Peschka Vilmos jogfilozófiai munkássága mellett jelentőset alkotott a magánjogtudomány művelése terén is. Számos művében foglalkozott a magánjog kodifikációjával, a magánjogtudomány jogbölcseleti alapjaival és a jogügyletek értelmezésével.
Peschka Vilmost - kandidátusi értekezésének[1] megvédése után - Világhy Miklós (1916-1980) hívta meg az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékére másodállású egyetemi docensnek, és jogtudományi doktori értekezésének[2] megvédése után ugyancsak Világhy tett előterjesztést másodállású egyetemi tanári kinevezésére.[3] Peschka tudományos kutatásainak súlypontja ezután is változatlanul a jogelmélet, illetve a jogfilozófia maradt,[4] oktatói munkássága ugyanakkor polgári jogi kérdések elméleti vizsgálatára és kutatási eredményeinek tanulmányokban történő közzétételére ösztönözte őt.
A Polgári Jogi Tanszékre kerülésének évében tette közzé Peschka az 1959-es Ptk. jogelméleti kérdéseiről írt dolgozatát.[5] Ekkortájt született az az átfogó műve is, amelyet a 19. század első évtizedeitől 1945-ig terjedő korszak magánjogtudományának jogbölcseleti alapjairól írt.[6] E nagyigényű tanulmány kiegészítésének is tekinthetők az évtizedekkel később keletkezett dolgozatok Nizsalovszky Endre (1894-1976) munkásságának jogelméleti hátteréről,[7] és Eörsi Gyula (1922-1992) jogfilozófiai gondolatainak értékeléséről.[8] Hasonlóképpen, a magánjog jogelméleti háttérének kutatására adott alkalmat számára Eörsi összehasonlító jogi monográfiája is.[9] Nem utolsósorban a magánjog okta-
- 197/198 -
tása során felmerült kérdések ösztönözték Peschkát a jogügyletek értelmezéséről írt nagy jelentőségű tanulmányának megírására,[10] és kifejezetten az oktatásban felmerült kérdés indította őt a jogosult késedelméről írt dolgozatának közlésére.[11] Nyilván jogforrástani kutatásai vezették el a magánjogot előadó jogfilozófust Thibaut és Savigny kodifikációs vitájának felelevenítéséhez,[12] de e híres jogpolitikai és jogelméleti polémia előterében és ennek megfelelően Peschka gondolatmenetének középpontjában is, a magánjog kodifikációja állt. Külön tanulmánycsoportot képeznek Peschkának azok a művei, amelyek a jogi norma alapját képező "típus" és az eldöntendő eset "egyedi" volta közötti ellentmondás feloldásának problémáit tárgyalják. Ismételten foglalkozott ezért Peschka a joghézag és a jogi analógia kérdéseivel,[13] és ezekhez kapcsolódóan fejtette ki nézetét a fikcióról.[14] Ezek a problémák általános jogelméleti jellegűek, a szerző gondolatmenetét ugyanakkor szinte kivétel nélkül a magánjogból vett kérdések vezették, és illusztrációul is polgári jogi példák szolgáltak. Végül megemlítjük azokat a tudományos igényű rövidebb írásokat is, amelyeket a Polgári Jogi Tanszéken az 1970-es évek végétől kialakult páratlan intellektuális erő és baráti légkör ihletett, és amelyeket Peschka kollégái ünnepi kötetébe illesztett: a jogszabály visszaható érvényességéről,[15] a kártérítési jog válságjelenségeiről[16] és a végrendelet értelmezéséről.[17]
Az előbbiekben szemlézett tanulmányok közül a következőkben hárommal foglalkozunk behatóan: a magánjog kodifikációjáról, a magánjogtudomány jogbölcseleti alapjairól és a jogügyletek értelmezéséről írt munkákat elemezzük részletesebben.
Elsőként a Thibaut és Savigny között 1814-ben zajlott kodifikációs vitát értékelő Peschka-tanulmányról[18] szólnánk. Ennek oka az, hogy az értekezés témája: a kodifikáció mind az 1959-es, mind a 2013-as Polgári Törvénykönyv koncepcionális előkészítésének első fázisában jelentőséghez jutott.
Nagyívű tudományos dolgozatában Peschka világossá teszi, hogy a "polémia döntő kérdésévé az vált: hogyan jön létre a pozitív jog?"[19] Az egykori vita alapkérdésében Peschka a jogelméleti magaslaton és elméleti érvekkel operáló Savignynak ad igazat. Részletes elemzéseinek eredményét így foglalja össze: "A történelem igazol: s a korabeli Németország társadalmi-jogi viszonyainak Savigny elméletére volt szüksége, az fejezi ki híven az adott, fennálló helyzetben gyökerező társadalmi, politikai és jogi érdekeket, igényeket és törekvéseket."[20] Hiába várja Thibaut a jogegységesítő kodifikációtól a jog áttekinthetőségét, oktathatóságát, tudományos elemezhetőségét, végső soron nem kevesebbet, mint a polgári boldogulást, ha annak társadalmi feltételei még nem teremtődtek meg."
Ez az alapvető, a végkövetkeztetést illető egyetértés nem jelenti azt, hogy Peschka ne szállna vitába Savigny számos gondolatával. Erős kritikával illeti mindenekelőtt Savigny romantikus történelemfelfogását, a ködös "népszellem"-kategóriát. Elismerően emeli ki Savigny elméletalkotó erejét és igényességét, de nem fogadja el, sőt egyenesen tévedésnek minősíti az egész jogfelfogását alapvetően meghatározó kiindulópontot. Peschka szerint téved Savigny akkor, amikor "két lényegében különböző tevékenységi formát, a jog elméleti művelését és az ún. joggyakorlatot mintegy egybeolvasztva, egy közös fogalomban, a tudományos jog, illetve a jogtudomány fogalmában" foglalja össze. Helytállóan hangsúlyozza Savignyval szemben Peschka, hogy a jogtudomány és a kodifikáció között lényeges eltérések vannak, és "a kettőt a legkevésbé sem lehet és szabad azonosítani, még ha vannak is olyan vonások, amelyek az azonosság látszatát keltik. [...] Míg a jogtudomány a társadalmi-jogi jelenségek objektív általá-
- 198/199 -
nos törvényszerűségeit ragadja meg, addig a jogalkotó tevékenysége eredményeképpen előálló jogi norma általánossága csupán a jogszabály érvényességének általánossága." Bírálja Peschka Savigny "tökéletességigényét" is. A kodifikálás elengedhetetlen feltétele ugyan a fejlett jogtudomány, az elméletileg jól megalapozott jogi dogmatika. "Savigny azonban ezt a lényegében igaz megállapítást olyan abszolutizáló és túlzó módon fogalmazza meg, hogy ezáltal kétségessé teszi igazságértékét." Savigny idegenkedik "a kodifikálástól, sőt általában a jog területén végrehajtandó változtatástól", és ezért "a tudományos megismerés tökéletességének és teljességének igényével lép fel". Ilyen kiindulópontot választva Savigny jócskán talál kivetnivalót mind a porosz Landrechtben, mind pedig a Code civilben és az osztrák ABGB-ben. Bírálja Savigny e kódexeket: tárgyukat, szerkezeti felépítésüket, technikai megvalósításukat, fogalomképzésüket és nyelvi kifejezésüket tekintve egyaránt. Mégis jogos Peschka kérdése: "De hát hol van a teljesség és tökéletesség? Van-e és volt-e olyan törvénykönyv, amellyel a bíráló szellem tehetetlenül állt volna szemben?" Egyetértéssel idézi ezért Thibaut Savignyvel szembeni ellenvetését, amely szerint az akkor még fiatal törvénykönyvek "éppoly kevéssé bizonyítják a kodifikáció lehetetlenségét, mint a jénai csata azt, hogy a poroszok 1813-14-es hadjáratának kudarcot kellett vallania". Elismeri ugyanakkor Peschka, hogy a római jog módszerét példásnak tekintő felfogás "a legteljesebb összhangban van a jogfejlődésnek azzal az általános elméletével, amit Savigny kifejtett, s amit az imént kritikailag elemeztünk. Még jelentősebb talán, hogy Savigny számára éppen e római jogi metódus elvvé tételével és alkalmazásával válik lehetővé a »mai római jognak« olyan felmutatása, amely megfelel a gazdasági, társadalmi és jogi érdekeknek, igényeknek kora Németországában." Elismeri Peschka azt is, hogy Savigny a római jogot, "a magántulajdonon nyugvó jogrendszereknek ezt a történetileg mintaszerűen, klasszikus formában kidolgozott példáját a kor Németországának polgári követelményeihez igazítja, a jelentős fejlődésnek indult kapitalista gazdasági viszonyokra adaptálja, ha kell, eredeti tartalmukat félretéve, sőt tudatosan eltorzítva." Ezen az alapon állapítja meg Peschka azt, hogy "Savigny jogelmélete nem feudális, hanem polgári elmélet, mert döntő társadalmi-jogi tartalmát és problematikáját a német polgári átalakulás kérdései, [...] a felemás német polgári viszonyok" határozzák meg.[21]
Mint utaltunk rá, az 1959-es magyar Ptk. megalkotásának elméleti megokolásánál érdemben került szóba a Thibaut-Savigny vita. A magyar magánjog akkori állapotára tekintettel a kodifikáció körüli 19. század eleji, klasszikus vitának az eltelt másfél száz év ellenére egészen konkrét aktualitása volt, hiszen a magyar magánjog jogforrásainak jelentős része szokásjogi jellegű, bíró alkotta jog volt. Nem egyszerűen törvénykönyvbe kellett tehát beépíteni és rendszerezni a létező szétszórt törvényeket, hanem a szokásjogról az írott jogra kellett áttérni. A kódex előkészítésére Világhy Miklós írt jogpolitikai fontosságú tanulmányt, amelyben meg kívánta indokolni a polgári jogi kódex létrehozásának elvi szükségességét. A Magyar Tudományos Akadémián tar-tott programadó előadás történelmi elemzésben érvelt egy polgári törvénykönyv megalkotása mellett.[22] 1954-ben ez nem volt egyszerű feladat. A politikával és a normativista jogelméleti gondolkodással viszonylag könnyű lehetett elfogadtatni azt, hogy a bíró alkotta szokásjogot törvényi joggal kell felváltani. Szinte a lehetetlenséggel volt határos viszont azt megmagyarázni, hogy a minimumra visszaszorított magántulajdon talaján létrejövő, igen egyszerű vagyoni viszonyok számára törvénykönyvméretű szabályozásra van szükség. Kétségtelen, hogy bizonyos helyzeti előnyt jelentett a gazdasági jogi kodifikáció elvetése, amely elvi jelleggel már három évvel korábban megtörtént.[23] Világhy a korabeli viszonyok átfogó értékelése mellett hosszú történeti fejtegetést is beleszőtt mondanivalójába, amelynek keretében - az akkor feltétlenül elvárt marxizáló kritikai beállításban - részletesen elemezte a magánjogi kodifikációtörténet leghíresebb vitáját Thibaut és Savigny között.
