Egy olyan témakörnek az elmúlt 35 év során állandóan változó és alakuló gyakorlatát kísérelem meg ezen cikkben feldolgozni és összefoglalni, amelynek igen nagy jelentősége van a biztosítók mindennapi kárrendezési folyamatában. A kérdés egyrészt az, hogy a vitatott szempontok eldöntése levezethetők-e a régi és az új Ptk.-ból, figyelemmel a káronszerzés tilalmának szempontjaira valamint, hogy ehhez feltétlenül szükséges a forgalmi adónak a megfelelő kárfajtába történő elhelyezése. A kérdés ráadásul nemcsak jogi, hanem gazdasági jelentőséggel is bír, hiszen a forgalmi adónak a károsulti oldalon történő feltétel nélküli felszámíthatósága a fekete, de legalábbis a szürke gazdaság nemkívánatos térnövekedését eredményezné a javítóiparban, melynek során ezen adó az esetek igen nagy hányadában nem töltené be a társadalmi funkcióját, mivel nem a költségvetésbe kerülne, hanem a károsultnál maradna.
Mint azonban látni fogjuk a kérdés jogi megítélése az eltelt évtizedek során korántsem volt egységes az ítélkezési gyakorlatban, sőt még a jelenlegi jogi szabályozás letisztultsága ellenére továbbra is előfordulnak eltérő értelmezések.
[1] Az okozott kár megtérülésének alapvető szempontja a reparációs elv érvényesülése, azaz a károsult olyan helyzetbe hozása, mintha a kár be sem következett volna. Ennek során az in integrum restitutio követelménye a károsultnál megbomlott vagyoni egyensúlynak az eredeti állapot szerinti helyreállítását jelenti. Ebből pedig okszerűen nemcsak az vezethető le, hogy a károsult a teljes kára megtérítésére tarthat igényt, hanem az is, hogy a káresemény előtti állapotnál kedvezőbb helyzetbe sem kerülhet. Ezért a kártérítés mértékének a megállapításánál a károkozás következtében beállott vagyonmódosulást a maguk összességében kell vizsgálni, melynek során a kárból le kell vonni a károkozásból eredő vagyoni előnyöket is, hiszen azokkal a károsult jogalap nélkül gazdagodna. Ahogy Fuglinszky fogalmaz: "A károkozó magatartás hiányában nemcsak a kár maradt volna el, hanem a károkozáshoz esetlegesen kapcsolódó előnyök sem gyarapították volna a károsult vagyonát."[1]
[2] A tilalom azonban nemcsak a károsult szempontjából bír jelentőséggel, hanem értelemszerűen a vagyoni egyensúlyt felborító károkozó oldalán is, akinek jogi érdekeire szintén tekintettel kell lenni, hiszen nem szolgálná a felelőssége mértékéhez igazodó kártérítési kötelezettségét, ha a károsult az ő rovására alaptalanul gazdagodna, azaz a ténylegesen okozott kárnál magasabb összeget kellene megtérítenie.
[3] Ellenkező esetben a preventív célokon túlmenően - főként, ha a károkozó helytállási kötelezettségét felelősség- vagy vagyonbiztosító veszi át - a károk bekövetkezésének véletlenszerűsége mint alapkövetelmény is sérülne, hiszen az a figyelmetlenséget és a könnyelműen hanyag magatartásokat erősítené, a visszaélésszerű esetekről nem is beszélve.
[4] A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) még kifejezetten nem szabályozta a kérdést, az elv azonban levezethető volt "egyrészt a felelősségi tényállásokban szereplő "kárt okoz" kitételből, amennyiben a kárt az interesse értelmében fogjuk fel, vagyis a károkozó tényleges és azon vagyoni állapota közti különbségként, amely akkor állna fenn, ha a károkozásra nem kerül sor."[2] Mint ahogyan annak szempontjait részletesen kidolgozta és le is vezette a régi Ptk.355. §-ából az ítélkezési gyakorlat.
[5] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új és jelenleg hatályos Ptk.) azonban már normaszövegbe is foglalta ezen szempontot, a 6:522. § (3) bekezdése szerint ugyanis "a kártérítést csökkenteni kell a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével, kivéve, ha az, az eset körülményeire tekintettel nem indokolt". A szabályozás lényegéből következően csak a károkozásból származó vagyoni előnyöket kell a kártérítési összegből levonni, de továbbra is csak azokat az előnyöket, amelyek okozati összefüggésben vannak a károkozó magatartás és a kár bekövetkezte között: pl. azon ellenérték, amely nem a felelős személytől folyik be (surrogatum) vagy azok a megtakarítások (elmaradó kiadások, költségek), maradványok, amelyek a károkozás folytán állnak elő (residuum).
