Az EuÖR kialakulásához vezető út bemutatásával és a rendelet főbb rendelkezéseinek elemzésével foglalkozó dolgozatom korábbiakban megjelent (I.) része mutatta be azt a jogfejlődési utat, melyet szükséges volt bejárnia az európai jogtörténetnek, annak érdekében, hogy a dolgozatom tárgyát képező rendelet napvilágot láthasson. A továbbiakban az öröklési ügyekben keletkezett határozatok és közokiratok, valamint bírósági egyezségek elismerését és végrehajtását szabályozó cikkek bemutatására kerül sor.
Az állami szervek által hozott határozatok, az adott állam szuverenitásának egyik megnyilvánulási formái. Mivel a XXI. században egyre gyakrabban valósul meg, hogy egy öröklési ügy nem csupán egy államhoz köthető, így szükséges biztosítani - a jogbiztonság és egyéb alapelvek érvényesülésének érdekében - hogy az egy ügyben az egyik államban hozott határozat az öröklési ügy vonatkozásában egy másik érintett államban is kiválthassa a hozzá fűzött joghatásokat. Ennek az elősegítésére szolgál az elismerés intézménye.
Az elismerés szintén egy állam szuverén aktusa, s mivel a nemzetközi jogban nem létezett egy általános elismerési kötelezettség, így ennek feltételét és szabályait az államok maguk határozták meg. A legtöbb állam azonban bi- vagy multilaterális egyezményekkel szabályozta az elismerés kérdéskörét. Az európai államok viszonyában azonban már az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény bevezette a külön eljárás (exequatur) nélküli elismerés
- 43/44 -
szabályát. Az 1988. évi Luganoi Egyezmény, majd a régi Brüsszel I. rendelet, valamint az új Brüsszel I. rendelet is fenntartotta az ipso iure elismerést, sőt az utóbbi bevezette a külön eljárás nélküli végrehajthatóságot is.[1] Azonban ezek az egyezmények - a Skandináv Megállapodás kivételével - az öröklési jog területén nem rendelkeztek az elismerés és végrehajthatóság szabályozásával.[2] Az öröklési jog területén az első ilyen nagy jogforrásnak az EuÖR tekinthető.
Három teória van arról, hogy az elismert határozatnak az elismerő államban milyen joghatásokat kell tulajdonítani. Az általánosan elfogadott és leggyakrabban alkalmazott a hatáskiterjesztés teóriája, mely alapján a külföldön hozott határozatnak belföldön is ugyan olyan hatást tulajdonítanak. A másik teória szerint a külföldön hozott határozatoknak ugyanazokat a hatásokat kell tulajdonítani, mint az elismerő államban lévő, a külföldi határozatnak megfelelő határozatainak (Wirkungsgleichtstellung = hatásegyenlőség /szabad fordításban/). Végül pedig a harmadik teória szerint - mely a hatáskiterjesztési elméletből kiindulva - az elismerő állam a külföldi határozatnak legfeljebb az elismerő államban a határozatnak leginkább megfelelő határozat hatásait tulajdoníthatja (Kumulationstheorie = halmozódás elmélete /szabad fordításban/).[3] Ez alapján, ha a külföldi határozat több tulajdonsággal rendelkezik, mint a belföldi, akkor sem kell a belföldi határozat kereteit túllépni, egész egyszerűen el kell fogadni, hogy az egyik államban egy adott hatósági döntéshez kapcsolódó joghatások természetszerűleg eltérhetnek egy másikállamban egy hasonló döntéshez kapcsolódó joghatásoktól.
Az elismerés fogalmával az Európai Bíróság is foglalkozott. A Hoffmann-ügyben (C-145/86. számú ügy) kifejtette, hogy a régi Brüsszel I. alapján elismert külföldi határozatnak az elismerő államban ugyanazt a hatást kell tulajdonítani, mint a származási államban. Ebből következően látszik a Bíróság álláspontja a teóriákat illetően, mivel a hatáskiterjesztés elméletével élt az ügyben. Ennek az oka az, hogy a másik két teória nem alkalmas arra, hogy kellőképpen biztosítsa a határozatok szabad áramlását az Európai Igazságügyi Térségben, ennek csakis a hatáskiterjesztés elmélete adhat szilárd alapot.[4]
Azonban ahhoz, hogy az elismerés szabályairól folytathassam az értekezésemet, előbb le kell tisztázni, hogy mit is értünk a határozat fogalma alatt. A határozat fogalmát a legtöbb rendelet autonóm módon, a saját szabályozási tárgykörére levetítve határozza meg. Ez alapján például az új Brüsszel I. rendelet 2. cikkének a) pontja alapján:
"határozat: valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésre való tekintet nélkül, beleértve az ítéletet, a végzést, a határozatot vagy a végrehajtási in-
- 44/45 -
tézkedést, valamint a költségeknek és a kiadásoknak a bíróság tisztviselője általi meghatározásáról szóló határozatot".[5]
Bár a fogalomból nem derül ki egyértelműen, mégis nyilvánvaló, hogy a rendelet elismerési és végrehajtási szabályait csupán a rendelet tárgyi és időbeli hatálya alá tartozó - polgári és kereskedelmi ügyek tárgykörében hozott - bírósági határozatokra lehet alkalmazni. Hasonlóképpen van ez a többi rendeletnél is, amelyek meghatároznak egy gyakori fogalmat, mint például az öröklési rendeletnél szintén a határozat fogalmát.
Az EuÖr 3. cikk 1) bekezdésének g) pontja tartalmazza azt az értelmezést, hogy mit kell érteni a rendeletben szereplő határozat kifejezés alatt. Ez alapján:
"határozat: öröklési ügyben valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésre való tekintet nélkül, ideértve a költségeknek és kiadásoknak valamely bírósági tisztviselő általi meghatározására vonatkozó határozatot is".[6]
Ez a fogalom már meghatározza, hogy csakis az öröklési ügyekben kibocsájtott határozatok tartoznak a szabályozási tárgyköre alá. A határozat legelső és legfontosabb szempontja az elismerés - és egyébként a végrehajtás - szempontjából, hogy annak valamely tagállami bíróságtól kell származnia. A bíróságnak pedig állami bíróságnak kell lennie, tehát nem lehet egyházi, vagy akármilyen választott bíróság. Azonban a 3. cikk 2) bekezdése alapján nem csupán bíróságról lehet szó, hanem - a korábban a 3. fejezet 3.1.3. alcíme alatt kifejtésre kerültek alapján - bármilyen igazságügyi és egyéb hatóság lehet, "amely - öröklési ügyek vonatkozásában - igazságszolgáltatási feladatot lát el".[7] Továbbá nincs megkötés sem a bíróság jellegét illetően, sem pedig olyan szempontból, hogy peres vagy nem peres eljárás során született-e a határozat.
Hazánkban az öröklési ügyek vonatkozásában első fokon a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (Hetv) 3. §-nak az 1) bekezdése alapján a közjegyző jogosult eljárni.[8] Azonban felmerül kérdésként, hogy a hazai szabályok alapján működő közjegyző megfelel-e a rendelet által támasztott követelményeknek, tehát igazságszolgáltatási feladatot lát-e el. A 944/B/1994. AB határozat mondta ki elsőként, hogy "a közjegyzőség az állami igazságszolgáltatás rendszerében foglal helyet".[9] Az ez alapján született 1999. évi XLIV. törvény (a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény módosításáról) 1. §-a akképpen változtatta meg a közjegyzőkről szóló törvény 1. §-át, hogy a közjegyzői tevékenységet "az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként"[10] határozta meg. Ebből következően a hazai közjegyző megfelel a rendelet által a bíróságok elé támasztott összes
- 45/46 -
kritériumnak. Hazánkban minden, a közjegyzői nemperes eljárás keretében született határozat közokirat. Ebből, valamint az EuÖR preambulumának (60) pontjában leírtakból következik, hogy a rendelet nem csak a határozatok, hanem a közokiratok elismeréséről és végrehajtásáról is rendelkezik.