Egészen más formában merült fel a "kodifikálni vagy nem kodifikálni" kérdése a 2013-as Ptk. koncepciójának megalkotása során. Ekkor nem szokásjogról kellett írott jogra váltani, hanem törvényi, sőt jelentős részben törvénykönyvben összefoglalt szabályrendszert kellett - különösen az 1990 után bekövetkezett alapvető gazdasági és társadalmi változások miatt - megváltoztatni-megújítani. Az 1959-es és a 2013-as kódex által előidézett váltás jellegbeli, elvi különbségét szimbolizálja a régi jog hatályának eltérő kezelése a két törvénykönyv esetében. Az 1959-es Ptk. hatálybalépésekor a kódex által szabályozott kérdésekben törvényi úton kellett hatályon kívül helyezni a korábbi bíró alkotta szokásjogot: a Legfelsőbb Bíróság valamennyi polgári jogi tartalmú, kötelező erejű elvi döntését, elvi iránymutatását, kollégiumi állásfoglalását, továbbá a régi Kúria még hatályban volt valamennyi polgári jogi tartalmú teljesülési határozatát, jogegységi döntvényét és elvi határoza-
- 199/200 -
tát. Ez a totális "dereguláció"a Ptké.-ben meg is történt. Egyidejűleg még azt is ki kellett mondani, hogy a Ptk. rendelkezéseit nem lehet a törvény hatálybalépése előtti bírói gyakorlatban alkalmazott jogelvek szerint értelmezni.[24] Ezt a radikális lépést kifejezetten a szokásjogról írott jogra történő áttérés indokolta, amint azt a Ptké. indokolása világosan meg is mondta. Nem volt ilyen éles törvényhozói cezúra meghúzására szükség a 2013-as Ptk. esetében. Elegendő volt a régi és az új kódex időbeli hatályának törvényi meghatározása,[25] a Kúria pedig maga dönthetett saját iránymutató döntéseinek jövőbeni hatályáról.[26]
Hogy miként merült fel mégis a "kodifikálni vagy nem kodifikálni" kérdése a 2013-as Ptk. előkészítése során, azt - talán nem véletlenül - éppen Peschka Vilmos születésnapi kötetébe írt tanulmányban fejtettük ki.[27] Két kérdésre kerestük a választ: Lehetséges-e a 21. században kodifikálni a magánjogot? S ha igen, megvalósítható-e ez - a jogegységesítési törekvések és a jogharmonizációs követelmények mellett - egyetlen állam jogalkotásaként, nemzeti kodifikáció formájában?
a) Az első kérdéssel azért kellett szembenézni, mert mértékadó jogtudósoknak is az volt a véleménye, hogy a nagy átfogó kódexek kora lejárt, a törvénykönyvalkotás, mint jogalkotási módszer meghaladott. Az életviszonyok változása olyan gyors, a fejlődési irányai annyira kiszámíthatatlanok, hogy kódexigényű szabályozásukhoz hiányzik a kellő előrelátást biztosító társadalmi stabilitás. A közjó lehető legszélesebb körben történő biztosítása a modern ipari társadalmakban csak demokratikus államberendezkedés mellett lehetséges; s ez önmagában nyitottságot és rugalmasságot kíván meg, amivel a kódexeszme a maga szilárdító szándékával aligha egyeztethető össze. Emellett a modern jóléti társadalmak eleve túl bonyolult szövetűek ahhoz, hogy évtizedekre előre rögzíteni lehessen jogi szabályokat. A jogalkotó is - tükrözvén az életviszonyok összetettségét és gyors változásait - hiperaktivitást mutat: egyre több és egyre specializáltabb jogi előírás születik. A törvényhozó - részben a politikai felelősség elől is menekülve - szabályok áradatát zúdítja a társadalomra.[28] Mintha Savigny kodifikációellenes érveinek a 20. század végi viszonyokhoz igazított változatait olvasná az ember ezekben a megállapításokban.
Az érvek azonban sok esetben könnyen visszájukra fordíthatók. A 19. századi kodifikációk sajátos társadalmi feltételei (illetve feltételezései) természetesen réges-rég elmúltak. A feltörekvő liberális polgári osztály ideológiai eszméi amúgy sem hosszú ideig rendelkeztek társadalmi fedezettel, s ma már nyilván visszahozhatatlanok. A történelmileg megkésett nemzetállami törekvések (mindenekelőtt Kelet- és Délkelet Európában) adhatnak, és valóban adtak is bizonyos politikai hátszelet a kodifikációknak, de önmagukban nem volnának elegendőek, ha az ellenható tényezők mind megkérdőjelezhetetlennek bizonyulnának. A kellően absztrahált, rendszerbe foglalt, azaz kodifikált normák azonban alkalmasabbak az életviszonyok gyors változásainak követésére, mint az egymást sebesen kergető, és a részletekbe vesző egyedi és eseti jogszabályok áttekinthetetlen tömege. A "gyorsuló idő" és a kapcsolatok világméretű "globalizálódása" valós tény, de a történelem ismeretében a 19. és a 20. századról sem mondhatjuk, hogy olyan stabilak lettek volna. A demokratikus államberendezkedésnek pedig fontos része a jogbiztonság követelménye, amelyet hatékonyabban szolgálhat egy színvonalasan megalkotott kódex, mint a törvényhozó napi buzgólkodása és a szabályok követhetetlen áradata. Sőt talán éppen a törvényhozó túlbuzgósága és a jogszabályi dzsungel miatt olyan ködös a kép, hogy reménytelennek látszik a rendszerhez szükséges elveket megtalálni. Kódex és társadalmi nyitottság sem kerül szükségszerűen ellentmondásba, helytelen mesterségesen szembeállítani azokat.[29] S modern Thiabaut-ként legfőképpen azzal érveltünk a magánjogi kodifikáció mellett, hogy a bíró jogfejlesztő, az írott szabályok elkerülhetetlen hézagait kitöltő szerepéhez egy jó törvénykönyv szilárdabb kereteket biztosít, mint a részletproblémákat mindenáron megragadni akaró, idegesen reagáló napi jogszabályalkotói igyekezet. Végeredményben arra a következtetésre jutottunk, hogy az átfogó magánjogi kodifikáció nem idejétmúlt törvényhozási megoldás, csak a klasszikus kódexek megalkotását mozgató ideológiai és politikai nézetek fölött haladt el a történelem kereke. Megmaradt viszont a homogén módszert alkalmazó normákat koherensen összegyűjtő, egységes fogalomrendszerre épülő, a normákat racionálisan rendszerező, a jogalkotó számára észszerű rövidítéseket lehetővé tevő, a jogkeresők és a jogalkalmazók számára egyaránt könnyebb áttekintést és eligazodást biztosító törvénykönyvek iránti igény. A magánjogi kódexalkotás ma is lehetséges, hasznos és szükséges tehát. Természetesen, a szabályok egyazon törvénykönyvbe foglalása addig kívánatos és célszerű, amíg az összefoglalandó normák módszerbeli egysége fennáll, és amíg a rendszerbe illesztés a kodifikáció előnyeit: a rendszertani racio-
- 200/201 -
nalitást az ökonomikus törvényszerkesztést, az egységes terminológia biztonságát hozza magával.[30]
b) Ami pedig az európai uniós jogalkotás és a tagállami kodifikáció összeütközését illeti, annak a véleményünknek adtunk hangot, hogy a nemzetközi,[31] így az uniós[32] jogegységesítés még nem érkezett el abba a stádiumba, hogy átfogó magánjogi törvénykönyvet (vagy akár egy szerződési jogi törvénykönyvet) volna képes alkotni, általános vagy legalább széles körű elfogadás igényével és reményével. Ezért arra a következtetésre jutottunk, hogy a magánjog átfogó kodifikációja ma is csak nemzeti jogrendszeri keretek között valósítható meg, a tagállami törvénykönyv megalkotása során ugyanakkor számos lehetőség adódik a nemzetközi jogegységesítés eredményeinek megfontolására és alkotó módon történő felhasználására.[33] Megállapításaink annak ellenére helyesnek bizonyultak, hogy időközben egy még ambiciózusabb uniós magánjog-egységesítő tervezet is készült.[34] Ennek elfogadása azonban nem is került napirendre, és az Európai Unió rendkívül sajnálatos mai állapotában erre belátható időn belül nincs is remény.
AA magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjairól írt Peschka-értekezés[35] egyik legfontosabb tanulsága számunkra az, hogy a 19. század első felének legjelesebb magyar magánjogászai alaposan ismerték ugyan koruk vezető filozófiai-jogfilozófiai irányzatát, többnyire reflektáltak is arra műveikben, de magánjogtudományi fejtegetéseiktől elválasztva, a jogról általában tett megállapításaik körében tárgyalták azt. A jogbölcseleti gondolatmenet nem épült be tehát szervesen magánjogi felfogásukba és annak előadásába, a jogfilozófiai nézetek nem hatottak magára a magánjogtudományra. Ezt állapítja meg Peschka Kelemen Imre (1744-1819) összefoglaló jellegű magánjogi művéről,[36] amely a tételes jogi kérdések tárgyalása előtt, a bevezető fejtegetésekben ismétli meg az osztrák Martini "forradalmi élétől" megfosztott, "denaturált" természetjogi tanításait.[37]
Hasonlóképpen elszakadt a magánjog tárgyalása a bölcseleti fejtegetésektől a magyar magánjogászok következő nemzedékénél is.[38] Ők immár nem a természetjogra, hanem - ugyancsak osztrák közvetítéssel - a kanti jogfilozófia gondolataira támaszkodhattak volna. Amint Peschka lényegre törően megállapítja: A "kanti jogbölcseletnek azok a tételei, amelyek polgári magánjogi elveket tartalmaztak a tulajdon, a dologi jogok, a szerződés és bizonyos személyi jogok vonatkozásában, [...] egyáltalán nem voltak hatással a legilletékesebbekre, a magyar magánjog művelőire, és ezek munkáiban a magánjog egyes intézményeire vonatkozó kanti, burzsoá tartalmú tanítások nem kaptak helyet. A magyar magánjogtudomány ezen időszakban megjelenő műveiben a kanti jogbölcselet hatása kizárólag abban merül ki, hogy a bevezető fejtegetésekben megismétlik Kantnak a jogra vonatkozó általános tételeit. [...] Az egyes magánjogi intézmények tárgyalását illetően Kant elvei nem voltak hatással; azokat változatlanul régi jogunk és Werbőczy szellemében tárgyalják, olyannyira, hogy az 1840-es években megjelenő polgári jellegű magánjogi törvényeinket egyáltalán figyelemre sem méltatják."[39] Peschka ezt az állapotot - kissé szigorúan - jórészt a kor magánjogtudósainak számlájára írja: "A magánjogtudományi munkák tehát a magánjogi intézményeket illetően megőrizték a polgári jellegű kanti hatástól feudális érintetlenségüket."[40] Véleményünk szerint e jelenség értékelésénél másról, többről van szó: nemcsak kor magánjogtudománya, hanem - ahogy egyébként Peschka is megállapítja - maguk a társadalmi viszonyok
- 201/202 -
is alapvetően feudálisak voltak, és ennek megfelelően a magánjog középponti intézményei is feudálisak maradtak. A kapitalista jogintézmények (váltó, közkereseti társaság, részvénytársaság, jelzálogjog, csődjog stb.) megjelenése az 1840-es törvényekben a jövőbe mutatott ugyan, de e korban még csak marginális jelentőségű volt a Tripartitumra alapozott feudális magánjoghoz képest. A kanti jogbölcselet magánjogi tartalmú tételei ezért szorultak ki a magánjogi munkákból, és "csak a Kantot követő magyar jogbölcselők műveiben találtak kifejtésre".[41] Véleményünk szerint ezt aligha lehet felróni a magánjogtudomány művelőinek; a magánjogtudósok alapvetően ragaszkodtak a társadalmi valóságot kifejező tételes joghoz, a jogbölcselők elrugaszkodhattak attól.
