Két évvel ezelőtt megjelent Jogosultságok című könyvéből meglehetős szkepszis olvasható ki aziránt, hogy az emberi jogok doktrínája alkalmas lehet egy jogrendszer megalapozására vagy igazolására. Hasonlóak a kételyei a nemzetközi emberi jogi dokumentumokkal kapcsolatban is. Ez a szemlélet alapvetően szemben áll a "helsinki szellemmel" és a régiónkban is széles körben elterjedt emberi jogi felfogással. Ezért mindenekelőtt arra kérném, röviden foglalja össze, miben is áll ez a szkepszis.
Az emberi jogokra talán még azok sem próbáltak jogrendet alapozni, akik hisznek benne. A tizenkilencedik század közepe óta ez még vidéki jogakadémiákon se divat. Az emberi jogokkal kapcsolatos okfejtésekben az a leginkább zavaró, hogy ezek mára a valláshoz váltak hasonlatossá. Némi szerénytelenséggel Laplace-t említeném: A csillagász bemutatta újonnan befejezett Kozmogóniáját Napóleonnak. A császár mindennel elégedett volt, csak azt nem értette, hol lesz Isten helye ebben a rendszerben. "Felség - mondotta a csillagász -, arra a hipotézisre nekem nincs szükségem". Más szóval, nem hiszem, hogy ne lehetne az emberek méltóságát és szabadságát tiszteletben tartani anélkül, hogy vallásos hitként fogadnánk el az emberi jogok létezését. Akár úgy, mint amit valakik adtak, akár más természetjogi alapon, például mert születésünk révén adottak számunkra. Az a tény, hogy számtalan nemzetközi dokumentum kinyilvánítja és megerősíti az emberi jogok létét, önmagában szintén nem teszi számomra e megközelítést hitelesebbé. Isten létével kapcsolatban sem vonhatunk le megfellebbezhetetlen következtetéseket abból a tényből, hogy a Biblia mellett a Korán is számos helyen tartalmaz rá vonatkozó utalásokat.
Az emberi jogokkal kapcsolatos kétely nem új keletű és - az én számomra sajnálatosan - nem is eredeti gondolat: Benthamnél jobban senki nem fogalmazta meg ezt. Bentham - akárcsak Burke, aki ugyanígy vélekedett - látta, mi történik a francia forradalomban. A forradalmárok siettek deklarálni az emberi jogokat, ez azonban önmagában semmilyen durva jogsértésnek nem szabott gátat. Igaz, az emberi jogok hirdetői soha nem mulasztották el hozzátenni, hogy ezek a jogok korlátozhatóak. A korlátozhatóság nem zavarta őket abban, hogy meg legyenek győződve a jogok eredendő létezéséről. Bentham szerint ez így nonszensz, gólyalábon járó nonszensz. Fenntartásaim eredetisége tehát több mint kétséges. Ha tévednék, jó társaságban tévedek.
Ha jól értem, azért ez a szkepszis nem azonos azzal, amit a felvilágosodás és a racionalizmus korai kritikusai, J. de Maistre vagy L. de Bonald fogalmaztak meg, amikor az emberek egyenlőségét vagy egyenlő morális képességeit vonták kétségbe, szigorúan empirikus alapon.
Nem, ez a megközelítés semmiképpen sem azonosítható a tekintélyelvű konzervativizmussal. Az emberek a tapasztalat szintjén nem egyenlőek. De ettől még az emberek kezelhetőek egyenlőként anélkül, hogy azt képzelnénk, hogy ez a természetjogból vagy az emberi jogokból következik. Sőt: bizonyos körülmények közt eljuthatunk oda, hogy egyenlőként kell kezelnünk őket egy sor, egyáltalán nem emberi jogi megfontolásból. Például, mert az egyetemes egyenlőség feltevése nélkül mások minket tartanak majd alsóbbrendűnek. Másrészt az egyenlőség a leginkább problematikus emberi jogok közé tartozik. Sok esetben az egyenlőség nem számít önálló jognak, hanem más alapjoghoz szokták hozzárendelni: például nem lehet különbséget tenni az emberek között bizonyos jogok gyakorlása vagy bizonyos jogok érvényesítése szempontjából. Ez tehát járulékos dolog.
Akkor viszont melyek azok a megfontolások, amelyek alapján a modern alkotmányos jogelveket, például a törvény előtti egyenlőséget, hogy egy származtatott jogelvet említsek, igazolni lehet?
