AZ EGYEZMÉNY 2. 3. 5. 6. CIKKEI: AZ ÉLETHEZ V ALÓ JOG
• Öcalan kontra Törökország
AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKE: A MAGÁNÉLETHEZ V ALÓ JOG
• Peck kontra Egyesült Királyság
AZ EGYEZMÉNY 10. CIKKE: A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA
• Cetin és mások kontra Törökország
• Roemen és Schmit kontra Luxemburg
• Jasar Kemal Gökceli kontra Törökország
• Ernst és mások kontra Belgium
• Murphy kontra Írország
AZ EGYEZMÉNY 11. CIKKE: JOG A GYÜLEKEZÉS SZABADSÁGÁHOZ
• Djavit kontra Törökország
• Refash Partisi és mások kontra Törökország
ELSŐ KIEGÉSZÍTŐ JEGYZŐKÖNYV 3. CIKKE: A SZABAD VÁLASZTÁSOKHOZ VALÓ JOG
• Podkolzina kontra Lettország
• Sadak és mások kontra Törökország
Összefoglalók: Tallódi Zoltán
Az ügy körülményei. A kérelmező Abdullah Öcalan, a Kurd Munkapárt (PKK) korábbi vezetője, akit a török hatóságok állam elleni bűncselekmények elkövetésével és terrorista cselekmények megszervezésével vádoltak. 1998 októberéig Szíriában tartózkodott, ahonnan kiutasították Kenyába. 1999. február 15-én a török hatóságok Nairobi repülőterén letartóztatták és Törökországba szállították. A repülőúton maszkot húztak a fejére, így vitték az Imrali börtönbe, ahol 1999. február 16-tól 23-ig rendőrségi letartóztatásban volt. Ebben az időszakban jogi segítséget nem kapott. Február 23-án előzetes letartóztatásba helyezték. Korlátozták a jogi képviselőjével való kapcsolattartásának idejét, és azt is megtiltották, hogy ügyvédei betekinthessenek bizonyos dokumentumokba. 1999. április 24-én emeltek vádat Öcalan ellen, majd június 29-én halálbüntetést szabott ki rá a bíróság, amelyet a másodfokú igazságszolgáltatási szerv helyben hagyott. 1999. november 30-án az Emberi Jogok Európai Bírósága eljárási szabályzatának 39. pontja alapján közbenső intézkedést hozott, felkérve a török hatóságokat, tegyenek meg minden szükséges lépést annak érdekében, hogy ne hajtsák végre a halálbüntetést. 2001 októberében módosították a török alkotmányt, amely ezután békeidőben tiltja a halálbüntetés kiszabását. E törvényi rendelkezésre figyelemmel az eljáró bíróság 2002. október 3-án életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta a halálbüntetést.
A határozat.[2] Az ügy érdekessége, hogy Öcalan gyakorlatilag az Emberi jogok európai egyezménye valamennyi pontját érintő panaszt terjesztett a bíróság elé. A bíróság vizsgálta az egyezmény 5. cikkének megsértésével kapcsolatos kérelmet. Az 5. cikk (4) bekezdése a hatóság elé állítás kötelezettségét fogalmazza meg letartóztatás vagy őrizetbe vétel esetén. A strasbourgi bíróság megállapította: az a körülmény, hogy Öcalant környezetétől teljesen elszigetelve tartották, ügyvédeivel való kapcsolattartását megnehezítették, gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a hatékony jogorvoslati eszközök igénybevételét. Ezzel a török hatóságok megsértették az egyezmény 5. cikkének (4) bekezdését. Az 5. cikk (1) bekezdésével kapcsolatban a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező letartóztatása a hatályos jogszabályoknak megfelelően történt. A török hatóságok és részben a kenyai hivatalos szervek ugyan a nemzetközi jog szabályainak figyelmen kívül hagyásával jártak el - Törökország gyakorlatilag megsértette a kenyai állam szuverenitását -, a bíróság szerint a jogellenes szabadságelvonás körülményei nem voltak megállapíthatók. Megsértették viszont az 5. cikk (3) bekezdését (a mielőbbi bíró elé állítás kötelezettsége), mivel a hatóságok hét napon keresztül nem tették lehetővé, hogy a szabadságtól megfosztás jogszerűségét bíró ítélhesse meg.
A 6. cikk vizsgálata kapcsán elsőként azt tekintette át a bíróság, hogy az ankarai nemzetbiztonsági bíróság független és pártatlan szervnek minősíthető-e. Megállapította: az a körülmény, hogy az állambiztonsági bíróság tanácsában katonai bírák is helyet foglaltak, jogos kételyeket ébreszthetett a kérelmezőben a tekintetben, hogy független és pártatlan szerv jár el ügyében. A korábbi bírói döntéseket is mérlegelve a bíróság megalapozottnak találta Öcalan kifogását és megállapította, hogy a bíróság összetételében a függetlenség és a pártatlanság követelményei nem valósultak meg.
Az eljárás tisztességes volta kapcsán több kifogásolnivalót állapított meg a bíróság. Az a körülmény, hogy a kérelmező ügyvédei a rendőrségi letartóztatás idején nem vehettek részt az eljárásban, nem kommunikálhattak szabadon a kérelmezővel, valamint hogy Öcalan az eljárás legutolsó szakaszáig nem juthatott hozzá bizonyos eljárási anyagokhoz, megalapozza a 6. cikk megsértését. "Súlyosító körülményként" értelmezte a bíróság, hogy a jogi képviselők számát és látogatásaik idejének hosszát ésszerűtlen módon korlátozta a hatóság. A török szervek tehát a tisztességes eljárás követelménye vonatkozásában több tekintetben is egyezménysértően jártak el, nem biztosítottak elegendő időt és megfelelő eszközöket a védekezésre történő felkészülésre, és a jogi segítség igénybevétele is akadályokba ütközött.
A bíróság a halálbüntetés kiszabása kapcsán az egyezmény 2. és 3. cikkének megsértésével is foglalkozott. A kérelmező elsőként azt sérelmezte, hogy a halálbüntetés nincs összhangban az egyezmény 2. cikkében foglaltakkal (élethez való jog), egyidejűleg megalázó bánásmódnak minősül az egyezmény 3. cikkének értelmében. A bíróság megállapította, hogy mivel időközben hatályon kívül he-
- 175/176 -
lyezték azt a rendelkezést, mely alapján békeidőben is kiszabható volt a halálbüntetés, ezért a kérelmező élethez való joga nem sérült. Külön vizsgálta azonban a bíróság, hogy a halálbüntetés kiszabásának a körülményei megvalósíthatják-e a 3. cikk megsértését. Arra a következetésre jutott, hogy a főbüntetés kiszabásának módja, az eljárás tisztességtelen volta alapján (lásd a bíróság függetlensége, pártatlansága) joggal feltételezhette a kérelmező, hogy végül a halálbüntetés eltörlése ellenére kiszabják rá a főbüntetést. Ezzel a logikával a nemzetközi szerv arra a következetésre jutott, hogy bár a halálbüntetést az alkotmány kiiktatta a török jogrendszerből és Öcalan büntetését életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, az a körülmény, ahogy kiszabták a büntetést, megvalósította az embertelen bánásmód feltételeit.
A bíróság a 3. cikk vonatkozásában vizsgálta a kérelmező Kenyából Törökországba szállításának körülményeit is, és arra a következtetésre jutott, hogy a szállítás során az egyezményben foglalt jogok nem sérültek. Ugyancsak "felmentette" a bíróság a török államot az Imrali szigetén található börtönben tapasztalható fogva tartási körülményekkel kapcsolatban.
A bíróság foglalkozott még az egyezmény 14. és 34. cikkében foglaltak megsértésével, és arra az álláspontra jutott, hogy a kérelmezőnek kurd származása miatt az eljárás során nem volt része hátrányos megkülönböztetésben. Az egyéni jogorvoslati kérelem benyújtásának jogát biztosító 34. cikk sem sérült, amikor a kérelmező letartóztatását követően nem tudta felvenni a kapcsolatot jogi képviselőivel, akik Amszterdamban tartózkodtak, hiszen mindez nem akadályozta meg abban, hogy egyéni kérelmét benyújtsa a bíróságokhoz. Végül a bíróság arról is döntött, hogy az egyezmény egyéb cikkeivel kapcsolatos kérelmezői kifogások külön vizsgálatot nem igényelnek.