Nem volt ez másként az 1848 előtti korszak legkiemelkedőbb magyar magánjogásza, Frank Ignác (1788-1850) esetében sem. Ő fiatalkori munkáiban még szintén az észjogi irány híve volt, bár - amint Peschka Pauler Tivadar jogtudomány-történeti műve alapján leszögezi - "a tulajdonjogot már ekkor sem az ész törvényeiből, hanem a nemzetek tételes intézményeiből származtatja".[42] Még látványosabb a jogi stúdiumai előtt bölcseletet tanult Frank Ignác elfordulása a hegeli filozófiától a kor magánjogát összefoglaló nagyszabású monográfiájában, amelyben minden bölcseleti alapot feleslegesnek tartott.[43] Pauler szerint Frank ekkor már meggyőződése egész hevével "a történeti jogiskola elveihez ragaszkodván, a bölcsészeti jogtant nemcsak fölösleges, de veszélyes, a közoktatásból kiküszöbölendő, s a római jog által pótolandó tudománynak tekintette; a törvénykönyvek rendszeresítésére irányzott munkálatokat mindannyi a jog természetes fejlődésével ellenkező merész kísérletnek tartotta".[44] Frank esetében valószínűleg inkább lehet tudatos értékválasztásról beszélni, mint az imént hivatkozott elődeinél. Igazat adhatunk Peschkának, aki szerint bár Frank "a történeti jogi iskolával közös jogfilozófiai nézeteinek jogbölcseleti fejtegetésekben nemigen adott hangot, amit az észjogtól való megcsömörlése folytán minden jogfilozófiai elmélkedésnek a jogtudományból való száműzése érthető módon megmagyaráz. De e korszakában megjelenő magánjogi műveinek szelleme sugározza a történeti jogi iskola hatását. [...] Frank Ignác az átmenetet, a hidat jelenti, amely a magyar magánjogtudomány természetjogi, észjogi felfogásától a történeti jogi iskola jogfelfogását jelentő jogbölcseleti megalapozásához vezet."[45]
a) Az előbbiekben megállapítotthoz képest fordított jelenségnek lehetünk tanúi a 19. század második felének jogtudományát tanulmányozva. E korszakban a magyar magánjogtudomány szervesen magába fogadott egy olyan tanítást, amely a kor magyar jogfilozófiáját alig érintette meg. A kor reprezentatív közép-európai jogbölcseleti irányzatát jelentő történeti jogi iskola hosszú időre kisajátította a magyar magánjogtudományt, annak bölcseleti alapjául és a tételesjogi fejtegetések hátteréül szolgált. Ez az iskola ugyanakkor "a magyar jogbölcseletben nemhogy uralkodóvá nem vált, de jóformán hangot is alig kapott".[46] A látszólagos paradoxon magyarázata számunkra egyszerűnek tűnik. A magánjogtudomány a történeti jogi iskola tanaiban megfelelő bölcseleti alapozást talált a kor társadalmi állapotát, mindenekelőtt a még mindig sok vonatkozásban feudális földtulajdoni viszonyokat kifejező tételes magánjoghoz. Ezzel szemben a társadalmi valósághoz kevésbé kötődő, a tételes jogtól magát függetleníteni tudó jogfilozófia számára a történeti jogi iskola konzervatív és misztikus nézetei intellektuálisan nem lehettek igazán vonzóak.
Megjegyezzük: kivételes lángelmék már a történeti jogi iskola hatásának uralkodóvá válása előtt tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a jogintézmények nem a "népszellem" vagy - az ugyanúgy irracionális - "jogeszme" szülöttei, és lényegüket tekintve nem is nemzeti jellegűek. Kemény Zsigmond 1843-ban írta a következőket. "Természetes volt, hogy mi, magyarok, kiknek institucióinkban - bármit mondjanak egyébaránt jogtudoraink és a hírlapírók - alig találhatni sajátságos és eredeti vonásokra, és ha most Európától tetemesen különbözünk is magány- és közjogunkban, ez bizonyára nem azért történik, mert apáinknak új ötletei voltak az országlat gépezete körül, hanem világosan onnan foly, mert a polgárosodott állományok rég levetkezték azon formákat, melyeket mi most is csoport csalálmaink közt szeretünk bálványzani."[47] A jogtudomány legjelesebbjei is csak évtizedekkel később jutottak el ehhez a felismeréshez.
b) Peschka - meggyőző elemzésében - több vonatkozásban is megállapíthatónak látja a történeti jogi iskola
- 202/203 -
szellemének a kor magyar magánjogtudományára gyakorolt döntő hatását. A fő magánjogi munkák [így mindenekelőtt Wenzel Gusztáv (1812-1891),[48] Suhayda János (1818-1881),[49] Zlinszky Imre (1834-1880)[50] és Herczeg Mihály (1840-1926),[51] művei] elméleti bevezetéseikben kifejtik a történeti jogi iskola tanításait, és a részletekben is az irányzat sajátos "történeti" módszerét alkalmazzák. Emellett "nemzeti", "történeti" ideológiát követnek törvényhozási kérdésekben és a kodifikációs vitákban is, és "a valódi történetiséget figyelmen kívül hagyó nosztalgikus múltba nézés" jellemzi gondolatmenetüket.[52]
Le kell szögeznünk mégis a következőket. Ma világosan látjuk, hogy a történeti jogi iskola felfogásának számos lényegi eleme a maga korában is retrográd volt. Ez állapítható meg különösen a magyar magánjogtudománynak a történeti jogi iskola eszméiből táplálkozó fő áramlatával kapcsolatban a 19. század utolsó harmadában. Nyilván nem lehetett azonban ezt ennyire egyértelműen érzékelni az adott korban. Két példát említünk a tisztánlátást zavaró tényezők illusztrálására, illetve véleményünk alátámasztására.
