A tanulmány a magyar Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) különvéleményekkel kapcsolatos gyakorlatát mutatja be és elemzi, a szerző által gyűjtött kvantitatív és kvalitatív adatok alapján.[1] Az elemzés az AB történetének első két évtizedére korlátozódik, vagyis nem veszi figyelembe a 2010 utáni adatokat. Ennek oka, hogy a 2010-es alkotmánymódosításnak köszönhetően az azt megelőző és követő időszak gyakorlata közé éles vonal húzható.
Több jelentős változás jellemzi a 2011-es évvel kezdődő időszakot, amelyek átalakították az AB összetételét, ezért az külön elemzést igényelne. Az egyik 2010-es alkotmánymódosítás gyakorlatilag lehetővé tette a kormánytöbbség számára, hogy egyoldalúan jelöljön új alkotmánybírákat.[2] Míg 2010 júniusáig az alkotmánybírákat jelölő parlamenti bizottságban minden parlamenti pártot egy-egy képviselő képviselt,[3] ezután az lett a szabály, hogy a bizottság összetételének tükröznie kell a pártok parlamenti mandátumarányát.[4] 2011 júniusában aztán újabb alkotmánymódosításra került sor. Ekkor az alkotmánybírák száma emelkedett 11-ről 15-re, amely lehetővé tette a kétharmados kormánypárti többség számára, hogy az új jelölési procedúrát követve négy új alkotmánybírót válasszon meg.[5] Ezek a 2011-es reformok, valamint további, az új Alaptörvény által 2012. január 1-jei hatállyal bevezetett lényeges változások, amelyek az AB összetételét és hatásköreit érintették,[6] a 2011 utáni időszak önálló elemzését indokolják.[7]
Az első két évtizedben azonban az AB felépítésében és hatásköreiben nem volt jelentős változás. Ebben az időszakban az alkotmánybírák hivatali ideje kilenc év volt, így két évtized valamivel több mint két alkotmánybírói megbízási ciklust fed le. Míg az első kilenc évben az AB összetételét relatív stabilitás jellemezte,[8] a második kilenc évben valamivel több változás történt. Bár akkoriban a testületnek csak 11 tagja volt, a második időszakban összesen 17 különböző bíró fordult meg az AB-n. Az első kilenc évben továbbá meghatározó szerepet játszott a testület első elnöke, Sólyom László, akinek az egyénisége rányomta bélyegét az AB által kialakított gyakorlatra. Ami a különvéleményeket illeti például, Sólyom László célkitűzése minél több egyhangú döntés meghozatala volt,[9] és ennek eredménye meglátszik a statisztikai adatokban. Nyilvánvaló a különbség a különvélemények számában az első és a második évtized között.
Az első és a második évtized közötti különbség azzal is magyarázható továbbá, hogy az első években a magyar AB-nak számos, rendszerváltással kapcsolatos kérdésre kellett válaszolnia, és ezáltal vezető szerepet töltött be a demokratikus átmenetben. Ebben az időszakban az AB-nek két fontos kihívással kellett szembenéznie: egyrészt meg kellett találnia a helyét és szerepét a közszférában, és pontosítania saját hatásköreit,
- 24/25 -
amely bizonyos esetekben azok szűkítését, más esetekben azok bővítését jelentette; másrészt több nehéz, a rendszerváltással kapcsolatos alkotmányjogi kérdést kellett megválaszolnia. Németországgal ellentétben a magyar alkotmánybíráskodásban a különvélemények az AB-val együtt születtek és "nőttek fel". A korai, formatív időszakban a különvélemények gyakorlata még képlékeny volt, és csak pár év elteltével konszolidálódott. Az első években az alkotmánybírák többsége ellenezte a határozatot élesen bíráló különvéleményeket. Következésképpen a testület egy belső szabályzatban leszögezte, hogy a teljes ülésnek a többségi határozat tervezetével egyidejűleg a különvéleményeket is meg kell vitatnia.[10] Továbbá, az első két évben volt egy olyan tendencia, hogy az egymással egy véleményen lévő bírák közösen írtak különvéleményt. Így a magyar AB történetének első különvéleményeinek többsége több alkotmánybíró együttes munkája volt, és az egymás véleményéhez való egyszerű csatlakozás csak később vált bevált gyakorlattá az alkotmánybírák körében.[11]