Utilitárius alapon is el lehet jutni az egyéni szabadságjogok igazolásához. Képzeljük el, mi történik akkor, ha ezeket nem tartják be vagy megsértik! Gyanítható, hogy akkor bizony hosszú távon mindenkinek rosszabb lesz. Vagy itt egy másik lehetőség, és számomra ez a legszimpatikusabb: egyszerűen meg kell fordítani a bizonyítási terhet. Mert miről is van szó? Az emberi jogok nevében, vagy ezekre hivatkozva alapvetően az állam beavatkozásával szemben szoktak védelmet követelni. De milyen alapon is sza-
- 45/46 -
bályoz az állam, milyen alapon korlátozza az egyén szabadságát? Magyarázza el az állam! Adjon az állam számomra elfogadható igazolást akkor, amikor beleavatkozik az életembe! Miért nekem kell megvédenem magam az államtól, igazolva, hogy jogom van szabadnak lenni? Az állam kötelessége, hogy bebizonyítsa, miért is van szükség a szabadság korlátozására: rajta van a bizonyítási teher. Ez voltaképpen elég triviális dolog. Az más kérdés, hogy az államok és a jogrendszerek történelmileg a korlátlan szuverenitás eszméjéből nőttek ki. Az alapelv az volt, hogy az állam mindent megtehet, és ezzel szemben kellett kivívni az egyéni autonómiát, kialakítani az egyéni szabadság védett tereit. Történelmileg a kiindulópont az volt, hogy az uralkodó mindent megtehet, attól szuverén. A törvényhozó is mindent megtehetett, ez adta szuverenitását. Ezzel szemben kellett védett kis szigeteket, védőpajzsokat létrehozni. Ezt tette például a természetjogra építő emberi jogi szemlélet. A modern libertárius szerzők, mint például Nozick, ennél radikálisabbak: milyen alapon véli úgy az állam - kérdik -, hogy mindent megtehet? Ennél a pontnál merül fel a demokrácia, vagy inkább a demokratikus legitimáció veszélye. Eszerint ugyanis az állam azért tehet meg mindent, kivéve persze azt, amit az emberi jogok korlátoznának, mert a demokratikusan kinyilvánított közakarat ezt kívánja, vagy mert épp ez a közérdek. Ami egyrészt nyilvánvalóan fikció, másrészt nem hiszem, hogy az az ember, aki elfogadta a demokratikus döntéshozatal szabályait, ezzel az aktussal automatikusan átruházta volna az összes szabadságát is. Ez a szabadság pedig nem azért "jár", mert természettől adott, hanem mert egyszerűen ez a kiindulópont. Az állami beavatkozás másodlagos ehhez képest. Ha ezt a gondolatmenetet végigvisszük, ha megfordítjuk a bizonyítási terhet, akkor fölösleges emberi jogokról beszélni. Annál is inkább, mert az emberi jogokhoz mindig hozzáteszik, amint ez az összes elfogadott nemzetközi konvencióban is olvasható, hogy a közrend, közérdek, közerkölcs nevében igenis korlátozhatóak, tehát egyáltalán nincs abszolút érvényük. Úgyhogy olyan igazán nagy védelmet nem nyújtanak. Ez a harmadik kifogásom egyébként. De az emberi jogi eszmével szemben a fő kifogásom az, hogy az emberiséget vallásos függőségben tartja. Sem antropológiailag, sem más módon még senki nem tudta meggyőzően igazolni, hogy volna valami, ami mindenki számára születésénél fogva egyformán adott. És miben is állna ez az egyetemes valami, amit emberi jognak neveznek? Ahány társadalom, annyiféle emberi jog. Nincs univerzalitás, és ez igazából az egészet aláássa. Akkor pedig kár erőltetni, főleg, ha az ember szabadabb lehet e nélkül. Intellektuálisan is meg esetleg gyakorlatilag is.
Történelmileg mégis úgy alakult, hogy az állam abszolút szuverenitása volt a fő veszélyforrás. Sokan éppen azért tartják elengedhetetlennek, hogy legyen egy szigorú elvekre alapozott emberi jogi fundamentuma a demokratikus politikai közösségnek, mert ha ez nincs, akkor az állam, például a közjóra vagy a közakaratra hivatkozva továbbra is mindent megtehet. Az úgynevezett szocialista törvényesség is ezekre hivatkozva tette zárójelbe az egyéni szabadságjogokat...