Az egyik példa az osztrák Ptk. sorsa Magyarországon. Objektíve nem vitásan káros volt, hogy az 1861-es Országbírói Értekezleten - néhány kivétellel - hatályon kívül helyezték az ABGB szabályait a kapcsolódó törvények többségével együtt, és helyettük visszaállították hatályába a régi magyar magánjogot.[53] Mégsem lehet csodálkozni azon, hogy egy jó évtizeddel Világos és a Bach-korszak kezdete után sokak (adott esetben: a többség) számára zavarta a tisztánlátást az ABGB oktrojált módon történt hatálybaléptetése 1853-ban.[54] Meglepőnek inkább azt tekinthetjük, hogy az Országbírói Értekezlet által kiküldött albizottság - józanul és racionálisan - az osztrák törvénykönyv ideiglenes hatályban tartására tett javaslatot, amelyet az emocionálisan motivált többség nem fogadott el.[55] A racionális és az emocionális megközelítés különbségét az ABGB-hez való viszony tekintetében találóan összegezi a korszak egyik legélesebben látó jogi gondolkodója, Dell'Adami Rezső. Így ír: "Tizenöt éve, hogy az Országbírói Értekezlet javaslata folytán hatályon kívül helyeztetett az osztrák polgári törvénykönyv, az egyedüli anyagi magánjogi kódex, mellyel valaha bírtunk volt; egy tollvonással halomra döntetett oly rendszer, mely bár hiányosan, de kétség kívül valamely rendet szervezett az anyagi magánjogjogviszonyok terén, s így a rendnélküliség fölött állt. [...] Nem a nyugodt megfontolás és előrelátó tapintat érlelte meg e tettet; a vulkánszerű nemzeti visszahatásnak egyik kifakadása volt, mely mindent száműzni követelt, mi az idegen ősellenség által behozatott volt. [...] Nemzetünk belső jólétének végzetes molochja, a politikai tekintet, ismét elnyelt egy áldozatot: a rendezett magánjogot."[56]
A másik példát a kor öröklési jogi vitáiból vesszük. Utólag könnyen állapítható meg, hogy alapvetően Teleszky István (1836-1899) tervezetének (1882-1884) volt igaza, amely öröklési jogunkat meg akarta szabadítani feudális jegyeitől.[57] De a viták során már a kortárs Grosschmid Béni (1851-1938) rámutatott arra, hogy az ági öröklésnek vannak olyan kívánatos és hasznos társadalmi funkciói is, amelyek a családi vagyon igazságos háramlását segítik elő, amelyek függetlenek a tulajdoni berendezkedéstől, és amelyeket nem lehet egyszerűen a megszüntetett ősiség pótlékának minősíteni.[58] Ma pedig, százötven év után - e kérdésben - megerősítve látjuk Grosschmid igazát. Ezt bizonyítja, hogy mind az 1959-es, mind a 2013-as Ptk. - kissé karcsúsított formában - szükségesnek tartotta fenntartani az ági öröklést.[59]
c) Joggal minősíti Peschka a történeti jogi iskola eszméinek befolyása alatt állónak a kor legeredetibb, egyenesen zseniális magánjogtudósának, Grosschmid Béninek a
- 203/204 -
jog keletkezésére, mibenlétére és lényegére, a szokásjog és a törvényi jog viszonyára vonatkozó álláspontját, "a tételesjogi fejtegetéseinek végső elméleti támpontjául szolgáló jogfilozófiai felfogását". Amikor azonban Peschka Grosschmid jogfelfogását "álhistorikusnak", "retrográd nacionalistának", a "tudományos primitívség" példájának nevezi, az 1950-es évek zsargonját halljuk vissza.[60] Nem meggyőző Peschka értékelése Grosschmid páratlanul öntörvényű gondolatainak néhány fontos részletével kapcsolatban sem. Grosschmid a családjogban és az öröklési jogban valóban nagymértékben ragaszkodott a fennálló joghoz, de nézetünk szerint ezt is árnyaltan kell értékelni.[61] A vagyoni forgalmi jog (a dologi és a kötelmi jog, továbbá a kereskedelmi jog és a hitel- és váltójog) területén pedig Grosschmid egyértelműen azt az elvet tartotta követendőnek, hogy "igyekezzünk simulni az európai művelt nemzetekhez és haladjunk velök".[62] A családjog és az öröklési jog, illetve a kötelmi jog körében elfoglalt grosschmidi felfogás e kettősségének magyarázataként pedig semmiképpen sem tudjuk elfogadni Peschkának azt a kritikai megállapítását, hogy az "a nagybirtokos és tőkés uralkodó osztályok kompromisszumának megfelelően" történt volna.[63]
a) Az elavult és visszahúzó történeti jogi iskola tanainak magyarországi híveivel szemben a 19. század utolsó harmadában a már idézett Dell'Adami Rezső (1850-1888) vette fel a leghatározottabban a harcot. A fiatalon elhunyt ügyvéd, neves jogtudós, a pesti egyetem magántanára (1883)[64] a magyar magánjog jövőjéről szóló rendkívül progresszív tanulmányában a magánjog "nemzeti eredetének problémájáról" végzett történeti vizsgálódásai összegezéseképpen 1877-ben szögezte le az itt következőket. "Nézetünk szerint a tudományos konklúzió csak az lehet, hogy magánjogi kodifikációnknál jogelvek és jogintézmények elfogadása és alkalmazása fölött nem azok nemzeti eredete határoz, hanem azok célszerűsége, azaz összhangjuk a jelen társadalmi szükségletekkel, érdekekkel és állapotokkal."[65] Mintha - negyedfél évtized után - Kemény Zsigmond fent idézett gondolatai köszönnének vissza. Dell'Adami meggyőző érvekkel és szarkasztikus stílusban bírálta a fennálló jogi állapotokat, és adta le voksát a polgári magánjog kodifikációja mellett. Ahogy Peschka megállapítja: "[...] szenvedélyes hangú tudományos támadást indít a magyar magánjogtudomány azon képviselői ellen, akik a történeti jogi iskola retrográd szellemű tanításaira hivatkozva ellenezték és akadályozták a magyar magánjog burzsoá jellegű kodifikálását".[66]
A vita középpontjában ugyanis ezúttal is a magánjog megújítására hivatott kodifikáció állt. Mintha jó hatvan évvel később a "magyar ugaron" megismétlődött volna a Thibaut és Savigny közötti egykori disputa. Az áprilisi törvények között az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte ugyan "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján polgári törvénykönyv" elkészítését, és "ezen törvénykönyv javaslatának a legközelebbi országgyűlés elibe" terjesztését. A szabadságharc és annak bukása megakadályozta azonban e nemes terv megvalósítását, a kódex elkészítését.[67] Nem a szakértelem hiányzott már ekkor sem, hiszen a rendkívüli képességekkel megáldott, sokoldalúan tájékozott Szalay László, aki a kodifikációs munkálatokat irányította volna, kiemelkedő felkészültségű, európai horizontú tudós volt. Ráadásul tudományos igénnyel foglalkozott a kodifikáció kérdéseivel,[68] és az emigrációban - bár mai ismereteink szerint nem igazán érdemi módon[69] - közreműködött a svájci Valais kanton polgári törvénykönyvének végső formába öntésében.[70]
Dell'Adami jogfilozófiai alapállását Peschka a következőképpen jellemzi: "...észjogi beütésekkel tarkított és szociológiai elemekkel tűzdelt jogfelfogásra építette magánjogi tételeit, mely pozitivista felfogás későbbi éveiben a szabadjogi és szociális jogi iskola megállapításaival bővült és módosult."[71] E valóban sok szálból álló elméleti szőttest és az egy rövid évtized alatt (1876 és 1885 között)[72] bejárt jelentős szellemi utat - véleményünk szerint - Peschka hasonló okból nem méltányolja kellőképpen, mint Grosschmid jó néhány gondolatát. Véleménye szerint Dell'Adami a "tőkés társadalom alapvető ellentmondásának megoldását a kapitalista társadalom keretei között
- 204/205 -
maradó jogi reformokkal, jogi »olajcseppekkel« véli elérhetőnek", és késői "jogelméleti nézeteivel már a kapitalizmus konzerválására törekedett."[73] Olyasvalamit ró fel tehát a 19. század végi polgárnak, amiért aligha lehet őt az adott kor viszonyai tükrében hibáztatni. Peschka szerint Dell'Adami jogfilozófiai felfogása "megfelel a feudális erőkkel küzdő, történelmileg megkésve érkezett, a tőkés fejlődés imperialista szakaszának küszöbén megjelenő burzsoázia társadalmi helyzetének és érdekeinek."[74] Talán nem túlzás a - közben ráadásul ugyancsak meghaladott, sőt megbukott - 20. századi társadalmi fejlemények felől közelítőnek, és ezért történelmietlennek tekinteni ezt a kritikai minősítést. Hiába: a tanulmány első közreadásának idején, 1959-ben még nehéz volt Szabó Imre 1955-ben megjelent könyvének "köpönyegéből előbújni".[75]
b) Magának Grosschmidnak kivételesen egyéni gondolkodásmódját bizonyítja, hogy a forgalmi vagyonjog területén távolról sem befolyásoltatta magát a történeti jogi iskola felfogásától. Igaz: hidegen hagyták magánjogtudományi gondolkodását más jogbölcseleti irányzatok is. Az érdekelem kutatását helyezte a középpontba. Páratlanul eredeti főművében például az alanyi jogot is jogilag védett érdekként határozza meg. Ugyanitt írja senkiéhez nem hasonlítható stílusfordulattal: Az érdek "részint sugallatos oka egy-egy jogszabálynak, részint előírt zsinórmértéke hellyel-közzel a jogalkalmazásnak".[76] Az érdekkeresés általános gondolatával kapcsolatban Grosschmidra jellemző a következő megállapítás: "Az érdekszempont bevezetése nem kikezdése ekként a törvénynek kívülről, hanem a törvény saját belülről jövő, csakhogy halkabb önszavának a meghallgatása a lármásabb tételek mögül."[77] Grosschmid szemlélete nem Jhering[78] és a német érdekkutató magánjogtudományi irányzat hatására alakult így. Peschka helytállóan állapítja meg, hogy Grosschmid Jhering "hatásától érintetlenül, pusztán az adott magyar kapitalista áruforgalmi viszonyok s azok szabályozásának tanulmányozásától vezettetve" kezdte kimutatni az érdekelem jelentőségét a kötelmi jogban.[79] Idézi ezzel kapcsolatban Szladits Károlyt: "Grosschmid az érdekeszme érvényesítését a jogalkalmazásban olyan korban fejlesztette művészetté, amikor az érdekkutató jogtudomány a német területen" legfeljebb csak kifejlődőben volt. "Nincs kapcsolat Grosschmid módszere és a külföldi jogi iskolák között, amelyeknek elméleti vitáiról Grosschmid jobbára tudomást sem vett."[80]
c) Peschka a kor - Grosschmid mellett - másik jelentős jogászprofesszora, Szászy-Schwarz Gusztáv[81] (1858-1920) "imponáló tudományos felkészültséggel és látókörrel" írt műveit[82] "a monopolkapitalizmusra való átmenetet" legjobban kifejező munkákként értékeli. Ehhez a meglehetősen ambivalens és egyoldalú értékeléshez - nem kevésbé leegyszerűsítő módon - Peschka hozzáteszi: "A tőkés áruforgalom biztonságát Jhering nyomán Szászy-Schwarz is azzal igyekezett elméletileg elősegíteni, hogy a tőkésosztály általános érdekét [...] elsődlegesnek jelentette ki."[83] Az imperialista kor jogfilozófiájához való közeledéssel magyarázza Peschka Szászy-Schwarznak azon törekvését is, hogy az alanyi jog kategóriáját a "jogi helyzetek" egyikeként fogja fel.[84] Szászy-Schwarz érdemének tudja be ugyanakkor a történeti jogi iskola felfogásának szigorú bírálatát, a "népszellem-gondolat" és az akaratelmélet teljes elvetését. Ezt az álláspontot Jhering legnagyobb magyar tanítványánál nem is tarthatjuk meglepőnek. A jheringi érdekkutató elmélet követése és a "forgalmi jóhiszem" elvével történő továbbfejlesztése mellett Szászy-Schwarz nézeteiben Peschka egy olyan jegyet is megállapít, amely számunkra Frank Ignác szellemi fejlődésével tűnik rokoníthatónak: "a jogbölcselettől való elfordulást", "azt, hogy a jogfilozófiát a magánjog-tudomány számára feleslegesnek, sőt a pozitív kutatást zavarónak tartja". Igaz: Szászy-Schwarz a századforduló után újra "fokozott érdeklődést tanúsít és jelentőséget tulajdonít a jogfilozófiának", amidőn a formalista és a teleológiai irányt szintézisbe hozó 'új dogmatikához', a céljogtudományhoz csatlakozik, és gondolkodásában a stammleri "helyes jog" eszméje is némi teret kap, sőt - ius speciale formájában - a szociális törvényhozás szükségessége is megjelenik.[85]
A "jogszociológiai" vagy "szociális jogi" elméleti irányzattal és annak legjelentősebb képviselőivel: Meszlény Artúrral (1875-1937)[86] és Ágoston Péterrel (1874-1925) külön
- 205/206 -
foglalkozik Peschka tanulmánya.[87] Ez a magánjogtudományi irányzat abból indult ki, hogy a hagyományos magánjogi gondolkodásmód nem felel meg a kapitalista társadalomban a 19. század utolsó harmadában végbement változásoknak. Ezért a magánjognak az individualista társadalmi felfogásról át kell térnie "az organikus társadalmi felfogásra".[88] Ez az irányváltás a társadalmi viszonyok tanulmányozását, a magánjogtudomány igazi társadalomtudománnyá válását kívánja meg. Emellett arra van szükség, hogy a tulajdoncentrikus magánjogi felfogásnak telítődnie kell a munka elemével, mivel "a gazdasági rend ma legalább oly mértékben alapul a munkán, mint a tulajdonon".[89] Ebből pedig az is következik, hogy a munkaviszonyra vonatkozó szabályokban, amelyek - a szociális jogi irányzat szerint - az ún. "osztályközi magánjog" részét képeznék, a társadalmi egyenlőtlenséget a szenvedő osztályok érdekében szociális szabályokkal fel kell oldani.[90] Peschka logikai alapon helyesen bírálja ezeket a nézeteket amiatt, hogy "a tőkés rend lényegét jelentő ellentmondást egyszerűen jogi problémaként fogják fel, és megoldását szociális jogi reformokkal, az individuális magánjognak szociálissá tételével, a fennálló kapitalista rend keretei között s annak megőrzésével vélik elérhetőnek".[91] Véleményünk szerint azonban az ún. szocialista társadalmi rend látványos kudarcával ez a vita is egészen más megvilágításba került.