Kommentár. Az utóbbi idők legnagyobb érdeklődéssel várt strasbourgi ügyében a bíróság több ponton egyezményellenesnek nyilvánította a török hatóságok intézkedéseit. A panaszos végül is elérte célját. Ezt azért is jelenthetjük ki, mert a strasbourgi szervek intézkedéseit követően iktatták ki a halálbüntetést a török jogrendszerből, így a balkáni állam jogrendszere jobban megfelelt az Európa Tanács tagállamaival szemben támasztott követelményeknek. Láthattuk, hogy a kérelmezőnek a gyakorlatilag valamennyi egyezményi cikkre hivatkozó beadványát nagyobb részben nem bírálták el. A bíróság úgy vélte, hogy az egyezmény néhány kulcsrendelkezése tekintetében szükséges elvégeznie a vizsgálatokat, és ezek alapján a kérelmező valamennyi panasza lényegi elbírálást kap.
Az ügy körülményei. A kérelmező öngyilkosságot kísérelt meg közterületen úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy tevékenységét egy zárt rendszerű televíziós kamera, a CCTV kamerája rögzíti. A rendszer működtetője, aki az esemény tanúja volt, riasztotta a rendőrséget, amely megakadályozta az öngyilkosság megvalósítását. Ugyanakkor a képeket rögzítették, amelyeket később két helyi újság, valamint a helyi önkormányzat sajtóközleménye nyilvánosságra hozott. Ugyancsak bemutatta a képeket egy helyi televízió úgy, hogy a Független Televíziós Bizottság megállapítása szerint barátai és családja felismerték Pecket a televíziós programban. Ezt követően a kérelmező többször is tiltakozott a nyilvánosságra hozatal miatt. Kérelmeit nem fogadták el, és a bírósághoz fordulást követően beadványát elutasították azzal, hogy a helyi hatóság semmifajta jogellenes cselekményt nem követett el. A kérelmező az egyezmény 8. cikkének, a magánélethez való szabadság jogának megsértését állította beadványában.
A határozat.[4] A bíróság úgy vélte: az, ha egy magánszemélynek a közterületen végrehajtott cselekményét vagy valamilyen magatartását technikai eszköz segítségével rögzítik, önmagában nem ütközik a magánéletre vonatkozó szabályokba. Az ilyen típusú adatok és információk rögzítése, rendszeres vagy folyamatos felhasználása azonban megvalósítja a magánélet szabadságának sérelmét. A jelen esetben a kérelmező nem az események rögzítése ellen tiltakozott, hanem a felvételek nyilvánosságra hozatalát, valamint azt kifogásolta, hogy nem volt módja tiltakozni ez ellen. A kérelmező nyilvános helyen tartózkodott, de nem abból a célból, hogy közszereplőként közszereplésen vegyen részt, és ő maga nem is volt közszereplő. Késő éjszaka volt, és nem volt tudatában annak, hogy magatartását kamera rögzíti. Az öngyilkossági kísérletet nem csupán rögzítették és nyilvánosságra hozták: a helyi hatóság, illetve a média azt sem biztosította, hogy Peck úr személye ne legyen felismerhető.
A bíróság először azt jegyezte meg, problematikus a hatóságoknak az a magatartása, hogy nem próbálták meg beszerezni a kérelmező beleegyezését a nyilvánosságra hozatalhoz. Másodszor, hogy a helyi hatóság kérelmező felismerhetőségét megakadályozhatta volna a felvételeken, megvoltak az ehhez szükséges technikai eszközök, de ez nem történt meg. Harmadrészt a helyi hatóság nem mutatta a leggondosabb figyelmet annak érdekében, hogy biztosítsa a médiának átadott felvételen, hogy a kérelmező lehetőleg
- 176/177 -
ne legyen felismerhető. Ennek érdekében nem szerzett be a sajtótól írásbeli hozzájárulást - amely egyébként szükséges lett volna -, csupán egy szóbeli kérelemhez történő beleegyezést. Így az eset körülményei alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem volt ésszerű és megalapozott a felvételek nyilvánosságra hozatala az érintett beleegyezésének hiányában úgy, hogy ne tegyék felismerhetetlenné őt a médiaszereplés kapcsán. A bíróság azt is megjegyezte, hogy a kérelmező későbbi, önkéntes, sajtóban történő megjelenése sem csökkenti a szükséges gondosság elmulasztása kapcsán bekövetkező jogellenességet. A nyilvánosságra hozatal nem a megfelelő biztonsági intézkedések mellett történt, ezáltal aránytalanul beavatkoztak a kérelmező magánéletébe.
A bíróság vizsgálta az egyezmény 13. cikkével való összhangot is. Ez a rendelkezés a hatékony jogorvoslat biztosításáról szól. A bíróság foglalkozott azokkal a jogorvoslatokkal, amelyeket a kérelmező panaszai megfogalmazása során igénybe vett, és arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgáló fórumok nem biztosították a hatékony jogorvoslat lehetőségét, a médiabizottságoknak nem volt hatáskörük kártérítés megítélésére, így megfelelő kompenzáció biztosítására.
Kommentár. Az ügy vizsgálata kapcsán a bíróság valójában a sajtószabadság korlátait elemezte, és a magánélet védelme kapcsán jutott a fenti megállapításokra. A két jog összeütközése esetén ezúttal a magánszféra "diadalmaskodott". Hozzá kell tenni, hogy nem feltétlenül ez lett volna az eredmény, ha egy közszereplővel kapcsolatban fogalmazódik meg hasonló tartalmú panasz.
Az ügy körülményei. A kérelmezők, Cetin és társai török állampolgárok, dyarbakiri lakosok, akik több helyi újságban publikáltak. A kérelmezők azt állították, hogy 1997 szeptemberében, októberében és novemberében a biztonsági szolgálat emberei - a rendkívüli állapotra hivatkozva - megakadályozták lapjaik terjesztését a tartományban. Két kérelmező is megemlítette, hogy az ügyészségen panaszt tett az újságok terjesztésének megakadályozásával kapcsolatban, de azt a választ kapták, hogy a hivatal nem rendelkezik hatáskörrel az ügyben, forduljanak a közigazgatási tanácshoz. A közigazgatási tanács azonban megszüntette az eljárást, miután a lap példányait lefoglalták. A fellebbviteli bíróság hatályában fenntartotta az elsőfokú hatóság döntését. 1997. december l-jén a terület kormányzója megtiltotta az újságnak az adott közigazgatási területre történő szállítását és forgalmazását is. Az érintettek a tilalomról csak négy nappal később értesülhettek. Az említett okok miatt összesen tizenhét lapszám terjesztésére nem kerülhetett sor.
A határozat.[6] A bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérdéses sajtóterméknek a rendkívüli állapot területére való behozatali és terjesztési tilalma összeütközésbe került a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságának jogával. Elismerte, hogy a hatósági döntések jogszabályon alapultak, mert két rendelet is szabályozza a kérdéskört, amelyek a nemzetbiztonság és a közérdek céljából korlátozó intézkedések meghozatalát teszik lehetővé. A bíróság utalt arra, hogy e rendelkezések feljogosítják a kormányzót, hogy tilalmi szabályokat vezessen be meghatározott sajtótermékek terjesztésére, amennyiben azok alkalmasak a közrend megzavarására a régióban, illetve a helyi népességnek az állam ellen való fellázítására, esetleg akadályozva a biztonsági erők tevékenységét. E kormányzói döntések azonban nem voltak bíróság előtt megtámadhatók. A strasbourgi álláspont szerint az, hogy a példányokat lefoglalták, önmagában a véleménynyilvánítás szabadságának a korlátozását valósította meg, ráadásul bírói felülvizsgálat hiányában születtek meg e döntések, lehetőséget adva a döntéshozónak a tág jogértelmezésre.