Továbbá a rendelet 3. cikke alapján nemcsak a rendelet fő tárgyában hozott határozatokra vonatkozik, hanem a járulékos kérdésekben hozott határozatokra is, mint például a perköltségek tárgyában hozott határozatokra. Valamint a rendelet 42. cikkéből következően, az elismerésnek nem feltétele, hogy jogerős határozatról legyen szó, ugyanis ha a határozatot hozó tagállamban valaki - a megfelelő határidőket betartva - rendes jogorvoslatot nyújt be a határozat ellen, akkor az elismerő tagállam felfüggesztheti az eljárást, míg döntés nem születik a határozat sorsáról. A közbenső határozatokat tekintve pedig, bár jellegüknél fogva alkalmasak lennének az elismerésre és végrehajtásra, azonban mégsem szokás ezeknek a határozatoknak az elismerését vagy végrehajtását biztosítani, ugyanis érdemi döntés nem fűződik hozzájuk. Végül pedig létezik olyan jogintézmény, hogy részelismerés, melyre akkor kerül sor, amikor az adott határozatban több igény kerül szabályozásra és ezek közül csak némelyiknek van öröklési jogi relevanciája. Ekkor nem kell elismerni a teljes határozatot, de nem is kell megtagadni a határozat elismerését, mondván a határozat tartalmaz olyan részeket, melyekre nem lehet alkalmazni az EuÖR elismerési szabályait. Ilyenkor lényegében szétdarabolják azt az adott határozatot - az egyéb részeiről továbbá tudomást sem véve - tehát úgymond "kivonatot készítenek" belőle, mely csakis az öröklési relevanciájú rendelkezéseket tartalmazza. Erre a "kivonatra" már teljes egészében lehet alkalmazni a rendelet szabályait.
Az elismerésnek három fontos joghatása van. Az első a res iudicata hatás, mely a hatáskiterjesztés elvéből kiindulva az elismert külföldi határozatot az elismerő államban olyan helyzetbe hozza, hogy a jogerős döntés tartalma irányadóvá válik a felek számára és egy későbbi eljárásban a bíróságot is kötni fogja. A következő fontos joghatása az elismerésnek a praeklúziós hatás, mely azt jelenti, hogy ha adott egy már elismert határozat, akkor egy azonos pertárgyú ügyben a bíróság nem veheti figyelembe azt a ténybeli előadást, amely ellentétes az elfogadott határozattal. Végül pedig az elismerésnek van egy alakító hatása - a hatáskiterjesztés elvéből következően - mely szerint, ha a külföldi határozat olyan anyagi jogot tartalmaz, amelyet az elismerő állam joga nem ismer, azt akkor is alkalmazni kell.[11]
A rendelet 39. cikkének 1) bekezdése alapján, egy külföldön hozott határozatot külön eljárás nélkül (exequatur) el kell ismerni. Ezt nevezi a jogirodalom ex lege hatásnak. Egy külföldi határozat vonatkozásában az elismerést csakis akkor lehet megtagadni, ha a rendelet 40. cikkében felsorolt négy pont közül valamelyik igaznak bizonyul rá nézve. Ezen rendeletbeli négy pont pedig megegyezik a korábban már a dolgozatom 3. fejezetének.
- 46/47 -
Azonban itt kell bővebben foglalkoznom a már említett négy megtagadási ok egyikével, a közrendbe ütközés, avagy "ordre public" problémakörével. Ez egy olyan univerzális megtagadási ok, mely a kellő szabályozottság hiányában ellehetetleníteni az elismerést és a végrehajtást, tágabban véve a teljes igazságszolgáltatásbeli együttműködést meghiúsíthatná. Ebből az okból a tagállamok csupán felettébb ritkán alkalmazzák. Meg is kérdezhetnénk magunktól, hogy akkor mégis mi értelme ennek a jogintézménynek, hiszen van három másik megtagadási indok, melyek látszólag teljes körűen kielégítik az igényeket. Mégis előfordulhat olyan eset, amely során a másik három megtagadási ok alapján a tagállamoknak el kellene ismerniük az adott határozatot, azonban az mégis sérelmes az elismerő állam számára. Az ilyen ritka esetek orvoslására tartotta meg az európai jogalkotó ezt a megtagadási formát, mely alkalmazásának keretét az Európai Bíróság esetjoga szabta meg a Krombach/Bamberski (C-7/98. számú) ügy kapcsán. Ez alapján a záradék akkor alkalmazható, ha egy másik tagállamban hozott határozat elismerése vagy végrehajtása annyira elfogadhatatlan mértékben ellentétes az elismerő állam jogrendjével, hogy az egyenesen egy alapelv sérelmét jelenti. Azonban a Német Közjegyzői Intézet egy tanulmányban rámutatott arra a tényre, hogy még sincs létjogosultsága ennek a klauzulának az Európai Unióban.[12] Bár bizonyos dolgokban - néhol lényegesebbekben is - eltérnek az egyes tagállamok jogrendjei, az öröklés területe olyan egységes elvek alapján van lefektetve az unió tagállamaiban, hogyha ezek bármelyikének védelme érdekében a közrendi klauzula alkalmazására lenne szükség, akkor már az eredeti tagállam joga szerint is jogellenesnek minősülne a határozat. Így a megfelelő lépések megtételére az eredeti államban fog sor kerülni.
Végezetül pedig a rendelet 41. cikke szabályozza a "révision au fond" elvét, mely az Európai Unióban uralkodó bizalmi elvet testesíti meg, valamint szintén ez ad lényegi alapot az Európai Igazságügyi Térség működésének is.[13] Ezen elv alapján az elismerő állam bírája csakis olyan mértékben vizsgálhatja felül az elismerni kívánt határozatot, hogy kiderüljön, van-e oka az elismerést megtagadni. Tehát nem csupán érdemben nem vizsgálhatja meg, hanem azt sem vizsgálhatja felül, hogy a joghatósági szabályok alapján valóban annak az állam bírájának volt-e joghatósága eljárni az adott ügyben.[14]
- 47/48 -
Dolgozatomat az eddigiek alapján arra az analógiára építettem, miszerint az EuÖR szabályait összehasonlítottam némiképp a régi, de leginkább az új Brüsszel I. rendelet rendelkezéseivel. Ezen analógiát folytatva meg kell említenem, hogy az új Brüsszel I. rendelet egyik újítása, hogy a régi rendeletben a végrehajthatóság vizsgálatára szolgáló exequatur eljárást nélkülözve, az elismeréshez hasonlóan szabályozza a végrehajthatóságot is. Az EuÖR az eddigiek során nagyban támaszkodott az új Brüsszel I. rendelet szabályozására, azonban a végrehajthatóság szabályozásánál a régi rendelet tradícióját folytatva, megtartotta az exequatur eljárást. Azzal, hogy az EuÖR az európai öröklési ügyekben hozott határozatok végrehajthatóságánál meghagyta az exequatur eljárást, egy újabb vitapontot biztosított a tagállamok számára, ugyanis az Európai Unió tagállamainak körülbelül a felében egy külföldi határozat végrehajtásának nem feltétele egy exequatur eljárás - ilyen például Németország, Görögország és Egyesült Királyság - míg a másik fele alkalmaz egyféle erre a célra szolgáló eljárást - például Franciaország, Belgium és Hollandia - a Német Közjegyzői Intézet tanulmánya szerint.[15]
A végrehajthatóság alapján a jogosult követelheti az illetékes hatóságtól, hogy a határozatba foglaltaknak a kötelezettel szemben érvényt szerezzen. A külföldi határozatok végrehajtásának lényege egyszerűen megfogalmazva az, hogy amit egy tagállamban papírra vetettek - határozat - azt egy másik államban a jogosult - előbb elismerés, majd végrehajthatóság és végül végrehatás útján - készpénzre válthasson. Tehát a végrehajtás egyik feltétele a külföldi határozat elismerése, ugyanis amit nem ismertek el, azt nem lehet végrehajtani. Ez alapján bátran mondhatjuk, hogy az elismerés a végrehajtás sine qua non-ja, azonban a fentiekből következik, hogy a végrehajthatósági eljárás is a végrehajtás sine qua non-jává vált.
