Az Alaptörvény hatálybalépése óta az Alkotmánybíróság kettős nyomás alatt van: egyrészt a megváltozott normaszöveget kell érvényre juttatnia, miközben köti a korábbi gyakorlatában kidolgozott dogmatika. Ebben a helyzetben joggal merül fel a kérdés, hogy az Alaptörvény mennyiben eredményezi a korábbi gyakorlat megváltozását, milyen irányba orientálja az Alkotmánybíróságot, és mindez hogyan hat ki az alapjogok védelmi szintjére. A következőkben amellett érvelek, hogy az alapjogok - az alapjogi katalógus hasonlósága ellenére - egy merőben eltérő szövegösszefüggésbe kerültek. Ez a kontextus pedig számos olyan rendelkezésből áll, amely potenciális veszélyt jelent az alapjogok eddig elért garanciáira. Az Alaptörvény ezen szabályainak vizsgálata során abból a feltevésből indultam ki, hogy a jog argumentatív praxis. Tehát az Alkotmánybíróságnak meggyőzően kell érvelnie amellett, hogy a normaszöveg alapján a lehető leghelyesebb döntést hozta meg. Az pedig, hogy a szövegből kiindulva mi számít a leghelyesebb döntésnek és melyik a legmeggyőzőbb érvelés, a testület mindenkori többségén múlik. Ezért bár rendkívül fontos, hogy bízzunk az Alaptörvény jóhiszemű olvasatán alapuló gyakorlatban, de az alkotmányosság és az alapjogok védelme biztosítékokat kíván. Tekintettel arra, hogy ilyen garanciákat az Alaptörvény nem tartalmaz, az Alkotmánybíróságra hárul a kötelesség, hogy ezeknek a vitatott rendelkezéseknek minél előbb tisztázza az ítélkezésére gyakorolt hatását és az alapjogok védelmi szintjének megtartása érdekében azok konszolidált értelmezését adja.
A modern alkotmányos demokráciákban már evidenciaként kezeljük az alapjogok állam általi elismerését és érvényesülését. Mégis ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mire terjednek ki az ember alapvető jogai, el kell ismernünk, hogy azoknak nincsen eleve adott és állandó, mindenki számára megismerhető tartalma. Az egyes alkotmányok sem adnak valós többletet a kérdés megválaszolásához, hiszen az alapjogi katalógusok megszövegezése általában rendkívül absztrakt. Ezért az, hogy mi tartozik az egyes alapjogok védelmi körébe, valójában az alkotmányt alkalmazó szervek gyakorlatából ismerhető meg. Ezek közül is kiemelkedő jelentősége van annak a testületnek, amely az alkotmány végső értelmezési monopóliumával rendelkezik.
Az Alkotmánybíróság jellegadó sajátossága, hogy jogi normák alkotmányos felülvizsgálatát végzi.[2] E tevékenysége során a testület nemcsak alkalmazza, de határozataival konstruktív módon alakítja is az alkotmányos normaszöveg jelentését. Egyrészt pontosítja az alapjogok jelentéstartalmát akkor, amikor egy alkotmányon kívüli norma alkotmányosságáról határoz. Ilyenkor az alapjogok bizonyos értelmezését kizárja az alkotmányos keretek közül, míg pozitív döntés esetén beemeli azokat az alapjogok alkotmányosan elfogadható értelmezési tartományába. Másrészt a testület köteles a döntéseit megindokolni. Az indokolás egy jogi érvelés, amely hidat teremt a döntés és az értelmezés kiindulópontját jelentő normaszöveg között. Funkciója pedig annak igazolása, hogy a testület valóban az alkotmány alapján hozta meg döntését. A jogi érvelés magában foglalja a felhívott alkotmányos rendelkezések értelmezését, amely során a testület rendszerint az adott ügyön túlmutató, elvi élű megállapításokat tesz (vagy azokat megismétli). Ezek következetes alkalmazásával az Alkotmánybíróság gyakorlatilag kiegészíti az alkotmány szövegét, ezáltal pontosítja az egyes alapjogok tartalmát.