[6] A káronszerzés lehetőségének egyik leggyakrabban előforduló tipikus esetköre pedig éppen az általános forgalmi adó, amely a mai napig a Kúria kivételével nem esik egységes megítélés alá az ítélkezési gyakorlatban, annak ellenére, hogy immár több mint egy évtizede kifejezetten törvényi szinten is szabályozták, bár korábban is levezethető volt a Ptk. szabályaiból. Ez pedig - tipikusan a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás alapján történő kárrendezés során felmerülő - azon kérdés, hogy a károsult a balesetben sérült gépkocsijának javítási költségén túlmenően igényt tarthat-e az általános forgalmi adó összegére abban az esetben is, amennyiben számla kiállítására nem kerül sor, vagy a károsult maga javítja meg a járművét. Azaz az ÁFA automatikusan minden esetben a kár részének tekintendő-e vagy nem.
[7] Magyarországon a rendszerváltás előtt az általános forgalmi adóról szóló 1987. évi V. törvénnyel került bevezetésre a gazdasági társaságok által termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás után fizetendő általános forgalmi adó intézménye, 1988. január 1-jén kezdődő hatálybalépéssel, amely így értelemszerűen kihatott a gépjárműjavító iparra is, az általuk végzett szolgáltatásnyújtás vonatkozásában.
[8] Amíg ez nem érintette a vagyonbiztosítási szerződéseket - hiszen azokban a biztosítók kizárhatták az ÁFA-fizetési kötelezettségüket javítási, helyreállítási költséget igazoló számla hiányában -, addig azonban új helyzet elé állította a felelősségbiztosítók kárrendezését, hiszen folyamatos viták tárgyát képezte azon eljárásuk, hogy a káronszerzés tilalmára hivatkozva azon esetekben, ahol a károsult számla hiányában csupán kalkuláció alapján igényelte a javítási költséget, csak a nettó költséget voltak hajlandóak megfizetni. A károsultak az általuk indított perekben elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a javítási költség szerves része az ÁFA, és amennyiben azt nem kapják kézhez, úgy a javítást nem tudják elvégezni, hiszen nekik kellene a javítónál megelőlegezni az általános forgalmi adót. Az eljáró bíróságok több mint másfél évtizeden keresztül egységesen helyt is adtak a kereseteknek. Az ítéleti indoklások azonban általában nem terjedtek túl azon az állásponton, hogy az ÁFA attól függetlenül, hogy ténylegesen megfizették-e vagy sem, mindenképpen a kár része, melyre a károsult igényt tarthat, hiszen a teljes kártérítés elve csak ily módon valósul meg. "Az alperesnek a károsult teljes kárát kell megtérítenie, amely magában foglalja az általános forgalmi adót függetlenül attól, hogy a károsult a gépkocsiját megjavíttatta-e vagy sem." (PKKB 1.P.90.323/2003., Fővárosi Bíróság 61.Pf.630.954/2004.) Mint ahogy a szakirodalomban is található volt olyan álláspont, amely szerint az áfatartalom a javítási költség elválaszthatatlan része, és ezért a károkozó kártérítési kötelezettségének erre is minden esetben ki kell terjednie.[3]
[9] Ezen álláspontot elfoglaló ítéletekből azonban rendszeresen hiányzott annak a kifejtése, hogy "miért" elválaszthatatlan része a kárnak, és ennek hiányában még az is kérdésessé tehető volt, hogy a bíróságok az indoklási kötelezettségüknek a törvényben előírtak szerint eleget tettek-e, hiszen a kérdés lényegére nem adtak kellően indokolt választ.