A végrehajthatósági eljárás szabályozása, valamint a végrehajtás szabályozása is számos tekintetben rokon vonásokat mutat az elismerési eljárás szabályaival. Ez a sine qua non jellegből fakad, ugyanis végrehajtani csakis egy végrehajthatóvá nyilvánított határozatot lehet. Végrehajthatóvá nyilvánítani pedig csakis egy elismert határozatot lehet. Ebből következik, hogy a végrehajthatósági eljárásnak nem csupán a tárgyköre, de az eljárás felfüggesztési oka és még a megtagadási oka is azonosak lesznek az elismerési eljárásban kifejtettekkel. Tehát hasonlóan az elismerésnél leírtakhoz, a járulékos kérdésekben hozott határozatokat is, mint például az eljárási költségek tárgyában hozott határozatokat, végrehajthatóvá lehet nyilvánítani. Valamint ennél az eljárásnál sem feltétel, hogy a határozat jogerős legyen, ugyanis ha a származási államban előzetesen végrehajthatónak minősül, akkor a végrehajtásra felkért államban is előzetesen végrehajthatónak kell lennie. Azonban
- 48/49 -
ha a származási államban az adott határozatot nem lehet előzetesen végrehajtani, akkor a végrehajtó államban sem lehet jogosítvánnyal felruházni a határozatot, ugyanis a határozathoz kapcsolódó joghatást mindig a határozatot hozó állam joga alapján kell meghatározni.[16] Továbbá a végrehajthatóságnál is - a részelismerés analógiáján van lehetőség a részleges végrehajthatóságra, melynek szabályait a rendelet 55. cikke tartalmazza. Ez alapján két esetben merülhet fel részleges végrehajthatóság. Az egyik eset, ha a határozatot - a részelismerésnél kifejtettek alapján - "több tárgyban hozták, és a végrehajthatóság nem állapítható meg valamennyi tárgy tekintetében",[17] a másik eset pedig, ha maga a kérelmező a határozatnak csupán egyes részeire korlátozva kéri a végrehajthatósági eljárás lefolytatását.
A végrehajthatóság szabályozási körénél számos eltérés is felmutatható az elismerési eljárás szabályozásától, például nem minden határozatot lehet végrehajtani azok közül, amit elismertek - megállapító és jogalakító határozatokat.
Az EuÖR a "Végrehajthatóság" címszó alatt szabályozza az exequatur eljárást, valamint a tényleges végrehajtást is. A közösségi jogi szabályozást ötvözi a nemzeti jog szabályozásával. A rendelet a hatáskörrel rendelkező bíróságok körének meghatározását a 78. cikk alapján a tagállamokra bízza, azonban az illetékességre vonatkozóan a 45. cikk 2.) bekezdésében egy vagylagos szabályt határoz meg, mely alapján vagy a kötelezett lakóhelye - actor securit forum rei - szerinti bíróság lesz az illetékes, vagy pedig a végrehajtás helye - általában a vagyon fekvése - szerinti bíróság lesz az illetékes. A rendelet a 44. cikkében leírja, hogyan kell meghatározni a lakóhelyet, ott pedig egy jogalkotói csellel élve azt írja, hogy a lakóhely meghatározásánál az eljárásra felhívott forum a saját jogát alkalmazza.[18] A végrehajtás foganatosítására általánosságban továbbra is a végrehajtás helye szerinti tagállam joga lesz az irányadó, azonban a rendelet tartalmaz olyan - végrehajtás felfüggesztése, ideiglenes intézkedések, biztosítási intézkedések, valamint a jogi segítségnyújtás - részletszabályokat, melyeket egységesen kell alkalmazni minden tagállamban.[19]
A rendelet 43. cikke alapján az öröklési ügyekben külföldön hozott határozat végrehajtásának két feltétele van. Az egyik feltétel szerint szükséges, hogy a származási országban is végrehajtható legyen, ehhez azonban az Európai Bíróságnak a Coursier-ügyben hozott ítélete alapján az is elegendő, ha a határozat csupán formai szempontból végrehajtható.[20] A másik feltétel pedig azt tartalmazza, hogy a rendelet 45-58. cikkében szabályozott eljárást az érdekelt felek valamelyikének a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságánál kérelmeznie kell. A rendelet 46. cikkének (2) bekezdése alapján a kérelmező nem köteles a végrehajtás helye szerinti államban sem postacímmel, sem pedig megha-
- 49/50 -
talmazott képviselővel rendelkeznie.[21] A kérelemből egyértelműen azonosíthatónak kell lenniük a feleknek, ugyanis ha kétely merül fel a forum bírája előtt és azt nem sikerül eloszlatni, akkor a kérelem elutasítására kerülhet sor.
A rendelet meghatároz bizonyos kötelező tartalmi elemeket a kérelemmel kapcsolatban, ez alapján a kérelemhez csatolni kell az eredeti határozatnak egy hiteles másolatát, valamint az eredeti tagállam eljáró hatósága által - a rendelet 81. cikkének (2) bekezdésénél meghatározott formanyomtatványon - kiállított tanúsítványt.[22] Ez a tanúsítvány elsősorban a végrehajthatósági eljárás egyszerűsítését szolgálja azzal, hogy a rendelet által egységes formában kell kibocsátani minden tagállamban, így lényegében lefordítása nem válik szükségessé a foganatosító államban.[23] A rendelet szabályozza azt az esetkört, ha a kérelemhez nem csatolják a tanúsítványt (47. cikk (1) bekezdése). Ez alapján elsősorban az eljáró hatóság ennek pótlására határidőt szabhat, vagy elfogadhat azzal egyen értékű okiratot, vagy ha a hatóság úgy véli, hogy elegendő információ birtokában van, akkor eltekinthet a tanúsítvány bemutatásának kötelezettségétől.
