Derűs hangulatban indult a Családi Jog folyóirat Mindennapi családjog főcímet viselő konferenciasorozatának idei, Igazság és valóság - látlelet a családjogi vitákról és a gyermekvédelemről alcímet viselő, 2025. június 5-i rendezvénye a budapesti Hotel Benczúr Budapest termében. A konferenciát megnyitó dr. Szeibert Orsolya tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE ÁJK) egy gyors online kvízjátékra invitálta a hallgatóságot: arra volt kíváncsi, hogy mi az első, ami egy-egy szó hallatán a jelenlévők eszébe jut. A "családjog" kifejezésre többnyire pozitív reakciók születtek, bár volt olyan is, aki a "ronda perekre" asszociált. A "mediáció" fogalma már sokkal megosztóbbnak bizonyult: egyesek szerint mindenre alkalmas, mások szerint viszont semmire, illetve hozadéka - egyesek véleménye szerint - a kommunikáció, míg másoké szerint csak az időhúzás, de felkerült a szófelhőbe a "lovagi torna" kifejezés is. Az apropót az adta, hogy az idei konferencián a délelőtti előadások tárgyát klasszikus családjogi témák képezték, míg a délutáni kerekasztal-beszélgetések keretében a gyermekvédelem és a mediáció kérdésköre került terítékre.
Mégis, kinek az igazsága? - A családjogi jogviták igazságos rendezésének buktatói (dr. Kövesné dr. Kósa Zsuzsanna, kúriai tanácselnök)
A családjogra jellemző, hogy e területen a jogalkotó keretjogszabályokat alkot (ilyen volt a Csjt. és most a Ptk. Családjogi Könyve is), amelyek mindössze támpontokat adnak a jogviták rendezéséhez. A kérdés - az előadás címétől némileg eltérően - az, hogy a jelen jogszabályi környezetben a bíróságok tudják-e a családjogi jogvitákat nemcsak igazságosan, hanem egyben megnyugtatóan is rendezni Ezt pedig elsődlegesen a gyermek szempontjából kell megítélni; a szülők nevelési, fizetési és egyéb képességét, illetve készségét csak ezt követően lehet értékelni. Ennek alapján pedig két olyan esetkör is van, ahol a joggyakorlat némileg átesett a ló túloldalára: az egyik a kapcsolattartás, a másik pedig a közös szülői felügyelet.
A kapcsolattartással összefüggő problémák a végrehajtás során csúcsosodnak ki leginkább. A gondozó szülő ugyanis sokszor nem szívesen biztosítja a kapcsolattartást; ennek leggyakoribb oka vagy egy új partner megjelenése, vagy az, hogy a különélő szülő - legalábbis a gondozó szülő megítélése szerint - már az együttélés alatt sem foglalkozott megfelelő mértékben vagy módon a gyermekkel. Ezért aztán - különösen nagyobb, iskoláskorú gyermek esetén - a gondozó szülők részéről gyakran hangzik el az a hivatkozás, hogy "a gyermek nem akar menni" a kapcsolattartásra, ő pedig nem erőltetheti. Felmerül tehát a kérdés: kényszeríthető-e a gyermek, akarata ellenére a különélő szülővel való kapcsolattartásra. Sajnos Magyarországon, mivel a gyermek ellenállásának kérdését a meglehetősen rugalmatlan végrehajtási eljárás keretében kell kezelni, nemigen jut érvényre az az alapelv, hogy a különélő szülővel való kapcsolattartásnak a gyermek érdekét kell szolgálnia. A kapcsolattartás kényszerjellegét esetleg a mediáció eszközével lehetne tompítani, de ezt a felek jellemzően nem veszik igénybe. Ezzel szemben léteznek olyan európai országok, ahol a kényszer-kapcsolattartás ismeretlen fogalom. Németországban például, ha felmerül, hogy "a gyermek nem akar menni", utópert kell lefolytatni, amelyben a bíróság megvizsgálja, hogy van-e olyan felróható többletmagatartás, amely miatt nem áll a gyermek érdekében a kapcsolattartás. És amennyiben nincs ilyen, a bíróság egyrészt nagyon komolyan szankcionálja a kapcsolattartás akadályozását, másrészt intézkedik az iránt, hogy a kapcsolattartás gyermekvédelmi szakember bevonásával történjen, aki aztán igen hathatósan intézkedik is.