[10] Azon ritka esetekben pedig, ahol a felelősségbiztosítók által erőltetett bővebb kifejtéssel is találkozni lehetett, olyan szempontok kerültek kifejtésre, melyeket az alábbi indoklás is szemléltet: "Az általános forgalmi adóval kapcsolatos alperesi fellebbezés vonatkozásában a másodfokú bíróság rámutat továbbá arra, hogy a bírói gyakorlat szerint is, a Ptk.339. §-ára alapított kárigények esetén és így a gépjármű kötelező felelősségbiztosítás körében is, a biztosító még azon az alapon sem csökkentheti a javítási költség címén kifizetett összeget az áfa összegével, hogy ha a károsult az áfa visszaigénylésére jogosult" (EBH. 2004.1032.). Egy másik ügyben a részletes indokolás így szólt: "A Ptk. 360. § (1) bekezdése szerint ugyanis a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A károsult kára nem vitathatóan a káresemény időpontjában keletkezik és nem a javítás elvégzésekor, illetve a javítási számla kifizetésekor, továbbá nem függhet attól a jövőbeni eseménytől sem, hogy később a károsult elvégezteti-e a javítást. Ezen túlmenően nem csak szakszervizben javíttathatja a károsult a sérült gépkocsit, saját döntésétől függően akár saját kezűleg is elvégezheti a javítást, ebben az esetben is a szakszervizi javítási költség általános forgalmi adóval növelt összegére tarthat igényt a károkozótól és a biztosítótól is. A kár összege ugyanis az az összeg, amennyiért szakszervizi körülmények között a gépjárművet meg tudná javíttatni. ... Amennyiben tehát a kár a javítási költséggel fejezhető ki, az nem csökkenthető az általános forgalmi adó összegével akkor sem, ha a károsult a gépkocsit meg sem javíttatja, vagy a javítást számla nélkül végezteti el, mert a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés nem függ a későbbiekben elvégzett javítás módjától. A károsult ugyanis nem köteles megjavíttatni a sérült vagyontárgyat, a kártérítési összeget akár másra is elköltheti, ebből a szempontból tehát a károsultak között különbséget tenni nem lehet. A javítási költséghez tapadó általános forgalmi adó tehát a fentiekre tekintettel a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés része és nem tekinthető a vagyoni hátrány csökkentéséhez szükséges egyéb költségnek. Az alperesi álláspont alkalmazása esetén ugyanis sérülne a teljes kártérítés elve ... a károkozók ugyanis bármilyen vagyontárgy esetén csupán akkor lennének kötelesek az általános forgalmi adó megtérítésére, ha a vagyontárgy javítása megtörtént és arról számla is rendelkezésre áll. ... Az a kérdés pedig, hogy egy szolgáltató ad-e a javításról számlát és így ténylegesen befizetésre kerül-e az általános forgalmi adó összege, a bíróság által vizsgálandó kártérítési jogviszony körén kívül esik, figyelemmel arra is, hogy az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény 16. § (1) bekezdése szerint a szolgáltatást nyújtó adófizetési kötelezettsége a teljesítés időpontjában keletkezik, és az nem függ a számla kiállításától." (Fővárosi Bíróság 61.Pf.636.357/2006.).
[11] A fenti határozatnak - amely már valóban nagy terjedelmű indokolást tartalmaz - azonban az összes szempontjával és jogi minősítésével szemben az alábbi komoly ellenérvek hozhatóak fel:
[12] Úgy gondolom, hogy a fentebb ismertetett határozattal az alapvető probléma, hogy már a kiindulópontja téves, amikor az egyes kárfajták között nem megfelelően helyezi el az általános forgalmi adót. Itt ugyanis álláspontom szerint az alábbi szempontokra kell tekintettel lenni:
Egy gépjármű megjavításával kapcsolatos költségek alapvetően 3 elemből tevődhetnek össze, úgymint
a.) alkatrész,
b.) a javításba fektetett élőmunka (munkadíj),
c.) az előző két költségre rárakódó ÁFA adóteher.
Ezen három elemből az első kettő alkotja a javítás matériáját, hiszen ezek nélkül egy megrongálódott járművet fizikailag nem lehet helyreállítani. (Nem vállalok túl sok kockázatot, ha azt mondom, hogy ezek nélkül még David Copperfield sem lenne képes rá.)
[13] Ezzel szemben úgy gondolom senki nem vitathatja azt, hogy a gépkocsi fizikai helyreállításához az ÁFA nem szükséges - mint ahogy 1988 előtt sem volt az - az ahhoz képest egy absztrakt jogi fogalom, egy adóteher, amely járulékosan - és nem feltétlenül - adódhat hozzá a javítási költségekhez, hiszen vannak a piacon olyan javítók is, amelyek bizonyos éves árbevételig nem tartoznak az ÁFA törvény hatálya alá, tehát forgalmi adó felszámítására sem jogosultak, valamint azt sem tiltja semmilyen szabály, hogy a károsult akár maga, vagy hozzáértő magánszemélyek kalákájában végezze el a javítást. Ezekben az esetekben tehát a károsultnál ÁFA fizetési kötelezettség nem merül fel.
[14] A fentiekből egyenesen következik, hogy amíg az első két költségelem (alkatrész és munkadíj) - mivel minden esetben a megbomlott vagyoni egyensúly reparálásához szükségszerűen felmerül - a károsult vagyonában beállott értékcsökkenés körébe tartozik [Ptk. 6:522. § (2) bek. a.) pont], addig az ÁFA a járulékos jellege miatt a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségek közé [Ptk. 6:522. § (2) bek. c.) pont].
