A rendszerváltás előtti 33 állami tulajdonú vállalaton keresztül megvalósított közszolgáltatás-nyújtás helyett az 1990-es önkormányzati törvény lefektette a víziközmű-szolgáltatások területén egy decentralizált, az önkormányzatok felelősségi körébe tartozó helyi közszolgáltatási rendszer alapjait. Ebben az időszakban a központi szerveknek közvetlen ellenőrzési és beavatkozási jogkörük nem volt, és már a '90-es évek első felére több mint 400 víziközműcég működött a közel 3200 települési önkormányzaton, majd a második felében ezek egy részét részben vagy egészben privatizálták.[1] Azonban ebben az időszakban sem csak jogszabályokon keresztül befolyásolta a szektor működését a központi kormányzat. Továbbra is - és a mai napig - létezik az öt nagy regionális és állami tulajdonú közmű, amelyek az állami tulajdont működtetik vagyonkezelői szerződés alapján, és a lakosság 25%-át látják el. Ezek a vállalatok zártkörű részvénytársasági formában működnek, és nem tartoztak - jelenleg sem tartoznak - árszabályozás alá, a tulajdonosi jogokat gyakorló minisztériummal mindig egyedi alkuk alapján dőlnek el a víz- és csatornaszolgáltatásért fizetendő díjak. Amennyiben valamely önkormányzat képtelen ellátni a közszolgáltatást, akkor az állam kényszerüzemeltetést rendelhet el, és ez esetben ezek a regionális szolgáltatók kerülnek kijelölésre.
A 2000-es évek második felében kb. 50%-át a lakosságnak önkormányzati tulajdonú szolgáltatók (főként gazdasági társaságok), míg további kb. 25%-át privatizált (vegyes tulajdonú) szolgáltatók látták el azzal, hogy szakmai magánbefektető csak kisebbségi tulajdonrészt szerezhetett.[2] A 2009-es állapot szerint kilenc szolgáltatóban volt külföldi szakmai befektető kisebbségi tulajdoni részesedéssel.[3] A helyi önkormányzatok meghatározó szereplői voltak az ágazatnak, mivel ők a működtetett vagyon nagyobbik részének (amely nem állami tulajdon) tulajdonosai, a szolgáltatás megszervezői és az árak szabályozói voltak. Az árak szabályozását az ellátásért felelős helyi települési önkormányzatok végezték rendeletekkel. A közműhálózat és az elosztóművek kizárólag önkormányzati tulajdonban lehettek korlátozottan forgalomképes közvagyonként, amelyeket viszont jellemzően a szolgáltatókba apportáltak.
E rendszert működése alatt számos kritika érte. Nem felelt meg a méretgazdaságossági kritériumoknak, mert sok települési önkormányzat nem egy nagyobb rendszer részeként, hanem önállóan próbálta megoldani a szolgáltatást, mert ezzel jobban belelátott a víziközmű-szolgáltató pénzügyi tevékenységébe. A méretgazdaságosság hiánya azonban sokszor a biztonságos és szakszerű működést veszélyeztette. Számos kis- és középvállalkozás nem képzett felújítási alapot, nem számolt el megfelelő amortizációt, nem tudott fejlesztéseket végrehajtani.[4] Ez a helyzet következett az önkormányzati árszabályozáshoz szükséges szakértelem hiányából, de főként abból, hogy a helyi politikai megfontolások miatt eleve olyan alacsony díjak kialakítására került sor, amelyek nem fedezték a pótlási és felújítási költségeket sem.[5] Mivel a díjképzési gyakorlatban a tulajdonos-megrendelő önkormányzat rövid távú politikai érdekei érvényesültek a lakossági felhasználók részére biztosított alacsony díjak tekintetében, a nagyfogyasztó ipari felhasználók magasabb díjaiból keresztfinanszírozást valósítottak meg, annak ellenére, hogy a víziközmű-szolgáltatók számára egy-egy nagyfogyasztó elvesztése (pl. saját kút fúrása) komoly kockázati tényezőt jelentett. Emellett voltak olyan, akár 50 települést ellátó önkormányzati társulás által tulajdonolt szolgáltatók, amelyek egységes díjat alkalmaztak, míg voltak 100 fő feletti települést kiszolgáló olyan szolgáltatók, amelyek minden önkormányzat esetében más díjat alkalmazhattak.[6] Emellett számos tényező növelte az anomáliákat, különösen az a tény, hogy semmilyen központi hatósági ellenőrzési rendszer a szektor felett nem működött, annyira, hogy még a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) általános versenyfelügyeleti tevékenysége sem terjedt ki rá.[7]
