz, és a végrehajtási eljárásban méltányosság nem gyakorolható.
(2) A határozat méltányosságból való módosítására vagy visszavonására csak kivételesen és a következő együttes feltételek fennállása esetén kerülhet sor:
a) az eljáró hatóság hatáskörét megállapító jogszabály ezt nem zárja ki,
b) az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél vagy az ellenérdekű ügyfél hozzájárul a határozatnak a kérelem szerinti módosításához,
c) a módosítás vagy visszavonás nem sért közérdeket,
d) a határozat jogerőre emelkedése óta egy év, vagy ha a jogerős határozatban megállapított teljesítési határidő egy évnél hosszabb, a teljesítési határidő még nem telt el.
Az elvont közérdekre hivatkozás, mint a méltányosság kizárásának egyik jogalapja különösen érdekes, éppen akkor, amikor a jogos magánérdek szempontjait kellene - éspedig nem bármilyen tartalommal megtöltő generálklauzulák útján - nyomatékkal érvényesíteni. Kérdés ezek után, hogy volt-e egyáltalán ügyfél, aki egy ennyire szűkkeblű méltányossági klauzulára alapozva eredményes kérelmet tudott beadni?
[16] A bűncselekmények áldozatainak segítéséről és az állami kárenyhítésről szóló 2005. évi CXXXV. törvény szerint az áldozatsegítő szolgálat az áldozati státus elbírálását követően, kérelemre, méltányossági döntés alapján, az áldozat bűncselekmény következtében kialakult helyzetére figyelemmel, az eset összes körülményeit vizsgálva és mérlegelve azonnali pénzügyi segélyt adhat, vagy más hatóság által előlegként biztosított támogatást a bizonylat szerint megtéríthet. Tipikusan "kegyelmi" döntésről van szó: "adhat". Nem véletlen, hogy az áldozatsegítő szolgálatnak az azonnali pénzügyi segély iránti kérelemről szóló döntése ellen nincs helye fellebbezésnek.
A törvény indokolása ugyanakkor a "kötelező" méltányosságra utal: az azonnali pénzügyi segély megítélése méltányossági döntés, amelynek során - az áldozat pillanatnyi rászorultsága alapján - mérlegelni kell, hogy az érintett anyagi támogatását a bűncselekmény következtében kialakult személyes körülményei indokolják-e. Megfelelő készpénz, illetve anyagi források időleges hiányában pénzbeli támogatást kell adni ahhoz, hogy az áldozat alapvető szükségleteit kielégíthesse, telefonálhasson, adott helyzetben hazautazhasson.
Lábjegyzetek:
[1] Kántás Péter parlamenti főreferens, OBH
Visszaugrás