[15] Ezen megkülönböztetésnek pedig éppen azért van jelentősége, mert amennyiben ez helyesnek tekinthető, akkor a két kárfajtához kapcsolódó eltérő jogi megítélés el is dönti e kérdés lényegét. Amíg ugyanis a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést a károkozónak akkor is meg kell fizetnie, ha a károsult a gépkocsit nem állítja helyre, addig az őt ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges további költségek igényléséhez már bizonyítani kell azok tényleges megfizetését (hasonlóan az ugyanebbe a kárfajtába tartozó szállítási, tárolási vagy bérautóköltségekhez).
[16] Az általános forgalmi adó azért sem tartozik a károsult vagyonában beállott értékcsökkenés körébe, mert a költség jellege is kizárólag az ÁFA törvényben meghatározott feltételek teljesülése esetén számítható fel.
[17] A hivatkozott ítélet alapját képező káresemény időpontjában hatályos és az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV.tv.2. §-a szerint a törvény rendelkezéseit az adóalanyokra kell alkalmazni. A 3. § értelmében pedig az általános forgalmi adót az adóalany által belföldön teljesített termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás után kell megfizetni. A törvény 43. § (1) bekezdése viszont előírja, hogy az adóalany az általa teljesített termékértékesítésről és szolgáltatásnyújtásról számlát köteles kibocsátani, méghozzá a 44. § (1) bekezdésében feltüntetett tartalommal. A 48. § (2) bekezdése értelmében pedig az elszámolandó adót az adóalany köteles az adóhatóságnak megfizetni.
[18] Ezen szabályokból következik, hogy az ÁFA felszámítása csak az alábbi két konjunktív feltétel teljesülése esetén történhet meg:
a.) A szolgáltatásnyújtó javító ÁFA adóalany legyen
b.) és a törvényben előírt szabályos tartalommal számlát állítson ki.
[19] Az ÁFA ugyanis nem a károsultat, de még csak nem is a javítót illeti, hanem a központi költségvetést. Csupán az oda történő eljuttatása valósul meg oly módon, hogy a károsult által megfizetett forgalmi adót a szolgáltató adóalany utalja át az adóhatóságon keresztül a költségvetés felé. Azonban a javító ezt csak az ÁFA törvényben előírt és szabályosan kiállított számla ellenében tudja továbbutalni, mint ahogy fordított esetben az általa igénybe vett szolgáltatások után visszaigényelni is csak kiállított számla alapján tudja az adóhatóságtól (LB Kfv.27.284/1997. BH 1999.537.).
[20] Ennek következtében a javító cég még az adóalanyisága esetén sem számíthatja fel a forgalmi adót, ha a javításról a számlát nem állítja ki, márpedig a Magyarországon széles körben tapasztalt adóelkerülési szándékok következtében ez igencsak gyakori esetnek számít. A biztosítók statisztikája szerint a kárrendezések során az esetek felében a károsultak számla nélküli kárrendezést kérnek. Vajon mi indokolná ezekben az estekben, hogy a károsult az ÁFA összegét is megkapja, miközben azt a javító számla kiállítása hiányában nem számolhatta fel neki, bár a javítást ugyanúgy elvégezte.
[21] Itt jegyzendő meg, hogy a jelenleg hatályos, az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII.tv. megfelelő §-aiból (5. §, 13. §, 124. §, 169. §, 187. §) is ugyanezek következnek.
[22] A fentiekből következik, hogy téves azon ítéleti nézet is, miszerint az ÁFA költsége is a káresemény időpontjában keletkezik. A materiális javítási költség (alkatrész, munkadíj) összege valóban akkor következik be vagyoncsökkenésként a károsultnál, de az ÁFA csak a számla kiállításakor. A bíróság téves megítélése tehát itt is az ÁFA-nak a nem megfelelő kárfajtába történő besorolásából fakad. Ráadásul önellentmondóan hivatkozik az ÁFA tv. 16. § (1) bekezdésére abból a szempontból, hogy szolgáltatást nyújtó adófizető kötelezettsége a teljesítés időpontjában keletkezik, és az nem függ a számla kiállításától. Egyrészt ez is azt igazolja, hogy az adófizetési kötelezettség nem a káreseménykor keletkezik, hanem a javítás teljesítésekor, ami azonban a törvény egyéb szabályaiból következően korántsem azt jelenti, hogy a számla kiállításáig az ÁFA fel is számítható a károsult felé.
