https://doi.org/10.26521/profuturo/2022/2/12394
A tanulmány a beneficium novorum jogintézményének történeti fejlődését vizsgálja a 19-20. században. E jogintézmény a peres felek azon jogát jelenti, hogy a másodfokú eljárásban olyan előadást is megtehetnek, amelyet az elsőfokú eljárásban még nem tettek meg. Az 1911. évi I. törvénycikk (az első magyar polgári perrendtartás) erre a római jogi appellatiót alapul véve még korlátlanul lehetőséget adott, az 1930. évi XXXIV. törvénycikk azonban időben korlátozta az előterjesztési lehetőséget az eshetőségi elv érvényre juttatásával. A tanulmány gyakorlati megközelítést alkalmaz, levéltári forrásokon és a felsőbírósági joggyakorlaton keresztül vizsgálja a kérdést. Igazolja, hogy az eshetőségi elv fellebbezési eljárásban való alkalmazása sikeres jogalkotói lépés volt, amely azok rövidülését vonta maga után.
Kulcsszavak: beneficium novorum, eshetőségi elv, fellebbezés, polgári perrendtartás, 1911:I. tc.
The study examines the historical development of the beneficium novorum in the 19[th] and 20[th] century. This legal institution means the right of the parties to make such submissions that had not been made in first instance proceedings. Act I of 1911 (the first Hungarian code of civil procedure) made it possible without any boundaries based on the appellatio of Roman law. Act 1930 of XXXIV, however, restricted the freedom of submission in time with the enforcement of the principle of contingent cumulation. The study has a practical approach since it examines the question through archive sources and high court decisions. It argues that the application of the principle of contingent cumulation in the appeal proceedings was a successful legislative move which led to their shortening.
Keywords: beneficium novorum, principle of contingent cumulation, appeal, code of civil procedure, Act I of 1911
- 28/29 -
Zlinszky Imre szerint a magyar törvénykezési állapotokat áttekintve "két[...] figyelembe veendő momentumot fogunk tapasztalni: a véghetlen perlekedést viszketeget, és a jogorvoslatok igénybe vételét a meddig csak lehetséges".[1] A perorvoslatokra vonatkozó szabályrendszer tehát ugyanolyan neuralgikus része a polgári pernek, mint az elsőfokú eljárás.
A magyar polgári perrendi szabályozás az 1911. évi I. törvénycikk (Pp.) hatálybalépésével nemcsak járásbírósági, hanem törvényszéki szinten is átállt a szóbeliségen és közvetlenségen alapuló pervitelre. Ennek egyik legfőbb hozadéka az volt, hogy a törvény a szóbeli tárgyalás egységességének elvére (221. § 1. mondat) épült, amely nem jelentett mást, mint hogy a Pp. - az osztrák és német szabályozással egyezően - megtagadta az eshetőségi elvet.[2] Ez természetesen nem azt eredményezte, hogy a törvény egyáltalán nem alkalmazta az eventualitást, hanem azt, hogy mint főszabályt ejtette, és megmaradtak kivételes esetek (pl. pergátló kifogások előadása),[3] amelyek vonatkozásában továbbra is érvényesült. Mielőtt röviden megvilágítanám az eshetőségi elvet, szükséges néhány gondolat erejéig kitérni arra, hogy a tanulmány szempontjából ennek miért van jelentősége.
A tanulmány központi jogintézménye a beneficium novorum, amely alatt a polgári peres eljárásban a félnek azon jogát értjük, hogy a fellebbezési eljárásban olyan jogokat is érvényesíthet és olyan tényállításokat és bizonyítékokat is felhozhat, amelyeket az elsőfokú bírósági eljárásban nem tett meg.[4] A tanulmány azt a kérdéskört vizsgálja, hogy ez milyen feltételekkel és keretek között volt lehetséges: teszi ezt először a Pp. (és a sommás eljárás) eredeti felfogása alapján, majd pedig azon változásokat figyelembe véve, amelyeket a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikk (Te.) - amelynek elfogadásával az eshetőségi elv a fellebbezési eljárásban is szerephez jutott - a perek menetében eredményezett. Zlinszky Imre szerint a témakör "a jogorvoslatoknak a jogreform szempontjából egyik legérdekesebb s nem kevésbé vitás" kérdése,[5] amelyet a polgári perjog történetében a különböző perjogi rezsimek eltérően ítéltek meg.[6] A 19. század végéig a magyar perjog egyébként nem ismerte a beneficium novorumot,[7] azt a sommás
- 29/30 -
eljárás (1893. évi XVIII. törvénycikk - Se.) honosította meg Magyarországon, ezért ha a perjogi kodifikáció során a jogalkotó úgy döntött volna, hogy azt nem engedi meg, az akkori viszonyainkhoz képest nem jelentett volna visszalépést.[8]
Fontos kiemelni, hogy fellebbezés alatt a törvény csak az ítéletek elleni fellebbvitelt értette; végzések esetén a felfolyamodás állt rendelkezésre, amely kevesebb eljárási garanciával járó fellebbviteli perorvoslat volt.[9] Éppen ezért mondhatjuk, hogy a fellebbezés volt a legfőbb fellebbviteli perorvoslat.[10]
A tanulmány a fellebbezési eljárást elsődlegesen a joggyakorlat alapján mutatja be. E vonatkozásban két fontos dátumot szükséges rögzíteni: 1915. január 1-jét, amikor a Pp., valamint 1931. január 1-jét, amikor a Te. hatályba lépett. Tekintettel arra, hogy az eljárásjogi szabályok érvényesülésének vizsgálatához a legtöbb esetben nem elegendő az ítélet, hanem szükséges maga a peranyag (pertest) is, így a kutatás során olyan forrásokat vettem alapul, amelyek erre lehetőséget adnak. A tanulmány ebből fakadóan a Pestvidéki kir. törvényszék 1916[11] és 1920 közötti, valamint a Pécsi kir. törvényszék 1931 és 1935 közötti joggyakorlatát veszi alapul. Tekintettel arra, hogy a Te.-t a hatálybalépésekor folyamatban lévő perekben is alkalmazni kellett,[12] a szabályoknak azonnal hatályosulniuk kellett a peres eljárásokban. A tanulmányban továbbá megjelennek a korábbi kutatások során gyűjtött, a Szegedi kir. ítélőtábla joggyakorlatát tartalmazó anyagok is.[13]
A levéltári forrásokon felül a tanulmányban megjelennek a felsőbírósági döntések is.[14] Kiemelendő továbbá, hogy a hivatkozott döntvények jelentős része még az Se. hatálya alatt keletkezett, amely ugyanakkor a vizsgálat szempontjából nem aggályos, hiszen a Pp. eredetileg ugyanarra a koncepcióra épült, mint korábban a sommás eljárás, a szabályok lényegében megegyeztek.[15] A tanulmányban betűjelzést nem tartalmazó jogszabályi hivatkozások minden esetben a Pp.-re utalnak.
- 30/31 -
Korábbi kutatásaim során feltártam az eshetőségi elv dogmatikai alapjait,[16] így arra ehelyütt csak röviden utalok. A jogalkotó a perkoncentrációt az eventualitással úgy kívánta elérni, hogy időben egy meghatározott perszakra vagy periratra szorította az előadásokat, mégpedig azáltal, hogy az adott eljárási szak lezárásával (vagy a perirat benyújtására nyitva álló határidő leteltével) a későbbi előadásokat a perből kizárta. E kizárási (preklúziós) hatás miatt a felek végső soron arra kényszerültek, hogy olyan nyilatkozatokat is megtegyenek, amelyekre csak eshetőleg - in eventum - lesz szükség. Az, hogy a 19. századi perjogi reformtörekvéseket lezáró német, osztrák és magyar perrendek e jogintézményt főszabályként nem alkalmazták, azt jelentette, hogy az elsőfokú eljárásban a felek időben teljesen szabadon terjeszthették elő tényállításaikat és bizonyítékaikat (ezt a fent is említett szóbeli tárgyalás egységessége tette lehetővé, amely épp az eshetőségi elv ellentéte). Ez abból is fakadt, hogy a szóbeli eljárásban az eshetőségi elv a maga teljes merevségében nem vihető keresztül, ezért azt a bírói pervezetéssel helyettesítették.