A 48. cikk alapján maga a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás egy gyors és egyszerű nemperes eljárás, ugyanis ha a kérelem a 46. cikkbe foglaltaknak megfelel, akkor haladéktalanul - a 40. cikk alatt szabályozott megtagadási okok vizsgálata nélkül, amire legelőször a jogorvoslati eljárásban kerülhet sor - végrehajthatóvá kell nyilvánítani. Az ellenérdekű fél meghallgatására ekkor nem kerül sor, ugyanis erre a gyors és egyoldalú elsőfokú eljárásra a "meglepetési effektus" alkalmazhatósága révén van szükség. Ennek az effektusnak az a lényege, hogyha elhúzódna az eljárás, akkor a kötelezettnek lehetősége lenne kimenekíteni a vagyonát a végrehajtás alól. Erre azt mondhatnánk, hogy így viszont sérül a kétoldalú meghallgatás elve. Ez nem teljesen igaz, ugyanis a kötelezett az így született határozat ellen jogorvoslati kérelem benyújtásával kontradiktórius jellegűvé alakíthatja az eljárást.[24]
A rendelet 49. cikke szabályozza a felek értesítését. Az (1) bekezdés alapján a határozat meghozatalát "haladéktalanul" a kérelmező tudomására kell hozni. A (2) bekezdés alapján pedig a kötelezettnek kézbesíteni kell az eljárás során hozott határozatot, valamint a külföldi határozat másolatát.[25] Így tudomást szerez arról, hogy a közeljövőben végrehajtási eljárás fog megindulni ellene, valamint biztosítja a fellebbezési jogos is a számára, melyre az 5. cikk (5) bekezdésében szabályozottak alapján, a kézbesítéstől számítva 30 nap áll a rendelkezésére. Mindezek mellett "sürgeti" a jogosultat is, ugyanis eddig terjedhet csupán a "meglepetési effektus" határa, innentől fogva ismét "szabad verseny" van abból a tekintetből, hogy a jogosult ki tudja-e kényszeríteni azt, ami jár neki, vagy a kötelezettnek
- 50/51 -
sikerül magát, illetve a vagyonát kimenekíteni az igényérvényesítés alól (természetesen a jog keretei között maradva).
A rendelet az 50-51. cikkeiben szabályozza a végrehajthatóság tárgyában hozott jogorvoslatokat, mely alapján a régi Brüsszel I. rendelet mintájára egy kétszintű jogorvoslati rendszer állapítható meg. Az első szint részletes szabályaival az 50. cikk foglalkozik, mely egységes szabályozást biztosítva kiszorítja a nemzeti jog szerinti jogorvoslatok alkalmazását. A második szintet leíró 51. cikk pedig arról rendelkezik, hogy az első "jogorvoslat tárgyában hozott határozat kizárólag azon eljárás keretében támadható meg, amelyről az érintett tagállam a 78. cikk alapján a Bizottságot tájékoztatta".[26] Tehát bár a második jogorvoslati eljárás a nemzeti jogok szabályai szerint zajlik, arra csakis azon nemzeti eljárás keretei között kerülhet sor, melyről előre tájékoztatta a Bizottságot, ezt pedig a Bizottság nyilvánosságra hozta, így biztosítva a megfelelő előreláthatóságot, valamint a kontroll lehetőségét is.
Az 50. cikk (1) bekezdése alapján a rendelet tág körben - akár elutasító, akár helyt adó a határozat - biztosítja bármely fél számára, a végrehajthatóság kérdésében hozott határozat elleni jogorvoslat lehetőségét. Az oka pedig a fentebb említett "meglepetési effektusból" következik, miszerint az alapeljárás egyoldalú - ezen elv biztosítása érdekében így szükségessé vált biztosítani a kétoldalú meghallgatáshoz való jogot, melynek deklarálására így a jogorvoslati eljárásnál került sor. A jogorvoslat az 50. cikk (3) bekezdése alapján automatikusan egy kontradiktórius eljárást eredményez. Az elsőszintű jogorvoslati eljárásra hatáskörrel rendelkező bíróság meghatározását a hivatkozott cikk (2) bekezdése tartalmazza, az illetékességi szabályok pedig az alapügyben eljárt bíróságéhoz igazodnak.[27]
A (4) bekezdés szabályozza azt az esetet, amikor a jogorvoslatot a határozat ellen a hitelező/jogosult/kérelmező nyújtotta be és az így megindult kontradiktórius eljáráson a kötelezett nem jelenik meg. Ebben az esetben az eljáró bíróság mindaddig felfüggeszti az eljárást, amíg nem telik el annyi idő az eljárást megindító irat kézbesítésétől számítva, amennyi elegendő lenne ahhoz, hogy a kötelezett megjelenhessen a tárgyaláson, vagy gondoskodhasson a perbeli képviseletéről.[28] A bíróság akkor is így jár el, ha a kötelezett egyik tagállamban sem rendelkezik lakóhellyel.
Az (5) bekezdés első fordulata alapján az alapeljárásban keletkezett határozat kézbesítésétől számítva 30 nap áll a felek rendelkezésére, hogy éljenek jogorvoslati szándékukkal. A bekezdés második fordulata azt a helyzetet szabályozza, amikor a kötelezett nem az eljáró bíróság szerinti államban lakik, ekkor a kézbesítéstől számítva 60 nap áll a rendelkezésére, mely határidőt nem lehet meghosszabbítani.[29]
- 51/52 -
A második jogorvoslati szint egy rendkívül szűkre szabott esetkört határol le. Erre a 78. cikk alapján előre bejelentett eljárásra az eljáró bíróság joga az irányadó, azonban itt csakis a végrehajthatóság tárgyában hozott határozat ellen benyújtott jogorvoslat alapján született határozat felülvizsgálatára van lehetőség. Tehát nem lehet sem a külföldi határozatot érdemben vizsgálni, sem pedig a járulékos - előkészítő vagy közbenső - határozatok vizsgálatára kiterjeszteni az eljárást, melyre az Európai Bíróság a Brennero-ügyben mutatott rá.[30]
Az érdekegyensúly fenntartása érdekében a hitelezőt megilleti az ideiglenes intézkedések és a biztosítási intézkedések alkalmazásának a joga, ugyanis a hitelező a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás befejezése előtt nem foganatosíthat végleges végrehajtási cselekményeket a kötelezettel szemben. Ezen intézkedések révén azonban olyan eszközöket kap a kezébe, melyekkel megakadályozhatja, hogy a kötelezett valamilyen módon kivonhassa magát vagy vagyonát a későbbi végrehajtás alól. Az ideiglenes intézkedések és a biztosítási intézkedések fogalmát sem a rendelet, sem pedig egyéb más európai jogforrás nem határozza meg, így minden esetben ezekre a nemzeti tagállamok joga lesz az irányadó.[31]
Az ideiglenes intézkedésekkel a rendelet 54. cikke foglalkozik, melynek az (1) bekezdése alapján ezeket akkor lehet alkalmazni, ha a határozatot a rendelet alapján el kell ismerni. Tehát alkalmazására már a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás megkezdése előtt lehetőséget biztosít a cikk (1) bekezdése. A cikk (2) bekezdése pedig azt mondja ki, hogy ha a határozatot az eljáró bíróság végrehajthatóvá nyilvánította - de még nem indult meg a nemzeti jogszabályok alapján szabályozott végrehajtási eljárás, vagy a végrehajtás foganatosítására még nem került sor - akkor a "jogszabály erejénél fogva feljogosít biztosítási intézkedések megtételére".[32] Az (1) és (2) bekezdések alapján biztosított végrehajtási intézkedések alkalmazhatósága a kötelezettel szemben, az 50. cikk (5) bekezdésében meghatározott - 30 vagy 60 napos - határidő leteltéig, valamint a végrehajthatóvá nyilvánítás tárgyában hozott határozat elleni jogorvoslati eljárás ideje alatt a (3) bekezdés alapján a biztosítási intézkedések megtételére korlátozódnak.[33]
A végrehajtási intézkedések (= ideiglenes intézkedések és biztosítási intézkedések) fogalmát a rendelet nem határozza meg és ezekre a végrehajtás helye szerinti tagállam joga az irányadó. Bár a magyar jog következetesen elhatárolja ezeket, számos olyan tagállam van, ahol nem ilyen egyértelmű a Vht.[34] X. fejezet 185. §-nak a) és b) pontja alatt felsorolt biztosítási intézkedések és a Pp. 156. §-ának 1.9 bekezdése alatt meghatározott ideiglenes intézkedések elhatárolása. Ebből kifolyólag véleményem szerint célszerű lett volna, ha az európai jogalkotó - közösségi szinten rendezve a problémát - némi támpontok bizto-
- 52/53 -
sírásával hozzájárult volna a biztosítási intézkedések elkülönítéséhez az egyéb hasonló célra szolgáló végrehajtási intézkedésektől. Azonban az ilyen közösségi szintű szabályozási hiány sem jogosíthatja fel a tagállami jogalkalmazókat arra, hogy nemzeti joguk eltérő szabályozásával visszaélve a rendelet alapelveit megsértsék.