[23] Végül 2005-ig kellett várni, amikor a Legfelsőbb Bíróság elé tudtam vinni egy olyan tényállású ügyet, ahol a balesetben vétlen károsult felperes a gépkocsi javításáról számlával nem, csupán költségkalkulációval rendelkezett, azonban az ügyben eljáró első-, és másodfokú bíróság indokolás nélkül a károsult vagyonában beállott értékcsökkenésnek minősítette a meg nem fizetett forgalmi adót is. A felülvizsgálati kérelmet tárgyaló tanács előtt a jég megtört, és lényegében osztotta a fentiekben kifejtett álláspontomat, amikor az alábbiak szerint foglalt állást: "A felperes a Ptk.355. § (4) bekezdése értelmében a vagyonában beállott értékcsökkenésre, az esetlegesen elmaradt vagyoni előnyre, illetve a hátrány kiküszöböléséhez szükséges kárpótlásra és költség megtérítésére tarthat igényt. Az őt ért hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges költség megtérítése körében a károsult a szokásos jó minőségű, szakszerviz által nyújtott szolgáltatás igénybevételével kapcsolatban felmerülő költségei megtérítését igényelheti. Értelemszerű, hogy e költségekről a szakszerviz számlát állít ki, amelynek az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény 3. § a) pontja, 43. § (1) bekezdése alapján tartalmaznia kell a javítási költségre felszámított általános forgalmi adó összegét is. A számlakiállítással az adóalanynak adóbefizetési kötelezettsége keletkezik az állammal szemben. Ezt hárítja át a károsultra, akinél ily módon az ÁFA összege költségként jelentkezik. A biztosítók szabályzata és a felek szerződése a javítási költség megtérítését általában azok számlával történő igazoláshoz köti. A felek azonban megállapodhatnak abban is, hogy a károsult követelését megállapodással rendezik. A megállapodás vonatkozhat a károsult által benyújtott költségbecslés alapján történő fizetésre, mely az általános forgalmi adó összegét is tartalmazza. Ezekben az esetekben a károsult a megállapodással rendezett jogvita alapján nyilvánvalóan jogosult arra, hogy a gépjárművet egyáltalán ne javítassa ki, illetve ÁFA fizetési kötelezettséggel nem járó megoldást vegyen igénybe (a gépjárművet maga javítja, vagy az ÁFA törvény 4. §-a szerint adóalanynak nem minősülő személlyel javíttatja meg). Amennyiben a térítés összegére vonatkozó megállapodás hiányában a biztosító a perben vitatja a javítási költség összegét, a kártérítési perek általános bizonyítási szabályai szerint a károsultnak kell bizonyítani a kárának az összegét. Ha azonban javítási számla nem áll rendelkezésére, a javítási költség ÁFA terhe kizárólag feltevésen alapszik. A bíróság általános jelleggel nem dönthet úgy, hogy az abban az esetben is jár a károsultnak, ha ilyen befizetés az állam részére nem történt." (LB Pfv.VIII.21.342/2004.sz.).
[24] Ezt követően hasonló indoklásokkal sorban születtek a Legfelsőbb Bíróság majd később a Kúria által a kérdésben hozott további határozatok: Pfv.VIII.21.394/2005. BH 2006.111., BH 2006.399., BH 2008.214., Pfv.VII.21.476/2009., Pfv.VIII.21.191/2011., BH 2010.486., Pfv.VIII.21.564/2011., Pfv.V.20.193/2012., Pfv.VIII.20.143/2010. A felsoroltak közül a legutolsó még bővebben fogalmaz: "Mivel az általános forgalmi adófizetési kötelezettség az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény 3. § a) pontja, 4. §-a és 43. § (1) bekezdése alapján a szabályszerű számla kiállításával válik érvényesíthetővé a jogosult állam számára, számlakiállítás és tényleges adóbefizetés hiányában az adó áthárítására sincs mód. (A károsultat nem az adó, hanem a javítási költség illeti meg.) A károsult tehát a fel nem merült kárelemet alaptalanul érvényesítette a károkozó jogutódjával, a biztosítóval szemben. (A másodfokú bíróság által hivatkozott ÁFA törvény 16. § (1) bekezdése a számlakiállítási kötelezettség keletkezésének az időpontjáról rendelkezik.) Téves tehát a jogerős ítéletnek az az álláspontja, mellyel a lehetséges kárt és a ténylegesen bekövetkezett kárt, az elméletileg követelhető és a ténylegesen felmerült és igazolt kártérítést azonos összegűnek tekinti. Nem helytálló az a megállapítás sem, hogy amennyiben a kár a javítási költséggel fejezhető ki, az csak a bruttó, általános forgalmi adót is tartalmazó javítási költséggel megegyező összegű lehet. Amennyiben a károsult azt maga javítja ki, vagy ÁFA fizetési kötelezettség nélkül javíttatja meg, a javítás ugyanolyan minőségű lehet, mint a szakszervizi szolgáltatás. összességében a Ptk.355. § (4) bekezdésében meghatározott teljes kártérítés elvéből az következik, hogy a károkozónak a ténylegesen felmerült, és nem a károsult fiktív, számított kárát kell megtéríteni."