A török kormány álláspontjának kifejtése során utalt arra, hogy olyan vélemények és információk voltak elérhetők a régió lakosai számára, amelyek közlését nem tiltotta meg a hatóság. A bíróság ezzel a megközelítéssel nem értett egyet. Döntésében kiemelte a sajtónak a demokratikus társadalomban betöltött fontos szerepét. Arra a következtetésre jutott, hogy a kormány állításával ellentétben a tilalmak több mint ötvenhárom napon keresztül érvényben voltak, és az újság, valamint annak jogutódai joggal tartottak attól, hogy a későbbiekben hasonló korlátozásokat kell elszenvedniük. Végül ismételten utalt arra, hogy mivel a döntések nem voltak megtámadhatók közigazgatási bíróságok előtt, a kérelmezők teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a rendkívüli állapot területén kormányzó "döntési szabadságának". A határozat arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatósági döntések bírói felülvizsgálatának hiánya a kérelmezőket megfosztotta attól a kielégítő védelmi körtől, amely a lehetséges jogsértések megelőzését hivatott szolgálni, és arra a következtetésre jutott, hogy azok a szabályok, amelyek a török jogrendszerben ilyen tartalmú rendelkezések kibocsátására adnak lehetőséget, nem szükségesek egy demokratikus társadalomban, és aránytalan korlátozását jelentik a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságának.
- 177/178 -
Az ügy körülményei. Robert Roemen luxemburgi újságíró és Anne Marie Schmit, az újságíró jogi képviselője terjesztette elő a kérelmet. 1998. július 21-én a Letzenberger Journal című napilapban jelent meg Roemen cikke, melyben W. miniszter adócsalási ügyét hozta nyilvánosságra. A cikk ismertette, hogy a minisztert tízezer luxemburgi frank (közel kétezer-ötszáz euró) megfizetésére kötelezték adócsalás miatt, és arra is utalt, hogy ez a cselekmény, amelynek kapcsán egy közszereplő jogellenes magatartását nyilvánosságra hozták, a luxemburgi politikai élet legszégyenteljesebb eseménye. Az ügy hátterét aztán később más újságok is vizsgálták.
1998. augusztus 4-én a miniszter büntetőjogi eljárást kezdeményezett, amelynek alapján vizsgálat indult az újságíró ellen. Azzal vádolták, hogy bizonyos információkat a szakmai titok megsértésével hozott nyilvánosságra, és eljárást indítottak ismeretlen személy ellen szakmai titok másnak történő rendelkezésre bocsátása miatt is. Az ügyészi indítvány rögzítette, hogy a vizsgálatnak meg kell állapítania azoknak a földhivatali köztisztviselőknek a személyazonosságát, akik a dokumentumokat az újságíró rendelkezésére bocsátották.
1998. október 19-én a vizsgálóbíró kezdeményezésére házkutatást tartottak az újságíró otthonában és munkahelyén, olyan dokumentumokat keresve, amelyek szerepet játszhatnak az igazság kiderítésében. A kutatások azonban nem vezettek eredményre. Az újságíró arra hivatkozva, hogy sérült a munkájához szükséges források biztonsága, több panaszt tett a házkutatás miatt, ezeket azonban elutasították, akárcsak a tárgykörben benyújtott fellebbezéseit. 1998. október 19-én a vizsgálóbíró az újságíró jogászának hivatalában is házkutatást rendelt el. Ennek során lefoglaltak egy levelet, amelyet a földhivatal vezetője küldött az üggyel kapcsolatban a miniszterelnöknek, A jogász kifogásolta a házkutatást elrendelő határozatot, mert az nem tartalmazta az ügyvédi iroda elnökhelyettesének az eljárással kapcsolatos észrevételeit, pedig ő jelen volt az eljárás lefolytatása során. A helyi bíróság illetékes osztálya érvénytelennek minősítette a házkutatást elrendelő végzést, és a lefoglalt dokumentumokat, köztük a kormányfőnek írt levelet visszaküldték a kérelmezőnek. Ezt követően új házkutatást kezdeményeztek, és ismét lefoglalták az említett levelet. A jogász jelezte, hogy sérelmet szenvedett a jogi képviselő és ügyfele közötti bizalmi kapcsolat, ezért a házkutatási parancs miatt vizsgálatot kezdeményezett, amelyet azonban ugyancsak elutasítottak mind első-, mind másodfokon. 2001. november 30-án vádat emeltek az újságíró ellen szakmai titok megsértésével szerzett információ felhasználásáért, azonban 2003 januárjában lezárták az eljárást. A kérelmezők kérelmet nyújtottak be a bírósághoz mind a véleménynyilvánítás szabadsága, mind a magánélethez való jog sérelme miatt.
A határozat.[8] A bíróság elsőként a véleménynyilvánítás szabadságának megsértését vizsgálta határozatában. Megállapította, hogy a házkutatás sértette az újságíró véleménynyilvánítási szabadságát, bár az intézkedés a luxemburgi büntetőeljárási törvény 65. és 66. §-án alapult, amely törvényes célként lehetőséget biztosít a közrend érdekében való fellépésnek és a bűncselekmények megelőzése céljából tett intézkedéseknek. A bíróság rögzítette, hogy a házkutatást szakmai titok megsértésével keletkezett dokumentumok lefoglalásának szándékával rendelték el, ugyanakkor ezek az intézkedések kétségtelenül sértették az újságíró hírforrásainak védelmére vonatkozó szabályokat. A határozat kimondja, hogy az újságíró által leírtak megalapozott tényekre épültek, a cikk közérdeklődésre számot tartó üggyel foglalkozott. A döntés arra is utalt, hogy a bűncselekmény elkövetőjének felderítése a házkutatás során tett intézkedések hiányában is elvégezhető lett volna. A bíróság álláspontja szerint a házkutatási parancs, amely módot adott az újságíró irodájában történő kutatásra, rendkívül széles jogkört biztosított, gyakorlatilag lehetővé tette a hozzáférést valamennyi dokumentumhoz. A hatóságok eljárást magyarázó indokai ugyan relevánsnak voltak minősíthetők, de nem voltak szükségesek és elégségesek a jogkorlátozáshoz, ezért a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy aránytalanul korlátozták az újságíró véleménynyilvánítási szabadságát, így sérültek a 10. cikkben biztosított jogai.
A 8. cikk vonatkozásában a bíróság megállapította, hogy a házkutatás és a dokumentumok - közöttük is elsősorban a hivatkozott levél - lefoglalás; összeütközésbe került az ügyvéd magánélethez való jogával. Az intézkedésre ugyan lehetőséget adtak a büntetőeljárás vonatkozó rendelkezései, így törvényben meghatározott céllal került sor az eljárás cselekmény lefolytatására, és a házkutatást speciális eljárási biztosítékok kíséretében végezték el, azonban arra a következtetésre jutott a bíróság, hogy a házkutatási parancs olyan általános megfogalmazásokat tartalmazott, olyan széles jogkört biztosított a vizsgálatot végző hivatalos személyek számára, hogy az önmagában aggályosnak volt minősíthető. A bíróság arra is utalt, hogy az ügyvéd hivatalában végzett eljárási cselekmények összekapcsolhatók az újságíró véleménynyilvánítási szabadsághoz fűződő jogával Ezzel egyidejűleg az eljárási cselekményt az elérni kívánt célhoz képest aránytalannak minősítette, különös tekintettel annak rendkívüli gyorsaságára, ezért
- 178/179 -
a 8. cikkben biztosított magánélethez fűződő jog megsértését állapította meg.