De ezt akkor is megteheti egy állam vagy egy jogrendszer, ha egyébként a legszentebb esküvéssel fogadta, hogy elismeri az emberi jogokat. Mindaddig, amíg a közjó megelőzi az emberi jogokat, márpedig az emberi jogok legtöbb tana és dokumentuma ezt nem vonja kétségbe, addig lehetetlen ilyen univerzális elvi határvonalat húzni. Ha megnézi bármelyik jogállami alkotmány vagy nemzetközi konvenció szövegét, a kínzást kivéve egy olyat sem talál, amelyben a közjó ne lenne előbbre való, mint az egyéni szabadság.
De például az utilitárius igazolás nem adhat felhatalmazást a szabadság vég nélküli korlátozására, személyes méltóságunk megsértésére, ha nincs elvi korlátja annak, meddig mehet el az állam?
Önmagában az emberi jogok doktrínája sem nyújt megbízható védelmet. Törvényhozásunk és joggyakorlatunk beszédes példával szolgál arra, hogy személyiségi jogainkat éppen az emberi jogok védelme ürügyén sértik meg. A besúgók személyiségi jogaira hivatkozva tagadják meg Magyarországon az információs önrendelkezéshez fűződő alkotmányos jogomat, amikor nem tudhatom meg, hogy ki mit jelentett rólam a diktatúra idején. Ezt lehet visszaélésnek is tekinteni, de látszik, hogy ezen az alapon megnyugtató személyiségvédelem vagy emberi jogvédelem nincs. Az egyik emberi jog kijátszható a másik ellen, és emberi jogokra épülő garantáltan "vízálló", azaz visszaélésmentes rendszer nincs.
Az állam iránti rajongással igazán nem vádolható Hayek is elfogadja, hogy a közjó érdekében korlátozza az állam a magántulajdont. Ha ennek nincs elvi korlátja, nem félő, hogy ez is egyfajta út a szolgaságba?
Amire Ön utal, az az adózás igazolása. Az adózás indokolt Hayeknél, ahogy Adam Smithnél is indokolt. De ők nagyon pontosan megmondják, milyen célokra lehet adót szedni. Csak olyan célokra, amelyek bizonyíthatóan a közjót szolgálják, abban az értelemben, hogy valamilyen módon mindenki profitálhat a bevételből. Nem redisztribúcióról van szó. Az
- 46/47 -
útépítés másodlagos hatása persze már lehet redisztribúciós jellegű, amikor a korrupt tisztviselők a vesztegetőknek juttatják az útépítési engedélyeket. De ez mellékes következmény. Az adóztatás igazolásakor azt kell bizonyítani, hogy a beszedett közpénzek felhasználásakor a közjónak szolgálnak, azaz teljesül a Pareto-optimum: vagyis senkinek sem lesz rosszabb a helyzete, de legalább egy embernek jobb lesz. Ez elég világos és szűken meghatározott követelmény. Ebből elég nehéz emberi jogsérelmet konstruálni. Az adózás bizonyos értelemben mindig tulajdonelvonás, de ha a tulajdonhoz való jogot emberi jogként definiáljuk, amit persze sokan kétlenek, semmivel sem jutottunk közelebb a probléma megoldásához. Mert ugyanúgy föltehető a kérdés, hogy hol van a tulajdon korlátozásának az a határa, ami már emberi jogot sért. Ezzel a gondolatmenettel még soha senki nem jutott el sehová. Még soha senki nem tudta megmondani, hogy hol kezdődik az illegitim, "emberi jogot sértő" túladóztatás. Az alkotmányos demokráciák mindig elismerték, hogy az adózásról és az állami kiadásokról a törvényhozás privilégiuma dönteni. Bizonyos adóformák lehetnek tiltottak, és így, tartalmi alapon föl lehet lépni a túladóztatás ellen. De az, hogy az adózás ellen a tulajdonhoz fűződő emberi jog védelme alapján kellene fellépni, csak néhány vad, bár általam igen kedvelt libertárius teoretikusnál vetődött föl. Richard Epstein például erről szóló könyvében kifejti, hogy a nagyfokú adóztatás megengedhetetlen tulajdonelvonást jelent, mert nem közcélokra fordítják, abban az értelemben, hogy nem teljesül a Pareto-optimum.
