Eredetileg a nemzetközi humanitárius jog normái csak nemzetközi fegyveres konfliktusokra vonatkoztak, mivel az államok a területükön zajló polgárháborúkat, felkeléséket, azok leverését és az e csoportokkal szemben történő fellépés módját belügyüknek tekintették. A szuverenitás eredeti, abszolútnak tekinthető terjedelme szűkülésének tendenciája a nemzetközi humanitárius jog területén is egyértelműen kimutatható: míg az 1860-as évek közepéig az államok a nemzetközi fegyveres konfliktusaik során sem engedtek beleszólást a háborúzás módjába, addig a hágai (1899, 1907) majd pedig genfi jog megjelenésével ez a helyzet egyértelműen megváltozott. Az 1949-es Genfi egyezmények közös 3. cikke pedig egy paradigmaváltás kezdetét is jelezte: ahogy elfogadásra került a nemzetközi fegyveres konfliktusokat átfogó módon szabályozó négy genfi egyezmény, megjelent a nem nemzetközi fegyveres konfliktusokat szabályozni célzó első nemzetközi jogi norma, amelyet "miniegyezménynek" is szoktak nevezni,[1] mivel egy rendelkezésbe sűríti a genfi egyezmények legfontosabb alapnormáit, amelyek nem nemzetközi fegyveres konfliktusokra is irányadóak.[2] Az igazi áttörést az 1949-es genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló II. jegyzőkönyv, valamint a nemzetközi szokásjog ez irányú fejlődése jelentette.[3]
A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és nemzetközi, valamint nem nemzetközi fegyveres konfliktusokra való alkalmazhatósága kiemelten fontos kérdéssé tette annak eldöntését, hogy mikortól (és meddig) beszélhetünk fegyveres konfliktusról, és azon belül is nemzetközi és/vagy nem nemzetközi fegyveres konfliktusról. Azaz a fegyveres konfliktusok kirobbanásának és azok klasszifikációjának kérdése a nemzetközi humanitárius jog egyik legfontosabb és egyben legösszetettebb és legvitatottabb kérdéskörévé vált.[4] A nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres konfliktusok elhatárolásának kérdése az egyik legfontosabb és egyben legösszetettebb, legvitatottabb kérdése a nemzetközi humanitárius jognak. A kérdés eldöntésének nem kisebb a tétje, mint annak meghatározása, hogy mely humanitárius jogi normák alkalmazandók a konfliktusra és így a felekre és ennek következtében mely normák megsértése miatt kiket lehet büntető jogi felelősségre vonni.
A konfliktusminősítés első lépésében tisztázni kell, van-e fegyveres konfliktus. Ha igen, második lépésben meg kell vizsgálni, hogy nemzetközi-e a fegyveres konfliktus. Ha a válasz erre nem, akkor nem nemzetközi fegyveres konfliktusról van szó.[5] A humanitárius jog megfelelő rezsimjének alkalmazásához ezért elengedhetetlen a fegyveres konfliktus általános fogalmának tisztázása, majd pedig a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres konfliktusok egymástól történő elhatárolása, amelyben a betudás kérdése fontos szerepet tölt be.
A nemzetközi humanitárius jog fejlődésesének egyik legfontosabb eleme a háború koncepciójának felváltása a fegyveres konfliktus fogalmával és egyben a formális hadüzenet vagy a hadiállapot fennállta elismerése jelentőségének megszüntetése a nemzetközi humanitárius jog alkalmazhatósága feltételeként. A hadviselő felek értékítélete helyére lépő tényleges fegyveres összeütközés tényét, de facto helyzetét azonban ettől függetlenül, illetve erre tekintettel is definiálni kellett, amelyre azonban a genfi egyezményekben nem került sor. Mivel a modern humanitárius jog szándékosan cserélte le a háború fogalmát a fegyveres konfliktus fogalmával, Pictet arra a következtetésre jut kommentárjában, hogy bármely alacsony szintű fegyveres ellenségeskedés fegyveres összeütközésnek minősül a genfi egyezmények közös 2. cikke értelmében.[6] Abban, hogy van-e de minimis szabály, a szakirodalom azonban nem egységes,[7] így a többségi véleménnyel szemben[8] akad olyan nézet is, amely szerint a korlátozott idejű és elhatárolt konfliktus nem minősül fegyveres konfliktusnak.[9]