A rendelet 56. cikke rendelkezik a jogi segítségnyújtás szabályairól. Ez alapján, ha a kérelmező az eredeti tagállamban - az Eujsle alapján - teljes vagy részleges jogi segítségnyújtásban vagy költségtérítésben részesült - a költségmentesség folyamatosságából kiindulva[35] - a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az ehhez kapcsolódó jogorvoslati eljárás során "... jogosult a végrehajtás helye szerinti tagállam joga alapján járó legkedvezőbb elbánásra...".[36]
Az 57. cikk alatt szabályozottak alapján egyik tagállam sem kötelezheti a kérelmezőt, hogy nyújtson biztosítékot, óvadékot, vagy letétet az eljáró bíróság részére csupán azért, mert az eljárás tárgya külföldön hozott határozat elismerése, végrehajthatósága, vagy végrehajtása, vagy azért, mert a kérelmező a tagállamban nem rendelkezik lakó-, vagy tartózkodási hellyel.[37] A rendeletben szereplő biztosíték, óvadék vagy letét tilalma a Európai Unióban érvényesülő diszkrimináció tilalmának elvét, valamint a nemzeti elbánás elvét szolgálja, mely szerint a tagállamoknak a más tagállamok állampolgárait olyan elbánásban kell részesíteniük az eljárás során, amilyenben a saját állampolgárait is részesítik.
Az 58. cikk szabályozza a díj- és illetékmentességet a végrehajthatóvá nyilvánítási és az ehhez kapcsolódó jogorvoslati eljárások keretében. Ez alapján a "végrehajtás helye szerinti tagállamban semmiféle, a tárgy értéke alapján kiszámított díj vagy illeték nem számítható fel".[38] Ez a rendelkezés arra vonatkozik, hogy semmilyen plusz költséget nem róhat az eljáró állam a kérelmezőre csupán azért, mert külföldi határozatról van szó. Az alap bírósági illetéket, mely a bírósági eljárás megindításának a tagállamban a feltétele, valamint a jogorvoslati eljárás megindításához szükséges illetéket nem tiltja, hiszen akkor értelmetlenné válna az 56. cikk. Az ezeket a díjakat meghaladó költségeket kell plusz költségek alatt érteni.
Hazánkban a külföldi határozatok végrehajthatóságáról a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) XII. fejezete rendelkezik, melynek 205. §-a rendelkezik arról, hogy mi minősül külföldi határozatnak. Bár itt csupán a bírósági és
- 53/54 -
választott bírósági határozatokat említi, azonban nyilvánvaló, hogy a más államok közjegyzői által hozott határozatok is ide értendők. A törvény 206. §-a pedig a végrehajthatóság további feltételeként visszautal a 15. §-ára - végrehajtási lap kiállítása - azonban nyilvánvaló, hogy a határozatnak meg kell felelnie a 13. és 14. § alatt kifejtett általános feltételeknek is. Az öröklési ügyekben hozott külföldi határozatok végrehajthatóságának vizsgálatáról szóló eljárás esetében a Vht. 23/B §-ának e) pontja rendelkezik az illetékességi szabályokról.[39] Ez alapján Magyarországon, az EuÖR vonatkozásában indult ügyekben az "adós lakhelye, székhelye - ezek hiányában az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának a helye - szerinti törvényszék székhelyén működő járásbíróság, Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság"[40] fog eljárni.
Ezen eljárásra azonban nem csupán a Vht. rendelkezéseit, hanem a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) általános és a beadványokról szóló rendelkezéseit egyaránt alkalmazni kell. A Vht. 9. §-a visszautal a Pp. 3. §-ának 1) bekezdésében foglalt azon általános elvére, miszerint az eljárás kérelemre indul meg. A kérelemnek pedig célszerűségi okból, valamint a Pp.-be foglalt határozottság követelményének való megfelelés érdekében érdemes tartalmaznia azt a törvényt, vagy nemzetközi egyezményt, mely alapján a kérelmező kéri a bíróság eljárását.
A Vht. 207. §-a rendelkezik arról, hogy a kérelemhez szükséges csatolni a határozat másolatát és célszerűségi okból ennek hivatalos fordítását is. A fordítás csatolására abból az okból van szükség, hogy elkerüljük az eljáró bíróság hiánypótlásra való felhívását, melyre akkor is sor kerülhet - a Vht. 37/B. §-a alapján - ha a belföldi lakóhellyel nem rendelkező kérelmező nem jelölt meg kézbesítési megbízottat. Ezen felül az uniós jogforrások általában megjelölik, hogy a végrehajthatóvá nyilvánításhoz milyen más dokumentumra van szükség, mellyel dolgozatom 5. fejezetének 5.2.2. alcíme alatt korábban már foglalkoztam.
A jogorvoslati eljárásra alapvetően a Pp. szabályai az irányadóak, így a 15 napos határidő alkalmazandó abban az esetben, ha a hivatkozott nemzetközi forrás nem rendelkezik ebben a témában. Azonban az EuÖR 50. cikkének (5) bekezdése rendezi ezt a kérdéskört is,[41] mellyel dolgozatom 5. fejezetének 5.2.4. alcíme alatt foglalkoztam.
