Az Egyezmény 2. cikke: Az élethez való jog
• Nacsova és társai kontra Bulgária
• Fatma Kacar kontra Törökország
• Kasijev és Akajeva kontra Oroszország
Az Egyezmény 3. cikke: A kínzás és megalázó bánásmód tilalma
• Bastone kontra Olaszország
Az Egyezmény 5. cikke: A szabadsághoz és a biztonsághoz való jog
• Storczk kontra Németország
• Öcalan kontra Törökország
Az Egyezmény 10. cikke: A véleménynyilvánítás szabadsága
• Independent News and Media Plc. és Independent Newspapers Limited kontra Írország
Az Egyezmény 11. cikke: Az egyesüléshez való jog
• Partidul Communistilor és Ungureanu kontra Románia
Az Egyezmény 13. cikke: A hatékony jogorvoslathoz való jog
• Ramirez Sanchez kontra Franciaország
A határozat.[2] A kérelmet 2004. február 26-án tárgyalta először a bíróság és úgy határozott, hogy a bolgár állam megsértette a panaszosnak az egyezmény 2. és 14. cikkében biztosított jogait. Miután azonban a bolgár állam a nagykamarához fordult, az eljárás ezen a ponton nem fejeződött be. A nagykamara a 2. cikk kapcsán leszögezte, hogy a bolgár szabályozás a katonai rendőrségnél szolgálók számára lehetővé tette a halált okozó fegyverhasználatot, még kisebb súlyú bűncselekmények elkövetése esetén is. Az erre vonatkozó szabályok azonban nem voltak nyilvánosak és nem adtak pontos előírást az ilyen típusú cselekményeket végrehajtók számára. Megállapította, hogy a jogi környezet alapvetően hiányos, és az egyezmény által megkövetelt "törvényi szabályozás" kritériuma nem valósul meg. Nagy hiányosságként említette, hogy Bulgária nem felel meg az egyezmény 2. cikkében az életvédelem megfelelő szintje biztosításával kapcsolatos előírásoknak.
A bíróság vizsgálta a bolgár hatóságok eljárásának tervezését és ellenőrzését. Ennek kapcsán elfogadta az "első fok" azon megállapítását, mely szerint az eljáró hatóságok nem minimalizálták annak a veszélyét, hogy emberéletben esik kár. A parancsnokok instrukciója szerint minden rendelkezésre álló lehetőséget igénybe vehettek az intézkedő személyek, annak ellenére, hogy Angelov és Petkov letartóztatásakor nem felfegyverzett, számukra életveszélyt jelentő elkövetőkkel álltak szemben. A nagykamara kimondta, hogy a tiszta és egyértelmű jogi környezet hiánya alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a két személy elfogására kiküldött csapat egyértelmű figyelmeztetés nélkül fegyvert használt. Megállapította, hogy a minimális biztonsági követelmények semmibevételével jártak el a hatóságok, ami az élethez való jog sérelmét jelentette. A határozat rögzítette, hogy az eljáró parancsnok az indokoltnál erőteljesebb eszközöket vett igénybe a letartóztatás során, és más magatartás is elegendő lett volna a kívánt cél elérése érdekében. Az eljáró tiszt választhatott az automata fegyver használata vagy annak elhagyása között, és ő a súlyosabb következményekkel járó beavatkozást tartotta szükségesnek. Arra is kitért a bíróság, hogy a bolgár állam nem adott kézenfekvő magyarázatot arra, hogyan szenvedett Petkov úr mellsérülést. Azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy a sértett az utolsó pillanatban megadta magát, és így a fegyver használata végképp indokolatlannak minősíthető. Mindent összevetve, a bíróság az "első fok" döntését megerősítve a 2. cikkben foglaltak megsértését állapította meg, egyrészt a releváns jogi környezet hiányossága miatt, másrészt azért, mert a rendőrök olyan körülmények között használták fegyvereiket, ami nem volt összhangban az egyezmény követelményrendszerével.
Vizsgálta továbbá a bíróság, hogy a körülményeket feltáró eljárás hatékonynak minősíthető-e. A nagykamara egyetértett a kamara azon döntésével, hogy alapvetően hiányos tartalmú jogszabályok keretei között kerülhetett sor a vizsgálatra. Az eljáró hatóságok ennek megfelelően nem lehettek képesek valamennyi körülmény egyezménykonform figyelembevételére. Megállapította továbbá, hogy számos nélkülözhetetlen és nyilvánvaló eljárási lépést nem tettek meg a hatóságok. Figyelmen kívül hagytak több olyan tényt, amely a vizsgálat során elbírálást igényelt volna. Erre figyelemmel a nagykamara a 2. cikk eljárásjogi szempontból történő megsértését is megállapította.
A 14. cikk kapcsán a bíróság azt vizsgálta, hogy az emberölések fajgyűlölettel kapcsolatos motivációra vezethetők-e vissza. Ennek elbírálása rendkívül fontos volt Angelov és Petkov halálának vizsgálata kapcsán. A döntés utalt arra, hogy egyértelműen ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy rasszista cselekmény eredményeképpen hivatalos személyek emberölést követhessenek el, és csak az egyértelmű, világos és egybehangzó bizonyítékok fogadhatók el ebben a tekintetben. A kérelmező több magyarázattal szolgált arra, miért tartják fajilag motiváltnak a hatóság eljárását. Ezeket azonban a bíróság nem tartotta meggyőzőnek. Jelezte, hogy a vonatkozó bolgár jogszabályok lehetővé tették bizonyos esetekben a lőfegyver alkalmazását. Az, hogy az eljáró tiszt ragaszkodott a szabályokhoz, nem értékelhető úgy, hogy motivációi esetleges rasszizmusra vezethetők vissza, bár a 2. cikk kapcsán kifejtettek szerint a vonatkozó jogszabályok hiányosak voltak és nem feleltek meg az egyezmény előírásainak. Ennek ellenére semmi nem bizonyította, hogy az eljáró hivatalos személyek egy nem roma származásúval szemben nem alkalmaztak volna fegyvert. A bíróság végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem sérült az egyezmény 14. cikke.
