A szerzők válasza a Sajó Andrással készült Fundamentum-interjúra melyben a jogászprofesszor tagadja az emberi jogok hipotézisének szükségességét.
"Erre a hipotézisre nekem nincs szükségem." Interjú Sajó Andrással. In: Fundamentum 1998/3. 45-52. o.
E folyóirat hasábjain jelent meg a Sajó Andrással készült interjú, melyben a jogászprofesszor tagadja az emberi jogok hipotézisének szükségességét.[1] Laplace híres mondására utal - miszerint a csillagásznak nincs szüksége fölösleges hipotézisekre kozmogóniájának felépítéséhez -, amikor szükségtelennek ítéli a jogrend felépítéséhez az emberi jogok bevezetését. Csak hálásak lehetünk Sajó Andrásnak, hogy világos és határozott nézeteivel magától értetődőnek tartott eszmék újragondolására szorított rá bennünket; újragondolásunk eredményét pedig az alábbiakban foglalhatjuk össze: a benthamiánus nézettel ellentétben[2] az emberi jogok bevezetése semmiképpen sem indokolatlan.
Ezen állításunk bizonyítása során mindenekelőtt egy hipotézis 'fölöslegességének' módjait elemezzük, majd pedig az emberi jogok megalapozásának lehetőségeit vesszük sorra. Harmadjára áttekintjük a benthamiánus érveket, végül az utilitárius megalapozás előfeltevéseit vizsgáljuk meg.
Lássuk tehát először negatív oldalról, miként is tekinthetjük az emberi jogok hipotézisét fölöslegesnek. Mondhatjuk azt, hogy a Naprendszer keletkezését leíró egyenletek változói közé egy 'isten' nevű változót beiktatni azért fölösleges, mert rendszeridegen. Ami ugyanis az egyenletek megoldását nem befolyásolja, sót, az adott matematikai keretben értelmezhetetlen, az elhagyható. Isten fogalma matematikailag nem értelmezhető, mert nem mondható meg, hogy milyen értékeket fog az egyenletekben felvenni. Ezek az egyenletek persze a maguk részéről azt a kérdést nem érintik, hogy például teremthette-e Isten olyannak a világot, hogy ezen egyenletek írják le.
Akképpen is lehet valami fölösleges, hogy visszavezethető más alapvetőbb fogalmakra. Például fölösleges a természetes számok körében a '4' számot külön bevezetni, hiszen az a korábbi axiómákból levezethető. Ebben az esetben azonos rendszeren belüli fölösleges lépéssel van dolgunk.
Ismét más eset az, amikor azért tarthatunk valamit fölöslegesnek, mert ugyanaz a feladat más, teljesen eltérő hipotézisekkel is megoldható, s ez a felépítés valamilyen szempontból előnyösebb, mint a másik.
Végül lehet valami fölösleges úgy, mint ami idejétmúlt, aminél van jobb, illetve hatékonyabb megoldás. Igavonó állatokkal szántani fölösleges, ha az ember használhatja a traktorát is. Ide tartozik a tartalmatlan dísz vagy szükség nélküli többlet esete is.
Az emberi jogi hipotézis nem lehet sem az első, sem a második értelemben fölösleges, bár a cikk utalásai Laplace-ra, illetve az emberi jogokba vetett kvázi-vallásos hitre mintha az első esetre utalnának. A benthamiánus ugyanis nyilván nem gondolja, hogy az emberi jogok fogalma nem jogi gondolkodás szülötte, már csak azért sem, mert az amerikai Függetlenségi Nyilatkozattól az ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozatáig kellene számos joganyagba épülő deklarációt alapvetően jogidegennek minősítenie - ami nyilván abszurd, erre a megfontolásra azonban még visszatérünk. De a benthamiánus nem gondolhatja fölöslegesnek az emberi jogokat a második értelemben sem, hiszen állítása nem az, hogy az emberi jogok valójában tőlük is alapvetőbb jogokból vezethetők le, hanem az, hogy éppen az ilyen egyetemes jogok bevezetését kell elkerülni.
Sajó András nyilván a harmadik, vagy a negyedik értelemben gondolja az emberi jogok hipotézisét fölöslegesnek; vagy mert szerinte az emberi jogok célját elméletben el lehet érni egy gyökeresen eltérő felépítéssel, vagy azért, mert ezt valamiféle modernebb és célszerűbb módon is meg lehet tenni - hiszen ő is úgy gondolja, hogy következményeit tekintve ugyanarra, vagy talán még többre is képesnek kell lennie eme alternatív felépítésnek.