[25] A felülvizsgálati határozatok nagy száma is mutatja, hogy az alsóbb fokú bíróságok nem igen akarták követni a Kúriának a kérdéssel kapcsolatban megváltozott álláspontját, és ragaszkodni próbáltak az évek alatt kialakított saját - de kijelenthetjük: téves - nézetükhöz. Igaz, hogy ekkor még az ÁFA tényleges felmerültéhez kötött és azt kimondó normatív szabály nem született, de mint látható az a régi Ptk.355. § (4) bekezdéséből kiindulva a bírói gyakorlat által kidolgozott káronszerzés tilalmának elveire tekintettel levezethető volt, melyet a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria a fentiek szerint meg is tett.
[26] Tekintettel arra, hogy kártérítési ügyekben a felülvizsgálati kérelmek benyújthatóságának lehetőségei a minimális pertárgyérték növekedése következtében egyre korlátozottabbá váltak, és az alsóbb fokú bíróságok az ÁFA kérdésében a Legfelsőbb Bíróság határozatai ellenére is a korábbi gyakorlatukat folytatták, a biztosítók részéről felmerült a kérdésben jogegységi határozat iránti kérelem benyújtása. Ugyanakkor az évtized végére - talán éppen az ellentmondó ítélkezést tapasztalva, valamint azt felismerve, hogy a rossz gyakorlat valójában a fekete, de legalább is a szürke gazdaságot erősíti, hiszen a számla nélküli javítások után igényelhető ÁFA tartalom nem a költségvetéshez kerül befizetésre, hanem a károsultaknál marad valójában jogalap nélkül - a jogalkotó törvényi szintre emelte, hogy a biztosítóknak milyen feltételek megléte esetében van a károsultak felé ÁFA fizetési kötelezettsége és mikor nincs.
[27] Először a 2009. évi LXXVII. törvény 161. §-ával került beiktatásra az akkor hatályos, a biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. tv. (Bit.) 96. § (6) bekezdéseként, miszerint: "A biztosító biztosítási szerződésből eredő kötelezettségével összefüggésben, a károsító eseményt megelőző állapot visszaállításához vagy a bekövetkezett kár következményeinek megszüntetéséhez szükséges, általános forgalmi adóköteles szolgáltatás ellenértéke (anyag-, javítási-, illetve helyreállítási költség) után az általános forgalmi adó összegének megfelelő összeg megtérítésére csak olyan számla alapján vállalhat kötelezettséget, illetve térítheti meg azt az arra jogosultnak, amelyen feltüntetik az általános forgalmi adó összegét, vagy amelyből annak összege kiszámítható."
[28] A (7) bekezdés pedig azt is kimondta, hogy ezen rendelkezést a Kártalanítási Számla által teljesített kárkifizetésekre is alkalmazni kell. Ezen szabályokat pedig az újabb és jelenleg hatályos Bit. (a biztosítási tevékenységről szóló 2014. évi LXXXVIII. tv.) 123. § (1)-(2) bekezdése is tartalmazza.
[29] A következő lépés a konkrét kérdésre vonatkozóan a normatív szabályozásban a 2009. évi CL. tv. 154. §-ával a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 32/A. § (2) bekezdésébe beiktatott alábbi előírás volt: "A biztosító a gépjárműben keletkezett kár helyreállításához szükséges költségek általános forgalmi adóval növelt összegét a károsultnak csak akkor térítheti meg, ha a károsult által bemutatott számla tartalmazza a gépjármű helyreállításához szükséges munkálatok megnevezését, anyagköltségét és munkadíját, valamint az a számvitelről szóló törvény előírásainak megfelel. Ellenkező esetben a biztosító a gépjárműben keletkezett kárként az (1) bekezdés szerinti nettó összeget, illetve - amennyiben az értékcsökkenés fizetésének feltétele fennáll - az értékcsökkenés összegét téríti meg."