A nemzetközi gyakorlatban a közös szülői felügyelet - akár közös, akár egyoldalú kérelemre történő - elrendelése egyre inkább főszabállyá válik. Magyarországon azonban az egyik szülő egyoldalú kérelmére elrendelhető közös szülői felügyelet még viszonylag új jogintézmény. Korábban egyértelmű volt, hogy a közös szülői felügyelethez a szülők egyetértésére van szükség; ezt azonban az egyoldalú kérelemre való elrendelés lehetőségének megteremtése felborította, hiszen ez esetben az egyik szülő szükségszerűen nem ért egyet. A kérdés az, hogy a bíróság az egyoldalú kérelem alapján kényszerítheti-e a közös szülői felügyeletre az ezzel egyet nem értő szülőt, illetve melyek azok a szempontok, amelyeket egyoldalú kérelem esetén vizsgálni kell. Konkrétabban: hogyan definiáljuk az együttműködés fogalmát, és hogyan lehet erre a másik felet jogi eszközökkel rávenni. Az együttműködés fogalmát a Kúria az eseti döntéseiben már értelmezte, kimondva, hogy azt kell vizsgálni: a felek képesek-e egymással legalább alapszinten kommunikál-
- 63/64 -
ni, és a gyermek érdekében félre tudják-e tenni a sérelmeiket. Nem szabad megengedni azt a szülői magatartást, amely akadályozza a közös szülői felügyeletet anélkül, hogy ezt a gyermek érdeke indokolná. Ehhez azonban bírói részről is szemléletváltás kell, mivel úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben a bírói gyakorlat egyelőre elég nehézkesen mozdul. Ebben az általános társadalmi változások is segíthetnek, hiszen már régen nem a '80-as években megszokott családi munkamegosztás érvényesül: a fiatalabb generációk számára természetes, hogy a férfiak is egyre nagyobb részt vállalnak a gyermeknevelésben és általában a család mindennapi életében.
A kapcsolattartások akadályozásának megakadályozása (dr. Grád András, ügyvéd, pszichológus, az ELTE ÁJK tiszteletbeli tanára)[1]
Alapvető pszichológiai tétel, hogy a kapcsolatok felbomlásánál nem az érzelmek intenzitása, hanem az iránya változik. Minél nagyobb volt tehát a szerelem, annál nagyobb lesz a gyűlölet a felek között. Ennek a gyűlölködésnek pedig két fő terepe van: egyrészt a gyermek, másrészt a vagyon. A gyermekkel kapcsolatos harcokban a gondozó szülő egyik legfőbb fegyvere a kapcsolattartás akadályozása, amelynek módszerei igen változatosak lehetnek; ezek közül az egyik a költözés. Nem feltétlenül kell a gondozó szülőnek a gyermekkel messzire költözni ahhoz, hogy megnehezítse a különélő szülő számára a kapcsolattartást (például Budapesten városon belül is könnyen kialakítható a két szülő lakóhelye között egy-másfél órás távolság), de nem példa nélkül való az ország egyik sarkából a másikba költözés sem.
A költözésnek számos oka lehet. Előfordulhat, hogy az valóban a gyermek érdekében áll (pl. valamilyen speciális betegség miatt vagy tehetséggondozás érdekében). Motiválhatja a gondozó szülő érdeke: egzisztenciális előnyök szerzése (pl. munkahelyváltás), családi segítség igénybevételének lehetősége vagy egy új párkapcsolat. Előidézheti a szükség is, például az, ha a gondozó szülőnek a korábbi közös lakásból kényszerűen távoznia kell. De akármi legyen is a kiváltó ok, a gondozó szülőnek minden esetben kötelessége lenne törekedni a minél közelebbi lakóhely választására.