Az ügy körülményei. A kérelmező, Jasar Kemal Gökceli két cikket jelentetett meg egy könyvben, kritizálva a török hatóságoknak a kurd probléma megoldása kapcsán folytatott politikáját. Az isztambuli Nemzetbiztonsági Bíróság mellett működő ügyész kezdeményezte a könyv lefoglalását. A kérelmező által írt két cikkre hivatkozott, és különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy az írások erőszakos cselekmények elkövetésére ösztönzik az embereket, fajgyűlölet keltésére alkalmasak, és mint ilyenek, megvalósítják a büntető törvénykönyv 312. §-ában foglaltakat. Ugyanezen a napon a Nemzetbiztonsági Bíróság közbenső ítéletével elrendelte a könyv elkobzását. Megállapította, hogy a kérdéses két cikk kimeríti a vádiratban foglaltakat. Ezután a kérelmező kifogást terjesztett elő, amelyet azonban elutasítottak. Azt követően, hogy egy török újság részleteket közölt a könyvben megjelent cikkek egyikéből, az államügyész büntetőeljárást kezdeményezett. A Nemzetbiztonsági Bíróság a kérelmezőt bűnösnek nyilvánította, és határozott ideig tartó szabadságvesztésre és pénzbüntetésre ítélte, e szankciókat azonban felfüggesztette. A fellebbezést követően a másodfokú bíróság hatályában fenntartotta az ítéletet.
A határozat.[10] A bíróság álláspontja szerint a büntető ítélet törvényben meghatározott és az egyezményben előírt célok érdekében született. Egyidejűleg utalt arra, hogy Délkelet-Törökországban rendkívül feszült volt a társadalmi helyzet, és a hatóságoknak éberséget kellett tanúsítaniuk az erőszakos cselekmények elkövetői és az azokra való felhívást megfogalmazók iránt. A török állam döntése arányosságának vizsgálatakor figyelembe kellett venni azokat a nehézségeket, amelyek a terrorizmus elleni harc kapcsán jelentkeztek. A bíróság megállapította ugyanakkor, hogy az írás egy politikai vita keretében fogalmazódott meg, mind tartalmát, mind szóhasználatát tekintve gondolatébresztő volt. Arra is utalt a bíróság, hogy a kérelmező neves török író, aki külföldön is elismertségnek örvend, és cikkében a hatóságok katonai tevékenységét és a török állam politikáját tette kifogás tárgyává. Azt is rögzítette, hogy a cikk megfogalmazásai tényszerű adatokon nyugszanak, olyan érzelmi töltéssel, amely egyértelmű gúnyt és néhol agresszivitást tükröz, egyfajta ellenséges felhanggal a hatalommal szemben. Ugyanakkor megállapította, hogy ez inkább a helyzet kilátástalanságával és a török hatóságok hajthatatlanságával magyarázható. A bíróság álláspontja szerint a megfogalmazás jellegét elemezve kijelenthető, hogy az nem hív fel erőszakos cselekmények elkövetésére, és nem állapítható meg az sem, hogy fegyveres ellenállásra vagy lázadásra kívánna rábírni. A bíróság arra is utalt, hogy rendkívül súlyos büntetést szabtak ki az elkövetővel szemben, és azt aránytalannak, egy "demokratikus társadalomban nem szükséges" intézkedésnek minősítette. Erre figyelemmel a török államot elmarasztalta a 10. cikk megsértésében.
A bíróság vizsgálta az egyezmény 6. cikkében foglaltak megsértését is. A kérelmező ugyanis a könyv elkobzását az ártatlanság vélelme megsértésével hozott döntésnek minősítette, tekintettel arra, hogy a kérdéses kiadvány lefoglalását bűnösségének megállapítása előtt rendelték el. A bíróság utalt arra, hogy a török hatóság ezt a döntést a bűncselekmények megelőzése és továbbiak megakadályozása céljából hozta. Az elkobzásra irányuló határozat nem minősíthető a büntetőügyben érdemi döntésnek, és nem is a büntetőjogi vád képezte annak tárgyát. Azt egy kiegészítő intézkedésnek minősítette, amely az alapeljárás szubszidiárius aktusaként értékelhető. Alapjául az állam által megfogalmazott alapos gyanú szolgált. Egy ilyen intézkedés meghozatala azonban semmifajta prejudikációt nem jelent az ügy érdemére vonatkozóan. Azaz arra a döntésre jutott a bíróság, hogy az alapos gyanú fennállta esetén joga volt a török államnak ideiglenes intézkedést foganatosítania a gyanúsítottal szemben. Ez az eljárás nem sértette az ártatlanság elvét, így a török állam nem volt elmarasztalható a 6. cikk vonatkozásában.
Az ügy körülményei. A kérelmezők Martine Ernst, a Radio Télévision De la Commonauté Francaise de Belgique (RTB), Alain Guillaume, a Le Soir és Philippe Brewaeys és René Haquin, a Le Soir Illustré újságírói. 1995. június 23-án a súlyos bűncselekményekkel foglalkozó belga nyomozócsoport a vizsgálóbíró határozatára házkutatást rendelt el az újságírók munkahelyén és otthonukban. A házkutatásokra a liège-i másodfokú bíróság döntése alapján került sor, egy súlyos bűncselekményhez kapcsolódó titoktartási kötelezettség megsértésével összefüggésben. 1995. szeptember 20-án a kérelmezők panaszt nyújtottak be a vizsgálóbírónál ismeretlen személyek ellen, és magánfélként polgári eljárást is kezdeményeztek. Többek között azt kifogásolták, hogy a házkutatás célja nem volt világos, egyidejűleg azt állították, hogy az őket újságíróként az információs források tekintetében megillető jogukat, valamint az egyezmény 8. cikkében biztosított magánélethez fűződő jogukat megsértették. 1995. október 16-án az elsőfokú bíróság egyesbíró döntése alapján megállapította, hogy az
- 179/180 -
eljárás tárgya az igazságszolgáltatás valamely tagjának működése, ezért az ügy kivizsgálását elvonta a vizsgálóbírótól és az ügyészi hivatalhoz tette át. Ezt követően az igazságügyi miniszter a másodfokú bíróság mellett működő főügyészhez továbbította az ügyet. 1996. április 1-jén hozott ítéletet a fellebbviteli bíróság, és megállapította, hogy mivel az ügy tárgya egy bíró bűnösségének megállapítása, aki az igazságszolgáltatásban dolgozik, e minőségében mentességet élvez, ezért a kérelmet elutasította. Azt is megállapította, hogy ilyen típusú eljárás megindítására a brüsszeli felsőbíróság főügyésze lett volna jogosult, aki azonban ezt nem tette meg. A főügyész 1995. április 26-án a kérelmezőket tájékoztatta, hogy az ügyben nem tart szükségesnek további intézkedést. 1995. november 21-én a kérelmezők kártérítési pert indítottak az állam ellen a lefoglalással kapcsolatos intézkedések során őket ért sérelmek miatt. A kérelmezők strasbourgi beadványukban kifogásolták az egyezmény 6, 8, 10, 13. és 14. cikkének megsértését is.
A határozat.[12] A kérelmezők a 6. cikk vonatkozásában azt kifogásolták, hogy nem kaptak lehetőséget ügyük bíróság előtti kivizsgálására, mivel az immunitást élvező bíró miatt az eljárást csak nagyon szűk keretek között lehetett lefolytatni. A strasbourgi bíróság határozatában leszögezte, hogy a bírókat megillető immunitás olyan jogállami megoldás, amely a megfelelő ítélkezési tevékenység alapjául szolgál, azt mind a tagállamok jogszabályai, mind a nemzetközi jogrendszerek biztosítják. Az ilyen típusú szabályozás tehát megindokolható. A belga jog speciális előírást tartalmaz, mely szerint az igazságszolgáltatás tagjai ellen kizárólag a főállamügyész kezdeményezheti az eljárás lefolytatását. A bíróságnak ezért azt kellett megvizsgálnia, hogy voltak-e a kérelmezőnek más, a jogrendszer által biztosított jogorvoslati lehetőségei. Mivel azonban a polgári jogi kártérítés eszköze rendelkezésre állt, ezért a 6. cikk (1) bekezdésének a sérelmét nem állapította meg.
A kérelmezők kifogásolták a nyilvános tárgyalás és ítélethirdetés hiányát is. A belga alkotmány általában a nyilvános határozathozatal követelményét fogalmazza meg, a vizsgálati típusú eljárások vonatkozásában azonban kivételt tesz lehetővé. Így amikor a bíróság egyesbíróként járt el, anélkül, hogy nyilvános tárgyalást tartott volna, jogszerűen tette azt. Mivel azonban ilyen tartalmú kifogást a belga eljárás során nem fogalmaztak meg a kérelmezők, beadványukat erre vonatkozóan elutasították.