Az eshetőségi elv fellebbezésre gyakorolt hatására rátérve fontos megemlíteni Schreyer Jakab azon megállapítását, hogy az egyik körülmény, amely a perjog fejlődéstörténetében "a teljes fellebbezést [azaz a tény- és jogkérdésekben való appellatiót] eddigelé indokolta, az esetlegességi elv"[17] volt. Ehhez ehelyütt egy rövid magyarázatot kell hozzáfűznöm.
Szükséges először is rámutatni az új tények előterjesztése, valamint a tény- és jogkérdésekben való fellebbezés közötti különbségre. Az előbbi ugyanis arra a kérdésre ad választ, hogy milyen lehetősége van a félnek a másodfokú bíróság előtt; utóbbi ugyanakkor azt rendezi, hogy az elsőfokú határozatot milyen terjedelemben lehet fellebbezéssel támadni: csak a jogkérdéseket, azaz hogy a bíróság az adott tényekre megfelelően alkalmazta-e a jogot (azaz helyesen szubszumált-e - például: "[a] kir. törvényszéknek az általa megállapitott tényekből a fentiekben vont jogi következtetése azonban helytelen.'),[18] vagy a fellebbezésben azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy a bíróság egyáltalán helyesen állapította meg a vitás ténykörülményeket (például a fellebbező fél azt sérelmezi, hogy az ellenérdekű félnek nem sikerült egy tényt megfelelően igazolnia, amely nyilvánvalóan magában foglalja a bíróság azon tévedését, hogy helytelenül állapította meg a vitás tényeket).[19]
Tekintettel arra, hogy az eshetőségi elv az eljárás egy adott időpontját követően kizárja a tényállítások és bizonyítékok előterjesztését, a perrendek lehetővé tették
- 31/32 -
az abban való fellebbezést, hogy a bíróság helyesen állapította-e meg a vitás tényeket. Mivel azonban a 19. századi kontinentális perjogi reformok következtében a német jogterületen szakítottak az eshetőségi elvvel (és ezzel átálltak a szóbeli tárgyalás egységességére, amely alapján tényállítások és bizonyítékok a tárgyalás berekesztéséig bármikor előterjeszthetők lettek), megjelentek olyan álláspontok, amelyek a tények megfellebbezhetetlenségét vallották, mondván, a feleknek volt elég lehetőségük tisztázni azokat az elsőfokú eljárásban.[20]
Schreyer Jakab a perorvoslatokról szóló alapmunkájában felvázolta a nóvumok fellebbezési eljárásban való előterjeszthetősége kapcsán kialakult két fő - és egymással ellentétes - álláspontot. Az egyik szerint a másodfokon eljáró bíróságnak határozatát ugyanazon peranyagra kell alapítania, mint az elsőfoknak, a másik szerint viszont az anyagi igazságot helyezi előtérbe. Így az előbbi teljes egészében kizárja új tényállítások és bizonyítékok előterjesztését, míg a második engedi azt.[21]
Pap József szerint a fellebbviteli rendszer kialakítása a szóbeli perben a legnehezebben megoldható feladatok közé tartozik.[22] A Pp. ugyanakkor ennek teljes körű megvalósítására törekedett, hiszen - ahogy a miniszteri indokolása kiemelte -a törvény a fellebbezést a római jogi appellatióval[23] azonosan kezelte: "az appellatió a jogvitának a felső bíró előtt való megújítása és ismétlése. A cél nem annak a kiderítése, hogy tévedett-e az első bíró vagy nem, hanem az, hogy a perbe vitt jog fennáll-e vagy nem. Az elsőbírósági ítélettel a tárgyalás nincs még végleg lezárva, a fellebbezési bíróság folytatja az eljárást ott, ahol az első bíró elhagyta. Épúgy, mint az első bíró, szabadon mozog a döntésben a felső bíró is és szabadon mozognak az eljárásban a felek. Az eshetőségi elv itt is ki van zárva; amit a felek az első bíró előtt elmulasztottak, azt itt még pótolhatják."[24] A Pp.-ben tehát a fellebbezés célja nem a döntés felülvizsgálata, hanem az anyagi igazság kiderítése lett, a beneficium novorum lehetővé tétele pedig megfelelően alátámasztja azt, hogy a Pp.-ben a másodfokú eljárás az elsőfokú folytatása.[25]
- 32/33 -
A nemzetközi környezet bemutatása külön tanulmány témájául szolgálhatna, így csak röviden utalok a német és osztrák megoldásokra, amelyek eltérően közelítették meg a kérdést. Míg a német perrendtartás gyakorlatilag a Pp.-vel azonos szabályozást tartalmazott,[26] addig attól gyökeresen eltért az osztrák perrendtartás megoldása. Franz Klein, a törvény megalkotója, azt vallotta, hogy a perkoncentráció a szóbeli perben az eshetőségi elvvel nem valósítható meg,[27] és ezt az elsőfokú eljárás során valóban szem előtt is tartotta: a perkoncentrációt az előadások elsőfokú eljárásra szorításával kívánta elérni. Ez azt jelentette, hogy a nóvumokat a fellebbezési eljárásból szinte teljesen kiszorította [482. § (2) bek.], amelyet kleini novációs tilalomnak (Neuerungsverbot) nevezünk.[28]
A magyar megoldást illetően Herczegh Mihály élesen bírálta a beneficium novorum lehetővé tételét, mivel álláspontja szerint a fellebbezés célja az, hogy a fellebbezési bíróság "ne a félnek, hanem az alantas birónak mulasztásait, hibáit, tévedéseit orvosolja",[29] vagyis azt az esetet, ha a bíróság a felek által elsőfokon előterjesztett tényeket vagy bizonyítékokat nem vette figyelembe. Ha azonban a fél mulasztott el egy tényt, bizonyítékot előterjeszteni, akkor azt ne a fellebbezés során legyen lehetősége pótolni, hanem perújítás keretében.[30] Kitért arra is, hogy a beneficium novorum az igazságszolgáltatás két fő elvével, az olcsósággal és a gyorsasággal állt szemben, "a tervszerű meglepetések, tárgyalási halasztások napirenden lesznek".[31] Plósz Sándor szerint - bár való igaz, hogy az egyik fél így meglephette a másikat, de - ez a veszély fennállt az elsőfokú eljárás során is, így a nóvumokat a másodfokú eljárásban nem lehet figyelmen kívül hagyni.[32]
Álláspontom szerint Herczegh Mihály véleménye dogmatikai szempontból önellentmondással terhelt, ugyanis bár kiritkával illette a beneficium novorum bevezetését, azt lehetővé tette volna, hogy a felek érvényesítsék azon tényállításokat és bizonyítékokat, amelyeket az elsőfokú bíróság önnön hibája miatt nem vett figyelembe. Ugyanakkor az e körbe tartozó tények és bizonyítékok is a beneficium novorum fogalma alá tartoznak, hiszen azokat - a rendelkezési és a tárgyalási elv polgári
- 33/34 -
perbeli érvényesülése folytán - a félnek a fellebbezési eljárásban újból elő kellett adnia, így élve azon jogával, amelyet a beneficium novorum számára biztosított.
Visszatérve a Pp. fellebbezési rendszerére: a törvény a fellebbezés elintézésének két módját ismerte (kettős fellebbezési eljárás):[33] a szóbeli tárgyalást és a nyilvános előadást. Utóbbi a nóvumok előadása tekintetében egyszerű megítélés alá esett, hiszen nyilvános előadás esetén az írásbeliség érvényesült,[34] a fellebbezési bíróság határozatának meghozatalakor az elsőbírósági ítéletből, valamint a tárgyalási jegyzőkönyvből és mellékleteiből megállapítható tényállás volt irányadó, új tényállítások és bizonyítékok előadása csak kivételesen volt lehetséges (515. §).