- 156/157 -
Ugyanakkor a strasbourgi szerv vizsgálta az állam magatartását a lehetséges rasszista motívumok kivizsgálása kapcsán is. Az ügyet elbíráló bolgár szervek információi szerint az áldozatok szomszédja azt állította, hogy "átkozott cigányok" felkiáltással emelte fel fegyverét a gyilkos lövést leadó tiszt. Bár ez az állítás ellenkezett más tanúk vallomásaival, a Bulgáriában gyakran tapasztalható romaellenesség miatt szükség lett volna a körülmények egyértelmű tisztázására. A nagykamara megállapítása szerint annak feltárása, hogy fajgyűlölet vezette-e a fegyverhasználatot alkalmazó rendőrt, alapvetően meghatározza az eljárás jogszerűségét. Ha ilyen bizonyíték kerül napvilágra, az nyilvánvalóan jogellenessé teheti a hivatalos szerv beavatkozását. Ugyancsak rendkívül körültekintően kellett volna vizsgálni, hogy a szükségeset meghaladó mértékű erőt használtak a gyanúsítottak elfogása érdekében. Miután a bolgár hatóságok jelentős körülményeket nem vettek figyelembe és rendkívül hamar befejezték a vizsgálatot, magatartásuk a 14. cikk 2. cikkel összekapcsolt vizsgálata során eljárásjogi hiányosságokat vetett fel, amelyre figyelemmel Bulgáriát elmarasztalták.
Az ügy körülményei. Fatma Kacar török állampolgár, dyarbakiri lakos. 1994. március 11-én férjét saját házában kivégezték. A török hatóságok azonnal vizsgálatot kezdtek a körülmények felderítése érdekében, bizonyítékokat gyűjtöttek a helyszínen és tanúkat hallgattak meg. A vizsgálat során megállapították, hogy Halis Kacar halálát a hátába csapódott puskagolyó okozta. 1998 decemberében a rendőrség egy Idris Hasar nevű személyt tartóztatott le, a jogellenesen működő Hezbollah terrorszervezet elleni eljárás kapcsán. Hasar bevallotta, hogy a gyilkosságot ő követte el, a büntetőeljárás azonban mindeddig nem zárult le a dyarbakiri bíróságon. 2001 júniusában a rendőrség egy másik gyanúsítottat is letartóztatott, Hasszan Gündüzt, aki azt állította, hogy ő és egy Mehmet Emin Gütszl nevű személy olyan parancsot kapott egy Said nevű közvetítőtől, hogy végezze ki Halis Kacart. Ez az eljárás sem fejeződött be a mai napig. 2002 októberében a dyarbakiri nemzetbiztonsági bíróság elítélte Emin Gütszlt, és életfogytiglani büntetést szabott ki rá a Halis Kacar megölésében való részvétele miatt. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Hasszan Gündüz egy Said nevű személy megbízásából végezte ki az áldozatot, míg Mehmet Emin Gütszl megszervezte és biztosította az akció végrehajtását. A kérelmező azt állította, hogy férje törvénytelen eljárás során alkalmazott erőszak következtében hunyt el, erre figyelemmel az egyezmény 2. és 13. cikkében foglaltak megsértésére hivatkozott.
A határozat.[4] A bíróság elsőként a 2. cikkel kapcsolatos panaszt vizsgálta. A kérelmező állítása szerint a török állam ügynökei is közreműködtek férje kivégzésében. A bíróság megállapította, hogy ez a körülmény minden kétséget kizáróan nem bizonyítható. Erre figyelemmel a török állam a 2. cikket tartalmi szempontból nem sértette meg. Ugyanakkor a strasbourgi testület tanulmányozta azt, hogy a gyilkosság körülményeit hogyan, milyen hatékonysággal vizsgálták a hatóságok, és megállapította: annak ellenére, hogy Halis Kacar halála kapcsán azonnali intézkedést kezdeményezett a rendőrség, az akták azt bizonyították, hogy a török hatóságok nem jártak el a megfelelő körültekintéssel. A strasbourgi szerv kifogásolta, hogy az ügyészség csupán egy vádiratot fogalmazott meg, és azt is úgy, hogy sem a halott családját, sem annak jogi képviselőjét nem tájékoztatták a vizsgálat lefolytatásáról. A hatóság nehézségekbe ütközött annak kiderítésekor, hogy a rendőrség milyen előzetes bizonyítékokat gyűjtött be az üggyel kapcsolatban. Megállapítható volt, hogy a török szervek megindították ugyan az eljárást, de az esetleges gyanúsítottak kilétének felderítése kívánnivalókat hagyott maga után. Ezt bizonyítja az is, hogy több éve nem sikerült az ügyet lezárni. Miután a vizsgálatok kapcsán túlságosan sok hiányosság merült fel, Strasbourg elmarasztalta a török államot a 2. cikk megsértése miatt.
Ugyancsak vizsgálta a bíróság a 13. cikkel kapcsolatos panaszt. Utalt arra, hogy a hatóságoknak kötelességük volt hatékony vizsgálatot folytatni Halis Kacar halálának körülményei felderítésére. Az a tény azonban, hogy az elmúlt nyolc év során sem sikerült az ügyet megnyugtatóan lezárni, az eljárás hatékonyságát önmagában megkérdőjelezte. Erre figyelemmel a bíróság a 13. cikkben foglaltak megsértését is megállapította.