Az ügy talán legérdekesebb eleme a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos. A kérelmezők a 10. cikk sérelmét is megvalósulni látták. A bíróság álláspontja szerint a házkutatások elrendelése nyilvánvalóan ellentétes a kérelmezőknek a véleménynyilvánítási szabadsághoz fűződő jogával. A bíróság megállapította, hogy a házkutatások célja bizalmas információk nyilvánosságra hozatalának megakadályozása, mások jó hírnevének védelme és általában az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítása volt. Azt azonban a belga állam képviselője sem állította, hogy a kérelmezők által írt cikkek titkos információkat tartalmaztak volna, ami megalapozhatta volna az ilyen típusú házkutatásokat. A bíróság azt is megállapította, hogy az újságírók a vonatkozó szabályokat betartva szereztek információkat. A határozat utalt arra, hogy nyolc alkalommal mintegy százhatvan rendőr végzett kutatást a kérelmezők otthonában, illetve hivatali helyiségeiben, úgy, hogy a belga kormány nem közölte, pontosan milyen okból és miért gyanúsítják a kérelmezőket szakmai titokkörbe tartozó adatok nyilvánosságra hozatalával. A bíróság szerint más eszközök alkalmazásával is meg lehetett volna állapítani, hogy ki tanúsított jogellenes magatartást és milyet. A döntés szerint a kormánynak nem sikerült bizonyítania, hogy a házkutatások és a lefoglalások nélkül az állam hatóságai nem lettek volna képesek megállapítani a kérelmezők bűnösségét. Rámutatott arra az összefüggésre is, hogy különös jelentősége van az újságírói források bizalmas jellege védelmének. Leszögezte: annak ellenére, hogy releváns okai voltak a rendőri eljárás lefolytatásának, szükségtelen és aránytalan jellegű intézkedésnek bizonyult a nagy rendőri erőket igénybe vevő akciósorozat. Ezek az eszközök aránytalan korlátozását jelentették az újságíró véleményszabadsághoz fűződő jogának, ezért a bíróság az egyezmény 10. cikkében foglaltak megsértését állapította meg.
A bíróság foglalkozott az egyezmény 8. cikkével kapcsolatos összefüggésekkel is. Megállapította, hogy a házkutatások lefolytatása a büntető vizsgálatokról és a házkutatásokról szóló törvények rendelkezéseinek figyelembevételével történt. Célja a közrend védelme, mások jogának és szabadságának biztosítása volt, a vizsgálatot bizonyos eljárási garanciák kíséretéber. végezték. Ugyanakkor a bíróság rámutatott arra a körülményre, hogy a kérelmezőket semmilyen bűncselekmény elkövetésével nem vádolták, és a házkutatási parancsok megfogalmazása túl tág teret biztosított az eljárást lefolytató személyeknek, annak alapján bármely "szükségesnek látszó tárgy" lefoglalására korlátozás nélkül lehetőségük nyílt. A házkutatási parancs ahhoz sem adott támpontot, hogy konkrétan milyen dokumentumokra kell vonatkoznia a vizsgálatnak nem jelölte meg pontosan az átkutatandó helyiségeket. További egyezményséf tő magatartásnak minősült, hogy nem informálták a kérelmezőket a házkutatás indokairól. Erre figyelemmel a bíróság a 10. cikk mellett a 8. cikk megsértését is megállapította.
- 180/181 -
Az ügy körülményei. Roy Murphy ír állampolgár, egy keresztény közösség lelkipásztora Dublinban. 1995-ben az egyház egy hirdetést szeretett volna közzétenni a helyi kereskedelmi televízióban, amely bemutatta volna a "Jézus Krisztussal kapcsolatos történelmi tényeket" és a "feltámadás bizonyítékait". 1995 márciusában a Független Rádió és Televízió Bizottság (IRTC) megtiltotta a sugárzást a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény 10. §-ának (3) bekezdésére hivatkozva, amely szerint vallási vagy politikai célokat szolgáló hirdetés nem közölhető. A kérelmező bírói felülvizsgálatot kezdeményezett, megkérdőjelezve a vonatkozó szabály alkotmányosságát. Beadványában egyrészt az előírás alkotmányellenességét kifogásolta, illetve azt, hogy amennyiben az alkotmányos, abban az esetben a bizottság képviselői nem jól értelmezték a törvényben foglaltakat. 1997. április 25-én a Legfelső Bíróság megállapította, hogy az IRTC nem sértette meg a törvényben foglaltakat, valamint arra a következtetésre jutott, hogy a törvény 10. §-ának (3) bekezdése ésszerű korlátozását jelenti a kommunikáció jogának, és a tilalom megfogalmazásánál elfogadható a közérdekre való hivatkozás. A Legfelső Bíróság ezért 1998. május 28-án elutasította a fellebbezést.
A határozat.[14] A kérelmező az egyezmény 9. cikkével védett vallásszabadság, valamint a 10. cikkben körülírt véleménynyilvánítási szabadság sérelmét kifogásolta. A bíróság döntésében elsőként leszögezte: a kérdéses ügy tárgya az, hogy a kérelmező nem volt képes tömegtájékoztatási eszközön keresztül, hirdetésben megfogalmazni mondanivalóját, ami elsődlegesen az ő szólásszabadságát, nem pedig a vallásszabadságát sértette. Ennek megfelelően a bírósága 10. cikkel való megfelelést vette górcső alá. Elsőként megállapította, hogy az ügyben törvényben meghatározott és a közérdek céljából megalkotott előírások korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát. A vizsgálat tárgyát ezután az képezte, hogy egy demokratikus társadalomban szükséges korlátozást alkalmaztak-e a kérelmezővel szemben, lényegesek és elegendők voltak-e az okok a tilalom megfogalmazására.
A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy egy kifejezés - annak ellenére, hogy önmagában nem sértő jellegű - megbotránkoztató hatású lehet bizonyos körülmények között. Különös figyelmet kellett szentelni a probléma mérlegelésének, hiszen az adás adott esetben Észak-Írországban is fogható lett volna, ahol viszont a vallás a társadalmat megosztó tényező. A bíróságnak mindezek figyelembevételével kellett mérlegelnie a körülményeket. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a kérelmező szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogát nem korlátozták, teljes körben gyakorolhatta jogait. Bármely más állampolgárhoz hasonlóan vallásos jellegű műsorokat tehetett volna közzé a műsorszolgáltatók programjában, és adott esetben az egyház szolgáltatásairól is adhatott volna tájékoztatást. A hirdetések közreadásának megtagadása tárgyában a határozat megállapítja: Önmagában az a tény, hogy meghatározott ellenérték fejében lehet hirdetési időhöz jutni, azt eredményezheti, hogy az egyes vallási csoportok a rendelkezésükre álló források különbsége miatt eltérő lehetőséget kaphatnak, hiszen a gazdagabb vallási közösségek több hirdetés megjelenítésére lehetnek képesek. A bíróság álláspontja szerint ez a körülmény megalapozottá teheti a vallási tárgyú hirdetésekre vonatkozó korlátozást. A bírák következtetése szerint meggyőző az ír kormánynak az az érvelése, hogy a vallási reklámokat tiltó rendelkezés hatályon kívül helyezése vagy más, enyhébb szabály megfogalmazása a hitbeli érzékenység sérelmét eredményezhetné, és negatívan hatna a független média semlegességére. Olyan szabály megfogalmazása, amely bizonyos vallások számára lehetőséget biztosít reklámok megjelenítésére, mások esetében nem, nyilvánvalóan egyezményellenes volna. Szintén aggályokat vetne fel egy olyan előírás, amely egy hatóságot jogosítana fel annak vizsgálatára, hogy mely reklámok engedélyezhetők és melyek nem. A bíróság azt a következtetést is levonta, hogy a korlátozott reklámlehetőségek az erősebb, domináns egyházak pozícióit erősítenék. A határozat arra is rámutatott, hogy a kérelmező nem vitatta azt a kormányzati érvelést, mely szerint a vallási hirdetések közlésének korlátozott lehetővé tétele a közszolgálati és kereskedelmi műsorszolgáltatók egyenlőtlenségét eredményezné, hiszen a közszolgálati média kénytelen volna minden hirdetést közölni, míg a kereskedelmi csatornák szabadon válogathatnának a nekik tetsző egyházi hirdetések közül.