A szóbeli tárgyalás ugyanakkor "a képzelhető legtágabb körű fellebbvitel, mely a perbeli ténykérdések és jogkérdések megbírálását egyaránt lehetővé teszi, és lehetővé teszi új tények és bizonyítékok használatát is".[35] Szóbeli tárgyalás esetén ugyanis a per a fellebbezési bíróság előtt a fellebbezési kérelem és ellenkérelem határai között újból volt tárgyalandó, a felek olyan tényállításokat és bizonyítékokat is felhozhattak, valamint - a keresetváltoztatásra vonatkozó tilalom korlátját át nem lépve - védelem-támadásképpen olyan új jogokat is érvényesíthettek, amelyeket az elsőfokú bíróság előtt fel nem hoztak vagy nem érvényesítettek (498. § 1-2. bek.). A beneficium novorum kimondásán kívül azt szükséges kiemelni, hogy a fellebbezési tárgyalás tehát csak annyiban volt az elsőbírósági eljárás folytatásának tekinthető, amennyiben az elsőfokú bíróság ítéletét valamelyik fél megtámadta,[36] így a fellebbezést és a fellebbezési ellenkérelmet a másodfokú ítéletben ki kellett emelni.[37]
Az előkészítő irat azt az iratot jelenti, amellyel a fél azokat a tényállításokat és bizonyítékokat, amelyeket a szóbeli tárgyaláson elő kívánt terjeszteni, az ellenféllel és tájékoztatás céljából a bírósággal is közölte.[38] Az Se. külön kimondta, hogy szóbeli tárgyalás esetén a fellebbezési kérelem mint előkészítő irat szerepelt a perben, és hogy az előkészítés során előadottak csak akkor voltak figyelembe vehetők az elbírálásnál, amennyiben a felek a tárgyaláson élőszóval is előadták (Se. 142. §), így például ha a fél az írásbeli fellebbezésben az egész ítéletet megtámadta, de szóban csak bizonyos aspektusait sérelmezte, akkor ez utóbbiak voltak irányadóak.[39]
- 34/35 -
Ahogy a Debreceni kir. ítélőtábla egy eseti döntésében kiemelte: "perrendszerűen előterjesztett kérelemnek csak a szóbelileg előterjesztett kérelem tekinthető".[40] Kérdés, hogy mivel a Pp. fellebbezésre vonatkozó rendelkezései ezt a szabályt nem tartalmazták, érvényesülhetett-e továbbra is. Álláspontom szerint igen: tekintettel arra, hogy a sommás eljárás fellebbezési szakasza törvényszék előtt zajlott, így az idézett szabály lényegében a törvényszéki per írásbeli előkészítésére vonatkozott. Ez ugyanakkor a Pp. -ben - mivel a törvényszéki eljárás volt a modell - már az elsőfokú eljárásra vonatkozó rendelkezések között szabályozást nyert, így a másodfokú eljárásban oly módon érvényesült, hogy a fellebbezés során a Pp. eltérő rendelkezésének hiányában a törvényszéki eljárás szabályait kellett alkalmazni (484. §), annak külön kimondására nem is volt szükség.[41]
Ha a fellebbező ellenfele az elsőfokú bíróság előtt fel nem hozott tényállításokat, bizonyítékokat vagy kérelmeket akart a szóbeli tárgyaláson előterjeszteni, köteles volt ezeket előkészítő iratban előadni (489. §). Bár a törvény csak a fellebbező ellenfelét említette, annak sem volt törvényi akadálya, hogy maga a fellebbező a fellebbezés mellett előkészítő iratot nyújtson be.[42] Az ilyen fellebbezői előkészítő irat ugyanakkor "teljesen magánjelleggel" bírt.[43]
Mivel a fellebbezés csak előkészítő irat volt, a fellebbező félnek az az előadása, hogy "[f]ellebbezési indokaimat a kitűzendő szóbeli tárgyaláson fogom ismertetni",[44] szabályszerűnek minősült a kötelező írásbeli előkészítés ellenére is, mivel a bíróság az abban előadottakat egyébként is csak akkor vehette figyelembe, ha a fél azt a tárgyaláson is előadta. Az előkészítő iratnak érdemben a másodfokú tárgyalás előkészítését kellett előmozdítania. Ezt a megállapítást a költségekben való marasztalást érintő bírói joggyakorlat támasztja alá: a csak az elsőfokú bírósági ítélettel foglalkozó előkészítő iratok költségei a költségspecializáció elve folytán az ellenfelet nem terhelhették.[45]
- 35/36 -
A bírói gyakorlatban az új tények és bizonyítékok másodfokú bíróság előtt való felhozatala alapvetően két fontos esetkörre osztható: a) ha a fél az elsőfokú bírósági eljárás során előadta ugyan tényállítását és bizonyítékait, de a bíróság azt figyelmen kívül hagyta[46] (bírósági esetkör); vagy b) ha a fél eleve nem adta elő a tényeket és a bizonyítékokat az elsőfokú eljárásban (féli esetkör).
Ad a) A fellebbezési eljárásban előadhatók voltak azon tényállítások és bizonyítékok is, amelyeket az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyott és általában azok a tények, amelyek érvényesítését az elsőfok megtagadta és azok a bizonyítékok, amelyeket az elsőfokú fórum mint nem relevánsokat mellőzött.[47] Ennek alátámasztásaként szolgál a Szegedi kir. törvényszék azon esete, amely pont az eshetőségi elv helyébe lépett bírói preklúzióhoz (222. § 1. bek.) kapcsolódik. Ebben az ügyben az alperes a perfelvételi tárgyaláson ugyan előterjesztette érdemleges ellenkérelmét, de az írásbeli előkészítés során előkészítő iratot nem,[48] így az első érdemleges tárgyalást az alperesi előkészítés hiányában el kellett halasztani. Az alperes a folytatólagos érdemleges tárgyaláson különiratban kívánta előadni védekezését, amely ismét halasztást eredményezett volna, így a törvényszék - perelhúzó szándék miatt -a teljes alperesi védekezést figyelmen kívül hagyta a 222. § 1. bekezdés alapján (az alperesnek lényegében nem voltak előadott tényállításai, valamint bizonyítékai, és így pervesztes lett). Tekintettel azonban arra, hogy a 222. § alapján figyelmen kívül hagyottakat nóvumként elő lehetett adni a fellebbezési eljárásban, az alperes úgy lett pernyertes, hogy elsőfokon - azon kívül, hogy a perfelvétel során kérte a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását - lényegében nem volt védekezése.[49]
Ehelyütt csak utalni kívánok arra a problémára, hogy a 222. § 1. bekezdése alatt szabályozott, az eshetőségi elvet kiváltani szándékozó bírói mellőzési lehetőség jelentőségét mennyire aláásta az a tény, hogy a perelhúzó szándék miatt figyelmen kívül hagyott féli előadásokat a fél bármiféle szankció nélkül előadhatta a másodfokú eljárás során. A fenti jogesetből ugyanakkor látható, hogy bár a Pp. - álláspontom szerint dogmatikailag egyébként megfelelően - szankcionálta a nem megfelelő
- 36/37 -
pervitelt, de ez a teljes eljárás során pont a szabad novációs jog miatt valójában kevésbé érvényesülhetett. Ebből is kitűnik, hogy az az elv, hogy a fellebbezési eljárás az elsőfokú eljárás folytatása, Markos Olivér szerint "a gyakorlatban [...] arra vezetett, hogy a felek bízva abban, hogy a fellebbezési eljárás csupán folytatása az elsőbírósági eljárásnak, a pert az elsőbíróság előtt igen gyakran csak felületesen készítik elő, tényállításaikat és bizonyítékaikat pertaktikai okokból csupán hiányosan terjesztik elő".[50]
Ad b) A szabad előadás arra az esetre is vonatkozott, ha a fél úgy adott elő új tényt vagy bizonyítékot, hogy azt az elsőfokú bíróság előtt nem tette meg,[51] azaz a fellebbezés során "lepte meg" vele ellenfelét, valamint ha az új tény csak az elsőfokú bírósági eljárást követően merült fel. Ilyenkor a félnek ugyanakkor számolnia kellett azzal a fentebb már említett szabállyal, hogy a nem megfelelő írásbeli előkészítés okozta halasztás költségeit az azt okozó fél viselte. Ebből "önként következik, hogy abban az esetben, ha a fél a szóbeli tárgyaláson oly új és az ellenféllel eddigelé nem közölt bizonyítékokat hoz fel, a melyekre fellebbezésében nem hivatkozott, az ellenfél ezeknek az új bizonyítékoknak teljes tartalmukban való közlését és netán szükségesnek mutatkozó ellenbizonyítékainak beszerezhetése végett, a tárgyalásnak elhalasztását kérheti a fellebbezési bíróságnál".[52] Az első fellebbezési tárgyaláson a perelhúzó szándékkal tett előadásokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni,[53] a tárgyalást ilyenkor mindenképpen el kellett halasztani.