Az első lépés konklúziójaként megállapíthatjuk tehát, hogy Sajó András álláspontja abban az átfogalmazásban védhető, hogy tisztán jogpozitivista szemlélettel, az emberi jogok hipotézisére való hivatkozás nélkül is felépíthető egy olyan jogrend, amely mindazt tudja, amit egy emberi jogokból kiinduló jogrend tudhat. Az emberi jogi hipotézis fölöslegességéről tehát értelmesen csak akkor beszélhetünk, ha következményeiben ugyanolyan hatékonyságú jogrendet eltérő módon fel tudunk építeni. Ha ezt nem tételezzük fel, akkor ugyanolyan más jogrendet dolgozunk ki, amelyhez az emberi jogi hipotézis eleve szükségtelen, ám azt nem mondhatjuk, hogy fölöslegessé tettük - a vízilabda szabályrendszerének kialakításához is szükségtelen a halmazelmélet, de ezzel a halmazelmélet még nem vált fölöslegessé. Nyilvánvaló, hogy
- 63/64 -
Sztálinnak és a vörös khmereknek is sikerült olyan jogrendet felépíteniük, amelyhez nincsen szükség emberi jogokra, ám ezek alatt valószínűleg nem szívesen élnénk.
Második lépésként, pozitív oldalról azt kell tisztáznunk, hogy milyen módokon lehet egyáltalán igazolni az emberi jogi hipotézis szükségességét? Úgy tűnik, hogy háromféleképp: platonikus, konstruktivista és teológiai alapon.
Az első és leggyakoribb eljárás annak feltételezése, hogy bizonyos jogelvek, esetleg morális princípiumok természettől adottak, azaz valamilyen módon jelen vannak a világban: az emberi jogok mintegy fizikai összefüggésekként felfedezhetőek. Ez történhet közös, az emberi fajra mint fajra jellemző emberi természetre, természetes morális univerzálékra vagy a társadalmi berendezkedés valamiféle természettől rendelt sajátosságára történő hivatkozással. Durván ezt nevezhetjük természetjogi megalapozásnak. A francia Nemzetgyűlés 1789-ben a társadalmi szerződés elméletének hátterében lényegében ezen a módon alapozta meg az emberi jogok nyilatkozatát.
Bevezethetőek azonban az emberi jogok egy másik, az előzőtől merőben különböző, konstruktivista eljárással is. Ennek során az emberi jogokat önmagukban értelmetlen, ám eredményében hasznos axiómáknak tekintjük. Ettől az eljárástól nem kell idegenkednünk, hiszen nap mint nap élünk vele, és eredményeit tapasztaljuk. Ilyen tökéletesen önkényes axiómákon alapul a morze, a szabványok vagy éppenséggel a KRESZ. Értelmetlen kutatni és hiábavalóság bizonygatni azt, hogy a GCS mértékegységrendszer vajon igazabb-e, mint más mértékegységrendszerek. Számos konvenciót, mint a nevük is mutatja,[3] nem igazságuk, hanem hasznosságuk alapján alkalmazunk, illetve ha többféle lehetőség adódik, gyakorlati szempontokra hivatkozva választunk közülük. A tudományokban is tökéletesen bevált ez az eljárás. Látszólag indokolatlanul bevezetett fikciók később rendkívül hasznosnak és termékenynek bizonyulhatnak; erre példa az i, azaz a képzetes egység, a √-1, amelynek értelmetlenségén Musil ifjú Törlessén kívül sokunk fennakadt, miközben hasznossága semmiféle további indoklásra nem szorul. Közismert, hogy a gyakorló matematikusokat, fizikusokat sokszor - és joggal - vajmi kevéssé zavarja, hogy axiómáik önmagukban nemhogy nem 'igazak', de még csak nem is intuitívek. Egy axiómát mindenekelőtt használhatósága igazol.
Mint e példák is mutatják, a világ jogrendjének praktikus, gyakorlati működése szempontjából az emberi jogok, tisztán konvencionális értelemben is használhatóak. Még ha fikciónak is minősülhetnek, éppen a közjó előmozdításának utilitárius szempontjából akár életfontosságúnak is tekinthetők. Mint azt a huszadik század története igazolja, az 'életfontosságú' itt szó szerint értendő; nem véletlen, hogy az ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozata preambulumában hivatkozik is erre. Nem rejti véka alá, hogy az emberi jogok nyilatkozatának elfogadását éppen a modern kor rettenetei tették gyakorlati értelemben szükségessé. Megerősíti a konvencionalitás stratégiáját, hogy a megalapozás jeffersoni, illetve francia technikája láthatóan hiányzik a preambulum nyelvéből. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezen megalapozás 'praktikussága' tudományfilozófiailag, sőt utilitárius filozófiai szempontból is indokolható, hiszen a közjót a gyakorlatban is mérhetően előmozdítja.