Végül az is a kérelmező állításával szemben megfogalmazott érveket erősítette, hogy nincs egységes szabályozás az egyes tagállamokban a vallási hirdetéseknek a rádióban és a televízióban való sugárzását illetően. Mindezen körülmények figyelembevételével az állam szükséges és arányos korlátozást fogalmazott meg a vallási reklámok tilalmának meghatározásával.
Kommentár. A bíróság határozata jól mutatja, hogy a reklám a sajtószabadság sajátos szabályozást igénylő területeként jellemezhető. Különösen az, ha valamelyik egyház tanainak "népszerűsítéséről" van szó. A döntés értelmezhető úgy is, hogy az egyes vallások monopóliuma kialakulásának megakadályozását szolgálja, így védve a plurális társadalom alapértékeit.
- 181/182 -
Az ügy körülményei. Ahmet Djavit An török származású cipriota, Nicosiában él, a zöld vonaltól északra, és egy be nem jegyzett egyesületnek, a Föderális és Független Ciprusért mozgalomnak a koordinátora. A kérelmező gyakran bírálta a török fennhatóság alatt álló észak-ciprusi területek hatóságainak tevékenységét, és megszállásnak minősítette azt. Beadványában azt panaszolta, nem engedélyezték számára a török és a ciprusi török hatóságok, hogy látogatásokat tegyen a sziget déli részén, részt vegyen konferenciákon, a török és a görög közösségek részére rendezett szemináriumokon. Kérelmei közül majdnem mindegyiket elutasították, összesen hatot engedélyeztek a negyvenhatból. Djavit azt állította, hogy az Észak-ciprusi Török Köztársaság kormánya által hozott döntések ellentétesek az egyezménnyel. Először a kabinet egészségügyi minisztere értesítette őt arról levélben, hogy miért nem lépheti át a határt. A kérelmező ezt követően a török hatóság miniszterelnökéhez címezte levelét, de választ nem kapott. A török igazságügyminiszternek is írt, ez a beadványa ugyancsak megválaszolatlan maradt. 1994. május 18-án az észak-ciprusi török hatóságok levélben közölték vele, hogy biztonsági okokból, közérdekből, és azért, mert az állam elleni propagandát fejt ki, nem engedik megjelenni a határon túli rendezvényeken.
A határozat.[16] A bíróság elsőként azt vizsgálta, megállapítható-e a török állam felelőssége az egyesülési és gyülekezési jogok megsértésével kapcsolatban. Utalt arra a török álláspontra, amely vitatta az észak-ciprusi területeket illető felelősségét. A török állam ugyanis arra hivatkozott, hogy az észak-ciprusi török hatóságok független szervek, amelyek nem Törökország döntéseinek megfelelően járnak el, Törökország nem gyakorol ellenőrzést felettük. A bíróság azonban azt az álláspontot foglalta el, hogy azok az államok, amelyek az Emberi jogok európai egyezményét aláírták, felelősséget vállaltak azon cselekményeikért is, amelyeket a határaikon kívül követnek el. Ilyen felelősség merül fel abban az esetben, ha valamely állam katonai kontrollt gyakorol a határain kívül eső terület felett. A jogok és a kötelezettségek ebben az esetben az ellenőrzés tényéből következnek, függetlenül attól, hogy azt közvetlenül gyakorolja-e az állam, vagy pedig egy alárendelt, helyi közigazgatás szervein keresztül. A bíróság álláspontja szerint nem vonható kétségbe, hogy Törökország ellenőrzi az észak-ciprusi török hatóságokat. Önmagában az, hogy nagyszámú török katonai alakulat állomásozik Észak-Cipruson, alátámasztja azt az állítást, hogy a török hadsereg hatékony kontrollt gyakorol a sziget említett része felett, és ez az ellenőrzési lehetőség megalapozza a török állam felelősségét az észak-ciprusi hatóságok cselekményei vonatkozásában. Tehát elmondható, hogy Észak-Ciprus területén megvalósul a török joghatóság.
Az egyezmény 11. cikkét, azaz a békés gyülekezés jogának megsértését illetően a bíróság megállapította, hogy azok a rendezvények, amelyeken Djavit szeretett volna részt venni, a török és görög közösségek békés találkozására szolgáltak, a két nép közötti párbeszédet mozdították elő. Az engedély megtagadása megakadályozta a kérelmezőt abban, hogy ezeken az eseményeken részt vegyen, ezáltal lehetetlenné tette gyülekezési jogának gyakorolását, Külön problémaként jelentkezett, hogy nem volt olyan jogi előírás, amelyben a ciprusi török hatóságok szabályozták volna állampolgáraik számára a zöld vonal átlépését. Mindebből arra a következtetésre jutott a bíróság, hogy nem létezik olyan, jogszabályban előírt feltétel, amely az áthaladásnak az objektív kritériumait volna hivatott szabályozni, tehát az egyezménynek az a rendelkezése, amely a jogok korlátozása kapcsán törvényi szabályozást ír elő, nem valósul meg, így a hatóságok megsértették a 11. cikket.
Kommentár. A bíróság ebben a határozatában is következetesen alkalmazta a korábbi ítéleteiben kimunkált alapelveket, amelyek szerint fegyveres beavatkozás esetén a tagállamoknak akkor kell biztosítaniuk a lakosság jogait, ha állandó, tartós, tömeges jelenlétükkel átveszik a közhatalom gyakorlását attól az államtól, amelynek területét részben elfoglalták. E jogelvkövetkezetes alkalmazása bizonyos esetekben - amint arra a Fundamentum 2000/2-es számában Bán Tamás is utalt a Bankovic és társai-ügyben - talán nem hat meggyőzően, a fenti ügyben azonban kielégíti igazságérzetünket.
Az ügy körülményei. Az elsőszámú kérelmező, a Refah Partisi (Jólét Párt) egy 1983. július 19-én alapított török politikai párt. A további kérelmezők: a párt korábbi elnöke, Necmettin Herbakan, aki az ügy idején parlamenti képviselő volt, illetve Seket Kazan politikus, a párt parlamenti képviselője és Ahmet Tekdal jogász, a párt elnökhelyettese. 1997. május 21-én a fellebbviteli bíróság főállamügyésze eljárást kezdeményezett a török alkotmánybíróságon a Refah feloszlatása céljából, amelyet azzal indokolt, hogy a politikai párt a "szekuralizáció elve elleni tevékenység központjává vált". Kérelmét azzal indokolta, hogy a Refah vezetőinek és tagjainak egyes cselekményei és írásbeli dokumentumaik (például a sharia, az iszlám
- 182/183 -
jog bevezetésére tett kezdeményezés) nem egyeztethetők össze egy demokratikus társadalom követelményeivel. Az alkotmánybíróság előtti eljárásban a kérelmezők képviselői azzal érveltek, hogy a vád egyes beszédek részleteit ragadta ki, eltorzítva ezzel a vádlottak által előadottak valódi jelentését. Azt is megemlítették, hogy ebben az időben a Refah a koalíciós kormány tagja volt, amely elfogadta a szekuralizmus elvét és elfogadhatónak talált minden vallásos hitbeli meggyőződést, azaz a párt működését nem lehet totalitárius rendszer kialakítását célzó tevékenységnek beállítani. A vádat tehát a párt vezetői minden vonatkozásban visszautasították és elfogadhatatlannak találták.
1998. január 16-án az Alkotmánybíróság mindezek ellenére feloszlatta a Refahot azzal a magyarázattal, hogy a párt a szekuralizmus elve elleni tevékenység központjává vált. A bíróság úgy rendelkezett, hogy a Refah vagyona az államkincstár tulajdonába kerül, továbbá kimondta, hogy nyilatkozataikkal különösen Erbakan, Kazan és Tekdal közvetlen felelőssége vetődik fel a Refah alkotmányellenes tevékenységével kapcsolatban. Ezért parlamenti képviselői mandátumukat, illetve politikai tisztségüket öt évre felfüggesztette. A kérelmezők az egyezmény 11. cikke által biztosított egyesülési jog sérelmét állították beadványukban.