Hogy elejét vegye a költözéssel való visszaéléseknek, a jogalkotó megfontolás tárgyává tehetné egy ezzel kapcsolatos új szabályozás bevezetését, amelynek értelmében egy bizonyos, kilométerekben meghatározott távolságon túlra költözés automatikusan és önmagában is a szülői felügyelet megváltoztatása iránti per megindítását megalapozó körülményváltozásnak minősülne. Ha pedig a perben bizonyítást nyer, hogy a költözésnek nem volt kellő indoka, a bíróság főszabályként helyt ad a szülői felügyelet megváltoztatása iránti keresetnek, és az indokolatlanul költöző szülőt kötelezi a kapcsolattartás teljes költségének viselésére. Ez alól a főszabály alól kivételt jelenthetne, ha a költözés a gyermek érdekét szolgálja, a különélő szülő a kapcsolattartási jogát elháríthatatlan külső ok nélkül nem gyakorolta, vagy pedig a különélő szülő nem vagy kevéssé alkalmas a gyermek nevelésére. Emellett mentesülési ok lehet, ha harminc napon belül visszaköltözik; ez esetben a pert meg kellene szüntetni. De még ha a szülői felügyelet újraszabályozására nem is kerül sor, a különélő szülő számára akkor is lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy nemperes eljárásban kérhesse a kapcsolattartással járó többletköltségei megtérítését.
Ez a szabályozás nem sértené a gondozó szülő szabad lakhelyválasztáshoz fűződő jogát, mivel a másik oldalon a különélő szülő kapcsolattartáshoz való joga áll. Nem sértené a gyermek állandósághoz fűződő érdekét sem, mivel ezt a bíróságnak a perben eleve értékelnie kellene (és ez a bírói gyakorlatban egyébként is egy túlhangsúlyozott szempont). Emellett nem fenyeget az a veszély sem, hogy így a gyermek a nevelésére nem vagy kevéssé alkalmas szülőhöz kerülne, mivel a szülők nevelési képességét a bíróság már az alapperben vizsgálta.
Az előadást követő hozzászólásokból kiderült, hogy a nemzetközi gyakorlatban van példa a költözést korlátozó jogszabályi rendelkezésekre (pl. a svájci jog tiltja a kantonon kívülre költözést), és ideiglenes intézkedés keretében magyar bíróság is rendelt már el hasonlót. Ugyanakkor elhangzott az is, hogy nemcsak a bírónak, hanem a jogi képviselőnek is kötelessége lenne fellépni az ilyen magatartás ellen: egyrészt azzal, hogy minden ügyében - függetlenül attól, hogy éppen melyik oldalon áll - következetesen kiáll az elköltözés ellen, másrészt azzal, hogy amennyiben arra mégis sor került volna, biztatja az ügyfelét a visszaköltözésre.
Kihívások a személyállapoti perekben (dr. Tömböly Gabriella, törvényszéki bíró, Budapest Környéki Törvényszék)
A személyállapoti perek kategóriájába tartozó számos pertípus közül talán a leggyakoribbak a házassági bontóperek és a szülői felügyelettel kapcsolatos perek. Ezekre a személyállapoti perek közös speciális szabályain túl is különös eljárásjogi szabályok vonatkoznak, amelyek értelmezése és alkalmazása sokszor nem egyszerű.