Végül, de nem utolsó sorban arra is szeretnénk rámutatni, hogy az emberi jogokat egy harmadik módon is meg lehet alapozni; ezt azonban talán szemérmességből nem szokás kellő súllyal emlegetni, talán azért, mert az emberi jogok fogalmának a felvilágosodásból való vélt eredeztetésével többen nem tartják összeegyeztethetőnek. Mivel itt érzékeny területre lépünk, bizonyos körültekintésre van szükség. Hadd emlékeztessük a tisztelt olvasót az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra. Jefferson és társai úgy alapozzák meg az egykori gyarmatok függetlenségi törekvését, hogy kimondják: "További indoklásra nem szoruló, magától értetődő igazságnak tartjuk, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és hogy Teremtője bizonyos el nem idegeníthető jogokkal ruházta fel, ilyenek: az élet, a szabadság, a boldogságra való törekvés"[4] Jefferson és társai nem egyszerűen üres retorikából mondták ki ezt az axiómát. Az emberi jogok bírálóinak ugyanis igazuk van akkor, ha azt mondják, az emberi egyenlőség fogalma empirikus úton nem vezethető le. Ami a természetből levezethető, az éppen az emberek de facto egyenlőtlensége. Jeffersonék felismerték, hogy az emberi egyenlőség fogalma nem tudáson alapszik, nem a természet tökéletesebb megismerésének eredménye. Az emberi egyenlőség fogalma nem természetjogi alapú, hanem ebben a formában tisztán teológiai eredetű. A Bibliából és csakis a Bibliából származó alapvető teológiai gondolat következménye, amely Isten és ember viszonyáról szól, s ami a zsidó és a keresztény teológia számára tradicionálisan úgy fogalmazódik meg, hogy "Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket"[5] Avagy az Újszövetségből: "És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette"[6] Az ember teremtéséről szóló patrisztikus irodalom egyöntetű meggyőződése, hogy ember és ember, férfi és nő, gyerek és felnőtt között nincsen különbség embervoltuk istenképmási alapjában. A zsidóság, illetve a zsidó örökséget kiválása után is hordozó kereszténység szerint pontosan ugyanaz a méltóság, szabad-
- 64/65 -
ság, ugyanazok a jogok és kötelességek illetnek meg minden embert, bőrszínére és származására való tekintet nélkül, mert "ahol nincs többé görög és zsidó, körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, szkíta, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus".[7] Ugyanaz a Bíró ítél ugyanolyan mércével az ugyanúgy felelős emberek felett. Az ember méltóságáról nem a reneszánszban, hanem a korai egyházatyáknál lehet először olvasni, akik egyébként nagy népszerűségnek örvendtek a humanisták köreiben. Ne tévesszen meg minket, hogy a politikai gondolkodás történetében számos őskonzervatív gondolkodó éppen teológiai alapon próbálta meg elutasítani az emberi jogokat. E konzervatív gondolkodók (például az emlegetett De Bonald, vagy De Maistre) bármit is mondjanak saját meggyőződésük egyházias gyökereiről, sokkal fontosabbnak tartották ultramontán eszméik politikai konzekvenciáira figyelni, mint azokat alapos teológiai vizsgálatnak vetni alá. Felmerülhet az olvasóban a kérdés, miben különbözik ismeretelméletileg a teológiai megalapozás a konstruktivistától: abban, hogy az axióma nem kinyilatkoztatáson alapul. Egy axióma megalapozottságáról csak konzekvencialista értelemben lehet beszélni, míg a kinyilatkoztatott princípium nem eredményétől, hanem szerzőjétől nyeri igazságát.
Térjünk most rá az emberi jogi hipotézist bíráló benthamiánus érvekre. Bentham szerint a francia Nemzetgyűlés nem hozhat olyan univerzális törvényeket, amelyek más kormányok számára is kötelezően érvényesek. Az állítás valóban igaz a francia Nemzetgyűlés vonatkozásában, de ez korántsem mondható el az ENSZ vagy az Európa Tanács által kibocsátott, önkéntesen elfogadott, csak a csatlakozókra érvényes nyilatkozat esetében. Természetesen egyetértünk Sajó Andrással abban, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata bizonyos értelemben civilizatórikus diktátum, melynek alapja - méltán és helyesen - a nyugati kultúra, de mint ilyen, jogosult, ahogy azt a helsinki folyamattal kapcsolatban Sajó András is elismeri. E civilizációs folyamatnak még ma sincs vége, hiszen bár az Európa Tanács emberi jogi egyezményéhez az elmúlt néhány évben tucatnyi ország csatlakozott, annak még így sem részese minden európai állam.