Az ügy körülményei. Mindkét kérelmező grozniji lakos, orosz állampolgár. 1999-ben, amikor a csecsen konfliktus egy újabb szakaszába lépett, a kérelmezők úgy döntöttek, hogy elhagyják grozniji házukat és Ingus-földre költöznek. Lakásukat rokonaikra, Kasijev bátyjára és nővérére, valamint Akajeva két fiára és bátyjára bízták, akik a városban maradtak. 2000 január végén a kérelmezők a rokonok haláláról szereztek tudomást. Visszatértek Groznijba, és a rokonok holttestét a ház udvarán, valamint a közeli garázsban találták meg. A testeket lövésnyomok és szúrt sebek borították, zúzódásokat, törött csontokat és csonkításra utaló jeleket is találtak. A kérelmezők Ingusföldre vitték
- 157/158 -
rokonaikat eltemetni. Visszatérve Groznijba, Akajeva megvizsgálta a gyilkosságok környékét és a töltényeket. A szomszédos házban öt holttestre bukkant, az áldozatokkal ugyancsak puskalövések végeztek. Miután azt az információt kapta, hogy egy hatodik személy túlélte a szörnyű mészárlást, nyomozni kezdett a túlélő után, melynek során az jutott a tudomására, hogy az áldozatokat az orosz csapatok végezték ki egy katonai akció során.
2000 májusában vizsgálat indult az ügyben, amelyet először felfüggesztettek, majd újraindítottak, és ezt több alkalommal megismételték. Az elkövetők személyére nem derült fény. 2003-ban egy polgári bíróság a Védelmi Minisztériumot kártérítés fizetésére kötelezte Kasijev számára, meg nem határozható katonai kötelékbe tartozó személyek által elkövetett emberölés cselekménye miatt.
A határozat.[6] A bíróság elsőként a 2. cikkel kapcsolatos panaszt vizsgálta. Megállapította, hogy az orosz kormány csak a dokumentumok egy részét bocsátotta rendelkezésre. Miután a bizonyítékok begyűjtése az állam feladata lett volna, és a szükséges információ csak ilyen módon volt biztosítható, megalapozottnak tűntek a kérelmezők állításai. Miután a kormányzati oldal nem adott kielégítő magyarázatot az információ rendelkezésre bocsátásának elmaradására, ez kételyeket ébresztett. Erre figyelemmel megalapozottnak tartotta a bíróság, hogy valamiféle katonai különítmény végezte ki a családtagokat, semmilyen más szavahihető magyarázat nem merült fel ugyanis. Emiatt a bíróság a 2. cikk megsértését állapította meg.
Az ítélet foglalkozott azzal is, hogy az orosz állam hatékonyan vizsgálta-e ki a panaszosok bejelentését. A bíróság megállapította, hogy az eljárást az orosz szervek csak hosszas késedelemmel indították el, és az egyes perbeli cselekmények is hiányosságokat mutattak. Úgy tűnt, hogy a hatóságok nem nyomoztak elég hatékonyan a lehetséges elkövetők személyének felderítése érdekében, annak ellenére, hogy az elkövetőkről több szemtanú nyilatkozott vallomásában. A bíróság arról sem volt meggyőződve, hogy a vizsgálat eredménye ellen benyújtott esetleges fellebbezés egyértelmű eligazítást adott volna. Erre tekintettel megállapította, hogy a kérelmezők a szükséges büntetőjogi jogorvoslatok figyelembevételével mindent megtettek annak érdekében, hogy az orosz hatóságok a körülményeket tisztázhassák, az állam szervei azonban elmulasztottak hatékony lépéseket tenni az elkövetők kilétének felderítése érdekében; így az orosz állam a 2. cikket eljárási szempontból is megsértette.
A 3. cikk kapcsán a kérelmezők azt állították, hogy az államnak felróható módon kínozták meg az áldozatokat. A bíróság azonban arra a következtetésre jutott, hogy ez az állítás minden kétséget kizáróan nem igazolható, ezért a 3. cikk megsértését tartalmi szempontból nem állapította meg. Ugyanakkor a 2. cikkel kapcsolatos eljárási hiányosságoknak ezen a ponton is igazat adott, és rögzítette, hogy a hatóságok nem folytattak hatékony vizsgálatot annak kiderítésére, hogy az áldozatok az orosz államnak felróható magatartás következtében kínzás, esetleg megalázó bánásmód áldozatává váltak. A bíróság áttekintette a hatékony jogorvoslat igénybevételének problémakörét, és ennek kapcsán is megállapította, hogy a kérelmezők minden lehetséges eszközt igénybe vettek a körülmények felderítése érdekében, azonban az orosz hatóságok magatartása több ponton kívánnivalót hagyott maga után, nem volt hatékony, így az egyezményben foglaltakkal sem volt összhangban.
Kommentár. Az év egyik nagy port felvert csecsen ügye a terrorellenes küzdelem korlátainak jó példája. Az ártatlan áldozatok halálát eredményező intézkedések nem megengedhetők, különösen nem fogadható el, ha a hatóságok nem tesznek meg mindent az igazság felderítése érdekében. Az ítélet azon döntések sorába illeszkedik, amelyek az orosz állam magatartását kritikus szemmel vizsgálták a csecsenföldi konfliktus kapcsán.