A házasság felbontása iránti perek esetében elsősorban a megegyezéses bontásra vonatkozó eljárási szabályok értelmezése vet fel problémákat. Nem teljesen egyértelmű például, hogy amennyiben a felek a házasság felbontását közösen kérik és a járulékos kérdésekre vonatkozó megállapodásukat előterjesztik, személyes meghallgatásuk nélkül is hozható-e érdemi befejező határozat. A Budapest Környéki Törvényszék álláspontja az, hogy a felek személyes meghallgatása nem mellőzhető, mivel a bíróság csak annak fényében tud dönteni arról, hogy a felek megállapodása egyezségként jóváhagyható-e, vagy pedig tényállásos bontópert kell-e lefolytatni. Kérdéses lehet az is, hogy megegyezéses bontóperben az írásbeli ellenkérelem előterjesztésére tizenöt vagy pedig harminc napos határidő vonatkozik-e. A Budapest Környéki
- 64/65 -
Törvényszék szerint előbbi értelmezés a helyes: mindkét bontási forma esetén tizenöt napos határidő érvényesül. Kérdésként merülhet fel az is, hogy megegyezéses bontás esetén a keresethalmazatra vonatkozó szabályok érvényesülnek-e, vagyis a keresetlevélnek határozott kérelmet kell-e tartalmaznia valamennyi járulékos kérdésre. A helyes értelmezés az, hogy csak a házasság felbontása és az életközösség tartama tekintetében kell határozott kérelmet előterjeszteni; a járulékos kérdésekre nem kell a bíróság döntését kérni, mivel ezeket a felek egyezséggel kívánják rendezni. Egy ezzel ellentétes értelemzés azt jelentené, hogy minden házassági bontóperre a tényállásos bontás szabályait kell alkalmazni; ez pedig, mivel a Ptk. a megegyezéses bontást önálló bontási formának tekinti, nem lenne összeegyeztethető az anyagi joggal.
A szülői felügyelettel kapcsolatos perek speciális szabályai szintén számos értelmezési kérdést vetnek fel. Ilyen például az a vagylagos illetékességi szabály, amely szerint a per akár a kiskorú gyermek lakóhelye vagy tartózkodási helye szerinti bíróság előtt is megindítható. A Pp. ugyanis sem a lakóhely, sem a tartózkodási hely fogalmát nem határozza meg, ezért kérdéses, hogy az alatt mit kell érteni, illetve annak holléte hogyan határozható meg. Erre nézve a Kúria BH 2022.329. számon közzétett eseti döntése ad eligazítást, amely szerint a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvényben foglalt fogalommeghatározások - tekintettel e törvény miniszteri indokolására is, amely szerint a polgárnak már nem kell életvitelszerűen a lakóhelyén élnie - a Pp. értelmezése során nem irányadók. A Pp. szempontjából az életvitelszerű ottlakás ténye bír jelentőséggel; a lakcímnyilvántartás adata csak megdönthető vélelmet keletkeztet arra nézve, hogy a polgár lakóhelye a bejelentett lakcímével megegyezik. Ebből egyértelműen az következik, hogy akárcsak a felnőtteké, a gyermek lakóhelye is ténykérdés, és a bejelentett lakcímétől eltérhet. Ezt az értelmezést indokolja az is, hogy a gyermek érdekét az szolgálja, ha a vele kapcsolatos eljárást olyan bíróság folytatja le, amelynek a területén a keresetlevél előterjesztésének időpontjában valóban él.
Nemcsak jogértelmezési, hanem jogalkalmazási problémákat is felvet a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti perekben az ideiglenes intézkedés, éspedig különösen annak - a gyermek érdekében - hivatalból történő elrendelése. Kérdés, hogy egyáltalán milyen körben van lehetőség az ideiglenes intézkedés hivatalbóli elrendelésére. Mivel erre nézve a Pp. csak egy példálózó felsorolást tartalmaz, az ott meghatározott lista bővíthető; ügyelni kell azonban arra, hogy nem hozható ideiglenes intézkedés olyan kérdésben, amely nem a bíróság hatáskörébe tartozik vagy amellyel kapcsolatos kereset a szülői felügyeletre vonatkozó keresettel nem kapcsolható össze. Kérdés az is, hogy milyen kérdéseket célszerű - már a per igen korai szakaszában - ideiglenes intézkedéssel rendezni. A szülői felügyelet ilyen módon történő "előzetes" rendezése nem biztos, hogy indokolt, különösen hivatalból nem. Az esetek túlnyomó többségében ugyanis ekkor még szinte semmilyen bizonyíték, még csak pedagógiai vélemény vagy környezettanulmány sem áll a bíróság rendelkezésére, a felek előadásai pedig jobbára az egy állítás - egy tagadás szintjén mozognak, ezért nemigen hozható megalapozott döntés. Ebben az esetben is célszerű azonban meghatározni a gyermek lakóhelyét, valamint indokolt akár hivatalból is ideiglenes intézkedéssel rendelkezni a kapcsolattartásról, hiszen annak rendezetlensége nem szolgálja a gyermek érdekét.