Bentham másik érve szerint el kell vetni minden egyetemes jogelvet, mert nincs univerzalitás. Állam és polgárainak viszonyát mindig konkrét törvények határozzák meg, melyek fejlődnek és változnak. Készséggel elfogadhatjuk Sajó András azon gondolatát, hogy "sem antropológiailag, sem más módon még senki nem tudta meggyőzően igazolni, hogy volna valami, ami mindenki számára születésénél fogva egyformán adott"[8] Ez az érv azonban nem működik sem a konstruktivista, sem pedig a teológiai megalapozás ellenében. Az első ellen azért nem, mert - mint arra korábban utaltunk - például a helsinki folyamat az axiómák hasznosságát mutatja; a második ellen pedig azért nem, mert e gondolatmenet Grotius azon mondását fordítja meg, mely szerint gondolkodjunk úgy, mintha lenne Isten. Ha pedig van, akkor az emberi nem közös méltóságának nem antropológiailag megismerhető ok az alapja, hanem Istennek a teremtésben megjelenő szuverén döntése. Ez pedig nem empirikus kérdés, tehát empirikusan nem is cáfolható.
A benthamiánus továbbá hivatkozhat arra is, hogy az emberi jogok deklarálása rossz kiindulópontot választ. Bizonyítsa be az állam, hogy milyen jogon korlátozza mások jogait - Sajó az interjúban mindezt úgy fogalmazza meg: "az állam kötelessége, hogy bebizonyítsa, miért is van szükség a szabadság korlátozására: rajta van a bizonyítási teher"[9] Az emberi jogokra tehát e gondolatmenet szerint azért nincs szükség, mert egyéb jogszabályok ezeket megfelelően helyettesítik, illetve kiváltják.
Ez a vegytisztán jogpozitivista álláspont azzal az előfeltevéssel él, hogy csakugyan léteznek ilyen jogszabályok, és azokat megfelelően alkalmazzák is. Ha pedig nincsenek, az állampolgárok magukra vessenek, amiért olyan államban élnek, amilyenben. Mármost ez az álláspont zárójelbe teszi a történelmileg kialakult adottságokat, melyek a résztvevők hatalmán kívül álló módon jöttek létre, és mint tudjuk, az ember csak a barátaiért tehető felelőssé, a családjáért nem. Továbbá nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a kivándorlás lehetőségét egyre szűkebben, hovatovább már csak alapvető emberi jogok szisztematikus sérülése, azaz az üldöztetés minősített eseteiben teszi lehetővé a világ. Ami pedig a reménykedés 'könnyei nyomán szárba szökkenő szebb virágot' illeti, hát ennél már pusztán utilitárius alapon is működtethető hatékonyabb jogvédő mechanizmus - mint például az emberi jogok -, hiszen a közjót növelik, miközben legfeljebb a logikának árthatnának, ami persze nem helyes, de hát számos emberi tevékenység meglehetősen illogikus alapokon bizonyul hatékonynak, mint a barátság, a szerelem vagy a tőzsde. Ezen túl a benthamiánus érv ráadásul azt is feltételezi, hogy az állam korlátozó igényeit valakik valahol jóváhagyják. Kik előtt zajlik azonban a bizonyítás? Mely fórum dönt az állam versus állampolgár perben? Az állam továbbá az állampolgárok delegált képviseletének végrehajtója. Tehát kit is képvisel? Azaz az állampolgárok állnak perben önmagukkal?
Felhozható az emberi jogok ellen az az érv is, hogy fogalmuk dogmatikus. Erre azt felelhetjük, hogy az emberi jogok princípiuma valóban egyszer és mindenkorra adott, de ebből nem következik, hogy
- 65/66 -
konkrét jogi tartalmuk ne változna. Sőt köztudomású, hogy koronként és társadalmanként változik, hiszen a bírói tartalommal gyakorlat tölti meg e fogalmat. Ez jól nyomon követhető az Emberi Jogok Európai Bíróságának csaknem ötvenéves tevékenységében, amelyet a joggyakorlat mind evolucionista, mind revolucionista változása és változtatása jellemez.