- 54/55 -
Dolgozatom 5. fejezetének 5.1.2. alcíme alatt már említést tettem arra, hogy hazánkban az öröklési ügyek első fokon a közjegyzők hatáskörébe vannak utalva, a közjegyzők pedig eljárásuk során közokiratot bocsájtanak ki. Természetesen nem csak hazánk esetében van ez így, hanem számos más tagállamban is a közjegyző jár el a hagyatéki ügyek kapcsán, azonban vannak olyan országok, ahol másmilyen - peres - úton rendezik a "problémát". Ebből egyértelműen látszik a közokiratok elfogadásának szükségszerűsége, melyet az európai jogalkotó felismert és a rendelet preambulumának (60) pontjában le is írt. A rendelet egy egész fejezetet (V. fejezet) szentelt a témának, igaz az csupán 3 cikket tartalmaz, így nagyon hasonlít a régi és az új Brüsszel I. szabályozásához, mégis tartalmilag jelentősen eltér ezektől és ez nem csupán az eltérő szabályozási tárgyának köszönhető. Az új Brüsszel I. újítása a közokiratok végrehajthatóságának szabályozásánál a régivel szemben, hogy az 58. cikkének 1) bekezdése alapján eltörli az exequatur eljárást, míg az EuÖR megtartja azt.[42] Ez azért fontos, mert az EuÖR tárgyi hatálya nem terjed ki az eltűnéssel, távolléttel vagy holtnak nyilvánítással kapcsolatos kérdések szabályozására, így az ezekkel kapcsolatosan létrejött közokiratok - melyek nyilván nem csekély öröklési relevanciával rendelkeznek - elismerése és végrehajtása az új Brüsszel I. tárgyi hatálya alatt, annak szabályozási köre szerint alakulnak majd.
Amióta beszélhetünk a közösségen belüli egységesülő polgári eljárásjogról, azóta a definíciós deficit részét képezte a közokirat fogalmának hiánya. Amikor még csak hat tagállam volt, akkor nem volt jelentősége ennek a problémának, mert a tagállamok lényegében azonos jellegű szabályozást alkalmaztak a nemzeti jogaikban, azonban a csatlakozásokat követően, az Egyesült Királyság, majd pedig Dánia körében, ahol a nemzeti szabályok jellemzői jelentősen eltértek a kontinentális rendszertől, a problémák leginkább a régi Brüsszel I. rendelet alkalmazása körében mutatkoztak meg.
Elsősorban a fogalom meghatározására a jogirodalom szintjén került sor, ahol ugyanis az 1988-as Jenard-Möller-jelentés tett kísérletet arra, hogy közösségi szinten útmutatást nyújtson a közokirati jelleg meghatározásával. Ez alapján három lényegi ismérvét határozta meg egy okiratnak, ami közokirattá minősítheti:
■ a legfontosabb ismérve egy közokiratnak, hogy hatóságtól kell származnia,
■ valamint "az okiratba foglalás tevékenységnek az okirat tartalmára kell vonatkoznia",
■ ezen okiratnak pedig a származási országban végrehajthatónak kell lennie[43]
- 55/56 -
Ezt - ahogy lenni szokott - a jogalkalmazás szintje követte, ahol az Európai Bíróság egy előzetes döntéshozatali eljárás keretében - melyre az Unibank-Christensen-ügy szolgáltatta a lehetőséget - kifejtette a közokiratok definiálásának a szükségességét. Erre azért van szükség, mert a közokirat lényegi jellemzője, hogy minden kétséget kizáróan és hitelt érdemlően bizonyítja annak valódiságát, amit tartalmaz, valamint ebből következően közvetlenül végrehajtható. Ezen jellemzője alapján a bírósági ítéletekhez hasonlít. Ebből kifolyólag visszaélésekre adhat lehetőséget, ha nincs egy egységesen meghatározott feltételrendszere a közokirattá minősítésnek. Az Európai Bíróság a közokirati jellemzők meghatározásánál, indoklásában visszautalva a közokirat hasonlóságára a bírósági ítéletekhez - a Jenard-Möller-jelentéshez hasonlóan - a hatóság vagy más a származási ország jogszabályai által felhatalmazott szerv közreműködésének nélkülözhetetlenségéből indult ki.[44]
Tehát az Európai Bíróság akkori szemlélete szerint akkor minősülhet valami közokiratnak, ha egy hatóság eljárásában születik meg, ugyanis a közokirati jelleghez kapcsolódik a bírósági ítéletekhez hasonló bizonyító erő. Ezen bizonyító erő jelentősége pedig megköveteli, hogy egy hatóságtól származzon az ezzel rendelkező okirat. Mint láthatjuk a közokirat vonatkozásában egy önmagába visszatérő fogalomláncolatot alkotott meg az Európai Bíróság, miszerint a hatósági jelleg és a bizonyító erő egymásból fakad és egyben egymás számára nélkülözhetetlenek is.
Végezetül mára már az európai jogalkotás is eljutott arra a szintre, hogy meghatározza a közokirat fogalmát. Az EuÖR 3. cikke (1) bekezdésének i) pontja alapján:
"közokirat; valamely tagállamban az alaki követelményeknek megfelelően közokiratként kiállított vagy bejegyzett, öröklési ügyben keletkezett okirat, amelynek hitelessége:
i. a közokirat aláírására és tartalmára vonatkozik; és
ii. valamely hatóság vagy az eredeti tagállam által erre feljogosított bármely más szerv által lett megállapítva."[45]
A fogalom meghatározása során látszik, hogy az európai jogalkotó törekedett az összhang fenntartására a korábbi Jenard-Möller-jelentés és az Unibank-Christensen-ügy kapcsán kialakult gyakorlattal. Érdekességképp említhető meg, hogy a rendelet 2009-es tervezete még nem tartalmazta a közokirat fogalmát, az csupán a kritikák kapcsán került be végül az elfogadott szövegbe.
- 56/57 -
Az elfogadásra került rendelet szövege a közokiratok szabályozásánál egy új fogalmat vezetett be, az elfogadás fogalmát. Ez alapján a közokiratokat a származási államtól eltérő államokban "elfogadni" kell és nem pedig "elismerni". Ez azzal magyarázható, hogy míg a határozatok esetén a határozat jogerejét kell elismerni, addig - a határozat és a közokirat közötti különbséget tovább hangsúlyozva - a közokiratok esetén a közokiratok lényegi elemét megragadva, annak bizonyító erejét kell elfogadni. Így a közokiratok esetén a jogerő helyett a bizonyító hatás kiterjesztését tartalmazza a rendelet. Vélhetően ezzel az elnevezésbeli különbséggel az európai jogalkotó a majdani jogalkalmazókat kívánja segíteni, hogy ne keverjék össze a két jogintézményt, hiszen eltérőek a szabályaik. Ugyanis a közokiratok elfogadásának - a rendelet 59. cikkének (1) bekezdése alapján - csakis egy korlátja van, ez pedig a közrendbe ütközés klauzulája, míg az elismerésnél négy akadály szerepel.[46]
Tehát az 59. cikk (1) bekezdése alapján nem a közokiratot kell elfogadni, hanem annak a bizonyító erejét. Ezt pedig nem a hatáskiterjesztési és egyéb elméletek alapján kell biztosítani az elfogadó államban, hanem ekkor a közokiratnak ugyan olyan, vagy a lehető legnagyobb mértékben hasonló bizonyító erővel kell rendelkeznie, mint amilyennel a származási államban rendelkezik. Tehát ilyenkor lényegében úgymond a származási állam "kölcsön adja" az adott közokirathoz kapcsolt bizonyító erejét az elfogadó állam számára.
Mivel az azonban kérdéses lehet az elfogadó államban, hogy az adott közokirat milyen bizonyító erővel rendelkezik a származási államban, erre az esetre tartalmaz rendelkezést a hivatkozott bekezdés második fordulata. Ez alapján az a személy, aki a közokiratot egy másik tagállamban szeretné felhasználni, kérheti a kiállító hatóságtól, hogy a rendelet 81. cikkének (2) bekezdésében említett formanyomtatványt töltsön ki, melyben taxatíve sorolja fel - szükség esetén részletezze - hogy az adott közokirathoz milyen bizonyító erő kapcsolódik.
