Lassan négy éve annak, hogy megjelent Az akadályozás megakadályozása című tanulmányom a jelenlegivel azonos alcímmel.[1] Sajnos a téma azóta mit sem veszített időszerűségéből, sőt megkockáztatom, hogy a lakcímváltoztatás olyan értelemben vett liberalizálásával, hogy immár hivatalosan is bármelyik szülő egyedül is megváltoztathatja a gyermek lakcímkártyáján szereplő címet, a probléma csak még akutabbá vált. Ez indított arra, hogy továbbgondoljam az akkor leírtakat, és ennek eredményét jelen tanulmányomban tegyem közzé.
A címben szereplő jelenség háttérmechanizmusát az első részben már leírtam, azt nem szeretném elismételni, ezért csak utalás szintjén jelzem, hogy a válófélben lévő szülők a Dollard és munkatársai által közel száz éve leírt frusztráció-agresszió hipotézis mentén általában mindketten erősen frusztráltak, ekként sokan közülük komoly késztetést élnek meg a másik féllel szembeni agresszióra, amely persze csak a további frusztrációk és agressziók spirálját indítja be.[2] A másik fél frusztrálására elvben ugyan számos lehetőség adott, és a házastársak/szülők fantáziája úgyszólván kimeríthetetlen.[3] Mégis a legtipikusabbnak mondható és legkomolyabb frusztrációs potenciállal a közös vagyon megosztása és a közös gyermekkel való kapcsolattartás bír. A házastársi/élettársi közös vagyon megosztásával járó nehézségeket nem szeretném alábecsülni, ezzel együtt a vagyon úgy-ahogy megosztható, és miként a valamennyi banki biztonsági őr számára irányadó első számú szabály is tartalmazza: A pénz pótolható, az emberi élet nem!
A szülők a vagyoni helyzetüket hosszabb-rövidebb idő alatt általában képesek stabilizálni, de a közös gyermek semmilyen módon vagy eszközzel nem pótolható. Ez a magyarázata annak, hogy a szülők előszeretettel frusztrálják a másikat a közös gyermektől való elzárással, a kapcsolattartás ellehetetlenítésével.
A másik szülővel való kapcsolattartás szabotálásának a leggyakoribb 12 módszere az alábbi:
1. A klasszikus értelemben vett ellennevelés/szülői elidegenítés. Örökzöld téma, könyvtárakat írtak már tele a problémával kapcsolatban,[4] éppen ezért nem is részletezem hosszabban, idetartozik például a másik fél lejáratása, lealacsonyítása, szidalmazása, a hamis emlékek generálása, a lojalitáskonfliktus gerjesztése stb., stb. Bizonyos értelemben idesorolhatjuk a gyermek iratai átadásának megtagadását is, hiszen a gondozó szülő ezen magatartásával egyértelműen azt sugallja, hogy a kapcsolattartó szülő csak valamiféle "másodrangú szülő", aki nem méltó a gyermek iratainak akár időleges magánál tartására sem.
2. A szimbiózis/a "mi" koalíció kialakítása[5] esetében a gondozó szülő patológiásan szoros, szimbiotikus kapcsolatot alakít ki a gyermekkel, ahol a "mi" koalíció áll szemben a másik szülővel úgyszólván minden vitás kérdésben. Ebben a helyzetben az ellennevelés nehezebben érhető tetten, hiszen az ezt a módszert alkalmazó szülőnek már igazából nincs is szüksége a hagyományos értelemben vett ellennevelésre, minthogy a gyermek magától is ugyanazt fogja mondani, illetve cselekedni, amit a másik szülő kimondatlanul elvár tőle.
3. Annak elérése, hogy a gyermek "nem akar menni".[6] A probléma e körben is meglehetősen szerteágazó, hiszen egyfelől a gyermek elzárkózásának nincs valós indoka,
- 9/10 -
egyszerűen csak a gondozó szülő elvárásának tesz eleget, amikor nem akar elmenni a másik szülővel, másrészt, ha jóval ritkábban is, de létezik valódi kényszer-kapcsolattartás is, amikor a gyermek csakugyan joggal tart a kapcsolattartó szülőtől. A gondozó szülő sokszor nehezebben tetten érhető manipulációkat alkalmaz, ilyen például, amikor színleg leviszi/kiviszi a gyermeket a kapu elé, csak éppen a gyermek táskáját ahelyett, hogy átadná a kapcsolattartó szülőnek, szorosan magához öleli, amiből a gyermek természetesen azonnal levonja a megfelelő következtetést.