További támadási pontot jelent, ha arra hivatkozik valaki: az egyenlőség nem önálló jog, hanem más alapjogokhoz szokás rendelni, mint például a törvény előtti egyenlőség jogához.
Ez így szépen hangzik, de pontosan tudjuk, hogy Orwellnek milyen igaza volt, amikor azt mondta, hogy minden állat egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Az egyenlőség fogalma nem zárja ki, hogy szűkített változóként értelmezzük, azaz előre kikössük a törvény előtti egyenlőség értelmezési tartományát. Lehetnek ezek a fehérek, az árják vagy egy adott valláshoz tartozók. Miközben e szűkített halmazra igaz, hogy a törvény előtt egyenlőek alkotják, azaz a követelmény teljesül; de mint az történetileg ismert, az általános emberi jogok nélkül magukat civilizáltnak definiáló államok esetében is mindez igen durva következményekkel járhat. A jog önmagában nem nyújt védelmet senkinek.
A benthamiánusok további fő érve az, hogy közérdekből és más okokból maguk a vonatkozó nemzetközi okmányok is lehetővé teszik az emberi jogok korlátozhatóságát. Tehát nincs abszolút érvényük, "úgyhogy igazán nagy védelmet nem nyújtanak".[10] Ismét csak nem szorul különösebb bizonygatásra, hogy a jogszabályok legnagyobb részének nincs abszolút érvénye. Kézenfekvő példa, hogy az emberölés alól kivétel a jogos védelmi helyzet, illetve testi sértésért sem büntethető valaki, ha a sértésbe a sértett beleegyezik. Ha ez nem így lenne, büntethetővé válna a világ valamennyi sebésze, hiszen nekik a sikeres műtét során elkerülhetetlenül testi sértést kell okozniuk. Ebből is látszik, mennyire abszurd számon kérni az emberi jogokon azok abszolút érvényét. A kivétel erősíti a szabályt elve ha valahol, hát a jogban csakugyan érvényes, az emberi jogok értelmét nem áshatja alá, hogy azok pontosan körülírt feltételek mentén korlátozhatóak. Éppen e korlátozhatóság hiánya vezethetne emberi jogi sérelmekhez, például ha mások jogai nem szabnának a sajátunknak ésszerű korlátot.
Talán az egyik legsúlyosabb, gyakorlati ellenérv, hogy az emberi jogi dokumentumok csupán írott malasztok, melyek a gyakorlatot nem befolyásolják. Természetesen van különbség a szankciók nélküli és a szankcionált jogi normák között. Az emberi jogi dokumentumok jelentős része valóban nem rendelkezik szankciókról, tipikusan ilyen az ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Az ilyen dokumentumok esetében a jogkövető magatartás lényegében az érintett állam belátására van bízva; azonban mégsem mondhatjuk, hogy ezen szabályok nem többek 'írott malasztnál' - a folyamat politikai vagy diplomáciai hátterére terjedelmi okokból nem kívánunk kitérni. Gyökeresen más viszont a helyzet a tényleges szankciókkal is rendelkező nemzetközi emberi jogi dokumentumok esetében. Tipikusan ilyen az Európa Tanács által megalkotott Emberi jogok európai egyezménye. Ez pedig semmiképpen sem tekinthető írott malasztnak, hiszen része a magyar belső jognak is; betartása éppen úgy kötelező, mint mondjuk a Büntető törvénykönyvé. Az Emberi jogok európai egyezményét Magyarország 1992. november 5-én ratifikálta, és ettől a pillanattól kezdve semmi akadálya nincs annak, hogy akár közvetlenül a hazai bíróságok előtt hivatkozzon valaki rá.[11] Amennyiben pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztal egy tagállamot, lehetősége van rá, hogy az érintett állam terhére és a sérelmet szenvedett javára akár sokmilliós kártérítést ítéljen meg.