Az ügy körülményei. A kérelmezőt gyilkossági kísérlet és emberölésben való közreműködés bűncselekmények elkövetése miatt ítélték el. Az olasz bíróság megállapította, hogy a cselekmények a szervezett bűnözés, a maffia tevékenységével kapcsolatosak. Az ilyen esetekre a parlament egy olyan törvényt hozott, amely speciális börtönkörülmények előírását teszi lehetővé a társadalomra kiemelt veszélyt jelentő személyek büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezésekor. Ez a rendszer több olyan korlátozást foglalt magában, amely az elítélt szabadságát érintette. Így a látogatási időt a családtagok számára havi egy órára korlátozták, napi két órában maximálták a testmozgás gyakorlását, és nem tették lehetővé a harmadik személyekkel történő találkozást. Az elítélt csak korlátozott mértékben folytathatott telefonbeszélgetést, kulturális, rekreációs és sporttevékenységet. A kérelmezőt ilyen körülmények között tartották fogva tíz éven át a büntetés-végrehajtási intézetben. 1997 júniusától havonta egy óra telefonbeszélgetést engedélyeztek számára a családtagokkal, miután a személyes találkozásra nem nyílt lehetősége. 1998 júniusá-
- 158/159 -
ban az igazságügyi miniszter tovább csökkentette a korlátozásokat a napi testmozgás tekintetében, és 2002 decemberében az elítélt már napi négy óra időtartamban elhagyhatta celláját és ebből két órát a szabad ég alatt tölthetett.
A határozat.[8] A bíróság elsőként a 3. cikkel kapcsolatos panaszt vizsgálta. Megállapította, hogy a más személyekkel történő kapcsolattartás korlátozása biztonsági okokkal, védelmi szempontokkal magyarázható, önmagában nem jelent embertelen bánásmódot vagy büntetést. A kérelmező ugyanis nem volt teljesen elszigetelve; lehetőségei a kapcsolattartásra korlátozottak voltak ugyan, ez azonban igazolható volt az általa elkövetett cselekmények súlyával, és azzal, hogy maffiakapcsolatokkal vádolták, ami szükségessé tette, hogy a szervezett bűnözéssel való együttműködés teljes megszakítása érdekében szabadságjogai gyakorlásának lehetőségét fokozottan "gyengítsék". A kérelmező nem tudta bizonyítani, hogy az olasz hatóságok által alkalmazott módszerek alaptalanok és ésszerűtlenek lettek volna. A bíróság azt is megállapította, hogy az olasz büntetés-végrehajtási szervek lehetővé tették az elítélt számára, hogy a börtönben dolgozzon, csak a veszélyes eszközök alkalmazásától tiltották el. Idővel a korlátozások száma és mértéke is csökkent. Figyelemmel a kérelmező korára és egészségi állapotára, a speciális börtönkörülmények nem voltak olyan súlyosnak minősíthetők, hogy a 3. cikkben foglaltak megsértését lehetett volna megállapítani.
A bíróság vizsgálta továbbá a 8. cikk esetleges megsértését. Megállapította, hogy önmagában a büntetés-végrehajtási intézményben történő elhelyezés a családi élethez való jog korlátozását jelenti. A jelen esetben a kérelmező egy speciális börtönrendszerben töltötte le büntetését, amelyben korlátozták a látogatások számát és szoros felügyelet mellett kerülhetett sor azokra. Ezek az intézkedések a kérelmező családi élethez való jogát törvényben meghatározott módon és törvényes cél érdekében korlátozták. A jogszabály által meghatározott lehetőségek célja az volt, hogy mindenfajta kapcsolatot megszakítson a fogvatartott és a maffia között. Fontos körülmény, hogy a maffia gyakran a családi kapcsolatokon keresztül érvényesítette befolyását, ezért lehetett a családdal való kapcsolattartást jogszerűen korlátozni. A bíróság megállapította továbbá, hogy több Európa tanácsi tagállam is speciális biztonsági intézkedéseket vezetett be a veszélyes fogvatartottak őrizete kapcsán. Így amikor az olasz parlament a törvényt elfogadta, joggal gondolhatta, hogy a biztonsági intézkedések, amellett, hogy törvényes célt szolgálnak, a közrend és a közbiztonság érdekében arányosnak is minősíthetők. Ráadásul a Bastonét érintő korlátozások súlya idővel változott, és családi kapcsolatait sem kellett teljesen megszakítania. A hatóságok azt is lehetővé tették számára, hogy miután személyes találkozásokra ritkán volt lehetősége, telefonbeszélgetést folytathasson a családtagokkal. Az illetékes szervek tehát közreműködtek a jogszabály teremtette keretek közötti joggyakorlás biztosításában. Erre figyelemmel a bíróság arra az álláspontra jutott, hogy a családi élethez való jog korlátozása a kérdéses esetben szükséges volt egy demokratikus társadalomban, annak érdekében, hogy a közrend védelme ne sérüljön és esetleges újabb bűncselekmények elkövetésére ne kerüljön sor.
Az ügy körülményei. A kérelmező Waltraud Storczk, német állampolgár, 1958-ban született, niederscheltersi lakos. Húsz évet töltött különböző pszichiátriai intézetekben és kórházakban. A kérelmezőt 1977. július 29-e és 1979. április 5-e között, családi konfliktusokat követően, édesapja kérésére egy pszichiátriai magánklinikán helyezték el. A kérelmező, aki ekkor érte el nagykorúságát, nem került gyámság alá, és sohasem írt alá olyan nyilatkozatot, hogy beleegyezik az intézményben történő elhelyezésébe. Ügyében német bíróság nem hozott határozatot. A kérelmező folyamatosan megpróbált a klinikáról megszökni, azonban a rendőrség 1979. március 4-én egy sikeres szökését követően visszaszállította az intézménybe. Ezt követően skizofréniával kezelték, ennek kapcsán azonban súlyos szövődmények léptek fel, így ma 100 százalékban mozgáskorlátozott, és 1980 és 1991 között beszédképességét is elvesztette. 1994-ben egy orvosszakértői vizsgálat megállapította, hogy a diagnózis téves volt, Storczk nem szenvedett skizofréniában és antiszociális magatartását családi konfliktusok váltották ki. 1997. február 12-én a kérelmező a szakértői jelentés birtokában pert indított a brémai helyi bíróságon a klinika ellen, kártérítést követelve szabadságtól történő megfosztása és kezelése kapcsán. 1998-ban a brémai bíróság helyt adott kérelmének, figyelemmel arra, hogy a kérelmező nem egyezett bele a szabadságtól történő megfosztásába és a kezelésbe. 2000. december 22-én a brémai fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte az első fok ítéletét eljárási szabályok megsértésére hivatkozva, és megállapította, hogy a kérelmező keresetét a jogszabályban meghatározott határidőn túl terjesztette elő. 2002 januárjában a föderális bíróság a kérelmező fellebbezését elutasította, majd 2002 márciu-
- 159/160 -
sában az Alkotmánybíróság is úgy döntött, hogy beadványának elbírálása nem tartozik a hatáskörébe. Storczk az egyezmény 5., 6. és 8. cikkében foglaltak megsértését is kifogásolta.