A rendelet megtámadhatóság tárgyává teszi egyaránt a közokirat hitelességét és a tartalmát is. Itt igazán szembetűnő az eltérés a határozatokkal kapcsolatos szabályozástól, ugyanis a határozatok hitelességének vagy tartalmának megtámadása esetére a rendelet nem tartalmaz rendelkezéseket, az ilyen eseteket tagállami szinten hagyja.
Az 59. cikk (2) bekezdése rendezi azt a kérdéskört, amikor a közokirat hitelessége felől merül fel kétség (hitelesség megtámadása). Ebben az esetben a preambulum (62) pontja alapján lényegében eljárási szabálysértés történt (alaki követelmények megsértése, az okiratot kiállító hatóság túlterjeszkedett a jogosítványain... stb.), melyet kizárólag az eredeti tagállamban és annak joga szerint lehet megtámadni és elbírálni. Amíg a "megtámadás zajlik" addig más tagállamban a közokirat nem rendelkezik semmiféle bizonyító erővel.[47]
A hivatkozott cikk (3) bekezdése szabályozza azt a kérdéskört, amikor a közokiratba foglalt jogügylet ellen emelnek a felek kifogást (tartalmi megtámadás). Ezen passzust segít
- 57/58 -
értelmezni a preambulum (63) pontja, mely alapján egyértelművé válik, hogy az ilyen esetekben a rendelet II. és III. fejezetét kell alkalmazni a jogvita eldöntése szempontjából. Ez azzal magyarázható, hogy míg a közokirat hitelességének vitatásakor az eljárási hiba kijavítása a származási állam szabályozási körébe tartozik, addig a közokirat tartalmát tekintve (öröklési ügy) már a rendelet szabályozási körébe tartozik, így egyértelmű, hogy a rendelet joghatóságra és alkalmazandó jogra vonatkozó szabályait kell rá alkalmazni.
A (3) bekezdésben szabályozottaknak egy speciális esetkörét írja le a (4) bekezdés és a preambulum (64) pontja. Ez alapján abban az esetben, ha egy örökléssel kapcsolatos jogvita van egy tagállam bírósága előtt és az eljárás során valamelyik fél vitássá teszi a közokirat tartalmát (előzetes kérdés), akkor a rendelet ezen pontja alapján - az előző bekezdéssel ellentétesen - nem a rendelet II. fejezetét kell alkalmazni, hanem ehelyett az eljáró bíróság rendelkezik majd joghatósággal a kifogás eldöntésére. Azonban a rendelet ebben az esetben nem szabályozza az alkalmazandó jog kérdéskörét, így mivel az alap probléma az előző bekezdésnek egy változata, véleményem szerint a (3) bekezdésnek az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályozása alapján kell majd eljárnia a bíróságnak.[48]
A rendelet preambulumának (66) pontja tartalmazza az összeütközés problémakörét, ami akkor fordulhat elő, ha egy tagállam hatóságához két, tárgyában azonos, tartalmában eltérő közokiratot nyújtanak be. Ez például abban az esetben fordulhat elő, ha például van egy külföldi hagyatéki eljárás, aminek a hagyatéki leltárjában szerepel egy magyar ingatlan is. Egy német közjegyző a rendelet szabályai szerint eljárva átadja a hagyatékot és ezzel együtt európai öröklési bizonyítványt bocsájt ki, és egy spanyol közjegyző is (a német kolléga eljárásáról nem tudva) kibocsájt egyet, eltérő tartalommal. Ezt követően az illetékes ingatlan-nyilvántartást vezető földhivatalnál mindkét bizonyítvány alapján követelik a tulajdonjog bejegyzését. Ekkor a rendelet alapján elsősorban annak a hatóságnak kell megvizsgálnia, hogy melyik közokiratot kéne előnyben részesítenie, amelyikhez benyújtották azokat, esetünkben a nyilvántartást vezető hatóságnak, azonban a magyar viszonylatokból kiindulva nyilvánvaló, hogy erre a földhivatalnál nem rendelkeznek kellő kompetenciával. Ebben az esetben a rendelet szövegének második fordulata alapján a rendelet értelmében joghatósággal rendelkező bíróságnak kell eldöntenie a jogesetet, mely vagy a német, vagy a spanyol vagy akár a magyar közjegyző lehet. Abban az esetben pedig, ha egy közokirat ütközik egy határozattal, akkor meg kell vizsgálni, hogy a határozat elismerésének akadályai közül valamelyik fennáll-e.
A fent említett, a preambulum (66) pontjában szabályozott absztrakt problémakör sajnos nem is tűnik túlzottan absztraktnak, ugyanis számos probléma fennállásánál előfordulhat ez az esetkör. Egyrészről a rendelet joghatósági szabályai pontatlanságuk miatt nem teljesen egyértelműek a jogalkalmazók számára, így akár egy öröklés viszonyában több eljárás is megindulhat. Ekkor még mindig el lehetne kerülni a (66) pontban szabályozott esetet, ha lenne egy olyan információs rendszer a tagállamok között, amely összeköti a hagyatéki ügyekben eljáró hatóságokat, hogy azok értesülhessenek arról, hogy egy másik tagállamban már megindult az adott ügyben egy eljárás. Ebben az esetben a későbbi
- 58/59 -
tagállam hatósága felfüggesztené az eljárását addig, amíg a korábban indult eljárás szerinti hatóság nem határoz a joghatóságáról. Végezetül pedig az általam felvázolt példa azt a "szerencsés" esetkört tartalmazza, amikor a német és a spanyol fél egyszerre lépnek be a hivatalba, ez a valóságban azonban csekély eséllyel fog megvalósulni, sokkal inkább valószínű, hogy akár már hetek is eltelnek mire a második bizonyítvány is megérkezik. Ebben az esetben viszont már a tulajdonjog az előbb érkezett bizonyítvány alapján bejegyzésre került, mely tény így még tovább bonyolítja az egyébként sem egyszerű esetkört.
A közokiratok elfogadásának szabályozásából következik, hogy a rendelet szabályozza azok végrehajthatóságát is. Mint már a fejezet bevezetésében kifejtettem, az új Brüsszel I. rendelettel szemben az EuÖR megtartotta az exequatur eljárást a közokiratok vonatkozásában is. Sőt annak szabályozásánál - melyet a rendelet 60. cikke tartalmaz - az (1) bekezdésben visszautalt a 45-58. cikkek alatt szabályozott eljárásra, tehát a közokiratok végrehajthatóságánál ugyan azt az eljárást kell alkalmazni, mint a határozatok végrehajthatóságánál.