Mit kíván a gyermekvédelem 2025-ben? (moderátor: Dr. Katonáné dr. Pehr Erika, c. egyetemi docens, Pécsi TE ÁJK; résztvevők: dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi tanácsadó, Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány; dr. Livják-Rozoga Veronika, osztályvezető, Baranya Vármegyei Kormányhivatal Hatósági Főosztály Szociális és Gyámügyi Osztály; Százné Orosz Krisztina, szakmai vezető, Budapest Főváros XV. kerületi Önkormányzat Göncz Árpád Szociális Intézmény Család- és Gyermekjóléti Központ; dr. Szilvás Léna, szakmai vezető, SOS Gyermekfalvak Magyarországi Alapítványa)
Bár a kegyelmi botrány folytán az össztársadalmi érdeklődés és a politikai figyelem is a gyermekvédelem felé fordult, a gyermekvédelem helyzete látszólag nem változott. Továbbra is szűkösek a források, az intézményekben állandó a hely- és munkaerőhiány, és a még mindig kitartó szakemberek elismertsége is hagy kívánnivalót maga után. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői, akik valamennyien gyermekvédelmi szakemberek, azt a kérdést járták körül, hogy az elmúlt másfél évben bekövetkezett-e, és ha igen, milyen előjelű változás a hazai gyermekvédelemben.
A beszélgetésből kiderült, hogy általában véve romlott a helyzet. Továbbra is fennáll az az alapprobléma, hogy a gyermekvédelemnek nincs egységes definíciója a társadalomban, a szakmában és a szakmaközi diskurzusokban: azt a szakmai fogalommeghatározáshoz képest a közbeszédben általában szűkítően értelmezik, és azon csak a konkrét bántalmazás elleni védelmet, ezen belül is elsősorban a gyermekotthonok világát értik. Holott a gyermekvédelem egy komplex rendszer, amelynek komplex problémákra kell reagálnia: a puszta védelem mellett a gyermek hangjának (véleménye, gondolatai és érzelmei kifejezésének) is meg kellene benne jelennie, és olyan aktuális problémákra is reflektálnia kellene, mint például az egyre kisebb gyermekek egyre növekvő "képernyőideje". Erre nézve azonban jelenleg nemhogy módszertani levél nem született, hanem még a gondolkodás sem kezdődött el. Ehhez ugyanis átfogó koncepcióra lenne szükség, ilyen azonban nincs; leginkább csak folyamatos tűzoltás történik, és ennek eredményei is megkérdőjelezhetők. A szakma előre tudta, hogy a rendszer átalakításának mi lesz az eredménye (az ágazati irányítás feldarabolásának az egyes szereplők közötti együttműködés megszűnése, a rendszer Belügyminisztérium alá sorolásának egy szankciókra épülő rendszer kialakítása, a szakemberek szankciókkal fenyegetésének pedig az elvándorlás, valamint a szakmán belüli bizalom és együttműködés megszűnése), de hiába jelezte az aggályait. Hatásvizsgálatok sincsenek, ezért a döntéshozók
- 65/66 -
a pénzeket is rosszul allokálják. A módszertani központok megszüntetésével lényegében megszűnt a kapcsolat az ágazati irányítás és "a fronton harcolók" között. A 2021-ben létrehozott Szakmatámogatási Hálózaton keresztül csak egyirányú kommunikáció folyik: a kormányzat üzen a szakmának, de visszafelé semmilyen információt nem enged áramolni. Igaz, a szakemberek a megtorlástól félve egyébként sem igen mernek panaszkodni. A '90-es években elkezdődött fejlődés megtorpant: már nem a gyermek érdekének érvényre juttatása a legfőbb cél, hanem az, hogy a rendszerbe bekerült gyermekekkel a lehető legkisebb rossz történjen.