A határozat[10] Az 5. cikkben szereplő, a szabadságmegvonás tilalmával kapcsolatos szabályok megsértésével összefüggésben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az a körülmény, hogy a kérelmező több esetben megpróbált megszökni az intézetből, egyértelműen arra utalt, hogy nem önszántából tartózkodott ott, és szabadságától jogellenesen fosztották meg. E tekintetben a bíróság megállapította a német állam felelősségét. A hatóságok ugyanis aktív magatartást tanúsítottak a kérelmező klinikán történő elhelyezésével kapcsolatban akkor, amikor a rendőrség őt az egészségügyi intézménybe erőszakkal visszaszállította. A német bíróságok ezzel egyidejűleg elmulasztották az ügy polgári jogi vonatkozásait vizsgálni. Erre figyelemmel Németország megsértette a kérelmező 5. cikk 1. bekezdésében meghatározott jogát.
A 8. cikk kapcsán a bíróság megállapította, hogy a kérelmező orvosi kezelése akarata ellenére történt, ezzel családi élethez való jogát is megsértették. Miután a szabadságmegvonásra bírósági döntés hiányában került sor, ez a körülmény ugyancsak az állam felelősségét vetette fel. Ebben a tekintetben a bíróság az 1977-től 1979-ig tartó időszak tekintetében egyezménysértést állapított meg.
A határozat a 6. cikk vizsgálata kapcsán megállapította, hogy a kérelmező beadványait tisztességes módon bírálták el, különösen a brémai bíróság eljárását - amely több szakértő bevonásával próbálta tisztázni a kérdést - tartotta kielégítőnek a strasbourgi testület. Miután a bíróság a fegyveregyenlőség elvét nem sértette meg, és más olyan körülmény sem volt megállapítható, amely a tisztességes eljárás sérelmét okozta volna, a 6. cikk vonatkozásában Németország felelősségét a bíróság nem állapította meg.
A határozat.[12] A kamara döntésének felülvizsgálatát Törökország kezdeményezte. A nagykamara döntésének első része a fogva tartás körülményeivel foglalkozott. Megállapította, hogy a nairobi letartóztatás és az onnan történő elszállítás körülményei törvényben meghatározott, szükségszerű korlátozásoknak minősíthetők. A letartóztatás jogellenességének bíróság általi felülvizsgálata kapcsán a nagykamara arra a következtetésre jutott, hogy bár a kérelmező a vonatkozó hazai jogorvoslatokat nem merítette ki, azon körülmények között, ahogyan őt fogva tartották, nem is volt módja hatékony jogorvoslat igénybevételére. Aggályosnak tartotta azt is, hogy csak hét nap elteltével volt lehetőség a bírói felülvizsgálat kezdeményezésére. Erre figyelemmel a bíróság az egyezmény 5. cikkének 3. és 4. pontja vonatkozásában elmarasztalta a török államot.
Az ítélet következő része a tisztességes eljárás kérdéskörével foglalkozott. Elsőként azzal, hogy az ankarai állambiztonsági bíróság függetlennek és pártatlannak minősíthető-e. Megállapította, hogy azt a katonai bírót, aki az ügyben eljárt, és 1999. június 23-án bűnösnek nyilvánította a kérelmezőt, a megfelelő körülmények között, a jogszabályok előírásai szerint nevezték ki erre a posztra. Viszont az, hogy a bírók személye gyakran változott, azt a gyanút keltette, hogy a függetlenség és a pártatlanság megkérdőjelezhető. A nagykamara egyetértett a kamara azon megállapításával, hogy az eljárás nem volt tisztességes. Ennek legfontosabb oka, hogy a rendőri fogva tartás idején nem volt lehetősége Öcalannak jogi segítség igénybevételére, nem tarthatott kapcsolatot jogászaival vagy harmadik személyekkel. Aggályosnak minősítette a bíróság továbbá, hogy az ügy dokumentumait sem ismerhette meg az eljárás egy egész kései szakaszáig, és az ügyvédek látogatásának számát is erőteljesen korlátozták. Ráadásul a jogi képviselők az eljárást lezáró döntés meghozatalát megelőző időszakig is csak bizonyos dokumentumokat ismerhettek meg. Minderre figyelemmel a bíróság a tisztességes eljáráshoz való jog megsértését állapította meg, és ebben a vonatkozásban elmarasztalta Törökországot.