Nehezen tudok elképzelni egy kalkulálható Pareto-optimumot bonyolult tömegtársadalmakra vonatkoztatva. Egy vállalat esetében elvileg nem nehéz az erőforrások átcsoportosításából várható haszonnövekedést kiszámolni, hasonló kalkulus azonban reménytelennek látszik, ha egy társadalomról van szó. Ki tudja azt pontosan megmondani, hogy személy szerint ki profitál, milyen mértékben, mondjuk abból, ha növelik a rendőrség költségvetését?
Tegyük most félre azt a népszerű dilemmát, hogy vajon van-e élet a halál előtt, és éljünk azzal a valószínű hipotézissel, hogy élete majdnem mindenkinek van. A rendőrség léte valamilyen garanciát nyújt arra, hogy életben maradjak, vagy ahogy Hobbes fogalmaz, hogy éjszaka nyugodtan aludjak, mert nem ölnek meg. Ez mindenkinek jó. A rendőrség fenntartása ennek az alapérdeknek, hangsúlyozom, nem emberi jognak, hanem alapérdeknek a biztosítása alapján igazolható. Sokkal nehezebb a rendőrség létét annak alapján igazolni, hogy az élethez való jogot biztosítja. Ez tréfás is lenne, mert azt jelentené, hogy az állam kártérítési felelősséggel tartozna azokban a nem ritka esetekben, amikor mégsem tudta megvédeni a polgárt a bűnözőkkel szemben. Ahol vannak áldozatkompenzációs törvények, ott azokat ex gratia szavazta meg a törvényhozás. Nem azért, mert az államnak morális, emberi jogi vagy egyéb kötelezettsége van megőrizni a polgárok életét és testi épségét, és ebből következően járna a kártérítés. Legalábbis nem emlékszem arra, hogy például a német bűncselekményáldozat kártalanítási törvények tárgyalásakor ez valaha is fölvetődött volna. Igazolásul elég a szolidaritás és a biztosítás mint kollektív kárkezelés elve.
Nem válik-e ez az érvelés sebezhetővé a kultúrrelativista vagy történeti relativista felvetésekkel szemben? Amikor például Hume-ot vagy Burke-öt olvastam, mindig úgy éreztem, hogy ők persze könnyen beszélnek: más az a hagyomány, múlt, közbölcsesség, amire olyan nagy nyugalommal hagyatkoznak, mint a mienk. Nekünk ezek szerint egy Brezsnyev jár, meg egy Kádár, az afrikaiaknak meg egy Bokassa?
A történelem vigasztalansága sem tudja igazolni az emberi jogok ideológiáját. Legfeljebb megmagyarázza a vigasztaló hit iránti kiapadhatatlan igényt. Bizony azt hiszem, hogy Hume-nak nagyjából igaza volt. Ha az ember nagyon rosszul érzi magát, kivándorolhat, oda, ahol jobb neki, vagy maradhat, és reménykedhet abban, hogy a tűrés közben hullajtott verejtékcseppek öntözte szikesből majd szebb virág fog szárba szökkenni. Így működik a rövid távú történelem. A népeket általában nem nyomják el annyira mások, mint amennyire elnyomják azok saját magukat. Szép dolog emberi jogokban bízni, meg azokra hivatkozni, de azok attól még nem lesznek empirikusan igazabbak. Emlékszem ugyanerre a vitámra a hetvenes évekből néhány, a hatalom rokonszenvét kevéssé bíró filozófussal. Akkor az adott politikai helyzetnek megfelelően nem erőltettem - egyébként most sem -, hogy a természetjog-ellenes nézeteim különösebb publicitást kapjanak. Megértettem, hogy miért jó, és hasznosságában helyes az adott körülmények között az, amit képviselnek, de ettől elméletileg még nem lett igazuk. Egyébként ez mutatja, mennyire kellemetlen dolog megvetett jogrendszerben jogpozitivistának lenni.
De miért nem lehetséges akkor, hogy ez lesz a jótékony tradíció, még ha nem is olyan régi, mint mondjuk a habeas corpus Angliában? Valamikor az a hagyomány is elkezdődött...
Hasznos és jótékony dolog, ha az emberek egyszerűen udvariasak egymással, és például nem verekednek állandóan össze azért, mert két különbö-
- 47/48 -
ző mezbe öltözött csapat fut ki a pályára. Ezt föl lehet fogni úgy is, hogy kialakult az egyenlő emberi méltóság tisztelete, és úgy is, hogy a szurkoló megtanult viselkedni, bár továbbra is megátalkodott hülyének tartja a másik csapat szurkolóját. Az eredmény szempontjából ezek egyenértékűek, sőt, szerintem a viselkedéskultúra a B-középen többet ér, mint a világnézet.
