A XX. század második felének kiemelkedő jelentőségű és nemzetközileg is széles körben elismert magyar jogfilozófusa, Peschka Vilmos immár fél évtizede távozott körünkből, munkássága, gondolatai révén azonban változatlanul jelen van. Sőt, a magyar jogfilozófia történetével összefüggő tanulmányok számos darabjából az a kép bontakozik ki, hogy a peschka-i életmű jelentőségével, eredetiségével maradéktalanul tisztában van a szakmai utókornak az a része is, amelyik pályafutását a késői peschka-i munkák megjelenését követően kezdte. E rövid tanulmánnyal szerény hozzájárulást kívánok adni a Peschka hagyatékának még tudatosabbá válásához, illetve néhány szemponttal és adalékkal szolgálni a peschkai mű későbbi kritikai feldolgozásához.
A XX. század magyar jogfilozófiája - amelynek első évtizedeit Somló Bódog munkássága fémjelezte - a jelentős XIX. századi felzárkózási periódust követően nem csupán egyenrangú, de sokszor kezdeményező félként tartott kapcsolatot az európai szellemi folyamatokkal. A "Somló-i kor"-t Moór Gyula sok eredetiséget, erős kritikai attitűdöt hordozó nagy időszaka követte, amelyben azonban Horváth Barna és az ő szinoptikusszociologikus, rendszeralkotó törekvései több méltánylásban részesültek az európai jogfilozófia, mint hazai tudományos élet részéről, amely utóbbinak alaphangját a többé-kevésbé hivatalos jogbölcseletté kanonizálódott Moór-féle felfogás adta.
Az ún. polgári jogfilozófia e három jelentős képviselőjének a XX. század második felében, az elhallgatás mellett legfeljebb a megbélyegzés különböző formái és árnyalatai jutottak osztályrészül. Számukra ugyanis a jogfilozófia problémái a jognak minden ideológiai meghatározottsága ellenére is alapvetően tudományos kérdésekként, nem pedig a hatalom apológiájának részeiként tűntek fel. A XIX. századi marxizmus ember- és társadalomképében az osztályharc központi eszméje egyszerre volt a társadalmi folyamatok leírására szolgáló modell és egyúttal politikai program. Nyugat-Európa szocialista mozgalmaiban ez a kettősség megmaradt, és bizonyos intellektuális színezettel egy kritikai attitűd részévé vált. Kelet-Európában azonban - a leggyengébb láncszem lenin-i elvének gyakorlatba ültetése nyomán - a marxizmus teóriából praxissá, kritikából a fennálló viszonyok apológiájává vált. A marxizmusnak ez a kelet-európai interpretációja válik különböző mértékben alapjává például Vas Tibor, Szabó Imre, Szotáczky Mihály jogbölcseleti munkásságának.
Az ízig-vérig európai Peschka Vilmos számára a marxizmusnak sokkal inkább a nyugati, polemizáló, nem pusztán kinyilatkoztató magatartásformája vált viszonyítási ponttá. Peschka azonban nem csupán eredeti módon és nyugateurópai kitekintéssel hivatkozta a marxizmus ún. klasszikusait, hanem tartózkodott attól is, hogy a magyar jogbölcselet legnemesebb hagyományaitól és azok képviselőitől elhatárolódjon. A magyar polgári jogfilozófia nagyjai személyének vonatkozásában magatartására inkább a tartózkodó hallgatás volt a jellemző, miközben a - többek között általuk is vizsgált - problémákat eredeti módon és bátran közelítette meg. Munkássága bő három, közel négy évtizedet fog át -gyakorlatilag a XX. második felét -, és ezalatt létrehozta a magyar jogfilozófia egy olyan koherens, eredeti, maradandó értékeket hordozó jogbölcseleti rendszerét, amely méltó folytatása akár Somló, akár Moór, akár pedig Horváth munkásságának.