Az elsőfokon elő nem adott tények egy különösen érdekes példája az az eset, ha a lejárat az elsőfokú ítélet meghozatala után következett be.[54] Ezzel kapcsolatban elsősorban azt szükséges kiemelni, hogy az a kir. Curia 32. sz. polgári döntvényén alapult, amely eredetileg azt tartalmazta, hogy "[a]zon körülmény, hogy a követelés a kereset benyujtásakor még nem járt le, nem szolgál akadályul a követelés megitélésére akkor, ha a teljesitési határidő és feltétel a per folyama alatt az elsőbirósági itélet hozatala előtt bekövetkezett".[55] Fontos felhívni ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a döntvény még az 1881. évi LIX. törvénycikk hatálya alatt született, amelyet a sommás eljárásra is alkalmazni kellett, így az elsőbíróság előtt fel nem hozott tényeket a másodfokú bíróság figyelembe nem vehette (1881:LIX. tc. 29. §),[56] mivel - ahogy arra a bevezetésben utaltam - a magyar perjog csak az Se. megalkotásával találkozott először a gyakorlatban a beneficium novorummal.
Az Se. hatálya alatt a bíróságok e curiai döntvényt elkezdték kiterjesztően értelmezni, amikor kimondták, hogy: "[e]lfogadott jogszabály az, hogy a mennyiben a
- 37/38 -
követelés iránti jog lejárattól függ és a kereset a lejárat előtt indíttatott ugyan meg, de a lejárati idő előtt a per folyama alatt, a fellebbezési biróság Ítéletének meghozatala előtt következett be, a kereset időelőttiség okából el nem utasítható".[57] Ez felelt meg ugyanis annak a koncepciónak, amelyet Plósz megalkotott, tudniillik hogy a fellebbezési eljárás az elsőfokú eljárás folytatása, így a szóbeli tárgyalás egységességének ott is alkalmazást kell nyernie.
Az új jogok érvényesítéséről azért kell röviden említést tenni, mert összefügg az új tényállítással. Hiszen a fellebbezés során olyan tényállításokat lehetett tenni, amelyek "a keresettel érvényesített jog megváltoztatása nélkül [...] csupán annak megállapítását célozzák".[58] Az új jog érvényesítése kapcsán a legfontosabb korlát a keresetváltoztatás tilalma volt. A Pp.-ben ugyanis a perbebocsátkozás egyik jogkövetkezménye[59] az, hogy a keresetváltoztatás már csak az alperes beleegyezésével volt lehetséges (188. § 1. bek.). A fellebbezési eljárásban ennél is szigorúbb szabály érvényesült, mivel a törvény a keresetváltoztatást abszolút módon tiltotta (vagyis az még az alperes beleegyezésével sem volt lehetséges - 494. § 1. bek.). Ha a felperes a keresetet az elsőfokú eljárás során az alperes beleegyezésével megváltoztatta, akkor a tilalom e megváltoztatott keresetre vonatkozott.[60]
A fellebbezés során a tények és bizonyítékok előterjesztésének abszolút szabadsága mellett az új jog érvényesítése tehát csak akkor volt lehetséges, ha az nem eredményezett keresetváltoztatást. Ettől eltekintve ugyanakkor a felek "védelem és támadásként oly új jogokat is érvényesíthetnek, melyeket az elsőbíróság előtt fel nem hoztak vagy nem érvényesítettek".[61] A törvény ugyanúgy tiltotta a viszontkereset előterjesztését (494. § 2. bek.), így az alperes a felperessel szembeni követelését a másodfokú eljárásban már csak beszámítási kifogás formájában érvényesíthette, annak előterjesztési lehetősége ugyanakkor a fellebbezési eljárásban nem volt korlátozva.[62]
- 38/39 -
Az 1920-as évek jogszolgáltatásának egyik legfontosabb problémája a polgári perek elintézésének látszólagos lassúsága, az elintézetlen perek számának felduzzadása volt.[63] Az utóbbira Fodor Ármin már 1920-ban felhívta a figyelmet, amikor azt a példát hozta fel, hogy az első érdemleges tárgyalást a bíróságok nyolc hónapra tűzték ki.[64] Nyilvánvalóan jelentős volt a bírák túlterheltsége.[65] A törvényszéki egyesbíráskodás 1923-ban történt bevezetése, valamint a Pp. I. novellája (1925. évi VIII. törvénycikk) ugyanakkor nem adott választ minden felmerülő kérdésre, sőt Teller Miksa 1929-ben úgy fogalmazott, hogy a "Pp. életbelépése, tehát tizennégy év óta a polgári igazságszolgáltatás megjavítása érdekében semmiféle intézkedés nem történt. Annál több - ellenkező irányban".[66]
A takarékosság mint elérendő cél a reformok során többféleképpen is megjelent. A Képviselőház igazságügyi bizottsága kiemelte, hogy a takarékosságnak másodlagos szerepe van akkor, ha a megfelelő ítélkezésről, az igazságszolgáltatás érdekéről van szó; ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy ha az állampolgárok érdekéről van szó, akkor a takarékosságnak fontosabb szerepe van,[67] hiszen a nagy gazdasági világválság a polgárok anyagi helyzetének romlását eredményezte. A reform célja így végső soron a takarékosságon kívül a perek lehetőség szerinti gyors elbírálásának biztosítása mellett a bíróságok tehermentesítése és a kir. Kúriánál meglévő ügytorlódás megszüntetése volt.[68]
Ennek eredményeként született az 1930. évi XXXIV. törvénycikk, amely végső tartalmát tekintve egyébként jelentősen eltért az eredeti törvényjavaslattól. Sárffy Andor szerint számos módosítás nem is a törvénykezés egyszerűsítését, hanem más célokat szolgált.[69]
A Te.-ben az egyik legjelentősebb újítás a nóvumok előterjesztésének korlátozása volt, amely a Pp. azon új szabályában jelent meg, hogy a felek a fellebbezési bíróság előtt olyan tényállításokat, ténybeli nyilatkozatokat, bizonyítékokat vagy kérelmeket,
- 39/40 -
amelyeket az elsőbírósag előtt nem hoztak fel vagy nem érvényesítettek, csak abban az esetben hozhattak fel vagy érvényesíthettek, ha azokat a fellebbezésben vagy a válasziratban felhozták vagy érvényesítették [Te. 32. § (Pp. új 498. § 2. bek. 1. mondat)]. Az egy-egy perirat (fellebbezés-válaszirat) egyébként összesen kettő-kettőt is jelenthetett, hiszen előfordulhatott, hogy mindkét fél fellebbezett, és akkor mindkettőjüknek lehetőségük volt arra, hogy a másik fellebbezésére válasziratban reagáljanak.[70]
A törvény tehát az eshetőségi elvvel egy időbeli korlátot állított fel a nóvumok fellebbezési eljárásban való előterjesztésére.[71] A miniszteri indokolás is kiemelte, hogy "[s]emmiféle ok nem szól tehát a mellett, hogy a feleket feljogosítsuk arra, hogy ezeket még a fellebbezésben és válasziratban is elhallgassák és csak a szóbeli tárgyaláson lepjék meg ezekkel a bíróságot és az ellenfelet, sőt ha több szóbeli tárgyalás van, ezeket még a legutolsó szóbeli tárgyalás végén is felhozzák, mégpedig ismételten, s előidézzék ily kép az eljárás befejezésének késleltetését".[72] Az eshetőségi elv visszahozatalával a fellebbezés és a válaszirat dogmatikai jellege is megváltozott, hiszen - ahogy fentebb említettem - a fellebbezés eredendően előkészítő iratnak számított, amelyet csak akkor lehetett figyelembe venni, ha a fél azt a szóbeli tárgyalason élőszóval is előadott. A Te. koncepciójában azonban a fellebbezés már nem előkészítő irat, hanem (érdemleges) perirat volt, amely szóbeli előadás nélkül is elintézendő volt,[73] mivel az írásbeliség megerősödésével a szóbeliségnek kisegítő, kiegészítő szerepe lett.[74]
A felek a fellebbezési tárgyaláson szóban is indokolhattak kérelmeiket [Te. 32. § (Pp. új 498. § 1. bek.)]. A törvényszövegből első látásra nem egyértelmű a szabály értelmezése: írásban kellett indokolni, és a felek ezt szóban is ismertethették, vagy lehetséges volt-e az, hogy a felek írásban nem indokoljak kérelmüket, hanem csak a tárgyaláson teszik-e meg azt? Úgy gondolom, hogy az előbbi a helytálló értelmezés, mivel ez a fellebbezés perirat-jellegének további hozadéka lehetett. Bacsó Jenő szerint a fellebbezést indokolni is kellett, azaz szükséges volt előadni azokat az okokat, amelyek alapján a fél az elsőbírósag ítéletét megtámadta.[75] Korábban láthattuk, hogy szabályos volt az az eljárás, ha a fél a fellebbezésében arra hivatkozott, hogy majd a szóbeli tárgyaláson indokolja meg kérelmét. Azt, hogy kötelező volt a Te. hatalybalépését követően a fellebbezést írásban indokolni, az támasztja alá, hogy a fellebbező indokolás nélküli fellebbezését a bírósag nem szóbeli tárgyalás, hanem nyilvános előadas útjan bírálta el.[76]
A Te. dogmatikailag érdekes megoldást választott, hiszen ebből a szabályból egyértelműen látható az a jogalkotói szándék, hogy amennyire lehet, tiszteletben kívánta tartani a plószi koncepciót a vonatkozásban, hogy a feleknek lehetőséget biztosítson az új tényállítások, bizonyítékok és kérelmek előterjesztésére. Nem azt
- 40/41 -
szabályozta ugyanis, hogy milyen feltételekkel lehet novációval élni (mint pl. a hatályos Pp. a nova producta/nova reperta fogalompárral), vagyis bármilyen nóvumot elő lehetett terjeszteni - a fellebbezésnek ezt a jellegét a Te. tehát érintetlenül hagyta -,[77] csak ennek írásban, a fellebbezésben vagy a válasziratban kellett megtörténnie.