Tanulmánya zárásaként Peschka Szladits Károly és magánjogi iskolája tudományos tanait értékeli. Véleménye szerint "Szladits a liberálkapitalista elvekre épülő magánjog híve. A magánjog alapelveinek a klasszikus kapitalizmus absztrakt, észjogi eszméit és jelszavait: az észszerűséget, igazságosságot és jogbiztonságot; a polgári jogrend alapintézményeinek pedig: a polgári jogegyenlőséget, a tulajdon szabadságát, a szerződési és végrendelkezési szabadságot, valamint a szerzett jogok tiszteletét tartja. [...] A klasszikus kapitalizmus alapelveire épülő, individualisztikus jellegű magánjog alkotja Szladits magánjogi felfogásának magvát."[92] S valóban, Szladits a tényeknek megfelelően érzékelte, hogy "a magángazdaság rendje is egyre inkább kerül közületi ellenőrzés és irányítás alá, minélfogva a polgári jogrend éltető eleme, a magánautonómia is fokozottabban kénytelen a közakarat kívánalmaihoz igazodni."[93] De Szladits végeredményben annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a magánjog közjogiasodása a hagyományos központi területeket nem érinti. Peschka elismeri és pozitívnak értékeli, hogy Szladits mind a feudális magánjogi felfogástól, mind a magánjog németországi fasizálódásától[94] elhatárolja magát, de "a tőkés társadalom fejlődésének utolsó, monopolkapitalista fázisában [...] történelmietlennek és anakronisztikusnak" tartja Szladits álláspontját, amely "a már meghaladottá vált liberálkapitalista magánjog idealizálására" épül. Ezt Peschka azzal is magyarázza, hogy Szladits "a jogfogalommal kapcsolatban és egész sor jogelméleti probléma vonatkozásában (pl. jogalkalmazás, jogértelmezés, joghézag stb.) átveszi Somló vagy Moór jogbölcseleti magyarázatát".[95] (Megjegyezzük: Szladits nem fordított hátat kora jogfilozófiájának, mint a 19. század első felének magánjogtudománya, élén Frank Ignác fő művével.)
Peschka szerint "jóllehet Szladitsot mértéktartása megóvta attól, hogy a jogtudományban elburjánzott üres logikai konstrukciók magánjogi műveiben eluralkodjanak, a monopolkapitalizmus jogtudományának és jogbölcseletének ettől a formális, többnyire értéktelen logicizmusától nem maradt egészen mentes. [...] Ez inkább a Szladits-iskola egyik kiváló jogtudósának, Fürst (Villányi) Lászlónak (1903-1944) műveire[96] jellemző."[97]
A magunk részéről - megint csak az időközben eltelt több mint fél évszázad történelmi jelentőségű tapasztalataiból okosodva (historia est magistra vitae!) - úgy látjuk, hogy Szladits helyesen ítélte meg a magánjog helyét és funkcióképességét a jogrendszeren belül, amikor a következőket szögezte le. A magánjog fejlődése a szociálisabbá válás irányába halad ugyan, de "a magánjog [...] mindig szükségképpen individualista jogrend marad, mert hiszen célja a magánérdekek összeütközésének igazságos ki-
- 206/207 -
egyenlítése. E feladat középpontjában pedig természetszerűleg mindenkor az egyén áll. A magánjog szférája közjogi elemek betódulása következtében megszűkülhet ugyan, de ami belőle megmarad, az fogalmi szükségszerűséggel egyéni érdekvédelem."[98] A Szladits szerkesztette "Magyar magánjog" megjelenése óta eltelt háromnegyed évszázad során 1948-ban és 1990-ben lezajlott, egymással homlokegyenest ellentétes gazdasági-társadalmi fordulatok után is a magánjog alapvető feladatát a magánautonómia pilléreinek: a magántulajdonnak, az egyesülési és szerződési szabadságnak védelmében kell látnunk. Természetesen a szociális szempontok: a "gyengébb fél", különösen a "fogyasztó" védelme és hasonló kérdések napjainkban fokozott jelentőséghez jutnak.[99] Be kell mégis látni, hogy - amint legutóbb az ún. devizakölcsönök társadalmi megrázkódtatást kiváltó brutális példája mutatta - a társadalmi igazságosság megvalósítása területén a magánjog hatékonysága igencsak korlátozott.
Peschka Vilmos fiatalon, huszonévesen írta a magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjairól szóló rendkívül igényes, hézagpótló tanulmányát; mindössze harmincéves volt, amikor az megjelent.[100] Sajnálhatjuk, hogy - amint arra már néhányszor utaltunk - hosszú árnyékot vetett művére mentorának, Szabó Imrének a témakör katekizmusának számító, négy évvel korábban napvilágot látott könyve.[101] Még negatívabban befolyásolta Peschka értékeléseit a mű keletkezésének kora, amely - a történelmi igazság biztos tudatában tetszelegve - arra biztatott, hogy bátran kell ítélkezni elevenek és holtak felett. Peschka írásának stílusa a korabeli összehasonlításban még így is visszafogottnak tekinthető. Ma olvasva, mégis le kell hámozni róla a megírása idején kötelező ideológiai elfogultság szőtte burkot, hogy egy gondolatgazdag, remek tájékozódást nyújtó szellemi portrésorozat bontakozzék ki az írásból: megkerülhetetlen kiindulópont a magyar magánjogtudomány filozófiai forrásvidékei iránt kutató számára.
Peschka kifejezetten magánjogtudományi tanulmánya[102] a rendkívül fontos elméleti kérdés és egyben mindennapos gyakorlati probléma átfogó, kitűnő elemzését nyújtja. Megállapításai ma is aktuálisak, egy részük pedig kimondottan úttörőnek tekinthető.
Kiindulásul Peschka azt az evidens megállapítást teszi, hogy a jogügylet-értelmezés vizsgálatánál a jogügylet fogalmából kell kiindulni. Már korántsem tekinthető ennyire általánosan elfogadottnak, hogy Peschka kizárja a problémakörből a felek értelmezését. Véleménye szerint jogügylet-értelmezés alatt csak azt a jogalkalmazói tevékenységet kell érteni, amikor a bíró (más állami szerv) tárja fel az ügyleti akaratnyilatkozat tartalmát. Ennél a gondolkodási folyamatnál szerinte meghatározó jelentősége van annak a mozzanatnak, hogy az értelmezésre váró jogügylet jogi tény: joghatásokat kiváltó (keletkeztető, módosító, megszüntető) megengedett emberi magatartás. E fogalmi jegy figyelembevétele nélkülözhetetlen a jogügylet funkciójának megértéséhez, annak belátásához, hogy a jogügyletet "a jogi normától a jogviszonyon keresztül a konkrét társadalmi relációig vezető" mozgásban kell elhelyezni.[103] Az általánosan elfogadott nézettel egyezik az a megállapítása, hogy a jogügylet-értelmezés igazi problémáját az ügyleti akarat (mint tartalom) és a nyilatkozat (mint forma) közötti esetleges divergencia veti fel. [104]
Peschka a jogügylet-értelmezés fogalmát akként határozza meg, hogy az a bíró (más állami szerv) által a jogalkalmazás menetében kifejtett, az ügyleti akaratnyilatkozat teljes tartalmának feltárására irányuló megismerő tevékenysége.[105] Ebből pedig arra a rendkívül fontos elvi következtetésre jut, hogy a bíró (más állami szerv) a jogügyletet nemcsak akkor értelmezi, ha a jognyilatkozat (szerződés vagy egyoldalú jogügylet) tartalma vitás, hanem akkor is szükség van értelmezésre, ha a tartalom nem vet fel kétséget vagy bizonytalanságot. Máskülönben a bíró (más állami szerv) nem tudja eldönteni, hogy mely jogi normát kell alkalmaznia az illető jognyilatkozatra, és - adott esetben - például azt sem, hogy - jogszabályba üt-
- 207/208 -
közés, színleltség stb. miatt - a jognyilatkozat semmisségét kell megállapítania.[106] Peschka tehát a jogügylet-értelmezés fogalmi határait tágan vonja meg; a jogügylet-értelmezés részének tekinti a jogi norma alkalmazásának a releváns ítéleti tényállás-megállapítást jelentő részét is, ha a megítélendő tényállás történetesen egy jognyilatkozat. Tanulmányának egy másik helyén ugyanakkor maga is arra az álláspontra helyezkedik, hogy vita vagy kétség hiányában a jogügyletet értelmező állami szervnek a jognyilatkozatban szereplő szavak jelentését, tartalmát, értelmét "a felek által felfogott jelentésükben és értelmükben kell elfogadnia".[107] A Ptk. (mind az 1959-es, mind a 2013-as) ezzel szemben a jogügylet-értelmezést szűkebben definiálja: csak vitás esetben beszél értelmezésről.[108] Peschkának egyébként az a véleménye, hogy sem a jogügylet-értelmezés fogalmát, sem annak módszerét, sem az értelmezés eredményét nem kell tételes normával szabályozni, mert azok "kidolgozása a tudomány és nem a jogalkotás feladata". A tételes jog legfeljebb különös értelmezési kérdések normatív megválaszolására képes. Ilyenekre példaként említi a címzett és a nem címzett vagy a visszterhes és az ingyenes jognyilatkozatok értelmezése közötti különbség tételes jogi rögzítését és a joglemondás értelmezésére vonatkozó szabályt.[109]
Az alapkérdések (fogalom, módszer, eredmény) exponálása után Peschka kritikai vizsgálat keretében bemutatja a jogügylet-értelmezésre vonatkozó 19. századi német, svájci és osztrák polgári elméleteket. A jogirodalom[110] uralkodó áramlatát követve, három koncepcionális irányzattípus: az akarati és a nyilatkozati elméletek, valamint a dualista nézetek között tesz különbséget.[111] Az akarati elmélet szerint a jognyilatkozatot kétség esetén a nyilatkozó akarata szerint kell megítélni, mivel a jogügylet egy akarati viszony. Ezzel szemben a nyilatkozati elmélet a nyilatkozatot tekintette irányadónak, arra hivatkozva, hogy - legalábbis címzett jognyilatkozatok esetében (márpedig ezek vannak döntő többségben) - a mérvadó elem a nyilatkozat, amelyben a nyilatkozó akarata a nyilatkozóval szemben álló fél számára megjelenik. A két elmélet ellentétes érdekek védelmére helyezi a hangsúlyt: az inkább individuális szemléletű akarati elv a jognyilatkozatot tevőére, a vagyoni forgalom szempontjaira is figyelő nyilatkozati elv a címzett érdeke mellett a bizalomvédelem követelményére is.[112]