A víziközmű-szolgáltatások helyzetét alapvetően megváltoztatta a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (Nvtv.) és a víziközmű-szolgáltatásról szóló 2011. évi CCIX. törvény (Vksztv.), amelyeket 2011. december 30-án fogadott el az Országgyűlés, és rendelke-
- 40/41 -
zéseik december 31. és 2015. január 1-je között fokozatosan léptek hatályba. Az új jogi szabályozás három alapvető hatást eredményezett: a vagyoni-tulajdonosi szerkezet átrendezését, a vízszolgáltató cégek méretnövekedését és a központosítást.[8]
Az új szabályozás az állam, az önkormányzat közműtulajdonát jogilag egyértelművé tette, csak az üzemeltetési jog kerülhet más jogalanyhoz, de az is csak meghatározott szerződési konstrukciók keretében: koncessziós szerződéssel, vagyonkezelési, vagy bérleti üzemeltetési szerződéssel, és ilyen szerződést csak állami vagy önkormányzati tulajdonú gazdálkodó szerv (vagy azok társulása) köthet szolgáltatói oldalon is. A nemzeti vagyon részét képező, gazdálkodó szerv tulajdonába tartozó víziközmű 2013. január 1-jén térítésmentesen, a törvény erejénél fogva az ellátásért felelős helyi önkormányzat tulajdonába került. A más tulajdonú gazdálkodó szervezeteknek pedig, amelyek sajátjukként tartottak nyilván víziközművet, 2013. október 31-ig kellett megállapodniuk a polgári jog szabályai szerint az ellátásért felelősnek történő átadásról. A Vksztv. ismételten leszögezte azt a korábbi hatályos szabályoknak különben egyébként is megfelelő szabályozást, hogy a víziközmű-fejlesztés megvalósításáról fő szabály szerint az ellátásért felelős gondoskodik. Ha a fejlesztést, beruházást a szolgáltató végezte, akkor a víziközmű az üzembe helyezés napjával jellemzően az ellátásért felelős tulajdonába kell hogy kerüljön, és az új törvény ennek kikényszerítéséről is gondoskodott. Olyan szabályok is megjelentek, amelyek a szolgáltatók közhasznúságára engednek következtetni, noha a szabályozás tételesen nem mondja ki a hasonló újraszabályozáson átesett hulladékgazdálkodási közszolgáltatások tekintetében fennálló azon szabályt, mely szerint ilyen közszolgáltatást csak nonprofit vállalkozás folytathat.[9]
A Vksztv. a szolgáltatók integrációját írja elő, mégpedig oly módon, hogy a jövőben a működési engedélyt a tevékenység végzésének meghatározott nagyságrendjéhez köti, azaz előírja a felhasználói egyenérték mennyiségét, amely 2016 végéig 150 ezer felhasználói egyenértéket jelentett, és a korábbi 400 szolgáltató száma ennek eredményeként 2018-ra 41-re csökkent.[10]
A szabályozás lényegi eleme, hogy a Magyar Energetikai és Közmű Szabályozási Hivatal (MEKH) mint szabályozó ügynökség kezébe került a víziközmű szektor regulációja, így az önkormányzatok ármegállapítási jogköre megszűnt, de az ármegállapítási jogkör nem a MEKH kezébe került, hanem csak a MEKH javaslata (számításai) alapján a területért felelős miniszter rendeletben állapíthatta volna meg 2014-től a szolgáltatási díjakat. Arra az átmeneti időre pedig a törvény maximálta az éves díjemelés mértékét bruttó 4,2%-ban (nettó 2,6%) 2012-re. Ez az árszabályozás-központosítás a miniszteri hatáskörrel már előrevetítette a szakmai Víz-keretirányelv[11] szerinti költségmegtérülési elv alkalmazása helyett a politikai szempontú díjmeghatározás lehetőségét. Azonban az árszabályozás politikai szempontú kezelése a gyakorlatban még erősebbre sikerült, amikor a 2014-es országgyűlési választások fő kormányzati kampánytémájaként a 2013. évi LIV. törvény által bevezetett rezsicsökkentés keretében e szabályozott díjakat 10%-kal csökkentették, és jelen tanulmány írásakor (2019) ez a szabályozás változatlanul van érvényben. Tehát a díjakat lényegében befagyasztották.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