A következő kérdés, amellyel a bíróság foglalkozott, a halálbüntetés kiszabása volt. A nagykamara megállapította, hogy ezt a büntetési formát Törökország hatályon kívül helyezte, és a kérelmező esetében a büntetést átváltoztatta életfogytiglani szabadságvesztésre. Törökország 2003. november 12-én ratifikálta az egyezmény 6. kiegészítő jegyzőkönyvét is, amely a halálbüntetés békeidőben történő eltörlésével foglalkozik. Ilyen körülmények között az egyezmény 2. cikkében foglaltak megsértéséről nem lehetett beszélni. Ugyanakkor megvizsgálta a bíróság azt, hogy tisztességes eljárást követően döntött-e a török bíróság a halálbüntetés kiszabásáról. E vonatkozásban egyetértett a nagykamara a kamara azon döntésével, hogy halálbüntetés kiszabására is csak tisztességes eljárás szabályai között kerülhet sor. Az eljárás körülményei azonban joggal kelthették azt a benyomást a kérelmezőben, hogy a büntetés kiszabására nem megfelelő körülmények között került sor, és joggal tarthatott attól, hogy a halálbüntetést bármikor végrehajthatják, ami az embertelen bánásmód tényállását valósította meg. 1984 óta ugyan moratórium volt hatályban Törökországban a halálbüntetés kiszabásával kapcsolatban, mindezek ellenére Öcalan a szükséges
- 160/161 -
jogszabályváltozásokig joggal tarthatott attól, hogy a halálbüntetést végrehajtják rajta. A bíróság megállapította azt is, hogy a kérelmező mint a kurd ellenállási mozgalom alapítója és erőszakos cselekmények elkövetésére buzdító személy, különösen nagy veszélyt jelentett Törökország állambiztonsága szempontjából. Erre figyelemmel elfogadhatónak tartotta, hogy vele szemben a bíróság súlyos büntetés kiszabásáról határozott. Az a körülmény azonban, hogy három éven keresztül a bizonytalanság állapotában tartották a kérelmezőt, és 1999 novemberétől 2002 októberéig ott lebegett a feje felett a halálbüntetés végrehajtásának lehetősége, megalapozta a megalázó és embertelen bánásmód 3. cikkben megfogalmazott tilalmának megsértését.
A bíróság ezt követően a kérelmezővel kapcsolatos bánásmóddal és a letartóztatás körülményeivel foglalkozott. Elsőként a Kenyából Törökországba szállítás körülményeit vizsgálva megállapította: nem mondható minden kétséget kizáróan, hogy a kérelmező letartóztatása és az elszállítás körülményei megalázók lettek volna, és alapvetően csak olyan vonatkozásokat tárt fel, amelyek minden letartóztatásnál elképzelhetők. Erre figyelemmel a 3. cikk e tekintetben nem sérült. Az imrali börtönben való fogva tartás kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy az elhelyezés körülményei az ilyen esetekben elvárható legfontosabb követelményeknek eleget tettek, bár televíziót a kérelmező nem nézhetett, telefonkapcsolatait korlátozták, és a fogva tartásra szigorú feltételek között került sor. Mindezek ellenére a jogkorlátozás nem lépte túl a 3. cikkben meghatározott mértéket, az adott helyzetben szükségesnek és arányosnak volt nevezhető.
Végül a bíróság foglalkozott a jogorvoslati jog gyakorlásának lehetőségével és megállapította: bár a török hatóságok számos információt elmulasztottak a kérelmező tudomására hozni, az ügy iratai arra engedtek következtetni, hogy semmi nem akadályozta meg őt az egyéni kérelmezői joga gyakorlásában.
Kommentár. Az elmúlt évek talán legnagyobb érdeklődést kiváltó ügye immár jogerősen lezárult. Ez a kérelem tette lehetővé, hogy Törökországban eltöröljék a halálbüntetést, ami nagyban hozzájárult az ország kedvezőbb megítéléséhez és ahhoz, hogy immár hivatalosan is megkezdődtek Ankara európai uniós csatlakozási tárgyalásainak előkészületei. A bíróság a török "fellebbezést" követően alapvetően osztotta a kamara álláspontját. Sem a letartóztatás, sem a fogva tartás körülményei vonatkozásában nem állapított meg jogsértést a bíróság, ami a Bastone-ügyhöz hasonlóan a szigorú szabályok alkalmazását igazolta a kurd ellenállási mozgalom (más szempontból terrorszervezet) vezetőjével szemben.
Az ügy körülményei. A kérelmezők, az Independent News and Media Plc. és az Indepedent Newspapers Limited az ír jog szerint nyilvántartásba vett szervezetek. Az utóbbi kérelmező újságok, többek között a Sunday Independent című hetilap kiadásával foglalkozik, és részben az első számú kérelmező tulajdonosa. 1992. december 13-án a Sunday Independent egy cikket közölt A jó pénz becstelen célokra történő elköltése címmel. A cikk többek között azt állította, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának egy anyaga szerint De Rossa úr, egy jól ismert ír politikus, aláírt egy olyan dokumentumot, amely "speciális tevékenységek" végzésére vonatkozott. Az ügy körülményeiből arra lehetett következtetni az újság szerint, hogy a szovjet Kommunista Párt jogellenesen támogatta az Ír Munkáspártot, és e folyamatban jelentős szerepet töltött be a párt vezetője, De Rossa. A cikk szerint büntetőjogi vonatkozásai voltak az ügynek. A helyzetet súlyosbította, hogy a közlés idején De Rossa volt a Demokratikus Bal elnevezésű politikai párt egyik vezetője, az ír parlament egyik képviselője, és ekkoriban a kormányalakítási tárgyalásokban is aktívan részt vett. 1993 augusztusában De Rossa rágalmazási pert indított az Independent News and Media Plc. ellen. 1997 júliusában az esküdtek a cikket rágalmazásnak minősítették, és De Rossa számára kb. 381 ezer eurónak megfelelő 300 ezer ír font kártérítés kifizetését rendelték el. Az alperes fellebbezett a döntés ellen, sikertelenül. A Legfelső Bíróság fenntartotta az első fok határozatát.