Itt megjegyezhetjük, hogy a két ellentétes elvre épülő felfogás már a 17. és 18. század természetjogi irodalmában is hangot kapott: Grotius és Christian Wolf az akarati elv mellett, Puffendorf és Thomasius inkább ellene foglalt állást. Valóban heves elméleti vita tényleg csak a 19. század második felében alakult ki. Mindkét felfogásnak voltak neves és harcos képviselői: az akarati elméletet vallotta Savigny, Windscheid, Unger, Zittelmann, a nyilatkozati elméletet Danz, Schlossmann, Dernburg, Bähr. Peschka helytállóan állapítja meg, hogy - filozófiai értelemben - mind az akarati, mind a nyilatkozati elmélet "szubjektivista: nemcsak a jogügyleti akaratot a nyilatkozattól elszakító akarati felfogás [...], hanem a jogügyleti nyilatkozatot az értelmezésénél irányadó és döntő mozzanatnak tekintő koncepció is". S ugyanígy helyes az a megállapítása is, hogy a probléma "filozófiai, elméleti alapját arra a kérdésre adott felelet alkotja, hogy a gondolkodás és a nyelv milyen viszonyban állnak egymással". S végül egyetértünk azzal a tézisével is, hogy "a nyelv és a gondolat dialektikus kapcsolatának megértéséhez legközelebb egyes dualista jogügylet-értelmezési elméletek kerülnek, amelyek [...] észlelik, hogy az alapvető megegyezés mellett a gondolat és nyelvi kifejezés között inkongruenciák keletkezhetnek, melyek áthidalását, nyelvi kiegészítését és helyesbítését a jogügylet-értelmezés egyik feladatának tartják."[113]
Saját álláspontjának kifejtésekor Peschka leszögezi: "A jogügylet-értelmező tevékenységnek, a jogügyleti akaratnyilatkozatban: a tartalom és forma egységében, a »tartalmas formában« kifejeződő jogügyleti akaratot kell feltárnia. Sem jogügyleti akarat nem lehetséges jogügyleti nyilatkozat, sem jogügyleti nyilatkozat jogügyleti akarat nélkül. A kettő kölcsönösen feltételezi egymást, miért is a jogügyleti akaratnyilatkozat tartalma csak a kettő egységében tárható fel. Mind az akarati, mind a nyilatkozati elvet tehát a jogügylet-értelmezés vonatkozásában tarthatatlannak és alkalmazhatatlannak tekintjük."[114]
A jogügylet-értelmezés előbbiekben vázolt tág fogalma alapján foglalkozik a tanulmány az értelmezés módszereivel. Ezekben a fejtegetésekben a szerző visszautal a probléma központi kérdéseként tárgyalt elemek: a jogügyleti akarat és nyilatkozat viszonyára. Ezt követően tér ki első-
- 208/209 -
ként a nyelvtani értelmezés mibenlétére a jognyilatkozatok esetében. A kérdés általános elemzését követően merevnek és nem kielégítőnek minősíti a Ptk.-nak azt az előírását, amely "a szavak általánosan elfogadott jelentése szerinti" értelmezést írja elő a bíró számára.[115] Kritikája feltétlenül megfontolást érdemel.[116] Ezt követően foglalkozik az értekezés az értelmezés logikai módszerével. Leszögezi, hogy a jogszabály-értelmezés területén e tekintetben tett tudományos megállapítások a jogügylet-értelmezésnél is megállnak, annak ellenére, hogy a két feladat között lényeges eltérést jelent "a jogügyletek individuális jellege, konkrét egyedisége". Helytállóan hangsúlyozza Peschka a nyelvtani és a logikai értelmezés egységét, és e két módszert - az uralkodó felfogással egyezően - az értelmezés első szakaszának, első fokának nevezi.[117]
A jogügylet-értelmezés második szakaszának Peschka elsősorban a konkretizáló módszer alkalmazását, a konkretizáló gondolati tevékenységet nevezi, és ezt a metódust az értelmezés tágan felfogott fogalmára vonatkozó álláspontjával összhangban vizsgálja.[118] Konkretizálás alatt azt érti, hogy a bíró (más állami szerv) a jogügyleti akaratnyilatkozat tartalmát mindig egy meghatározott irányból közelítve: valamelyik jogalany (a jognyilatkozatot tevő vagy az azt fogadó személy), harmadik személy, a társadalom (társadalmi csoport) szemszögéből nézve állapítja meg. A konkretizálás gondolati műveletét Peschka - ellentétben a közkeletű felfogással - az akarati vagy nyilatkozati elvtől elválasztva, nem "azok alkalmazásával keveredve" tartja szükségesnek végrehajtani. E kiindulópontot választva, a német jogirodalomból[119] levonható tanulságokra támaszkodik ugyan, de a szubjektív és objektív szempontok szerinti szétválasztást elhagyja. Megállapítja: mind a nyilatkozati, mind az akarati elv alapján történő értelmezés "lehet individualizáló, azaz valamelyik fél helyzetéből interpretáló, illetve generalizáló, azaz harmadik személyek szempontjából értelmező".[120] Tipikusnak az individualizáló konkretizálás tekinthető, generalizáló megközelítésre inkább a jogügylet kiegészítésénél kerülhet sor.[121] A forgalmi ügyletek, tehát a visszterhes szerződések esetében a konkretizálás a címzett, az elfogadó fél szemszögéből történik. A jogügylet tartalmát ilyenkor az értelmező bíró (más állami szerv) "a címzett, elfogadó félre, pozíciójára, körülményeire individualizálja, azt kutatja, hogy mi a szóban forgó jogügyleti akaratnyilatkozat értelme az elfogadó fél szemszögéből és helyzetéből nézve".[122] Ez a megközelítés tesz eleget a forgalombiztonság követelményének, és alapvetően ez érvényesül a magyar polgári jogban is.[123] A nem címzett és az ingyenes jognyilatkozatok értelmezése esetében a konkretizálás fordított irányú: az individualizáció mindig a nyilatkozó fél vonatkozásában megy végbe, vagyis az értelmező bíró (más állami szerv) a nyilatkozatot tevő helyzetéből nézve értelmezi a jognyilatkozatot.[124] Nyilvánvalóan tévesnek minősíti ezért azt a széles körben képviselt nézetet, hogy a nem címzett és az ingyenes jognyilatkozatok értelmezésénél az akarati elv érvényesülne. Ugyanígy nem megalapozott az a nézet sem, amely szerint a címzett szerződéseknél a döntő elem a nyilatkozat volna.[125]
Történeti értelmezésnek nevezi Peschka a jogügylet létrejöttének körülményeire és az azt követő eseményekre és körülményekre vonatkozó bírói vizsgálódást. A jogügylet-értelmezésnek ezt az elemét a jogirodalom régóta hangsúlyosnak, sőt elengedhetetlennek tekintette, csak nem használta a történeti értelmezés kifejezést. Peschka azok véleményéhez csatlakozik, akik a történeti értelmezés keretében a vizsgálódást nem szűkítik le a jogi mozzanatokra, hanem kiterjesztik azt a társadalmi és gazdasági feltételekre is.
Az értelmezési folyamat eredménye adott esetben mind a négy értelmezési módszer egyidejű alkalmazásával alakul ki. A módszerek első szakasza során, azaz a nyelvtani és a logikai módszer alkalmazásával nyert eredmény szükség esetén a konkretizálás és a történeti módszer segítségével válik teljessé; és ekkor dől el az is, hogy a jognyilatkozatot esetleg kiterjesztően vagy ellenkezőleg: megszorítóan kell értelmezni. Különösen a konkretizálás, vagyis az értelmezés viszonyítási pontjául szolgáló személy megválasztása ad ugyanis lehetőséget annak eldöntésére, hogy a jognyilatkozat kiterjesztő vagy megszorító értelmezésére kerüljön-e sor. Például a nyilatkozatot tevő személy szemszögéből történő értelmezésnél: ingyenes vagy joglemondást tartalmazó jognyilatkozat esetén nincs lehetőség kiterjesztő értelmezésre.[126]
Peschka Vilmos magánjogtudományi írásaiból adott fenti szemlénkkel azt kívántuk megmutatni, hogy a 20. század második felének kimagasló magyar jogfilozófusa milyen sok területen és milyen színvonalasan gazdagította magánjogi gondolkodásunkat is. ■
JEGYZETEK
* A Peschka Vilmos emlékére "Jog és jogfilozófia" címmel az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 2017. január 13-án rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett szövege (Szerk.).
[1] Peschka Vilmos: A jogviszonyelmélet alapvető kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1960., 219.
[2] Peschka Vilmos: Jogforrás és jogalkotás. Akadémiai Kiadó: Budapest 1965., 497.
[3] Világhy Miklós később is figyelemmel kísérte Peschka tudományos pályáját. Ennek egyik jele az a kritikai recenzió, amelyet Világhy Peschkának "A modern jogfilozófia alapproblémái" című monográfiájáról írt "Kísértetek kergetése" címmel: Valóság XVI. 1973/3., 88-96.
[4] Lásd Szmodis Jenő: Vázlat Peschka Vilmos jogfilozófiájának főbb kérdéseiről. Jogtudományi Közlöny, 66., 2011/10., 521-530.; Uő: Az esztétikum vonzásában - Peschka Vilmos jogfilozófiája Lukácstól a hermeneutikáig. Tolle Lege. [Az ELTE ÁJK Állam- és Jogelméleti Tanszék kiadványa] 1.; 2011/1.; Uő: Peschka Vilmos, In: Hamza Gábor - Sándor István (szerk.): Magyar jogtudósok, IV. kötet. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest 2014., 157-173.