A (2) bekezdése</a> foglalkozik azzal a tanúsítvánnyal, ami azzal egyezik meg, amit a határozatok esetén szükséges kibocsájtania a származási ország hatóságának. Ezzel kapcsolatban azonban felvetődik a kérdés, hogy az 59. cikk (1) bekezdésének második fordulatában szabályozott és fentebb már kifejtésre került tanúsítvány megegyezik-e az itt szabályozottal? Ha igen - hiszen mindkettő annak igazolására szolgál, hogy a tagállam hatósága eljárt az adott ügyben, csupán a fentebb kifejtettek annyival tartalmaznak többet, hogy a kérelmező kérheti, hogy ebben a hatóság részletezze, hogy az adott közokirat milyen bizonyító erővel bír - akkor véleményem szerint fölösleges volt a 60. cikk (1) bekezdésében is megemlíteni. Ha azonban nem - ugyanis két különböző tény igazolására szolgálnak - akkor célszerű lett volna, ha az európai jogalkotó az utóbbinál részletezte volna az utóbbi tanúsítvány eltérését az 59. cikkben megemlítettől.[49]
A hivatkozott cikk (3) bekezdése pedig azt a szabályozást tartalmazza, ahogyan a közokiratok elfogadásánál is, úgy a végrehajthatóságánál is csakis egy korlátja lehet az eljárásnak, az pedig az, ha a közokirat az elfogadó, végrehajtó állam közrendjébe ütközik. Tehát ahogyan a határozatnál is felismerhető, hogy a két elem szabályozása a sine qua non jellegből fakadóan egymásra épül, úgy a közokiratoknál is felismerhető ez a séma. Mint már a határozatok elismerésének akadályainál kifejtettem - a Német Közjegyzői Intézet Tanulmányára alapozva - a közrendbe ütközés szabályozásának fölöslegességét, úgy itt csupán fenntartom a fenti véleményem és úgy gondolom, hogy a közokiratok vonatkozásában is szükségtelen egy ilyen megtagadási ok létezése.
- 59/60 -
Ezen témakör szabályozásával kapcsolatban két érdekességre hívnám fel a figyelmet. Első sorban arra, hogy a rendelet a fogalom meghatározásoknál - 3. cikk (1) bekezdés h) alpontja - "perbeli egyezségekéről, míg a 61. cikknél - ahol ezek végrehajthatóságával foglalkozik - már "bírósági egyezségek"-ről beszél. Bár a terminológiai eltérés szembetűnő, vélhetően mégis ugyanazt a - bíróság előtt kötött, vagy az által jóváhagyott - egyezséget érti az európai jogalkotó mindkét szabályozási hely alatt és az eltérés csupán a helytelen fordításnak köszönhető. A második érdekesség pedig az, hogy míg a határozatok viszonyában rendelkezik az elismerésről és a közokiratok viszonyában rendelkezik az elfogadásról a rendelet, addig a bírósági egyezségek vonatkozásában ezt, vagy az ehhez hasonló aktust nem szabályozza, csupán a végrehajthatósággal foglalkozik. Ez azért érdekes a számomra, mert a határozatot is adott esetben bíróság hozza - aminek az elismerése nélkülözhetetlen a végrehajthatóság szempontjából - és a bírósági egyezséget is egy határozatban fogja elismerni hazánkban a bíró és a végrehajthatóságára ugyan azok a szabályok fognak vonatkozni - a 61. cikk (1) bekezdése alapján - mint a határozatokéra, az mégsem követeli meg a határozat előzetes elismerését. A bírósági egyezségek rendeletbeli szabályozása egyébként teljes mértékben megegyezik a 60. cikkben leírtakkal.[50]
A jelen kiadmányban bemutatásra került öröklési ügyekben született határozatok és közokiratok, valamint bírósági egyezségek elismerését és végrehajtását logikailag követő, az EuÖR igazi nóvumát jelentő európai öröklési bizonyítvány normáinak bemutatására és a jogintézmény kritikájára vonatkozó gondolatok ismertetésére terjedelmi okokból jelen kiadványban nem kerülhetett sor, így egy később megjelenő kiadvány tárgyát képezik majd. ■
JEGYZETEK
[1] Kengyel Miklós-Harsági Viktória, Európai Polgári Eljárásjog, Budapest, 2009, 2. kiad. 112. o. [a továbbiakban: Kengyel-Harsági, EPElj]
[2] Daniel Lübcke, Das neue europaishe Internationale Nachlassverfahrensrecht. Baden-Baden, 2013, 464. o. [a továbbiakban: Lübcke]
[3] Kengyel-Harsági, EPElj 114. o.
[4] Kengyel-Harsági, EPElj 115. o.
[5] Az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU Rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (HL L 351., 2012.12.20., 6. o.) [a továbbiakban: új Brüsszel I. rendelet]
[6] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határoztok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201.7.27., 2012., 117. o.) [a továbbiakban: EuÖR]
[7] EuÖR 117. o.
[8] 2010. évi XXXVIII. törvény a hagyatéki eljárásról (Magyar Közlöny 2010. évi 35., 2010.03.12., 10195. o.) [a továbbiakban: Hetv]
[9] A 3/2004. számú PJE határozat indoklásának III. pontjában idézett AB határozat részlete alapján
[10] a hivatkozott törvény 1. §-nak (4) bekezdése
[11] Kengyel-Harsági, EPElj 115-116.o.
[12] Rechtsvergleichende Studie de erbrechtlichen Regelungen des Internationalen Verfahrensrechtes und Internationalen Privatrechts der Mitgliedsstaaten der Europäischen Union (leghitelesebb fordítása és értelmezése dr. Suri Noémi doktori értekezésében található) 213. o. [a továbbiakban: Német Közjegyzői Intézet Tanulmánya]
[13] EuÖR 125. o.
[14] Kengyel-Harsági, EPElj 125. o.
[15] Német Közjegyzői Intézet Tanulmánya 210. o.
[16] Kengyel-Harsági, EPEIj 128. o.
[17] EuÖR 55. cikk (1) bekezdés, 127. o.
[18] EuÖR 125. o.
[19] Kengyel-Harsági, EPElj 127. o.
[20] Kengyel-Harsági, EPElj 128. o.
[21] EuÖR 125. o.
[22] EuÖR 46. cikk (3) bekezdés a)-b) pontja, 125. o.
[23] Kengyel-Harsági, EPElj 131. o.
[24] Kengyel-Harsági, EPElj 133. o.
[25] EuÖR 126. o.
[26] EuÖR 126. o.
[27] Kengyel-Harsági, EPElj 137. o.
[28] EuÖR 119. o.
[29] EuÖR 126. o.
[30] Kengyel-Harsági, EPElj 139. o.
[31] Kengyel-Harsági, EPElj 142. o.
[32] EuÖR 126. o.
[33] EuÖR 127. o.
[34] A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény
[35] A Tanács 2003/8/EK irányelve a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról (HL L 26., 2003.1.31., 5. 13. o.) [a továbbiakban: EuJsle] célkitűzéseinél szereplő (20) pontra, valamint az irányelv 9. cikkére alapozva.
[36] EuÖR 127. o.
[37] EuÖR 127. o.
[38] EuÖR 127. o.
[39] Dr. Szalai-Almádi Ildikó, A külföldi határozatok magyarországi végrehajtásának bírósági gyakorlata, http://www.jogiforum.hu/publikaciok/614. 2015. 4-5. o. [a továbbiakban: Szalai-Almádi, A külföldi határozatok...]
[40] Vht. 23/B. § e) bekezdése
[41] Szalai-Almádi, A külföldi határozatok... 9-12. o.
[42] új Brüsszel I. rendelet 17. o.
[43] Kengyel-Harsági, EPEI] 145. o.
[44] Kengyel-Harsági, EPElj 145. o.
[45] EuÖR 117. o.
[46] Dr. Suri Noémi, Az öröklési jog európaizálása a tagállami öröklési eljárások fényében (doktori értekezés) Budapest, 2015, 63-64. o. [a továbbiakban: Suri, Az öröklési jog...]
[47] EuÖR 114; 127. o.
[48] EuÖR 114; 127. o.
[49] EuÖR 127. o.
[50] EuÖR 128. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, PPKE-JÁK
Visszaugrás