A törvény az eshetőségi elv eredendően meglévő formalizmusán is sokat enyhített[78] azzal, hogy lehetőséget biztosított a szóbeli tárgyaláson való előadásra abban az esetben, ha a) az előadottak figyelembevétele nem tette szükségessé a tárgyalás elhalasztását, vagy ha b) a fél nyomban valószínűvé tette, hogy iratában hibáján kívül nem érvényesíthette azokat [Te. 32. § (Pp. új 498. § 2. bek. 2. mondat)]. A két esetkörről összefoglalóan annyit szükséges megjegyezni, hogy azok eredendően konjunktív feltételek voltak.[79] Juhász Andor ugyanakkor helytállóan rámutatott arra, hogy az eredeti szöveg korrekcióra szorul, hiszen "[a] tárgyalás elhalasztására okot nem adó nóvumoknál ugyanis az eljárás gyorsasága nem indokolhatja azok figyelmen kívül hagyását, ezek szerint a fél csak abban az esetben tartoznék az elkésés vétlenségét nyomban valószínűsíteni, ha a felhozott nóvumok a tárgyalás elhalasztását teszik szükségessé".[80] A Képviselőház igazságügyi bizottsága végül vagylagosan fogalmazta meg a két feltételt, mivel álláspontja szerint az a méltányos, hogy a nóvumok figyelembevétele a két feltétel bármelyikének fennforgása esetében megtörténhet.[81]
Ad a) Álláspontom szerint lépcsőzetesség érvényesült a két esetkör vonatkozásában, azaz az önhiba-nélküliséget csak akkor kellett vizsgálni, ha az utólagos előadás a tárgyalás elhalasztását tette volna szükségessé. A tárgyalás elhalasztása nem foglalta magában azt az esetet, amikor csak a határozathirdetésre kellett újabb határnapot kitűzni,[82] mert az fogalmilag már tekinthető tárgyalásnak. Ha a fél olyan nóvumot hozott fel, amelyet a fellebbezésben vagy a válasziratban nem tett meg, akkor azt - az elsőfokú eljáráshoz hasonlóan - különirat formájában kellett a szóbeli tárgyaláson a jegyzőkönyvhöz csatolnia. A levéltári forrásokból látható volt, hogy ha olyan nóvumról volt szó, amelynek nem volt kihatása az eljárás menetére (azaz nem kellett a tárgyalást elhalasztani), akkor a jegyzőkönyv ezt nem emelte ki, vagyis a bíróságnak ezt nem kellett külön engedélyeznie.[83]
Ad b) Olyan esettel nem találkoztam kutatásaim során, amelyben a második esetkör jött volna számításba, és bár a törvény a "valószínűvé teszi" fordulatot használta, ez alatt nem a valószínűségen alapuló bizonyítást kellett érteni, hanem a valószínűsítést, hiszen annak sikerességével a fél eljárási jogosultságot szerez, a bíróság figyelembe fogja venni a késedelmesen előadott nóvumokat. A Te. hatálybalépésé-
- 41/42 -
vel a 222. § 1. bekezdés által meghatározott preklúziós rendelkezés a fellebbezési eljárásban, úgy gondolom, dogmatikailag elvesztette relevanciáját. A b) esetkörrel a Te. ugyanis egy lex specialist vezetett be, hiszen előbbinél főszabály volt a figyelembevétel, és a diszkréció a kizárásra vonatkozott, addig az eshetőségi elv miatt a Te. a másik irányból közelítette meg a kérdést: csak akkor lehetett a késedelmes nóvumot figyelembe venni, ha a fél oldalán nem merült fel önhiba. A 222. § 1. bekezdés alkalmazása esetén a bíróságnak az ítéletében a perelhúzó szándék miatti mellőzést külön ki kellett mondania, és a mellőzött előadást is meg kellett jelölnie (401. § 4. bek.). A joggyakorlat alapján ugyanakkor nem egyértelmű, hogy a Te. szerinti figyelmen kívül hagyásról a bíróságnak rendelkeznie kellett-e az ítéletben. Dogmatikailag elfogadhatónak tartom azt a választ, hogy nem, mivel az eshetőségi elvhez társuló preklúzió objektív jellegű volt, az előadás elmulasztása folytán következett be, amely ex lege hatálytalanságot jelentett, arról a bíróságnak külön nem kellett rendelkeznie.[84] Találkoztam ugyanakkor a levéltári források között olyan esettel is, amikor a bíróság az ítéletben kimondta, hogy azért hagyja figyelmen kívül a Te. 32. § alapján az alperes által különiratban kért tanúmeghallgatást, mert "a jelzett bizonyítékokat alperesek sem az elsőbíróság előtt, sem a fellebbezésükben fel nem hozták".[85]
Az eshetőségi elv dogmatikailag a felekre telepít szigorúbb felelősséget azzal, hogy az ő előadási lehetőségüket korlátozza időben. A jogintézmény ugyanakkor nem segít a pertartam rövidítésében, ha a bíróság a maga részéről nem készíti elő a tárgyalást, azaz például nem idézi meg az első fellebbezési tárgyalásra a fellebbezésben megjelölt tanút, és a tárgyalást emiatt el kell halasztani.[86]
Az eshetőségi elv újbóli bevezetése megosztotta a jogásztársadalmat. Jablonkay Géza például nem értett egyet a korlátozással. Szerinte a felek gyakran csak az elsőfokú ítélet indokolásából látták, hogy melyek voltak azok a körülmények, amelyeket fokozottabb mértékben kell bizonyítaniuk, és így méltánytalan, hogy a másodfokú bíróság előtt való esetleges pernyertessége esetén ezen újabb bizonyítékok, nyilatkozatok előterjesztésével járó költségeket a nyertes fél viselje.[87] Azt is kiemelte, hogy a fellebbezési szóbeli tárgyaláson felmerülhetett egyes körülmények megvilágításának szükségessége, így nem lehet a feleket elzárni attól, hogy a fellebbezésben és a válasziratban elő nem adott nyilatkozataikat pótolják: "[m]egszünnék
- 42/43 -
evvel a fellebbezés szóbeli tárgyalása és nyilvános előadása közti lényegesebb különbség is".[88]
A fenti állásponttal ellentétben, a későbbi perrendi reformok kapcsán Szlezák Lajos 1937-ben megjegyezte, hogy sokkal szigorúbb eventualitásra lenne szükség a perben, mivel "[a]z esetlegességi elv hiánya és a tárgyalás egységességének elve a legbiztosabb búvóhelyei a rosszhiszemű perlekedésnek".[89] Szerinte a Te. megmutatta, hogy különösebb hátrányok nélkül korlátozható volt a nóvumok előterjesztése a fellebbezés során, így azt szerinte az elsőfokú eljárásban is meg lehetne honosítani.[90] Kiemelte ugyanakkor, hogy az utólagos előadás megtételét nem lehetne túl merev szabályokhoz kötni, hiszen a "legjóhiszeműbb" fél is kerülhet utólag abba a helyzetbe, hogy ellenfele előadásai következtében saját előadását módosítani lesz kénytelen.[91]
Tisztán látható, hogy a jogalkotó úgy kívánta gyorsítani a fellebbezési eljárást és csökkenteni a bíróságok munkaterhét, hogy időben korlátozta a nóvumok előterjesztésének lehetőségét. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy tartalmi korlátozást nem vezetett be (ragaszkodva ezzel a Plósz által meghatározott koncepcióhoz), így a fellebbezési eljárásban ugyanúgy sor kerülhetett hosszas bizonyításra, amely a pertartamot meghosszabbíthatta. Kutatásaim során ugyanakkor a legtöbb esetben a fellebbezést a bíróságok egy tárgyaláson el tudták bírálni, így a jogalkotói törekvés álláspontom szerint nagyrészt sikeresnek volt mondható.