Ezt pedig a közelmúltban bevezetett egyes intézkedések nem segítik. Az, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjait a jelzés elmulasztása esetére szankciókkal fenyegetik, több szempontból is erősen kontraproduktív, mivel egyrészt tömeges elvándorlásra készteti a szakembereket, másrészt rengeteg alaptalan jelzést generál, amelyek elvonják az amúgy is szűkös erőforrásokat a valós jelzések kezelésétől. A szakmára újabb terhet ró a védőoltások elmulasztásának önálló védelembe vételi okként való megjelenése is: egyre több az emiatti védelembe vétel, és az is egyre gyakoribb, hogy kizárólag emiatt kerül egy-egy család a gyámhatóság látókörébe. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy bár elvileg - mivel önálló védelembe vételi okról van szó - pusztán emiatt is sor kerülhet a gyermek családból való kiemelésére, ez nem lehet cél; ehelyett a problémát lehetőleg a gyermekjóléti alapellátás keretében kell megoldani. Nemrég nagy sajtófigyelmet kapott egy másik, a szakmát érintő jelenség is: a kórházban hagyott csecsemők hónapokra, de akár évekre is "ottragadhatnak", mert nem tudják őket nevelőszülőnél elhelyezni. Ez rávilágít arra, hogy a nevelőszülői hálózat szintén támogatásra szorulna: évente legalább kétezer új nevelőszülőre lenne szükség ahhoz, hogy a törvénynek megfelelően valóban minden tizenkét év alatti rászoruló gyermek nevelőszülőnél nevelkedhessen. A nevelőszülők száma azonban nemhogy nem nő, hanem folyamatosan csökken, ami ahhoz vezet, hogy egyre kevesebb nevelőszülőnél helyeznek el egyre több gyermeket, miközben a nevelőszülői fizetés nem növekszik. Különösen a közismerten jó nevelőszülők túlterheltek, hiszen a gyámhatóság elsősorban náluk igyekszik a gyermekeket elhelyezni. Elmondható tehát, hogy voltaképpen a nevelőszülői családok viselik a gyermekvédelmi szakellátás terhét.
A sok negatívum mellett azért a résztvevők beszámoltak pozitív tapasztalatokról is: a szakmán belül továbbra is jók az emberi kapcsolatok, a szakmai közösségnek van egyfajta megtartó ereje, a gyermekotthonokban pedig nemcsak a nevelők váltak traumaérzékenyebbé, hanem maguk a traumán túljutott gyermekek, fiatal felnőttek is sokkal empatikusabban állnak másokhoz.
Békés megoldás. Fontosabb, mint valaha? (moderátor: Dr. Gyengéné dr. Nagy Márta, egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem ÁJTK, a Bírók a Mediációért Egyesület alapítója; résztvevők: Martonfalvay Lilla igazságügyi mediátor, Mediation Art; dr. Tiber Péter ügyvéd, mediátor (Budapest); dr. Paulini Márió, bírósági titkár, közvetítő, Fővárosi Törvényszék; dr. Kőrös András ny. kúriai tanácselnök, c. egyetemi docens, ELTE ÁJK)
A második kerekasztal-beszélgetés keretében a részben piaci, részben bírósági oldalról érkezett résztvevők a mediációval kapcsolatos kérdéseket járták körül.
A mediáció piacán egyelőre több a fóka, mint az ember: egyre több képzés és közvetítő van, mégis csak kevesen élnek a mediáció lehetőségével. Az intézmény iránt a magánszemélyeknél jelentősen nagyobb érdeklődést mutatnak a cégek és az iskolák, amelyek gyakran hívnak meg mediátort. A pangás oka vélhetően az, hogy a mediáció nem épült be kellően a köztudatba: a laikusok túlnyomó része még a létezéséről sem tud, de a jogászok sem feltétlenül ismerik eléggé sem magát az intézményt, sem azt, hogy mire való. Ezért komolyabb népszerűsítésre lenne szükség, hogy a kereslet és a kínálat végre találkozhasson egymással.