A határozat.[14] A kérelmező szervezetek az egyezmény 10. cikkének megsértését állították, és arra hivatkoztak, hogy aránytalanul magas összegű bírságot szabtak ki velük szemben. A bíróság megállapította, hogy az ír jog előírásai kellően pontosak és egyértelműek voltak. Vizsgálta, hogy az eljáró bíró egyértelmű eligazítást adott-e az esküdtek számára, és azt is, hogy a Legfelső Bíróság felülvizsgálata megfelelőnek volt-e minősíthető. Megállapította, hogy a bíró két konkrét javaslatot tett a kártérítés vonatkozásában az esküdtek számára. Ez arra vonatkozott, hogy milyen súlyú cselekmények elkövetése kapcsán nagyjából milyen súlyú büntetés kiszabására van lehetőség. Az arányosság vonatkozásában az ír jog megfelelő szabályokat tartalmazott arra az esetre, ha alapvető alkotmányos jogok, mint a szólás szabadsága és valakinek a személyiségi joga kerülnek ellentétbe egymással. Az ír jog speciális szabályt tartalmazott arra az esetre is, ha a Legfelső Bíróság azt álla-
- 161/162 -
pítja meg, hogy az elsőfokú szerv határozata aránytalan jogkövetkezményeket rögzít. A brit joggal ellentétben az ír rendelkezések lehetővé teszik ilyen esetben a Legfelső Bíróság számára a nemkívánatos helyzet kiküszöbölését. A Legfelső Bíróság szigorú vizsgálatot tartott a kiszabott büntetés és az elkövetett cselekmény arányosságának összevetése kapcsán. A bíróság döntése szerint a legfőbb ír bírói szerv figyelembe vett több tényezőt, ideértve a rágalmazás súlyát és azt, hogy az milyen hatással volt De Rossa életére és politikai pályafutására, különösen arra a körülményre, hogy kormányalakítási tárgyalásokban vett részt. Az újságcikket közlő lap magatartása és azon tény alapján, hogy három évig tartó pereskedés várt a személyiségi jogaiban megsértett De Rossára, a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kiszabott kártérítés összege nem volt aránytalanul nagy. De Rossa úr személyiségi jogait súlyosan sértették az állítások, amelyek bűncselekmény elkövetésével, az erőszakos kommunista zsarnokság támogatásával vádolták. Miután a strasbourgi szerv álláspontja szerint a kártérítés összegének mindig ésszerűnek és arányosnak kell lennie, a jelen esetben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az ír bíróságok a rendelkezésre álló jogi keretek között megfelelő döntést hoztak. Erre figyelemmel az ír állam nem sértette meg az egyezmény 10. cikkében foglalt kérelmezői jogokat.
Az ügy körülményei. A kérelmező a Partidul Communistilor (PCN), a Román Kommunista Párt, valamint annak elnöke. 1996-ban a cégbíróság visszautasította a párt bejegyzését, utalva annak alkotmányhoz való viszonyára és politikai programjára. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a szervezet veszélyt jelent a román demokráciára. A kérelmező szervezet állítása szerint ugyanakkor a párt egy humánus, demokratikus társadalom kialakítását tűzte ki célul, amely a kommunista doktrínán alapul, és az 1989 óta fennálló viszonyokat minősíti antidemokratikusnak és embertelennek.
A határozat.[16] A kérelmező a 11. cikkben szereplő egyesülési jogának megsértését állította. A bíróság azt vizsgálta, hogy a PCN bejegyzésének körülményei egyezménykonformak-e. Megállapította, hogy a pártok bejegyzésére vonatkozó szabályokat Romániában törvény határozza meg, és a korlátozások, amelyeket a hatóságok alkalmaznak, a nemzetbiztonság és mások szabadsága védelmét szolgálják. A bíróság megvizsgálta a PCN politikai programját, miután a román szervek ennek tartalmára figyelemmel tagadták meg a bejegyzést. Megállapította, hogy a PCN szervezeti és működési szabályzata és politikai programja fontosnak tartotta az ország nemzeti szuverenitásának fenntartását, területi integritásának védelmét és alkotmányos rendjének betartását, elismerte a demokrácia elvének jelentőségét. A program nem tartalmazott olyan rendelkezést, amely erőszakra való felhívásként, felkelésre buzdításként értékelhető, vagy bármely olyan kijelentést, amely a demokratikus elvekkel ellentétes volna, esetleg a proletárdiktatúrát támogatná. A PCN programja elhatárolódott ugyan a korábbi Kommunista Párt jogsértéseitől, de egyidejűleg az 1989 óta folytatott politikát is elítélte. Strasbourg szerint egy demokráciában nem lehet jogszerű egy olyan politikai csoport tevékenységének korlátozása, amely megfelel az alapvető demokratikus elveknek, pusztán azon az alapon, hogy bírálja az ország alkotmányos rendjét, és erről vitát kezdeményez a politikai arénában. A román bíróságok nem tudták kimutatni, hogy a PCN programja bármely vonatkozásban ellentétes lett volna az alkotmánnyal, ezen belül is az alapvető demokratikus elvekkel. A bíróság hozzátette, hogy meg kellett volna vizsgálni azt is, a párt politikai programja nem kívánt-e elrejteni olyan célokat, amelyek eltérnek a leírtaktól. Ez a tevékenység csak úgy végezhető el, ha összehasonlítják a programot a párttagok és különösen a vezetők magatartásával. A PCN-nek viszont nem volt lehetősége semmilyen tevékenység végzésére, miután regisztrációs kérelmét elutasították. Bár Románia 1989 előtt totalitárius kommunista rezsimben élt, ez önmagában nem igazolja annak szükségességét, hogy egy kommunista jellegű párt ne legyen bejegyezhető az országban. A bíróság felhívta a figyelmet arra, hogy marxista ideológiát valló szervezetek több tagállamban működnek. Miután a román bíróságok elmulasztották annak igazolását, hogy a kérelmező politikai programja nincs összhangban egy demokratikus társadalom követelményrendszerével, és hogy az fenyegető veszélyt jelent a fennálló társadalmi rendre, a strasbourgi szerv megállapította, hogy a bejegyzés elutasítása aránytalan jogkorlátozás volt, a döntés nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban, következésképpen sérült az egyezmény 11. cikke.