[5] Peschka Vilmos: A magyar polgári törvénykönyv és az állam- és jogelmélet néhány kérdése. Jogtudományi Közlöny 15., 1960/10., 529-539.
[6] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai. Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője 2. 1959/1-2., 37-74.; másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980. 373-425.
[7] Peschka Vilmos: Aktualitások egy nagy magyar magánjogász jogfilozófiájában, In: Mádl Ferenc - Vékás Lajos (szerk.): Nizsalovszky Endre Emlékkönyv - születésének századik évfordulójára. Az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének és Nemzetközi Magánjogi Tanszékének kiadása: Budapest 1994., 179-190.
[8] Peschka Vilmos: Eörsi Gyula a jogfilozófus, In: Sárközy Tamás - Vékás Lajos: Eörsi Gyula Emlékkönyv. HVG-ORAC Kiadó: Budapest 2002., 73-90.
[9] Peschka Vilmos: Összehasonlító polgári jog jogelméleti aspektusból. Állam- és Jogtudomány 17 1974/3., 502-509.
[10] Peschka Vilmos: A jogügyletek értelmezése. Állam- és Jogtudomány, 8. 1965/1., 3-53.; részben kiegészített másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980., 426-500.
[11] Peschka Vilmos: A jogosulti késedelem paradoxona. Jogtudományi Közlöny, 38. 1983/9., 559-565.
[12] Peschka Vilmos: Thibaut és Savigny vitája. Állam- és Jogtudomány, 17. 1974/3., 353-381., másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980. 26-68.
[13] Peschka Vilmos: Gondolatok a joghézagról és a jogi analógiáról. Jogtudományi Közlöny 21. 1966/3. sz. 129-141., másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980. 501-530.; Peschka Vilmos: Típus és analógia a jogban. Gazdaság- és Jogtudomány, 11. 1978/1-2., 51-60.; másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980., 355-369.
[14] Peschka Vilmos: A fikció a jogban és a jogelméletben. Állam- és Jogtudomány, 9. 1966/1., 40-83.; másodközlés In: Uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1980., 292-354.
[15] Peschka Vilmos: A jogszabály visszaható érvényességéről, In: Liber Amicorum - Studia L. Vékás Dedicata. Az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének kiadása: Budapest 1999., 7-23.
[16] Peschka Vilmos: A kártérítési felelősség morális és etikai kiüresedése, In: Ius Privatum - Ius Commune Europae. Liber Amicorum - Studia Ferenc Mádl Dedicata. Az ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszékének kiadása: Budapest 2001., 207-220.
[17] Peschka Vilmos: A végrendelet értelmezése, In: Liber Amicorum - Studia E. Weiss Dedicata. Az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének kiadása: Budapest 2002., 231-247.
[18] Peschka: 12. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia). Az eredeti vitakérdések Thibaut, Anton Friedrich Justus: Ueber die Nothwendigkeit eines allgemeinen bürgerlichen Rechts für Deutschland. Mohr & Zimmer: Heidelberg 1814 [utánnyomás: Keip: Goldbach 1997] és von Savigny, Friedrich Carl: Vom Beruf unsrer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. Mohr & Zimmer: Heidelberg, 1814 [utánnyomás: Olms: Hildesheim 1967] című munkákban fogalmazódtak meg.
[19] Peschka: 12. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia) 34. skk., 46. skk.
[20] Uo., 68.
[21] Uo. 52., 54. 55., 56., 57., 63., 66.
[22] Világhy Miklós: Az új szakasz és a törvényalkotás elvi kérdései. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-történeti Osztályának Közleményei 5. 1954., 215-248.
[23] Világhy Miklós: A gazdasági jog problémája. Jogi Kiadó: Budapest 1951., 166.
[24] 1960. évi 11. tvr. 5. §.
[25] 2013. évi CLXXVII. törvény.
[26] 1/2014. PJE határozat.
[27] Vékás Lajos: Gondolatok egy új Polgári Törvénykönyv elé, In: Van és legyen a jogban - tanulmányok Peschka Vilmos 70. születésnapjára. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó: Budapest 1999., 353-371. Átdolgozott formában lásd Vékás Lajos: A magánjogi törvényalkotás időszerűsége, In: Uő: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2001., 15-37.
[28] Wieacker, Franz: Aufstieg, Blüte und Krise der Kodifikationsidee, In: Festschrift Boehmer. Bonn, 1954., 34 skk. o. (47. skk. o.); Legrand, Pierre: Against a European Civil Code. Modern Law Review, 60., 1997/59.; Stoljar, Samuel J. (ed): Problems of Codification. Canberra, 1977.
[29] Kitűnően árnyalt elemzés: Schmidt, Karsten: Die Zukunft der Kodifikationsidee: Rechtsprechung, Wissenschaft und Gesetzgebung vor den Gesetzeswerken des geltenden Rechts. Heidelberg, 1985; vö.: Zimmermann, Reinhard: Codification: History and Present Significance of an Idea. ERPL 3 (1995), 95. skk. (119. sk.)
[30] Vékás 27. lj.-ben i. m. (Van és legyen a jogban) 358-363.
[31] UNIDROIT-Principles of International Commercial Contract, átdolgozott formában: 2010.
[32] The Principles of European Contract Law, magyarázatokkal lásd: Lando, Ole - Beale, Hugh (eds.): Principles of European Contract Law. (Part I and II, Combined and Revised). Kluwer Law International, The Hague-London-Boston 2000; Part III: 2002
[33] Vékás 27. lj.-ben i. m. (Van és legyen a jogban) 364-371. o.
[34] Draft Common Frame of Reference. Lásd: Von Bar, Christian - Clive, Eric M. (eds.): Principles, Definitions, Model Rules of European Private Law - Draft Common Frame of Reference (DCFR). Sellier European Law Publisher, München, 2009; Bonell, Michael Joachim - Peleggi, Roberta: UNIDROIT Principles of Commercial Contracts and Draft Common Frame of Reference: a Synoptical Table, In: Uniform Law Review - Revue de Droit Uniforme XIV 2009., 437-554.; vö. Vékás Lajos: A DCFR és a magyar polgári jog kodifikációja. Európai Jog 10. 2010/1., 3-12.
[35] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia).
[36] Kelemen Imre: Institutiones iuris privati Hungarici. Pest 1814 (bővített kiadás: Buda 1818). A mű J. Jung német fordításában 1818-19-ben Darstellung des ungarischen Privatrechtes címmel Bécsben jelent meg. A könyvet Czövek István magyar fordításában Magyar hazai polgári magános törvényről írt tanítások címmel adták ki: Trattner: Pest, 1822. Vö.: Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története. Budapest 1936., 222. skk.; Kállay István: Kelemen Imre, In: Hamza Gábor - Sándor István (szerk.): Magyar jogtudósok, IV. kötet. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest, 2014., 9-20.
[37] Martini és az osztrák természetjog megítélésében Peschka túlságosan Szabó Imre 1955-ben megjelent, egyoldalúan kritikus és sokszor igaztalanul bíráló művének (A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai Kiadó: Budapest 1955) hatása alatt ítélkezik. Annak bizonyítására, hogy Martini és iskolája nem lúgozta ki teljesen a természetjogot, elég az ABGB 16. §-át idézni, amely igencsak forradalmi tömörséggel deklarálja minden ember veleszületett és egyenlő jogképességét, személy voltát: "Jeder Mensch hat angeborene, schon durch die Vernunft einleuchtende Rechte, und ist daher als eine Person zu betrachten."
[38] Kallós Lajos: Alapelvek a magyarhoni polgárjogban - Kövy Sándor szerint. Pest 1846; Fogarasy János: Magyar közpolgári törvénytudomány elemei - Kövy Sándor után. Pest 1847.
[39] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 378. sk.
[40] Uo.
[41] Uo.
[42] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 380.
[43] Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban, Buda, a Magyar Királyi Egyetem betűivel, 1845-1847. E mű első változata latinul jelent meg: Principia Iuris Civilis Hungarici. Pest, Eggenberger et Wigand, 1828-29. Lásd Fürst László: Frank Ignác, In: Jogi professzorok emlékezete a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi kari szemináriumainak emlékhetén. Sárkány Nyomda Rt.: Budapest 1935., 52-64. Eckhart Ferenc 36. lj.-ben i. m., 346. szerint ezt az alapművet "régi magánjogi irodalmunk klasszikus munkájának tekinthetjük, amely ha a régi magánjogról tájékozódni akarunk, úgyszólván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak."
[44] Pauler Tivadar: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. MTA Könyvkiadó Vállalata: Budapest 1878., 169., idézés Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 381. alapján. (Faust is úgy vélte, hogy nem vette hasznát a filozófia buzgó átbúvárolásának, igaz: ő a jog- és orvostudományt és - haj - a teológiát sem tartotta hasznosnak. "Így állok, tudatlan, mint amikor munkámba fogtam" - mondja.)
[45] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 381. sk.
[46] Uo., 383.
[47] Kemény Zsigmond: A bírószékekről és a büntetőeljárásról, In: Korkívánatok. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest 1983., 296.
[48] Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. Buda, 1863-64; Uő: A magyar magánjog rendszere. Pest, 1872; Uő: Az 1848 előtti magyar magánjog. Budapest 1885.
[49] Suhayda János: A magyar polgári anyagi magánjog rendszere az Országbírói értekezlet által megállapított szabályokhoz alkalmazva. Buda, 1869.
[50] Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényében (8. kiadás). Budapest, 1902.
[51] Herczeg Mihály: A magyar magánjog mai érvényben. Budapest, 1880.
[52] Uo., 384. skk.
[53] Lásd Almási Anton: Ungarisches Privatrecht, Band I., Berlin-Leipzig 1924, 5. sk.; Zehntbauer Richard: Einführung in die neuere Geschichte des ungarischen Privatrechts. Freiburg (Schweiz): 1916., 22. skk.; Mádl Ferenc: Kodifikation des ungarischen Privat- und Handelsrechts im Zeitalter des Dualismus, In: Csizmadia Andor - Kovács Kálmán (szerk.): Die Entwicklung des Zivilrechts in Mitteleuropa. Akadémiai Kiadó: Budapest, 1970., 87-119. (105. sk.).