Bár a tanulmány egyértelműen történeti karakterű, mégis érdemesnek mutatkozik kitérni a második világháború utáni fejlődésre és a hatályos megoldásra.
Az 1952. évi Pp. eredeti, szocialista szellemisége alapján kizárt volt az a lehetőség, hogy korlátozzák a felek előadási lehetőségeit a fellebbezési eljárásban, tekintettel arra, hogy a törvény kimondott célja az anyagi igazság volt, így a rendszerváltozás előtt a törvény korlátlanul engedte a fellebbezési eljárásban új tények és bizonyítékok előadását.[92] A rendszerváltozást követően ugyanakkor e téren is elmozdulás történt. A VIII. Pp.-novella (1999. évi CX. törvény) jelentősen leszűkítette a fellebbezés tartalmát azzal, hogy novációs tilalmat vezetett be;[93] a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására csak akkor kerülhetett sor, ha az új tény vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az annak elbírálása reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. A fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának
- 43/44 -
indítványozására akkor is sor kerülhetett, ha az az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányult [1952. évi III. törvény 235. § (1) bek. - a VIII. Pp.-novella után]. A hatályos Pp.-ben is megjelenik a főszabály szerinti novációs tilalom, azaz hogy a Te. módosításával ellentétben nem időben, hanem általánosságban korlátozza a fellebbezés során előadható tényállításokat, bizonyítékokat, kereset- és ellenkérelem-változtatást (2016. évi CXXX. törvény 373. §).
A hatályos perrendtartásban az eshetőségi elv az elsőfokú eljárás egyik legfontosabb jogintézménye, amely lényegében elválasztja egymástól a perfelvételi és az érdemi tárgyalási szakot. Tekintettel arra, hogy e jogintézményt az előző perrendtartásunk egyáltalán nem ismerte,[94] és hogy a Plósz-féle Pp. (különösen a Te. 1930. évi megalkotását követően) csak kivételesen és megengedően alkalmazta, az eshetőségi elv újbóli bevezetése - ahogy az egy történetileg megalapozott jogalkotás esetén álláspontom szerint előre látható lett volna - számos jogalkalmazási anomáliát eredményezett, amelyet a jogalkotó a Pp.-novellával (2020. évi CXIX. törvény) csak részben orvosolt.[95] ■
JEGYZETEK
[1] Zlinszky Imre: Az úgynevezett beneficium novorum intézmény a közvetlen szóbeli perben. Jogtudományi Közlöny, 1880/26, 173.
[2] Az 1910. évi június hó 25-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai (KI) IV. kötet. 73. ir. 310.
[3] Lásd részletesen Szívós Kristóf: Az eshetőségi elv a plószi perrendtartás perfelvételi tárgyalásán. FORVM. Publicationes Doctorandorum Juridicorum XI., 87-100.
[4] Fodor Ármin: Beneficium novorum. In: Márkus Dezső (szerk.): Magyar jogi lexikon II. kötet. Pallas, Budapest, 1899, 698.
[5] Zlinszky Imre: A jogorvoslatok rendszere, tekintettel a jogfejlődésre és a különböző törvényhozásokra. Athenaeum, Budapest, 1879, 106.
[6] Ezekre lásd részletesen Zlinszky (1879): i. m., 106-120. Sohreyer Jakab: A perorvoslatok teljes rendszere, tekintettel úgy az Írásbeli mint a szóbeli eljárásra és összefüggésben a birósági szervezettel. Zilahy, Budapest, 1879, 205-211.
[7] Zlinszky (1880): i. m., 166.
[8] Zlinszky (1880): i. m., 177.
[9] Magyary Géza: Magyar polgár perjog (átdolgozta: Nizsalovszky Endre). Franklin, Budapest, 1939, 576.
[10] Jancsó György-Meszlény Artur: A magyar polgári perrendtartás rendszeres kézikönyve II. kötet. Athenaeum, Budapest, 1915, 420.
[11] A Pest Megyei Levéltárban (MNL PML) a Pestvidéki kir. törvényszék 1916 utáni iratanyaga maradt fenn.
[12] A m. kir. igazságügyminiszter 1930. évi 49.000. I. M. számú rendelete a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. törvénycikk életbeléptetéséről, valamint az arra vonatkozó átmeneti és végrehajtási szabályokról 1. §
[13] Ide tartoznak a korábbi egyéni kutatások, valamint a Szegedi kir. törvényszék történetét feltáró kutatócsoportban való részvétel során gyűjtött anyagok.
[14] A tanulmány az alábbi döntvénytárakból származó döntvényeket dolgozza fel: Perjogi döntvénytár I-XIX. Franklin, Budapest, 1915-1934. (a továbbiakban: PD); A magyar kir. Curia felülvizsgálati tanácsa által a sommás eljárásról szóló törvény (1893:XVIII. tcz.) alapján hozott határozatoknak gyüjteménye I-XIX. Franklin, Budapest, 1897-1915. (a továbbiakban: F.); A királyi itélőtáblák felülvizsgálati tanácsainak elvi jelentőségü határozatai I-XIX. Franklin, Budapest, 1898-1917. (a továbbiakban: T.). A döntvénytári szemelvények jelölése az alábbiak szerint történik: először a döntvénytár megadott rövidítése, majd római számmal a kötetszám, zárójelben a kiadás éve, végül pedig a döntvény sorszáma [pl. PD I. (1916) 215.].
[15] Balog Arnold: Törvényjavaslat a polgári perrendtartásról. Jogtudományi Közlöny, 1901/8, 58.
[16] Szívós Kristóf: Az eshetőségi elv alkalmazásának dogmatikai alapjai a polgári peres eljárásban, lustum Aequum Salutare, 2021/4, 281-300.
[17] Sohreyer (1879): i. m., 168. Az eshetőségi elvre több elnevezést is használtak, ezek közül volt az egyik az esetlegességi elv. Herczegh például a véletlenség elvének nevezte. Herczegh Mihály: Magyar polgári törvénykezési rendtartás: 1868:54. t. cz.: folytonos tekintettel a vonatkozó felsőbb rendeletekre, a Magy. Kir. Curia Semmitőszékének elvi jelentőségű határozataira, nem különben a Magyar- és Erdélyországi korábbi törvények és törvényszéki gyakorlatra. Heckenast, Pest, 1871, 16.
[18] Pestvidéki Kir. Törvényszék P.IV.1826/1918/10. MNL PML VII. 1-b. 225. d. 1826/1918.
[19] Pestvidéki Kir. Törvényszék P.IV.1202/1916/34. MNL PML VII. 1-b. 23. d. 1202/1916. Lásd hasonlóan Pestvidéki Kir. Törvényszék P.IV.289/1917/9. MNL PML VII. 1-b. 111. d. 289/1917.
[20] Schreyer (1879): i. m., 165-173. (A nemzetközi kitekintés a 3.1.1. alpontban.)