4. Igen hatékony, de egyúttal veszélyes módja a kapcsolattartás akadályozásának a hamis pedofil vagy kapcsolati erőszakkal történő megvádolás.[7] Napjainkban virágkorát éli, és ez így is marad mindaddig, amíg a bírói gyakorlat nem veszi komolyabban mindezt, és nem jogosítja fel quasi automatikusan az alaptalanul megvádolt szülőt a szülői felügyeleti jog gyakorlására. Egyelőre azonban a tipikus, hogy a rendőrség minimum fél évig vagy akár egy évig nyomoz, de ismerek olyan ügyet is, ahol immár hatodik éve (!) képtelen rászánni magát arra, hogy vagy megszüntesse a nyomozást, vagy vádat emeljen. Ezen időszak alatt az alaptalanul megvádolt szülő nem vagy csak felügyelt kapcsolattartás mellett tudja tartani a kapcsolatot a gyermekkel, ami értelemszerűen akkor is rányomja a bélyegét a gyermekkel való kapcsolatára, ha az korábban kiváló volt.
5. Újabb keletű módszer a lehallgató készülék, nyomkövető és más hasonló eszközök alkalmazása a kapcsolattartó szülővel szemben. Ezeket a bírói gyakorlat általában bűncselekmény elkövetésének tekinti, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges az eszközt a valóságban is elhelyezni ahhoz, hogy a kapcsolattartó szülő harmonikus kapcsolattartását megzavarja, hiszen minden mondatánál az jár a fejében, nem hangzik-e el olyasmi, amit a másik szülő majd fel tud használni vele szemben.
6. A gyermeknek a kapcsolattartások idejére történő megbetegedése szintén örökzöld probléma, mindnyájan ismerjük a "kapcsolattartásra támadó" vírusokat, amelyek hatására a gyermek mindig pár órával a kapcsolattartás előtt betegszik meg, legalábbis papíron (a gyermekorvosok pedig általában defenzívek, inkább kiállítanak egy igazolást, semmint kockáztassanak egy esetleges feljelentést). A probléma persze ebben az esetben is bonyolultabb, hiszen a gyermekek gyakran éppen a kapcsolattartásra átadással járó stressz hatására betegszenek meg, ami ugyan "csak" pszichoszomatika, de ettől még komolyan kell venni, hiszen a visszatérő hasfájások, fejfájások a gyermek számára valós fájdalommal járnak, még ha organikus okuk nincs is. Ráadásul, ha rátanul a gyermek a szomatizálásra, ez felnőttkorára is el fogja kísérni, a felnőtt pszichoszomatikus betegségek (pl. magas vérnyomás, gyomorfekély, szívinfarktus, collitisulcerosa stb.) pedig köztudomásúlag igen veszélyesek, gyakorta halálosak.
7. Kedvelt módszer a gyermek különóráinak, sportfoglalkozásainak, a zsúroknak stb. a kapcsolattartó szülő idejére történő szervezése. A kapcsolattartó szülő ugyan jogi értelemben nem köteles a gyermeket elvinni ezekre a programokra, csak éppen ha ezt nem teszi, egyrészt tipikusan konfrontálódnia kell a gyermekkel, aki szíve szerint elmenne ezekre a programokra, másrészt ha kimaradnak a különórák, edzések, ez értelemszerűen rányomja a bélyegét a gyermek teljesítményére is. A gondozó szülő pedig minden alkalommal elmondja majd, hogy azért nem halad a gyermek a nyelvtanulással, nem tud bekerülni az "A" csapatba, és csak a "fakók" között játszhat, mert lám, a galád kapcsolattartó szülő nem hajlandó elvinni az órákra, edzésekre. Ez megrontja gyermekkel való kapcsolatát, ha meg elhordja ezekre a programokra, azért romlik a kapcsolata, mert kevés érdemi időt tud a gyermekkel tölteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