[54] Érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmet Nizsalovszky: Valais svájci kanton - szemben más kantonokkal, például a Berni Jurával vagy Genf-el - Napóleon bukása után, 1815-ben, ötévi hatályban lét után ugyanúgy dobta el magától a francia Code civil-t, mint 1861-ben az Országbírói Értekezlet az osztrák kódexet. Lásd Nizsalovszky Endre: Szalay László kodifikációs külföldi kapcsolatai és a sioni epizód. Állam-és Jogtudomány VII. (1964) 175-207. ; Uő: Tanulmányok a jogról. Akadémiai Kiadó: Budapest 1984., 57-88., 72. sk.
[55] Lásd Vékás Lajos: Az osztrák Polgári Törvénykönyv hatása a magyar magánjog fejlődésére, In: Rácz Lajos (szerk.): A német-osztrák jogterület klasszikus magánjogi kodifikációi. Martin Opitz Kiadó: Budapest, 2011., 21-33.
[56] Dell'Adami Rezső: Az anyagi magyar magánjog codifikatiója. I. kötet: A nemzeti eredet problémája. Budapest, 1877 (Különlenyomat a Magyar Themisből), 1. sk.
[57] Teleszky István: Örökösödési jogunk törvényhozási szabályozásához. Franklin: Budapest 1876; Uő: A magyar örökösödési jog tervezetének vezéreszméje és a törvényes örökösödést tárgyazó intézkedései. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1882/6. sz.; lásd Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 387. skk.
[58] Grosschmid Béni: Öröklött s szerzett vagyon. Zilahy Sámuel: Budapest 1879., 67. Uő (Zsögöd Benő): Magánjogi tanulmányok. Politzer Zsigmond és fia: Budapest 1901., I. kötet 547-717.; II. kötet 63-271. o., 303-363.; vö. Szászy Schwarz Gusztáv: Codificationalis Dolgozatok. Grill: Budapest 1902., 222. sk.
[59] Lásd Világhy Miklós: Az ági öröklés a Polgári Törvénykönyvben. Jogtudományi Közlöny XXI. 1966/21., 17-22. (19. sk.).; vö. Vékás Lajos: Az ági öröklés "hamleti" vívódásáról. Jogtudományi Közlöny XXVIII. (1973) 285. skk. Vö. 1959. évi IV. tv. 611. § és köv. §-ok, 2013-as Ptk. 7:67. § és köv. §-ok.
[60] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 389. skk.
[61] Lásd Weiss Emilia: Grosschmid családjogi és öröklési jogi munkásságáról. Jogtudományi Közlöny LIV. 1999/54., 475-479.; Vékás Lajos: Grosschmid szelleme és gondolatai az új Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályaiban. Magyar Jog LX. 2013/40., 257-264.
[62] Grosschmid Béni: Magánjogi tanulmányok (58. lj.-ben i. m.), 140. sk.
[63] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 389.
[64] Dell'Adami viszontagságos magántanári kinevezéséhez lásd Eckhart Ferenc: 36. lj.-ben i. m., 550. sk.
[65] Dell'Adami Rezső: 56. lj.-ben i. m., 323. sk.
[66] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 396.
[67] Az ősiséget ténylegesen az a császári pátens törölte el 1852-ben, amely egyidejűleg életbe léptette Magyarországon az osztrák polgári törvénykönyvet.
[68] Már a fiatal Szalay "Codificatio" címmel tett közzé tanulmányt az általa, Eötvös József, Lukács Móric és Trefort Ágoston által kiadott Budapesti Szemle 1840., 41. évi kötetében; vö. Uő: Publicistai dolgozatok I. Pest 1847.
[69] Lásd Nizsalovszky Endre: 54. lj.-ben i. m.
[70] Említésre érdemes, hogy Szalay László egyik 1853-ban írt levelében Svájc "leghátramaradottabb és legfejleszthetőbb" kantonjának nevezte Valais-t. Idézi Nizsalovszky: 54. lj.-ben i. m. (Tanulmányok a jogról) 70.
[71] Uo., 403.
[72] Dell'Adami: 56. lj.-ben i. m.; Uő: A magyar polgári törvénykönyv tervezete és a modern jogtudomány. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1883/9. sz.; Uő: Magánjogi kodifikátiónk és régi jogunk. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1885/23. sz.
[73] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 403.
[74] Uo.
[75] Szabó Imre: 37. lj.-ben i. m.
[76] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. I. kötet, 2. kiadás, Grill Károly Kiadóvállalata: Budapest 1932., 702. sk.; vö. Vékás Lajos: Grosschmid "Fejezetek kötelmi jogunk köréből" című művének centenáriuma. Jogtudományi Közlöny LIV. 1999/54., 361-367.
[77] Grosschmid, uo., II. kötet, 865.
[78] Von Jhering, Rudolf: Der Zweck im Recht. 1-2. kötet. Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1883
[79] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 393.
[80] Szladits Károly: Grosschmid és a magyar kötelmi jog. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1936/14. sz., 11.
[81] A római jog magántanára 1885-ben, rendkívüli tanára 1893-94-ben, rendes tanára 1894-től. 1900-tól a kereskedelmi és váltójog professzora, de továbbra is adott elő pandektajogot is.
[82] Szászy-Schwarz Gusztáv: Új irányok a magánjogban. Athenaeum: Budapest, 1911. Uő: Parerga - Vegyes jogi dolgozatok. Athenaeum: Budapest, 1912.
[83] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 405.
[84] Uo., 410. sk.
[85] Uo. 406. skk.
[86] Meszlény Artúr jelentős művei közül lásd: Magánjog-politikai tanulmányok, különös tekintettel a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetére. Budapest, 1901; A svájci polgári törvénykönyvről - magánjogi tanulmány társadalomtudományi alapon. Athenaeum: Budapest 1909; az utóbbihoz lásd Székely László: Svájci levelek és dogmatika, In: Liber amicorum. Studia L. Vékás dedicata. Ünnepi dolgozatok Vékás Lajos hatvanadik születésnapjára és egyetemi oktatói működésének harmincötödik évfordulójára. ELTE ÁJK Polgári jogi tanszék: Budapest 1999., 271-288.
[87] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 412. skk.; Meszlény érdemének megfelelő méltatását lásd Székely László: A személyiségi jogok hazai elmélete - A forrásvidék. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest, 2011., 101-132.
[88] Meszlény: 86. lj.-ben i. m. (A svájci...), IV.
[89] Ágoston Péter: A magánjog osztályjellege és az osztályközi magánjog. Szocializmus, 1908., 359.
[90] Uo., 409. skk., 524.
[91] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 414. skk.
[92] Uo., 418. sk. Szladits felfogását Peschka elsősorban a Magyar magánjog, I. kötet (Grill: Budapest 1941) bevezető fejezete alapján idézi fel. Szladits értékeléséhez lásd Asztalos László: A civilisztika oktatásának és tudományának fejlődése a budapesti egyetemen 1945-1970. Polgári jogi tanulmányok 2. ELTE ÁJK Polgári jogi tanszék Budapest 1973., 13. skk.; Hamza Gábor - Sándor István: Szladits Károly, In: Hamza Gábor - Sándor István (szerk.): Magyar jogtudósok, IV. kötet. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest 2014., 43-51.
[93] Szladits: 92. lj.-ben i. m. 104.
[94] Ez utóbbi igényes kritikai bemutatását lásd Rüthers, Bernd: Die unbegrenzte Auslegung. Zum Wandel der Privatrechtsordnung im Nationalsozialismus (7. kiadás). Mohr Siebeck, Tübingen 2012.
[95] Peschka: 6. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 421. sk.
[96] Fürst László: A magánjog szerkezete. Grill Könyvkiadó: Budapest, 1934.
[97] Uo., 423.
[98] Szladits: 88. lj.-ben i. m. 35.
[99] Vö. Vékás Lajos: Új irányok a magánjogtudományban. Magyar Tudomány 168. 2007/168., 1563-1566.
[100] Peschka tanulmányának tematikai párdarabjaként említhetjük az 1848 és 1945 közötti magyar tételes magánjogról Asztalos László által (a magánjogtudományra tett utalásokkal) írt történeti összefoglalást: A magyar burzsoá magánjog rövid története, In: Polgári jogi tanulmányok I. ELTE ÁJK Polgári jogi tanszék Budapest, 1970., 5-301.
[101] Szabó Imre: 37. lj.-ben i. m.
[102] Peschka: 10. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia)
[103] Uo., 432. skk., 448. skk.
[104] Uo., 436. sk.
[105] Uo., 443. skk.
[106] Peschka: 10. lj.-ben i. m. 449. skk.
[107] Uo., 469.
[108] 1959. évi IV. tv. 207. § (1) bek., 2013-as Ptk. 6:8. §. (1) és (2) bek.
[109] Peschka: 10. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 454. skk.
[110] Összefoglaló jelleggel lásd Guhl, Theo: Die Auslegung der rechtsgeschäftlichen Erklärungen während der verflossenen Jahrhunderte. Hundert Jahre Schweizerisches Recht: Basel, 1952.; lásd továbbá különösen Danz, Erich: Die Auslegung der Rechtsgeschäfte. G. Fischer: Jena, 1897. (3. kiadás: 1911); Manigk, Alfred: Willenserklärung und Willensgeschäft (ihr Begriff und ihre Behandlung nach BGB) - Ein System der juristischen Handlungen. Vahlen: Berlin, 1907.; Uő: Irrtum und Auslegung. Vahlen: Berlin, 1918.; Meier-Hayoz, Arthur: Das Vertrauensprinzip beim Vertragsabschluss. Sauerländer: Aarau, 1948.
[111] Uo., 437. skk.
[112] Lásd Vékás Lajos: Szerződési jog. Általános Rész. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest 2016., 31. skk.
[113] Peschka: 10. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 441. skk.
[114] Uo., 484., 486. skk., 496.
[115] 1959. évi IV. tv. 207. § (1) bek., 2013-as Ptk. 6:8. § (1) és (2) bek.
[116] Peschka: 10. lj.-ben i. m. (Jog és jogfilozófia), 470. skk.
[117] Uo., 476. skk.
[118] Uo., 480. skk.
[119] Lásd a 110. lj.-ben i. m.
[120] Uo., 483.
[121] Uo., 500,
[122] Uo., 485.
[123] Uo., 485.., vö.: 1959. évi IV. tv. 207. § (1) bek., 2013-as Ptk. 6:8. § (1) bek.
[124] Uo., 485. sk., vö.: 2013-as Ptk. 6:8. § (2) bek.
[125] Uo., 485. skk., 496.
[126] Uo., 491. skk.; vö.: 1959. évi IV. tv. 207. § (4) bek., 2013-as Ptk. 6:8. § (3) bek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest).
Visszaugrás