[30] Annak ellenére, hogy a fenti szabályozás az egységesítés irányába indította ebben a kérdésben az ítélkezési gyakorlatot, mégis azt mondhatjuk, hogy következetesen egységes gyakorlatról a mai napig is csak a Kúria esetében beszélhetünk. Az alsóbb fokú bíróságokon ugyanis - ha mára kisebb hányadban is - még mindig található ezen jogi szabályzást furcsa módon értelmező álláspont, mint pl. a Fővárosi Törvényszék 73.Pf.636.746/2019.sz. alatti ítéletében található alábbi értelmezés: "Az alperes 18. sz. alatti beadványában úgy nyilatkozott, hogy a jogalap bizonyítottsága esetén a felperes által megjelölt nettó javítási költséget nem vitatja, annak ellenére, hogy a felperest nettó vagy bruttó összeg illeti meg jogkérdés. Utalt arra is, hogy a 2014. évi LXXXVIII.tv. (Bit.) 123. § (1) bekezdése és a 2009. évi LXII.tv.32/A. § (2) bekezdése értelmében a felperes nettó összegre jogosult. A gépjármű kijavítására nem került sor, csak árajánlat áll rendelkezésre. Az alperes által megjelölt jogszabályhelyek arra az esetre vonatkoznak, amikor a javítás már megtörtént és a számla rendelkezésre áll, de ÁFA-t nem tartalmaz. A gépjármű javítása ÁFA köteles szolgáltatás, ezért a bekövetkezett kár megszüntetéséhez a felperesi jogelődnek a javítás bruttó összegét kell megfizetnie, ezért az alperes a bruttó összeg megfizetésére köteles."
[31] A határozatot hozó bíróság tehát egyrészt a jogszabálynak egy olyan értelmezést ad, amely álláspontom szerint sem a jogszabály szövegéből, sem pedig a jogalkotó világosan felismerhető szándékából nem következik, és lényegében azt mondja ki, hogy amennyiben a javítás megtörtént ÁFA felszámítása nélkül, akkor az ÁFA-ra nem jogosult a károsult, amennyiben viszont meg sem javítja, akkor igen(!?). Ezen gondolatmenet még arra tekintettel is ellentmondásos, hogy a bíróság a gépjármű javítását minden esetben ÁFA köteles szolgáltatásnak és ezáltal a károsult vagyonában beálló értékcsökkenésnek tekinti, akkor viszont miért tartja levonandónak az ÁFA tartalmát abban az esetben, ha van számla, de azt mégsem tartalmazza.
[32] Fuglinszky egy alábbi helyzetre hívja fel a figyelmet és fűzi hozzá a véleményét: "Kérdéses, hogyan dönt a bíróság akkor, ha a javításra még nem került sor, de a károsult azt állítja, hogy az hivatalosan, számla ellenében fog megtörténni. Utólag ugyanis nincs mód annak ellenőrzésére, hogy a károsult valóban úgy járt-e el, ahogy a perben nyilatkozott. Úgy véljük, a fentiektől eltérően kell kezelni azokat az eseteket, amikor az ítélethozatal időpontjáig még nem került sor a sérült dolog megjavítására. Elképzelhetőnek tartjuk ugyanis, hogy a károsult javíttatási szándékát és a javítási költséget a perben az áfa tartalmat is tartalmazó árajánlattal igazolja, s a bíró az ügy összes körülménye alapján, a bizonyítékok szabad mérlegelését követően nem lát okot arra, hogy a károsult szándékában és az árajánlattal igazolt javítási költség összegében kételkedjék. Méltánytalan lenne megfosztani a károsultat annak lehetőségétől, hogy a sérült dolgot egy olyan komoly szolgáltatóval (pl. autószervizzel) javítassa meg, ahol áfával növelt árat kell fizetnie, pusztán azért, mert a javítás költségét - rossz anyagi körülményei miatt - nem tudja előlegezni, a javítást ezért a per lezárultáig nem tudja elvégeztetni, és így nem tudja bemutatni a perben az áfás számlát."[4]
[33] Itt az a fő kérdés, hogy a tényszerű helyzetből (az ítélethozatal időpontjáig nem került sor a jármű megjavítására) indulunk ki vagy pedig azáltal, hogy a károsult felperes számla hiányában egy javítási kalkulációt mutat csak fel, arra úgy tekintünk, mint amely bizonyítja, hogy meg is fogja javítani az ítélethozatalt követően, és ezáltal az ÁFA tartalom egészen biztosan fel fog merülni. Azaz fogadja el, és azon az alapon hozza meg a bíróság az ítéletét, hogy nincsen ok kételkedni a károsult javíttatási szándékában, és méltánytalan lenne megfosztani azon lehetőségétől, hogy autószervizzel javíttasson, főként, ha rossz anyagi körülményei miatt a per lezárultáig nem tudja a javíttatást saját forrásból elvégeztetni.