A magyar gyakorlatban a nyilvánosság csak akkor szerez tudomást az alkotmánybírák között felmerült nézeteltérésről, ha az eltérő nézetet valló bíró megírja a véleményét. A különvélemény megírása tehát nem kötelesség, hanem lehetőség,[12] és a testületi ülésen történő szavazás eredményét az AB nem hozza nyilvánosságra. A határozatot a döntés meghozatalában részt vevő összes alkotmánybíró aláírja, azok is, akik azzal nem, vagy nem teljes mértékben értenek egyet. Ez a szabály a kontinentális civil law jogrendszerek tipikus attitűdjének hozadéka, amely lojalitást követel meg a bíráktól a bírósággal mint intézménnyel szemben. Csak abban az esetben lehetünk biztosak tehát a szavazás kimenetele felől, ha a határozatot a lehető legszűkebb többséggel fogadta el a testület, és minden kisebbségben maradt bíró kifejtette írásban a véleményét.[13]
Ezen túl további bonyolító tényezők is fennállnak. Meglehetősen gyakori, hogy a különvéleményt író bíró valójában csak részben bírálja a többségi határozatot, mivel számos esetben az AB több alkotmányjogi kérdést is megválaszol egy ügy keretében. Az AB gyakran bírál el több kérelmet együttesen, egy eljárásban, de egy és ugyanazon kérelem is felhozhat több alkotmányossági kérdést. Így amikor azt vizsgáljuk, hogy milyen mértékben oszlott meg az alkotmánybírák véleménye, nem feltétlen a különvélemények abszolút száma az irányadó. Előfordul ugyanis, hogy a különvélemények a többségi határozat más-más pontjával nem értenek egyet. Ez volt a helyzet például a 44/2004. számú ügyben, amelyben az AB a rendőrségről szóló törvény alkotmányosságát vizsgálta.[14] Ebben az esetben három különvéleményt csatolt a határozathoz összesen öt alkotmánybíró, amely látszólag 6-5 arányban hozott döntésre utal. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük ezeket a különvéleményeket, láthatjuk, hogy a többségi határozat más-más pontját bírálják.[15]
Mindazonáltal voltak olyan esetek is, amelyekben a testület egyértelműen szűk többséggel hozta meg a döntését. Így például 6-5 arányú döntéssel hagyta helyben az AB a sorkatonai szolgálat megszüntetésére irányuló népszavazási kezdeményezést 2001-ben,[16] és 1994-ben, amikor a testület átmenetileg kilenc taggal működött, 5-4 arányban utasította el azt a kérelmet, amely a bírósági végrehajtásról szóló törvényerejű rendelet azon szakaszának megsemmisítésére irányult, amely lehetővé tette, hogy a bíróság kötelezzen egy munkáltatót a gyermeket megillető tartásdíjnak a munkavállaló fizetéséből történő levonására.[17] Az AB 5-4 arányban döntött akkor is, amikor a parlamenti képviselői megbízásnak a polgármesteri tisztséggel való összeférhetetlenségét eltörlő szabály alkotmányosságát vizsgálta.[18]
Relatív többségű határozatokra is van példa a magyar AB gyakorlatában. Az ún. plurality opinion, ahogy azt az amerikai jogirodalomban nevezik,[19] olyan döntés, amelynek csak a rendelkező részét támogatja a testület többsége, az indokolását nem. Ennek egyik kiemelkedő példája a 25/2004. számú határozat, amelyben az AB egy, az OVB által hitelesített, az Országgyűlés létszámának csökkentésére irányuló népszavazási kezdeményezéssel szemben benyújtott kifogásról döntött.[20] A határozat két párhuzamos véleményt és egy különvéleményt tartalmazott. Összesen kilenc alkotmánybíró vett részt a döntés meghozatalában, és közülük öten nem értettek egyet a többségi indokolással,[21] amelyet így összesen csak négy bíró támogatott. Óvatosnak kell azonban lennünk, mielőtt rányomnánk egy határozatra a relatív többségű döntés bélyegét, ugyanis a párhuzamos indokolások gyakran nem azért íródnak, hogy alternatív indokolással szolgáljanak, hanem céljuk csupán a többségi határozat kiegészítése vagy megmagyarázása.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