A testület ítélkezésével szemben természetes követelmény az objektivitásra és a következetességre törekvés. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a döntések a bírák mindenkori többségének konszenzusát fejezik ki, és a többségi indokolás is ennek megfelelően a tagok által leginkább meggyőzőnek, elfogadhatónak ítélt jogi érvelést tartalmazza. A jog argumentatív természetéből következik, hogy nincs olyan univerzális eljárás, amelynek segítségével minden jogkérdésre azonos választ lehetne adni, vagy amellyel az alapjogi rendelkezések objektív értelme feltárható lenne.[3] A jogi érvelés szerepe nem abszolút igazságok demonstrálása, hanem olyan érvrendszerek kialakítása, amelyek képesek másokat meggyőzni a döntés helyességéről.[4] Az Alkotmánybíróság döntésének kialakítása és annak indokolása során nagy szabadságot élvez, amelynek eredményeképpen saját értelmezését teszi joganyaggá. "Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre van felhatalmazása: hogy ti. az Alkotmány fenntartása érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse."[5] A testület szabadsága természetesen nem jelent korlátlan hatalmat vagy felhatalmazást az önkényes ítélkezésre. Mindössze azt kell belátnunk, hogy a bírói gondolkodás folyamata, amely során eljut a döntéshez, különbözik az érvelés folyamatától.[6] Jogi szemszögből a döntéshozatali eljárás sosem ismerhető meg teljesen,[7] ezért reálisan csak a döntés indokolásával szemben támaszthatunk olyan követelményeket, amelyekre támaszkodva szakmai
54/55
szempontból értékelni lehet az ítélkezés objektivitását és következetességét.
Az alkotmánybíráskodást - többek között a következő - két alapvető követelmény szorítja korlátok közé: az alkotmányhoz kötöttség,[8] valamint a koherencia elve.[9]
A testület cselekvési maximája az alkotmány érvényre juttatása. Ennek megfelelően minden döntését vissza kell vezetnie az alkotmányos normaszövegre. Az alapjogi tárgyú ítéletek esetében ez azt jelenti, hogy meg kell jelölnie azt az alapjogi deklarációt, amire alapította a döntését. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az egyes alapjogokat részletező rendelkezések nem szakíthatók ki az őket körülvevő szövegkörnyezetből, hiszen az alkotmány mint egész képez egy koherens rendszert. Ezért amikor az egyes alapjogok értelmét, jelentését kutatjuk, azokat együtt kell olvasni, össze kell vetni más rendelkezésekkel, így az alkotmányban megjelenő alapelvekkel és az alkotmányos értékrenddel. Ez utóbbiak ugyanúgy normatív erővel bírnak[10] és alapvetően befolyásolhatják, hogy milyen értelmet tulajdonítunk az alapjogoknak.[11] Leszögezhető tehát, hogy alapjogi tárgyú ügyek esetében mindig fel kell hívni egy alapjogot, de a döntés igazolási alapja végső soron az alkotmány egésze. A normaszöveg többféleképpen korlátozza a testületet. Egyrészt kijelöli az értelmezés határait, hiszen minél inkább meghatározott egy rendelkezés nyelvtanilag, annál kevesebb mozgástere marad az értelmezőnek. Másrészt az alkotmányos rendelkezések meggyőző erőt is kölcsönöznek a jogi érvelésnek, hiszen a normaszöveg autoritása erősíti az indokolást.[12]
A másik, a jogbiztonság elvéből fakadó követelmény, hogy a testület gyakorlata lehetőleg minél koherensebb legyen. Az egyes határozatokban megjelenő elvi élű megállapítások következetes alkalmazása képes biztosítani az ítélkezés kiszámíthatóságát és az alapjogok tartalmának megszilárdulását.
Mindkét követelmény egyszerre nehezedik az Alkotmánybíróságra, de ez közel sem jelenti azt, hogy azonos súlyúak lennének. Az alkotmányhoz kötöttség erősebb korlátot jelent a testület számára. Ez egyrészt a normaszöveg autoritásából ered, jelesül, hogy az Alkotmánybíróság is az alkotmánynak alávetett szerv, és legfőbb feladata annak védelme, érvényre juttatása. Másrészt - bár a testület rendelkezik az alkotmány végső értelmezési monopóliumával - a saját gyakorlatát képes megváltoztatni, de a norma szövegszerű módosítására csak az alkotmányozó vagy az alkotmánymódosító hatalom jogosult. Ebből egyenesen következik, hogy egy megváltozott alkotmányos normaszöveg potenciálisan maga után vonja a korábbi gyakorlat felülvizsgálatát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