[34] Álláspontom szerint azon túlmenően, hogy ezáltal a perben a bizonyítási terhekre vonatkozó eljárási szabályok is sérülni látszanak (időelőttiség), a kérdés a jogszabályok sérelme nélkül is sokkal egyszerűbben megoldható. Egyrészt ma már a kárügyek döntő részében, ott, ahol a károsult ténylegesen meg kívánja javíttatni a sérült járművet, egyáltalán nem kell a zsebébe nyúlnia előre finanszírozva a javítást. A javítók többsége ugyanis szerződéses kapcsolatban van a biztosítókkal, és a kárrendezést is magukra vállalják. Ennek keretében a károsult csak egy meghatalmazást ad a szerviznek a kárügy rendezésére, melynek során a biztosító közvetlenül a szerviznek fizeti ki a javítási költségét és a károsult már a kész gépkocsit kapja vissza. Másrészt ennek hiányában is, amennyiben a későbbiekben valóban elvégeztetett javításról kiállított ÁFÁ-t is tartalmazó számlát bemutatja, azt a biztosítónak értelemszerűen meg kell térítenie, de csak akkor.
[35] Egyébként sem tekinthető életszerűnek, hogy egy károsult a több éves peres időszak alatt végig várna a járműve javításával, hiszen az elemek rozsdásodása miatt a gépkocsi állaga jelentősen tovább romlana. Fuglinszky végül maga is arra a következtetésre jut, hogy "A gyakorlatban azonban a legtöbb perben az ítélethozatal időpontjáig már megtörténik a javítás, így a fenti elvek mentén könnyen lehet dönteni az áfa tartalom kérdésében.".[5]
[36] Úgy gondolom, hogy az eddigieket a legjobban Molnár Ambrusnak, a Kúria egyik korábbi tanácselnökének 2014-ben adott nyilatkozatával tudnám alátámasztani, aki a kérdés összetettségét és a különböző ítélkezési gyakorlatot hasonlóan érzékelve az alábbiakra mutatott rá:
"A rendszerváltás környékén az áfát csak akkor ítéltük meg, ha az illető külön számlát hozott róla, hogy nála ez igazából kiadásként merült fel. A rendszerváltás után már azt mondtuk, hogy tulajdonképpen miért kellene nekünk erről számlát kérni, ha egyszer fennáll az áfafizetési kötelezettség, tehát az áfatörvény hatálya alá tartozik, ez esetben az áfát bizony hozzá kell számolni. Igen ám, de ezzel előfordultak olyan esetek, amelyek igazságtalanok voltak. Volt, hogy felszámoltak olyan tételek után is áfát, amik egyébként kiadásként sem jelentkeztek egy kártérítési perben. Azt meg miért kéri kártérítésként megítélni valaki, amikor a kártérítésnek az a kritériuma, hogy valamilyen vagyoncsökkenés legyen? Ha nem volt kiadás, nem csökkent a vagyona. Szóval ebben a témakörben a bírói gyakorlat is többször módosult, már csak az én kúriai pályám időtartama alatt is, tehát 1993 óta napjainkig, legkevesebb háromszor. A baj tulajdonképpen az volt, hogy a jogcímeket nem különböztették meg, olyan választ akartak adni, ami mindenfajta ügyre jó. Ilyen viszont meg nincs! Ügytípusonként külön-külön meg kell vizsgálni, hogy működik a vállalkozási szerződéseknél, hogy működik a biztosítási szerződéseknél, hogy működik a kártérítési perekben és akkor egy-egy pertípusra nézve már lehet konkrétabb választ adni. Reménykedek abban, hogy elfogadják majd ezt a témát és felállítanak egy joggyakorlat-elemző csoportot, hogy ezeket a kérdéseket vizsgálhassuk 2014-ben. Bízzunk benne, hogy megkapjuk a lehetőséget, és akkor nyilván megtesszük, ami lehetséges."[6] ■
JEGYZETEK
[1] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015. 775. o.
[2] Boronkay Miklós: A káronszerzés tilalma az új Polgári Törvénykönyvben (PJK, 2007/6., 22-25.o.)
[3] Köles Tibor: Polgári Jog, Kommentár a gyakorlat számára, cserelapos kiadmány, II. kötet (szerk.: Petrik Ferenc) HVG-ORAC, Budapest, 2002. 634/2.
[4] Fuglinszky: 2015. 745.o.
[5] Fuglinszky: 2015. uo.
[6] Molnár Ambrus: A bíró sem tévedhetetlen. Ügyvédvilág 2014. februári száma.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, Budapest.
Visszaugrás