Igen jellemző Peschka egyik alapvető munkájának, Az etika vonzásában[1] címe. Peschka itt is - mint gyakorlatilag egész életművében - hitet tesz a humanitás, az emberi és társadalmi erkölcs értéke mellett. Számára még a jogdogmatikai kategóriák sem az embertől és a társadalomtól elszakítottan jelentek meg, hanem mindig a kiteljesítendő emberi élet erkölcsi követelményének aspektusából. E morális elkötelezettségen túl folyamatosan jelen van azonban az egész oeuvre-ben a szépség iránti vonzódás is, az esztétikai szempont figyelembevétele. A Peschka-i stílus világossága, az érvelés fogalmi tisztasága, felépítésének, struktúrájának áttetsző eleganciája éppúgy erről a "homo esteticus"-i attitűdről vall, mint A jog sajátosságá-
- 521/522 -
nak a Lukács-i Az esztétikum sajátosságába való utalása, a művészetfilozófiával erős kapcsolatban álló hermeneutikus nézőpont érvényesítése, vagy a szintézisre és a rendszeralkotásra való törekvés.[2]
Peschka jogfilozófiájának esztétikai szépségére, belső koherenciájára és tiszteletreméltó következetességére igen jellemző az a kutatási és gondolati ív, amelyet több mint három évtized alatt a szerző bejár. Utólag szemlélve az életművet, mintha egy nagy szimfónia négy tételéből állna össze, amelyekben a markáns és határozott témák egymással szoros kapcsolatban is állnak. Peschka - mint a gyakorlat iránt különösen fogékony gondolkodó - szinte szükségszerűen fordult elsőként a jogi szféra azon területe - nevezetesen a jogviszonyok világa felé -, amely sajátos határterületét képezi a normák és a reálfolyamatok terrénumának. E terület vizsgálata azonban szükségképpen irányította utóbb figyelmét a normatan általános problémái felé. Itt azonban a norma ontológia természetét illetően olyan általános problémák merültek fel, amelyek megoldására kevéssé tűntek alkalmasnak a szocialista normatívizmus bevett kategóriái és posztulátumai. A peschka-i életmű harmadik - mintegy scherzo - tételeként tehát az ún. polgári jogfilozófiák kritikai analízise bontakozott ki, amelyben Peschka Max Weber szociologikus jogelméletétől a fenomenologikus törekvéseken át az egzisztencialista jellegű jogelméleti kísérletekig számba vette mindazon lehetőségeket, amelyek egy koherens jogfilozófiai koncepció megalapozása szempontjából számításba jöhetnek.
E hatalmas és impozáns harmadik tételből bomlik ki az életmű színgazdag zárótétele, amelyben - akár az igazi szimfóniák valódi fináléiban - az új téma megjelenésén túl, sorban és mintegy szintézist alkotva felvonulnak a korábbi fő témák, a korábbi kutatások főbb problémái. Ennek az alkotói periódusnak alapvető kérdését a jog sajátosságait képező ontológiai aspektusok képezik, miközben a jogviszonyokkal, a jog morális vonatkozásaival, a normák természetével összefüggő problémák újabb megközelítésű tárgyalása mellett megjelenik a jognak mint hermeneutikai modellnek a bemutatása. Ez utóbbi téma azonban tartalmi oldalról (tehát nem elnevezését illetően) nem teljesen új abban a Peschka-i életműben, amely a jog jelenségeinek tárgyalása során mindig kiemelt figyelmet fordított az értelmezés, a jogértelmezés kérdéseinek, egészen a bírói jog szerepének elismeréséig -szemben állva így a szocialista normatívizmus hivatalosnak tekinthető álláspontjával.
A hermeneutika említésével egyúttal Peschka igen szép önvallomást is tesz jogfilozófiájának természetét illetően. A műelemzés és a mű lényege feltárásának Gadamer-i metodológiáját felidéző megközelítéssel - amelynek a Peschka-i életmű korábbi szakaszaiban is számos jele volt - ugyanis világossá válik, hogy Peschka számára a jogfilozófia egyén, társadalom, gazdaság, erkölcs, kulturálisan rögzült jogtudat kapcsolatán túl esztétikai entitás is. Olyan jelenvalóság, amelynek megértése, művelése, az ember legbensőbb esztétikai igényeitől és törekvéseitől aligha választható el. Utolsó kötetének, az Appendixnek a tanulmányait nem véletlenül nevezi Előszavában "Németh László-i értelemben vett esszék"-nek. És valóban, amint erről lesz még szó, Peschka e kései munkájában oly felszabadult, lendületes stílusban fejezi ki magát, hogy az a magyar értekező próza legszebb darabjai közé emeli munkáját. Peschka esztétikai affinitására talán bocsánatosan személyes, anekdotikus adalékként említem, hogy amikor néhány éve egy munkámat átadtam számára, a tartalmi vonatkozások részletes értékelésére csupán azután tért át, hogy az írás stiláris aspektusait méltatta. Amíg azonban kiderült, hogy mindezt nem egy lesújtó szakmai vélemény paravánjának szánja, hanem a stílust a tudományos értekezés többivel egyenrangú alkotó elemének tekinti, addig a szerző poklokat járt. Amint Lamm Vanda írta Peschka Vilmosra emlékezve: "Peschka Vilmos számára az esztétikum alapvető érték volt. Szenvedélyesen szerette az irodalmat, olvasottsága lenyűgöző volt: társaságban szívesen idézte Shakespeare-t (Szentkuthynak hála, eredetiben), Goethét, Thomas Mannt, Heltai Gáspárt vagy Adyt. Budai, Herman Ottó utcai lakásában roskadoztak a polcok a példás rendben elhelyezett könyvektől, amelyek között a jogi és filozófiai munkák mellett megtalálhatók voltak mind a hazai és a külföldi klasszikusok, mind pedig a legmodernebb irodalmi alkotások, mert a kortárs irodalmat is rendszeresen olvasta. De éppúgy értette és szerette a zenét és a képzőművészeteket, a színházat is. Egy barátja ironikusan jogesztétának nevezte - amit ő büszkén vállalt. Joggal, mert az is volt."[3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