A határozat.[18] A bíróság először 2001. július 31-én hozott döntés az ügyben. Határozatában kifejtette, hogy ha valamely személy vagy szerv egy állam alkotmányos struktúrájának megváltoztatását szeretné elérni, abban az esetben hivatkozhat az egyezmény 11. cikkében foglaltakra, ha azok az eszközök, amelyeket igénybe kíván venni célja elérése érdekében, jogszerűek és demokratikusak, a tervezett változtatások összhangban vannak az alapvető demokratikus elvekkel. Mindezekből következik, hogy azok a politikai pártok, amelyek vezetői erőszakos cselekmények elkövetésére hívnak fel, vagy politikai céljaik nem összeegyeztethetők a demokráciával, annak megszüntetését célozzák, nem élvezhetik az egyezmény jogvédelmi eszközeit, A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a török hatóságok által kiszabott jogkövetkezmények ésszerűek, egy demokratikus társadalomban szükségesek voltak. Ezt támasztotta alá az, hogy a Refah egy olyan plurális jogrendszert kívánt kialakítani, amelynek részeként az iszlám jog bevezetésére is kísérletet tett volna. Ez a jogi struktúra azonban az egyezmény által védett értékekkel ellentétes tartalmú jogszabályokat tartalmaz. A bíróság szerint a tényállás alapján nem volt kizárható, hogy a Refah adott esetben erőszakos módszereket alkalmaz hatalomra kerülése érdekében. Megállapította, hogy az államok általában korlátozott lehetőségekkel rendelkeznek 3 politikai pártok feloszlatásával kapcsolatban. Miután azonban a vélemények pluralizmusa a demokrácia lényegi elemének tekinthető, a török állam jogszerűen alkalmazott olyan intézkedéseket, amelyek az egyezmény előírásaival ellentétes politikai program megvalósítását akadályozták. Ezek a megelőző intézkedések megóvták a török társadalmat a rendszert veszélyeztető struktúrák megjelenésétől, védve az ország demokratikus intézményeit.
Az egyezmény 43. cikke alapján a kérelmezők az ügynek a bíróság nagykamarája elé utalását indítványozták. A nagykamara öt bíróból álló kollégium, amely az egyezmény értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdésben vagy egy egyébként általános jellegű lényeges kérdésben jár el valamely fél kérelmére.
Az ügyben a nagykamara 2003. február 13-án hozta meg végleges határozatát. Ebben jelezte, hogy a Refah feloszlatásával és az azzal kapcsolatos intézkedésekkel összefüggésben mindkét fél elismerte, hogy korlátozták a kérelmező egyesülési jogát. Megállapította továbbá, hogy a 11. cikk (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően a korlátozást egyrészt törvény írta elő, másrészt az egyezményben meghatározott célok érdekében történt. A beadvány kapcsán valójában annak a vizsgálatát kellett elvégezni, hogy a korlátozás egy demokratikus társadalomban szükségesnek minősíthető-e. A Strasbourgi bíróság külön felhívta a figyelmet arra a szoros kapcsolatra, amely a demokrácia értékei és az egyezmény között áll fenn, és kiemelte azt a jelentős szerepet, amelyet a pártok töltenek be egy demokratikus rendszer működtetésében, élvezve az egyezmény 10. és 11. cikkében foglalt garanciákat. Ezek a jogok azonban nem fosztják meg az államot attól a lehetőségtől, hogy amennyiben intézményeit és azok működését veszélyeztető tevékenységet tapasztal, korlátozó intézkedéseket vezethessen be. A bíróság rámutatott, hogy a demokratikus társadalom védelmét és az emberi jogokat, az egyént megillető szabadságjogokat együtt kel! megvizsgálni, és a kettőnek harmonizálnia kell egymással. Kiemelte, hogy egy politikai párt kísérletet tehet a jogrendszer vagy az alkotmányos struktúrák megváltoztatására, ez azonban csak két feltétellel minősíthető jogszerűnek. Egyrészt a párt felhasználta eszközöknek minden tekintetben jogszerűnek és demokratikusnak kell lenniük, másrészt a párt célkitűzéseinek összhangban kell állniuk az alapvető demokratikus elvekkel. Ez egyidejűleg azt is jelenti, hogy az a politikai párt, amelynek vezetői erőszakos cselekmények elkövetésére hívnak fel, vagy politikai programja nem felel meg a demokrácia szabályainak, illetve ha ennek a pártnak az a célja, hogy felszámolja a demokráciát és semmibe vegye mások jogait és szabadságait, nem követelheti az egyezmény védelmi rendszerének alkalmazását a vele szemben kiszabott büntetések kiküszöbölésére.
- 183/184 -
Ugyanakkor a bíróság azt is jelezte, hogy a 11. cikk (2) bekezdésében szereplő, az egyesülési és gyülekezési jog korlátozási lehetőségeit meghatározó előírások nagyon szigorúan értelmezhetők, Annak meghatározásában, hogy azok milyen körben alkalmazhatók, a szerződő felek igen kevés mozgástérrel rendelkeznek. Ha egy politikai párt megfelel az előbb említett két feltételnek, nem tekinthető a demokrácia alapértékei valódi ellenségének. Ugyanakkor a bíróság arra is rámutatott, hogy egy politikai párt alkotmánya és programja nem az egyedüli kritérium, melynek alapján a szervezet céljait és törekvéseit megállapíthatjuk. A szerződő államok gyakorlata azt mutatja, hogy azok a politikai szervezetek, amelyek a demokrácia alapértékeivel szemben fejtették ki tevékenységüket, nem hozták nyilvánosságra valódi céljaikat a pártdokumentumokban. Ezért a bíróság már korábbi döntéseiben is rámutatott, hogy egy párt politikai programja elrejtheti a valódi célokat és törekvéseket, amelyek így nagyban eltérhetnek a szervezet által az állam hatóságaihoz benyújtott dokumentumokban foglaltaktól. A valóság megállapításánál tehát a programot mindig össze kell vetni a párt vezetőinek tevékenységével és azzal az állásponttal, amelyet politikai munkájuk során képviselnek.
A konkrét ügyet vizsgálva a korlátozás társadalmi szükségességét illetően a bíróság megállapította, hogy a Refah tagjainak és különösen vezetőinek megnyilatkozásai és egyes cselekményei az egész pártnak felróhatok, és ezekben érhető tetten a Refah hosszú távú politikája. Ez abban foglalható össze, hogy egy olyan rendszert kell kialakítani, amely - részben vagy egészben - a sharián nyugszik. Ráadásul a Refah nem zárta ki, hogy erőszakos úton érje el az általa ideálisnak tartott rendszer megvalósítását. Figyelembe véve, hogy ezek a tervek nem egyeztethetők össze egy demokratikus társadalom koncepciójával, és hogy annak a lehetősége, hogy a Refah megvalósíthatja ezeket, valódi veszélyt jelentettek a török demokráciára, kézzelfoghatónak és közelinek voltak minősíthetők. Ezért az Alkotmánybíróság által hozott jogkövetkezményekről a bíróság megállapította, hogy azok egy demokratikus társadalomban szükségesnek voltak minősíthetők. Azt is kifejtette, hogy a török állam által hozott intézkedések az elérni kívánt céllal arányosak. Mindezt figyelembe véve a Refah feloszlatása és tagjai bizonyos politikai jogainak időszakos korlátozása jogszerű volt, ami egyben azt is jelenti, hogy a 11. cikk nem sérült. A továbbiakban azt is leszögezték a strasbourgi döntéshozók, hogy a 11. cikk vonatkozásában hozott döntést követően nem szükséges a kérelemben megjelölt egyéb egyezményes előírások megsértése kapcsán vizsgálatot folytatni.
(Az üggyel részletesen foglalkozik a tanulmányrovatban közölt Durham-írás.)