Sajó András fő kifogásként azt hozza fel az emberi jogok ellen, hogy "az emberiséget vallásos függőségben tartja".[12] Véleménye szerint az emberi jogok dogmája káros, mint minden dogma, amelyektől megszabadulva "az ember szabadabb lehet ... intellektuálisan is, meg esetleg gyakorlatilag is".[13] Ez az állítás a fentebb elmondottak szerint megalapozatlan, mert - amennyiben igazunk van - az emberi jogok hipotézisének elfogadását illetően egyáltalán nem mindegy, hogy e jogokat 'valakik adták', avagy természetjogi alapon, mondjuk születésünk révén illetnek meg bennünket. Nem állíthatjuk tehát azt, hogy a felvázolt megalapozások mindegyike mintegy vallásos hitként fogadja el az emberi jogok létezését. Mint elismertük, a platonikus megalapozás ellen használható ez az érv; ekkor valóban arról van szó, hogy a megalapozás a tapasztalattal teljes ellentmondásban ragaszkodik egy fikcióhoz. A természetjogi megalapozás inkonzisztens saját előfeltevésével, miszerint a természetben ténylegesen egyenlő az emberi természet, ennek ellenére hiszünk benne. Ez valóban dogmatizmusra utal. De ugyanez az érv már nem működik a konstruktivista megalapozás ellenében, hiszen az nem vár el hitet axiómái igazságában, mert a hipotézis eredményességére hivatkozik. Nehéz lenne azt mondani, hogy az eredményesség bárkit is vallásos függőségben tart, a közutakon szabályosan közlekedők sem tekintenek vallásos áhítattal a KRESZ-re. Továbbá, az emberi jogok - éppen a jogpozitivista megközelítés szempontjából lényeges módon - belső- és nemzetközi jogi normák formájában már régen testet öltöttek. A kérdés legfeljebb az lehet, hogy e ténylegesen létező normákat elfogadjuk, tiszteletben tartjuk, vagy figyelmen kívül hagyjuk. A teológiai
- 66/67 -
megalapozás esetében pedig értelmezhetetlen az emberi jogokra vonatkoztatott vallásos függés, mivel annyiban tartja függőségben az embert, amennyire a zsidó, illetve keresztény vallás abban tartja - az pedig azért engedtessék meg, hogy a vallást elvetendő függőségként értelmező tételt ne tekintsük magától értetődő hivatkozási alapnak, miközben az említett vallások szerint is magától értetődően szabad egzisztenciális döntés eredménye.
Végül az emberi jogi hipotézis védelmében előadott érvek után fordítsuk meg az érvelést. Vajon Bentham és Sajó utilitárius, illetve jogpozitivista álláspontja valóban minden előfeltevést nélkülöz-e? Természetesen nem. Lássuk, vajon ezek az előfeltevések mennyivel jobbak, mint a bírált emberi jogi előfeltevés. A benthamiánus álláspont szerint az emberek szabadságát és méltóságát az emberi jogok feltételezése nélkül is tiszteletben lehet tartani. Ez úgy lehetséges, mondják, ha belátjuk annak mindenkire káros voltát, hogy az egyetemes egyenlőség feltevése nélkül mások meg majd minket tartanak alsóbbrendűeknek. A nehézségek mindjárt azzal kezdődnek, hogy az álláspontot ki kell egészíteni azzal, hogy egyenlően tiszteletben tartani, hiszen nyilván nem oda akarunk kilyukadni, hogy egyesek méltóságát nagyon tiszteljük, míg másokét csak alig. Fentebb már utaltunk arra, hogy az egyenlőség fogalma is csak értelmezési tartománnyal együtt használható. Kik lesznek tehát az egyenlőség értelmezési tartományában? Nyilván minden ember. Milyen alapon? Mert minden ember egyként az emberek közé tartozik. S ezzel eljutottunk az egyenlő emberi természet rejtett előfeltevéséhez.
Sajó András az emberi méltóság más módon is lehetséges tiszteletben tartásának lehetőségére hivatkozik. Felvetődik azonban bennünk, hogy egyrészt honnan származtatja az emberi méltóság fogalmát, másrészt hogy az kikre alkalmazható. Ha a fogalmak értelmezési tartományának megadását szükségesnek ítéljük - márpedig annak ítéljük -, ismét csak visszajutunk az egységes emberi természet rejtett előfeltevéséhez. Ha pedig van egységes emberi természet, akkor ennek tartalma is van, például a közös emberi szabadság, amely már az emberi jogok irányába is vezethet minket. Amennyiben viszont mindenáron elvetjük az emberi természet hipotézisét, akkor nincs ok arra, hogy megálljunk az állatok, növények, gombák, baktériumok, vírusok, kövek méltósága tiszteletben tartásának követelménye előtt.
Úgy tűnik, hogy Sajó András számára a morális előfeltevés nem előfeltevés. Amikor ilyen kifejezéseket használ, mint "nem hiszek a faji megkülönböztetésben",[14] akkor ezzel még egyáltalán nem bizonyította be, hogy a szuverén államot szükséges, hogy mint államot érdekelje, ki mit hisz vagy nem hisz.