[21] Schreyer (1879): i. m., 204.
[22] Pap József: A polgári perrendtartás javaslata. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1902/5, 44.
[23] Az appellatióról lásd részletesen Kaser, Max-Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. C.H. Beck, München, 1996, 501-510.
[24] KI 1910. IV. k. 73. ir. 405.
[25] Hamar Gyula: A fellebbezett és a szünetelővé vált perekről. Ügyvédek Lapja, 1915/10, 6. Fodor Ármin: A sommás eljárás reformja. Jogtudományi Közlöny, 1889/52, 422.
[26] Engelmann, Arthur et al.: Germany and Austria. In: Millar, Robert Wyness (szerk.): A History of Continental Civil Procedure. Little, Brown, and Company, Boston, 1928, 610.
[27] Klein, Franz: Pro futuro. Betrachtungen über Probleme der Civilprocessreform in Oesterreich. Franz Deuticke, Leipzig/Wien, 1891, 72. Klein, Franz-Engel, Friedrich: Der Zivilprozess Oesterreichs. Bensheimer, Mannheim/Berlin/Leipzig, 1927, 267.
[28] A kleini novációs tilalomról különösen: Böhm, Peter: Was will das Neuerungsverbot? Hintergrund, Funktion und Einfluß auf das Prozeßverhalten in erster Instanz. In: Lewisch, Peter-Rechberger, Walter H. (szerk.): 100 Jahre ZPO. Ökonomische Analyse des Zivilprozesses. Manz, Wien, 1998. 239-248. Kralik, Winfried: Die Verwirklichung der Ideen Franz Kleins in der Zivilprozeßordnung von 1895. In: Hofmeister, Herbert (szerk.): Forschungsband Franz Klein (1854-1926). Leben und Wirken. Beiträge des Symposiums "Franz Klein zum 60. Todestag". Manz, Wien, 1988, 95-96.
[29] Herczegh Mihály: Plósz Sándor törvényjavaslata a fölebbvitelről a sommás eljárásban. Vélemény. Pallas, Budapest, 1890, 47. Ezzel a szerző lényegében a későbbi osztrák Pp. felfogásával egyezően foglalt állást, hiszen az osztrák perrendben a fellebbezés célja nem a kereset, hanem az elsőfokú ítélet revíziója. Goldschmidt, James: Zivilprozessrecht. Julius Springer, Berlin, 1932, 30. Beck, Berthold: Zehn Abhandlungen zum neuen österreichischen Civilprocessrecht. Moritz Perles, Wien, 1898, 32-33.
[30] Herczegh (1890): i. m., 48.
[31] Herczegh (1890): i. m., 50. A szerző fentebb felvázolt megállapításait kritikával illette Fodor Ármin: A beneficium novorum. Ügyvédek Lapja, 1890/25, 2-4.
[32] Plósz Sándor: A szóbeli közvetlen eljárásban minő jogorvoslatok engedendők meg. In: Összegyűjtött dolgozatai. MTA, Budapest, 1927, 339.
[33] Meszlény Artúr: Bevezető a polgári perrendtartáshoz. Athenaeum, Budapest, 1911, 344.
[34] Bacsó Jenő: A polgári perrendtartás tankönyve. Grill, Budapest, 1917, 224.
[35] Sárffy Andor: Magyar polgári perjog. Grill, Budapest, 1946, 37.
[36] Budapesti kir. Ítélőtábla 1909 jun 23. 23. G. 289. sz. a. T XIII. (1911) 385.
[37] Kolozsvári kir. itélőtábla 1909 jan. 25. 1908. G. 261. sz. a. T XIII. (1911) 669.
[38] Obetkó Dezső: A perorvoslatok a magyar polgári peres eljárásban. Grill, Budapest, 1906, 71.
[39] Curia II. C. 77/95. 1895 deczember 18. F I. (1897) LVI. Lásd ehhez hasonlóan Curia I. G. 247/1900. 1900. augusztus 28. F VII. (1902) 1143. Az írásbeli előkészítő irat tartalmának szóbeli előadásának hiányára lásd még Budapesti kir. ítélőtábla 1904. április 21. G. 17. sz. a. T VIII. (1905) 56., Budapesti kir. ítélőtábla 1905. márczius 17. 1905. II. G. 10. sz. a. T IX. (1906) 83., Budapesti kir. ítélőtábla 1906. szeptember 13. II. G. 86. sz. a. T XI. (1909) 34., Kolozsvári kir. ítélőtábla 1907. márcz. 18. G. 24. sz. a. T XI. (1909) 543., Temesvári kir. ítélőtábla 1911 nov. 14. Fs. 243. sz. a. T XVI. (1913) 1046.
[40] Debreczeni kir. ítélőtábla 1908. máj. 21. G. II. 64. sz. a. T XII. (1909) 388.
[41] A Pestvidéki kir. törvényszék előtt 1916-ban indult perben például a felperes fellebbezésében kérte ugyan az alperes eskü alatti kihallgatását, a fellebbezési tárgyaláson ezt szóban nem adta elő. Pestvidéki kir. törvényszék P.II.15/1916/12. MNL PML VII. 1-b. 2. d. 15/1916. Jancsó-Meszlény (1915): i. m., 436-437.
[42] Pestvidéki kir. törvényszék P.III.445/1916/32. MNL PML VII. 1-b. 9. d. 445/1916.
[43] Obetkó (1906): i. m., 73.
[44] Pestvidéki kir. törvényszék P.III.313/1916/32. MNL PML VII. 1-b. 7. d. 313/1916.; Ehhez hasonlóan lásd Pestvidéki kir. törvényszék P.IV.1202/1916/35. MNL PML VII. 1-b. 23. d. 1202/1916.
[45] Budapesti kir. ítélőtábla 1918. okt. 28. P. 4157/1918. sz. PD VII. (1923) 6. A fellebbező ellenfelének a csak jogi fejtegetéseket tartalmazó előkészítő irata azonban nem zárta ki a fellebbező marasztalását az előkészítő irat költségeiben. Kúria 1921. szept. 20. P. V. 1394. sz. PD VII. (1923) 7. Röviden utalok a Te. 15. §-ára, amely bizonyos pertípusokra korlátozta az írásbeli előkészítést járásbíróság előtt indult perben. Ha az ezek közé nem tartozó perekben terjesztett elő a fél előkészítő iratot, akkor annak költségei a másik felet nem terhelték. Pécsi kir. törvényszék Pf.216/1934/11. MNL BaML VII. 1-b. 2467. d. 236/1934.
[46] A figyelmen kívül hagyás nem a bíróság hanyagsága miatt történt, hanem a fél nem megfelelő pervitele miatt szankcióként. Lásd 222., 275., 283., 292., 293., 295., 331., 349. §§ Kovács Marcel: A polgári perrendtartás magyarázata II. kötet. Pesti Könyvnyomda, Budapest, 1928-1930, 1033.
[47] Kovács (1928-1930): i. m., 1033.
[48] Ez azért volt problematikus, mivel a Pp. nem ismerte a francia perjogban alkalmazott conclusions motivées (indokolt zárindítványok) jogintézményét, így az alperes a perfelvételi tárgyaláson az ellenkérelmét nem indokolhatta tényállításokkal és bizonyítékokkal, csak a felperes keresetének legalább részleges elutasítását kérhette. Az alperesi tényállítások és bizonyítékok előadása így szükségképpen az érdemleges tárgyalást megelőző írásbeli előkészítésre tartozott. Bővebben: KI 1910. IV. k. 73. ir. 297.
[49] Szegedi kir. törvényszék P.I.6680/1922/2. MNL CsML VII. 1-b. 699. d. 28/1923. Ugyanezen az alapon lásd Szegedi kir. ítélőtábla P.II.558/1922/15. MNL CsML VII. 1-b. 692. d. 558/1922. A fél fellebbezésében ugyanezen az alapon kérhette az elsőfokú bíróság által mellőzött tanú meghallgatását. Pestvidéki kir. törvényszék P.V.1137/1916/20. MNL PML VII. 1-b. 21. d. 1137/1916.
[50] Markos Olivér: A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvény és a polgári fellebbviteli eljárás. Polgári Jog, 1930/9, 424-425.