A Jugoszláviai Nemzetközi Büntető-törvényszék (ICTY) a Tadic-ügyben mára általánosan elfogadott módon határozta meg a fegyveres konfliktus fogalmát: "an armed conflict exists whenever there is a resort to armed force between States or protracted armed violence between governmental authorities and organized armed groups or between such groups within a State".[10] A Tadic-defínícióból az is következik, hogy szemben a nemzetközi fegyveres konfliktusokkal, a nem nemzetközi fegyveres konfliktushoz "elhúzódó fegyveres erőszakra" van szükség a kormányzati hatóságok és szervezett fegyveres csoportok, vagy csupán szervezett fegyveres csoportok között.[11] Akár Pictet-vel értünk egyet, akár másokkal, az világos, hogy a nemzetközi fegyveres
- 29/30 -
konfliktus elérésének szintje alacsonyabb, mint a nem nemzetközi fegyveres konfliktusé.[12] Bár ez a különbségtétel első hallásra paradoxnak tűnhet, de korántsem az, mivel a fegyveres erőszak intenzitása, elhúzódó jellege és a részt vevő fegyveresek szervezett volta azok az általánosan elfogadott kritériumok,[13] amelyek elhatárolják a nem nemzetközi fegyveres konfliktusokat a belső lázongásoktól és összecsapásoktól.[14]
A konfliktusminősítésnél abban az esetben nincs nehézség, amikor két állam hagyományos fegyveres erői között zajlik a fegyveres konfliktus,[15] de abban az esetben, amikor egy vagy több állam nem reguláris fegyveres erőivel "vesz részt" az ellenségeskedésben, a helyzet jóval bonyolultabbá válik. Ebben az esetben ugyanis szükségessé válik annak megállapítása, hogy az irreguláris csoportok betudhatók-e az államnak, ezzel nemzetközivé téve a konfliktust. A fegyveres konfliktusok jellegének vizsgálatakor a Nemzetközi Bíróság által államfelelősségi kontextusban használt effective control (hatékony ellenőrzés) és a jugoszláviai törvényszék által javasolt overall control (átfogó ellenőrzés) tesztje tartalmukat és intenzitásukat, mind pedig funkciójukat, szerepüket tekintve is kibékíthetetlennek tűnő konfliktusba kerültek egymással.
Minden ok megvolt arra, hogy e két teszt és a mögöttük álló két bírói fórum vitája véget érjen, miután az ENSZ közgyűlése elfogadta a Nemzetközi Jogi Bizottság (ILC) államfelelősség-koncepcióját.[16] Az ARSIWA kommentárjában az ILC nyíltan kritizálta az ICTY-t az átfogó ellenőrzés tesztjének nem megfelelő alkalmazása miatt.[17] A Nemzetközi Bíróság a népirtás megelőzéséről és megtorlásáról szóló egyezmény alkalmazhatóságának ügyében megerősítette továbbá, hogy a hatékony ellenőrzés mércéjét tartja irányadónak az ARSIWA 8. cikkének alkalmazása során.[18]
Mindezek ellenére az átfogó ellenőrzés tesztjének alkalmazása a szakirodalomban és a gyakorlatban egyaránt tovább terjedt. A szakirodalom egy része a Nemzetközi Bíróság dogmatikailag helyes döntése ellenére továbbra is védelmébe vette az ICTY által feltalált koncepciót és a legkülönbözőbb területekre alkalmazta, mint államfelelősség,[19] konfliktusminősítés[20] vagy jus ad bellum,[21] ezzel összemosva a két teszt közötti amúgy is halvány választóvonalat. 2007-ben a Nemzetközi Büntetőbíróság (Trial Chamber I) a Prosecutor v. Thomas Lubanga Dyilo ügyben[22] az átfogó ellenőrzés tesztjét alkalmazta a Kongói Demokratikus Köztársaság (DRC) területén kialakult helyzetre anélkül, hogy akár csak utalt volna a teszt körül kialakult bizonytalanságra.[23] 2014-ben a Nemzetközi Büntetőbíróság (Trial Chamber II) a Katanga-ügyben megerősítette az általános ellenőrzés tesztje alkalmazhatóságát, szintén a DRC-ben kialakult helyzet tekintetében.[24] Figyelemre méltó azonban Van den Wyngaert bíró különvéleménye, amelyben külön felhívja a figyelmet arra, hogy mivel az átfogó ellenőrzés tesztjének az államfelelősség joga nem szolgálhat alapul a Nemzetközi Bíróság döntése értelmében, ezért azt más módon meg kell alapozni ahhoz, hogy alkalmazni lehessen.[25]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