Ez összefügghet azzal, hogy a jogpozitivista szemlélet következetes alkalmazásával kizárja a történelem szerepét a jogrend alakulásából. A jogpozitivista a történelmet nem tartja realitásnak a jogrendhez képest. A jog jó, a történelem rossz? Ez minden jogpozitivista elmélet súlyos hibájának tűnik. Nemcsak azért, mert Carl Schmitt hiányzik a horizontjáról, hanem főleg azért, mert akkor minden forradalom jogi értelemben abszurdumnak minősül.
Az utilitárius megalapozásnak pedig általános problémája, hogy a haszon-elv mellé időskálát nem köt ki. Nyugodtan lehetséges, hogy racionális kalkuláció alapján úgy döntök, hogy az utódaimat sújtó következmény nekem még bőséges előnyt hoz - ez a környezetvédelem problémája esetében nyilvánvaló. Ugyanebbe a típusba tartozik az az érv, hogy az egyéni szabadságjogok igazolásához azon a módon is el lehet jutni, hogy be nem tartásukból hosszú távon mindenkinek rosszabb lesz. Nem világos, hogy miért is lenne mindenkinek rosszabb? Hiszen annak, aki az előnyöket kellően hosszú ideig élvezi, teljesen mindegy, hogy más ugyanennyi ideig hátrányban lesz. Az érv csak akkor működik, ha rövidebb ideig tartó előnyt követ hosszabb ideig tartó hátrány, azonos intenzitás feltétele mellett. Az érv több generáción átnyúló, hosszú időskálájú változatával pedig az a baj, hogy feltételezi az örökkévalóság szemszögét, azaz az örök igazságszolgáltatás, vagyis Isten szemszögét, amely az utilitárius gondolkodásban súlyos inkonzisztenciának számít. Ez még annál is nagyobb gond, hogy a nagy időskálára vonatkozó átlagszámítás módszere - legalábbis számunkra - homályban van.
Nem segít a helyzeten a Pareto-optimum sem. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a cikkben idéztetik, ugyanis nem alkalmas annak igazolására, hogy miért is jó az, ha legalább egy embernek jobb, miközben a többi ugyanott marad. Mert ha a jó fogalma relatív, azaz vonatkoztatástól függ, akkor egyetlen ember jobb helyzete az összes többit azonnal relatíve rosszabb helyzetbe hozza, mint amikor még senkinek nem volt jobb. Elegendő a bérharcok örökzöld problémájára utalnunk, ahol az emberek a tényleges, de a másokénál kisebb béremelést is kifejezetten sérelemként élik meg. Ha pedig ezt el akarjuk kerülni, akkor a jó realista fogalmát kell megalkotnunk, az embertől, társadalmi berendezkedéstől független, objektív jó fogalmát kell használnunk. A javak, illetve a jólét objektív rendje, azaz objektív rendezettsége viszont éppen egy olyan platonikus világot tételez, melyet az utilitarizmus követői kerülni kívánnak sit venia verbo, mint az ördög a szenteltvizet.
Teoretikus nehézséget okoz az a javaslat is, hogy forduljon meg a bizonyítás terhe az állam irányában.
- 67/68 -
Ez a követelmény elvileg jó és kívánatos, de a fentebb már említett technikai problémák mellett az az érv hozható fel ellene, hogy elvileg bármit lehetséges bizonyítani, csak a megfelelő premisszákat kell a konklúzióhoz megtalálni. A bizonyítás ugyanis csak annyit jelent, hogy következik a premisszákból a konklúzió. Márpedig bármilyen konklúzióhoz lehet premisszákat találni, legfeljebb azok hamis premisszák lesznek. Éppen ezért nem általában bizonyítunk valamit, hanem mindig egy elmélet, adott esetben egy jogrend vonatkozásában. Egy jogrend pedig, véleményünk szerint azért működik, mert vannak benne rögzített premisszák, illetve vannak benne általános szabályok arra nézve, hogy milyen premisszák engedhetőek meg az adott jogrendben. Könyves Kálmán például azért zárhatta ki a strigákra vonatkozó rendelkezéseket a jogrendből, mert normális keresztény teológiában emberből denevérré változó vérszívó elvileg nem lehetséges. Ha nem kötjük meg az állam érvelési lehetőségeit egy általános elmélettel, akkor annak korlátlan szuverenitása akkor is érvényesülni fog, ha egyébként arra köteleztetett, hogy indokolja beavatkozását. Ebben segít az emberi jogi hipotézis. Ha azt mondjuk, hogy a szabadság természettől jár az embernek, akkor az államnak, ha a bizonyítás terhe rajta áll, nemcsak azt kell igazolnia, hogy ezt miért kívánja felfüggeszteni, hanem azt is, hogy a fölfüggesztést hogyan tartja egyáltalán lehetségesnek? Az az elv, hogy 'bizonyítson az állam', burkoltan feltételezi azt az emberi jogot, hogy ilyet mondhatunk az államnak. Sem a nácik, sem a proletárdiktatúra nem bizonyult elégtelenül meggyőzőnek a maguk időszakában.