Persze a népszerűsítés is csak akkor lehet hatékony, ha tudjuk, hogy az adott szereplőt mi tartja vissza a közvetítéstől. Bírósági oldalon például az eljárás elhúzódása miatti anyagi szankció lehet az egyik oka annak, hogy nincs készség a közvetítés elrendelésére. Ezért a bírókat például azzal lehetne motiválni, ha a közvetítői eljárás időtartama az eljárás tartamába nem számítana bele. A feleket pedig magának a közvetítési eljárásnak a folyamán kellene rávezetni arra, hogy a mediáció nemcsak a konkrét konfliktus megoldásáról szól, hanem más pozitív hozadékai is lehetnek (egyrészt egyéni szinten is oldja a szorongást és a belső konfliktust, másrészt előmozdítja az önismeretet és segíti a megértést); ha pedig ez sikerül, ezek az információk előbb-utóbb össztársadalmi szinten is el fognak terjedni. Kérdés ugyanakkor, hogy a mai magyar társadalom mennyire áll készen a békés vitarendezésre: nyitott-e nemcsak a harcra, hanem a békére is, és ennek megfelelően ellenfelét elpusztítandó ellenségnek, vagy pedig olyasvalakinek tekinti-e, akivel lehetséges kompromisszumot kötni és középen találkozni.
Jót tenne a közvetítői szakmának az is, ha a belső és a társszakmákkal való rivalizálás helyett inkább a szakmai kooperációra törekedne A közvetítők ugyanis különböző szakmai háttérrel rendelkeznek; az eltérő szaktudás pedig más-más típusú ügyekben lehet hasznos. Nem versengeni kellene tehát, hanem együtt kellene működni a szakmán belül meglévő hatalmas tudásbázis kiaknázása és az ügyfelek szolgálatába állítása érdekében. Rendkívül fontos lenne az is, hogy a nem jogász végzettségű mediátorok ne terjeszkedjenek túl a kompetenciájuk határain, hanem a konkrét megállapodás kidolgozása során működjenek együtt ügyvéd kollégával. A közvetítő ugyanis elsősorban a nem jogi dimenziókban tudja a feleket segíteni; a felek által elfogadott megoldás végrehajtható egyezség formájába öntését jobb, ha inkább ügyvédre vagy a bíróra hagyja.
Sokat lendíthetnek a mediáció népszerűségén az ügyvédek. Célszerű lenne, ha még a per megindítása előtt elgondolkodnának azon, hogy az adott jogvitában ádáz küzdelem helyett nem inkább a felek kommunikációjára
- 66/67 -
lenne-e szükség. Ha pedig úgy látják, hogy üdvösebb lenne oldani a felek közötti konfliktust (márpedig családjogi ügyekben általában ez a helyzet), akkor bátran vonjanak be közvetítőt vagy legalábbis tájékoztassák a feleket erről a lehetőségről. A közvetítés ugyanis már azért is hasznos, mert ott a feleknek lehetőségük nyílik a ventilálásra, és ha ez megvolt, akkor az ügyvédeknek és a bírónak már sokkal könnyebb lesz velük dűlőre jutni.
A konferenciát lezáró beszédében dr. Szeibert Orsolya felhívta a figyelmet: bár a társadalom kétségkívül nem tökéletes, szidni nem érdemes, hiszen mi magunk is a részei vagyunk. Valamennyien ugyanabban a polikrízisben élünk, ezért egymásra mutogatás helyett inkább a megoldások keresésére kellene koncentrálnunk. Erre pedig - többek között - jó alkalom ez a konferenciasorozat is, amely várhatóan jövőre is folytatódik. ■
JEGYZETEK
[1] A témáról részletesen lásd az előadónak ebben a számunkban megjelent "A távolságot, mint üveg golyót, megkapod." - Hogyan akadályozható meg a kapcsolattartás gondozó szülő lakhelyváltoztatás általi ellehetetlenítése? című cikkét. (a szerk.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Kúria.
Visszaugrás