Az ügy körülményei. Ingrida Podkolzina lett állampolgár, az orosz ajkú kisebbség tagja. A kérelmező a Nemzeti Harmónia Párt listáján indult jelöltként az országgyűlési választásokon 1998-ban. A kérdéses listát a választási szerv nyilvántartásba vette, miután a párt minden szükséges dokumentumot csatolt, többek között annak a bizonyítványnak a másolatát is, amely igazolta, hogy Podkolzina beszéli az állam hivatalos nyelvét, a lettet. Ezt az igazolást az erre feljogosított bizottság adta ki, amely közigazgatási szervként az igazságügyi tárcának van alárendelve. Egy héttel később az országos nyelvi központ ellenőre kereste fel a kérelmezőt a munkahelyén, ellenőrizendő, hogy mennyire tud lettül. Párbeszédet kezdeményezett vele, kérdéseket tett fel neki, többek közt azt, miért épp a Nemzeti Harmónia Párt listáján indul. A kérelmező rendkívül izgatott lett, és a vizsgát a maga részéről befejezettnek nyilvánította.
A vizsgáló jelentése alapján az illetékes szerv törölte Podkolzina nevét a választási listáról. A Nemzeti Harmónia Párt a fenti döntés megsemmisítését kérte a bíróságtól, amelyet elutasítottak azon az alapon, hogy a hivatalos nyelv tudását igazoló bizonyítvánnyal kell rendelkeznie az országgyűlési választáson induló jelölteknek. A későbbiekben az ítélet ellen benyújtott fellebbezést is elutasították.
A kérelmező panasza szerint azzal, hogy nevét törölték az országgyűlési választások jelöltjeinek listájáról arra hivatkozva, hogy nem megfelelő szinten beszéli a lett nyelvet, megsértették az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkében garantált jogát a választásokon jelöltként való részvételhez.
A határozat.[20] A bíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a nyelvi cenzus alkalmazása összhangban van-e az Emberi jogok európai egyezményével. Arra a megállapításra jutott, hogy a lett alkotmányos struktúra optimális működésének biztosítása a célja annak a törvénynek, amely szerint a nemzeti nyelv megfelelő ismeretére szükség van a képviselők esetében. Az ilyen követelmények tehát törvényes célt szolgálnak. Ugyanakkor a bíróság azt is vizsgálta, hogy az az intézkedés, amellyel a kérelmező nevét törölték a jelöltlistáról, megfelelő volt-e a törvényes cél elérése érdekében. A strasbourgi szerv rámutatott arra, hogy a kérelmezőnek volt nyelvi bizonyítványa, azt egy erre feljogosított hatóság megfelelő formában, vizsga alapján állította ki. A bizottság előre meghatározott, ob-
- 184/185 -
jektíven körülírt értékelési szempontok alapján döntött, szabályait pontosan meghatározta. Bár ezt nem vitatták a lett hatóságok, a későbbiekben mégis újabb vizsga letételére kötelezték a kérelmezőt, egyébként más jelöltekkel együtt. Ennek értékelését viszont csak egyetlen hivatalnok mérlegelésére bízták. Ezt a fajta diszkrecionális jogkört azonban túlzott mértékűnek találta a bíróság, és külön meglepetését fejezte ki amiatt, hogy a bizottság tagja a beszámoltatás keretében a kérelmező politikai szimpátiájának hátteréről érdeklődött. Mindezt mérlegelve úgy határozott, hogy objektív garanciák hiányában a kérelmezővel kapcsolatban lefolytatott eljárás nincs összhangban a tisztességes és a jogbiztonságnak megfelelő azon eljárási követelményekkel, amelyek alapján a választhatóságot meg lehet határozni. Ezt a következtetést azért is vonta le a bíróság, mert a kérelmező felülvizsgálati kérelmének elbírálásakor a Rigai Megyei Bíróság csak a vitatott érvényű második "vizsga" kapcsán kiállított dokumentumot vette figyelembe, és azt mint megdönthetetlen bizonyítékot tekintette irányadónak. Ezt is tekintetbe véve döntött úgy a bíróság, hogy megsértették az első kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkét.
Az ügy körülményei. A kérelmezők, Selim Sadak és tizenkét társa a Demokrata Párt képviselőiként a Nagy Török Nemzetgyűlés tagjai voltak. Néhány nappal azt követően, hogy a párt 1993-ban megalakult, az államügyész a feloszlatását kérte elrendelni arra hivatkozva, hogy megsértették az alkotmányos szabályokat, amikor néhány tag és a korábbi elnök olyan kijelentéseket tett, amelyek alkalmasak voltak az állam és a nemzet egységének megbontására. 1994-ben a kérelmezők közül a mentelmi joggal nem rendelkezőket letartóztatták, és az Alkotmánybíróság még abban az évben elrendelte a párt feloszlatását és a képviselők mandátumának megszüntetését. Néhányan - félve a vádemeléstől - a tengeren túlra távoztak, Sadak úr viszont önként alávetette magát a rendőrségi őrizetnek. Szeparatizmussal vádolták őket, arra alapozva ezt, hogy ilyen jellegű propagandát folytattak, fegyveres csoportok segítésére hívtak fel.
A határozat.[22] A bíróság a szabad választásokhoz való jog megsértése kapcsán vizsgálta a kérelmet. Döntésében hangsúlyozta, hogy ez a jog a jól működő politikai demokrácia jellemzője, és kiemelkedő szerepe van az egyezmény rendszerében. A bíróság utalt arra, hogy a kérelmezőket automatikusan fosztották meg képviselői mandátumuktól azt követően, hogy az Alkotmánybíróság feloszlatta a pártot, és mindezt olyan megjegyzések miatt, amelyeket a korábbi pártelnök tett külföldön, illetve egy olyan írásos dokumentum miatt, amelyet a párt központi bizottsága készített. A bíróság szerint azok az intézkedések, amelyek azonnali hatállyal a szervezet végleges feloszlatását eredményezték, valamint a párttagok mandátumgyakorlását és a politikai életben való részvételét tiltották meg, kiemelkedően súlyos és aránytalan büntetések. Az intézkedés nem volt összeegyeztethető a választásokon jelöltként való részvétel és az országgyűlési tisztségviseléséhez való jog lényegével. Azt is kimondta a bíróság, hogy megsértették a kérelmezőket megválasztó szavazók szabad választási jogát akkor, amikor parlamenti pártot helyeztek "jogon kívül", illetve parlamenti képviselőket fosztottak meg képviselői mandátumuktól.
Kommentár. Külön figyelmet érdemel az a gondolatmenet, amely szerint a török hatóságok magatartása közvetve a polgárok szabad választáshoz való jogát korlátozza, amikor a párt egy tisztségviselőjének magatartása miatt egy egész szervezetet büntet, illetve olyanokat foszt meg mandátumuktól, akik a jogellenesnek minősített tevékenységben nem vettek részt. A bíróság ezzel tulajdonképpen a kollektív büntetés jogellenességéről hozott irányadó határozatot. ■
JEGYZETEK
[1] 46221/99. számú kérelem.
[2] 2003. március 12-i ítélet.
[3] 44647/98. számú kérelem.
[4] 2003. január 28-i ítélet.
[5] 40153/98. és 40160/98. számú kérelem.
[6] 2003. február 13-i ítélet.
[7] 51772/99. számú kérelem.
[8] 2003. február 25-i ítélet.
[9] 27215/95. és 36194/97. számú kérelem.
[10] 2003. március 4-i ítélet.
[11] 33400/96. számú kérelem.
[12] 2003. július 15-i ítélet.
[13] 44179/98. számú kérelem.
[14] 2003. június 10-i ítélet.
[15] 20652/92. számú kérelem.
[16] 2003. február 20-i ítélet.
[17] 41340/98, 41342/98, 41343/98, 41344/98. számú kérelem.
[18] 2003. február 13-i ítélet.
[19] 46044/99. számú kérelem.
[20] 2002. április 9-i ítélet.
[21] 25144/94. és 26149/95. számú kérelem.
[22] 2002. június 27-i ítélet.
Visszaugrás