Végül a benthamiánus, vagy ha tetszik, jogpozitivista szemlélet elfeledkezni látszik arról, hogy az emberi jogok messze nem csak arról szólnak, hogy az állam ilyen vagy olyan magatartásoktól köteles tartózkodni polgáraival szemben. Az államot ugyanis számos tevőleges kötelezettség is terheli, ahol az emberi jogok megsértése éppen a megfelelő cselekvés elmulasztásából fakad. E problémán a bizonyítási teher megfordítása értelemszerűen nem segíthet, illetve meglehetősen abszurd - és elméletileg is nehezen elképzelhető - helyzetet eredményezne, ha folyamatosan az államra hárulna annak megmagyarázása az érintettekkel szemben, hogy miért nem cselekedett így vagy úgy bizonyos hétköznapi szituációkban, például hogy miért késlekedett egy határidőhöz kötött cselekvéssel, mondjuk egy per ésszerű időn belüli befejezésével.
Összefoglalásként abban reménykedünk, hogy a fenti érvek alapján sikerült megalapoznunk, hogy egyrészt az emberi jogi hipotézis csak akkor tekinthető fölöslegesnek, ha a nélküle felépített jogrend ugyanazon eredményre vezet. Másrészt hogy az emberi jogi hipotézissel szemben felhozott benthamista érvek azok platonikus megalapozása ellen hatékonyak csak, míg a két másik lehetséges megalapozásuk ellen nem; valamint hogy a szigorúan utilitárius felépítésnek azzal a dilemmával kell szembenéznie, hogy vagy maga is burkoltan elismeri az emberi jogok valamilyen formáját, vagy nem tud felépíteni azonos rendszert. Sajó András érveit tehát sem elvi, sem praktikus okokból nem fogadjuk el, miközben azt persze készséggel elismerjük, hogy tévedni igen előkelő társaságban téved. ■
JEGYZETEK
[1] "Erre a hipotézisre nekem nincs szükségem." Interjú Sajó Andrással. In: Fundamentum 1998/3. 45-52. o. Köszönetet mondunk Tatár Györgynek és lektorunknak tanácsaikért.
[2] A továbbiakban a Sajó András által képviselt álláspontokra alkalmasint a benthamizmus terminust fogjuk használni, mert ezzel is jelezni szeretnők, hogy egy igen kiváló szerzőtől származtatható nézetrendszerrel, és nem egy általunk nagyrabecsült személlyel mint személlyel kívánunk vitatkozni. Bentham érveinél a következő írásaira támaszkodtunk: An examination of the rights of the man and the citizen decreed by the constituent assembly in France; Declaration of the rights and duties of the Man and the citizen, anno 1795. In: The works of Jeremy Bentham. Published by John Bowring. Edinburgh - London, 1843. Vol. II. 491-524, 524-534. o.
[3] convenio 4: megegyezik, egyetért, illik valamihez, megfelel valaminek. In: Tegyey Imre (szerk.): Latin-magyar zsebszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.
[4] Az Amerikai Egyesült Államok Nyilatkozata, Philadelphia 1776. évi július hó 4-én. In: Az amerikai demokrácia. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 441. o.
[5] Gen 1,27
[6] ApCsel 17,26
[7] Kol 3,11; vesd össze Róm 10,12
[8] "Erre a hipotézisre nekem nincs szükségem." Interjú Sajó Andrással. In: Fundamentum 1998/3. 46. o.
[9] Ugyanott.
[10] Ugyanott.
[11] Meg kell jegyeznünk, hogy adott esetben ilyen, az egyezményre a hazai hatóságok előtt történő hivatkozás nélkül az érintett ki sem meríti a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetősségeket, aminek hiányában kérelmét az egyezmény 26. cikke alapján elutasítják az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
[12] "Erre a hipotézisre nekem nincs szükségem." Interjú Sajó Andrással. In: Fundamentum 1998/3. 46. o.
[13] Ugyanott.
[14] Ugyanott 48. o.
Visszaugrás