[51] Curia I. G. 426/96. 1897. márczius 3. F II. (1897) 364., Curia I. G. 37/97. 1897. márczius 19. F II. (1897) 380., Curia I. G. 512/1906. 1906. október 10. F XII. (1908) 2523., Curia I. G. 287/1906. 1906. október 20. F XII. (1908) 2530., Budapesti kir. ítélőtábla 1903. deczember 3. II. G. 114. sz. a. T VIII. (1905) 194.
[52] Budapesti kir. tábla 1901. junius 5. I. G. 74. sz. a. T V. (1902) 166.
[53] Kúria 1922. máj. 24. P. IV. 5119/1921. sz. PD VII. (1923) 121.
[54] Curia I. G. 77/1910. 1910 május 3. F XV. (1911) 3046.,
[55] A kir. Curia 32. sz. polgári döntvénye. In: Curiai döntvények és elvi jelentőségű határozatok polgári és bűnügyekben, szakszerű tárgymutatókkal. Singer és Wolfner, Budapest, 1887, 122. sz. hat.
[56] Marosvásárhelyi kir. itélőtábla 1909 decz. 6. G. 226. sz. a. T XIV. (1911) 628.
[57] Kassai kir. ítélőtábla 1902. decz. 4. 1902. G. 108 sz. a. T VII. (1904) 435. Lásd ezzel egyezően Győri kir. ítélőtábla 1902. márczius 20. 1902. G. II. 10. sz. a. T VI. (1903) 341., Marosvásárhelyi kir. ítélőtábla 1910. okt. 5. 167. sz. a. T XV. (1912) 706., Pécsi kir. ítélőtábla 1902. febr. 10. 1901. G. 118. sz. a. T VI. (1903) 573., Pécsi kir. ítélőtábla 1910. febr. 7. G. 289. sz. a. T XIV. (1911) 748., Szegedi kir. ítélőtábla 1906. máj. 4. G. 60. sz. a. T X. (1907) 791., Temesvári kir. ítélőtábla 1913. junius 3. Fs. 182. sz. a. T XVII. (1915) 1127. A curiai döntvényről bővebben: A Curia 32. sz. polgári döntvénye az időelőttiség kérdésében. Jogtudományi Közlöny, 1886/29, 233-234.
[58] Curia I. G. 512/98. 1898. január 30. F IV. (1900) 800. Hasonlóan: Budapesti kir. ítélőtábla 1909. jan. 22. 1908. G. 674. sz. a. T XIII. (1911) 205.
[59] Magyary (1939): i. m., 371.
[60] Pozsonyi kir. ítélőtábla 1910. márcz. 2. 1909 G. 262. sz. a. T XIV. (1911) 836.
[61] Budapesti kir. ítélőtábla 1904. október 21. II. G. 106. sz. a. T IX. (1906) 61.
[62] Curia I. G. 210/96. 1896. október 13. F II. (1897) 249., Curia I. G. 402/96. 1897. január 22. F II. (1897) 325., Curia I. G. 98/1902. 1902. szeptember 4. F VIII. (1904) 1623., Kassai kir. ítélőtábla 1899. junius 15. 1899. G. 44. sz. a. T III. (1900) 376., Kassai kir. ítélőtábla 1901. okt. 10. 1901. G. 79. sz. a. T VI. (1903) 373., Kolozsvári kir. ítélőtábla 1910. jul. 11. G. 117. sz. a. T XV. (1912) 612.
[63] Markos (1930): i. m., 421.
[64] Fodor Ármin: A törvényszéki egyesbíráskodás. Jogtudományi Közlöny, 1920/12, 91.
[65] Olchváry Zoltán: A törvénykezés egyszerűsítése. Jogtudományi Közlöny, 1929/23, 217-219.; Hajdú Béla: Igazságügyi ankét. Jogtudományi Közlöny, 1929/10, 94.
[66] Teller Miksa: A polgári igazságszolgáltatás reformja. Jogtudományi Közlöny, 1929/7, 61.
[67] KI 1927. XXII. k. 999. ir. 156-157.
[68] Halász Jenő: Hozzászólás a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvényjavaslathoz. Jogtudományi Közlöny, 1930/7, 83. König éles bírálattal illette a takarékosság célként való megjelölését. König Vilmos: Megoldatlan jogi problémák. Jogtudományi Közlöny, 1929/24, 230.
[69] Sárffy Andor: A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló új törvény. Magyar Közigazgatás, 1930/51-52, 3. Ide sorolta például a végrehajtási törvény azon módosításait, amelyek a végrehajtást szenvedő adóst védik.
[70] Pécsi kir. ítélőtábla P.III.641/1933/31. és 32. sz. iratok. MNL BaML VII. 1-b. 2289. d. 16/1932.
[71] Juhász Andor: A törvénykezés egyszerűsítéséről. Magyar Jogi Szemle, 1930/6, 224.
[72] KI 1927. XX. k. 929. ir. 357.
[73] Sárffy (1946): i. m., 386.
[74] Bacsó Jenő: A fellebbvitel újabb szabályozása a polgari perben. Miskolci Jogászélet, 1933/4, 31.
[75] Bacsó (1933): i. m., 31.
[76] Pécsi kir. ítélőtabla P.IV.9/1933/15. MNL BaML VII. 1-b. 2291. d. 91/1932.
[77] Bacsó (1933): i. m., 31.
[78] Azt az esetet, amikor a perrend az eshetőségi elvhez társuló preklúziót áttöri azáltal, hogy lehetőséget biztosít a későbbi előadásra, nevezzük az eventualitás relativizálásának.
[79] A javaslat eredeti szövegéről: KI 1927. XX. k. 929. ir. 320.
[80] Juhász (1930): i. m., 224.
[81] KI 1927. XXII. k. 999. ir. 163.
[82] Pécsi kir. ítélőtábla P.III.315/1932/30. MNL BaML VII. 1-b. 2193. d. 266/1931.
[83] Pécsi kir. ítélőtábla P.IV.429/1931/11. MNL BaML VII. 1-b. 2190. d. 2/1931., Pécsi kir. ítélőtábla P.III.27/1932/21. MNL BaML VII. 1-b. 53/1931. (ebben az ügyben a felperes nem különiratot terjesztett elő, hanem vázrajzot bizonyítékként), Pécsi kir. ítélőtábla P.IV.1295/1932/26. MNL BaML VII. 1-b. 2290. d. 82/1932.
[84] Így a Pécsi kir. ítélőtábla előtti fellebbezési eljárásban a fellebbező felperes hiába kérte két tanú meghallgatását úgy, hogy a fellebbezésben azokra nem hivatkozott, a bíróság az első fellebbezési tárgyalást követően rögtön ítéletet hozott. Az ítélet nem tartalmazott rendelkezést arra vonatkozólag, hogy a bíróság a tanúmeghallgatási kérelmet a Te. 32. §-a alapján figyelmen kívül hagyta volna. Pécsi kir. ítélőtábla P.II.31/1932/22. MNL BaML VII. 1-b. 2292. d. 299/1931.
[85] Pécsi kir. törvényszék Pf.183/1934/49. MNL BaML VII. 1-b. 2467. d. 183/1934.
[86] Pécsi kir. ítélőtábla P.I.1369/1932/21. MNL BaML VII. 1-b. 2289. d. 14/1932.
[87] Jablonkay Géza: Megjegyzések a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvényjavaslathoz. Magyar Jogi Szemle, 1930/6, 240.
[88] Jablonkay (1930): i. m., 240.
[89] Szlezák Lajos: A perrendi reform és a tárgyalási alapelvek. Grill, Budapest, 1937, 24.
[90] Szlezák (1930): i. m., 24-25.
[91] Szlezák (1930): i. m., 24.
[92] Bajory Pál: Fellebbezés a polgári eljárásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 155-156.
[93] Juhász László: Fellebbezés. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja II/III. HVG-ORAC, Budapest, 2018, 1597.
[94] Farkas József-Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK-Kerszöv, Budapest, 2005, 45.
[95] Részletesen Szivós Kristóf: Az eventualitás elvének hatása a perfelvételi nyilatkozatok megtételére. Magyar Jog, 2022/2, 65-75.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Civilisztikai Tudományok Intézete; e-mail: kszivos@juris.u-szeged.hu. A tanulmány a K 138618 számú projekt keretében, az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a K 21 pályázati program finanszírozásában valósult meg.
Visszaugrás