Az ügy körülményei. A kérelmezőt 1994 augusztusában letartóztatták. Terrorista cselekmények elkövetésével, valamint egy rendőr meggyilkolásával vádolták,
- 162/163 -
és 1997-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Egy börtön magánzárkájában helyezték el. Ezt az intézkedést háromhavonta meghosszabbították, egészen 2002 októberének közepéig. Azok az indokok, amelyekkel a hatóságok a döntést meghozták, az ilyenkor szokásosak voltak: az elítélt környezetére való veszélyessége, a börtön rendjének megőrzése és a szökés lehetőségének kiküszöbölése. Nyolc év két hónapon keresztül tartották magánzárkában, olyan cellában, ahol nem teremthetett kapcsolatot a többi elítélttel és a börtön személyzetével is csak korlátozott mértékben. A büntetés a magánzárkán kívüli tevékenységét kétórás napi sétára korlátozta, ezen kívül a látogatási jogok gyakorlását is az általános szabályoknál szigorúbban határozta meg. Ugyanakkor az elítélt olvashatott újságot és nézhetett televíziót a zárkában. A kérelmező pszichológiai és fizikai állapota kielégítő maradt. Nem nyújtott be jogorvoslatot a döntés és annak meghosszabbításai ellen.
A határozat.[18] A bíróság a 3. cikkel kapcsolatos panaszt vizsgálta elsőként. A kérelmező fogva tartásának körülményeivel összefüggésben megállapította, hogy Sanchezt nem különítették el teljesen, habár más fogvatartottakkal és a börtön személyzetével való találkozását minimalizálták, fogadhatott látogatókat. A bíróság rámutatott arra, hogy a kérelmező ügyvédje - aki egyben élettársa is volt - rendszeresen meglátogathatta őt, és több más jogász is közvetlen kapcsolatba léphetett vele. A kérelmező korát és egészségi állapotát figyelembe véve a bíróság megállapította, hogy a magánzárka nem okozott olyan súlyos fizikai vagy lelki sérüléseket, amelyek a 3. cikkben foglaltak megsértését alapozhatták volna meg. Rendszeres orvosi ellenőrzések tették lehetővé egészségügyi állapotának vizsgálatát. Bár az orvosok 2000 júliusát követően nem javasolták a további magánzárkában tartást, nem készült olyan orvosi jelentés, mely szerint a környezettel való kapcsolatnak a büntetés-végrehajtási intézetben történő súlyos korlátozása egészségromlást okozott volna. A francia állam azon félelme, hogy a kérelmező helyreállítja a terrorista csoporthoz fűződő kapcsolatát, veszélyes nézeteket terjeszt az elítéltek között vagy szökést kísérel meg, alaposnak és indokoltnak volt tekinthető. A kínzás és más embertelen bánásmód megelőzésével foglalkozó Európai Bizottság álláspontját osztotta a bíróság abban a tekintetben, hogy a magánzárkában történő elhelyezés hosszú távon negatív hatásokat eredményezhet. Ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy a konkrét eset körülményei nem alapozták meg az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának sérelmét, különös tekintettel a kérelmező személyére és arra a veszélyre, amelyet a társadalomra jelentett.
A bíróság egyidejűleg foglalkozott az egyezmény 13. cikkével kapcsolatos panasszal is. Megállapította, hogy a francia jog az ügy vizsgált időszakában nem tette lehetővé a fellebbezést magánzárkában történő elhelyezés kapcsán. 2003. július 30-án módosult ugyan a francia jog és biztosította a bírói felülvizsgálatot, ez azonban már a Ramirez Sanchez letartóztatását és büntetése végrehajtását követő időszak fejleménye. A konkrét esetben a francia állam megsértette a kérelmezőnek az egyezmény 13. cikkében biztosított azon jogát, hogy hatékony jogorvoslattal éljen a magánzárkában történő elhelyezése miatt.
Kommentár. Az ítélet jól illeszkedik abba a sorba, amely az elmúlt időszakban a súlyos bűncselekményekkel vádolt, gyakran terrorcselekmények miatt elítélt személyek fogva tartásával volt kapcsolatos. Ebben a döntésben is meglehetősen tág teret engedett a bíróság a kérelmező szabadságjogai szigorú korlátozásának. Az ítélet külön hangsúlyozza, hogy a terrorista csoportokkal való kapcsolat végleges megszüntetésének szándéka a magánzárkában való hosszan tartó elhelyezést is elfogadhatóvá teszi. A gyakorlatilag teljes izoláció jogszerűségét támasztja alá az ítélet, amely így elfogadhatónak tartja a tagállamok azon törekvését, hogy az elítéltek jogait széles körben korlátozhassák. ■
JEGYZETEK
[1] Appl. No. 43577/98. Az ügy körülményeinek leírását és a kamara döntésének ismertetését lásd a Fundamentum 2004. évi 4. számában.
[2] Judgment of 6 July 2005.
[3] Appl. No. 35838/97.
[4] Judgment of 15 July 2005.
[5] Appl. No. 57942/00, 57945/00.
[6] Judgment of 24 February 2005.
[7] Appl. No. 59638/00.
[8] Judgment of 18 January 2005.
[9] Appl. No. 61603/00.
[10] Judgment of 15 June 2005.
[11] Appl. 46221/99. Az ügy körülményeinek leírását és a kamara döntésének ismertetését lásd a Fundamentum 2003. évi 3-4. számában.
[12] Judgment of 12 May 2005.
[13] Appl. No. 55120/00.
[14] Judgment of 16 June 2005.
[15] Appl. No. 46626/99.
[16] Judgment of 3 February 2005.
[17] Appl. No. 594500/00.
[18] Judgment of 27 January 2005.
Visszaugrás