Könyvében úgy fogalmaz, hogy az emberi jogi elmélkedés színtiszta metafizika. Végső soron mi az, ami nem metafizika? A hagyomány is valamilyen értelemben metafizika, mert azt tükrözi, hogy mit tartanak az emberek helyesnek és követendőnek évszázadokon keresztül. Miért valóságosabb az egyik, mint a másik?
Nem hiszem, hogy ennyire burkeiánus volnék ezekben a dolgokban, de ha óhajtja, azt is vállalnám. Az, hogy sokan valamit valamilyen módon csináltak eladdig, az valóságosabb, mint az, hogy sokan sokáig hittek valamiben. A tevékenység és a tevékenységi formára vonatkozó tisztelet kevésbé metafizikus, mint absztrakt eszmék iránti rajongás, amely absztrakt eszmék, még egyszer mondom, nagyon kevéssé feleltethetők meg tényeknek. A tradíció viszont megfeleltethető bizonyos tényeknek: annak, hogy nap mint nap látjuk, hogy az emberek aszerint viselkednek. Ez kevésbé metafizikus. Lehet elvont eszmék vagy hit alapján jótékonyan befolyásolni magatartásformákat, de végső soron az angol jogi kultúra, amely nem az emberi jogokra épült, hanem meglévő hagyományokra, majdnem olyan jól működik, ha nem jobban, mint egy emberi jogokra épülő, tételes jogi kultúra. Ugyanarra az eredményre el lehet jutni kevesebb vallásossággal is. Márpedig minél kevesebb a vallásos elem, annál nagyobb a gondolkodási szabadság: talán kevesebb ellentmondásba ütközik az, akinek egy hagyományba kell beillesztenie egy új cselekvési mintát, mint az, aki absztrakt dogmarendszerrel operál. Az absztrakt dogmarendszert minden új felvetés összeroppanással fenyegeti - vagy az alkalmazó csalni kénytelen. Vagy borzasztóan megcsontosodik. Persze amikor az emberiségnek az a problémája, hogy a világ számos helyén állami szervek embereket kínoznak, akkor bizarr dolog azon keseregni, hogy úristen, mi lesz, ha a tortúra tilalmába vetett hit valamiféle merev dogmává válik, mint a tízparancsolat. De el tudok képzelni olyan merev emberi jogi dogmatizmust is, ami szintén képtelen helyzethez vezet. Amikor az amerikai külügyminisztérium emberi jogi kritériumok alapján barátnak vagy ellenségnek minősít egyes országokat, az elég érdekes.
Ezek szerint Franciaországban a domináns kultúra a maga elvei alapján lesújthat a női körülmetélés gyakorlatára, Közép-Afrikában viszont nincs mit tenni?
Ha majd egyszer Ruandában hathatósan beavatkoznak az emberi jogok védelmében, még mielőtt az emberek lemészárolnák egymást, akkor lesz a dolognak valami gyakorlati hitele. Amíg az ellenkezője történik, addig nevetséges az emberi jogokról mint egyetemes követelményről beszélni. Mielőtt szememre vetné, hogy az elv figyelmen kívül hagyása nem cáfolja az elvet, hadd tegyem hozzá, én elfogadok egy szűk körű, felvilágosodott imperializmust. A nők körülmetélését Franciaországon kívül is barbárságnak tartom, és kifejezetten helyeslem, hogy az angol gyarmatosítók üldözték Indiában az özvegyek elégetését. Az emberi jogok legszűkebb listájában számomra az a legszimpatikusabb, hogy érzéketlen más kultúrák iránt. Nem hiszek a kegyetlenség, sem a faji megkülönböztetés még oly gazdag kultúráinak indokolhatóságában.
Az emberi jogok nagyon fontosak voltak addig, amíg a hidegháború idején az egyik oldalon a Gulagon rohasztották a másként gondolkodókat, a másikon pedig kirekesztették a fehérek világából a feketéket. Ma már el sem hisszük, micsoda négerüldözés folyt a hatvanas években az Egyesült Államokban. Nehezen hisszük el, hogy az nem szovjet propaganda volt. A másik oldal sokmillió halottjáról most ne is beszéljünk! De nem hiszem, hogy ezt csak emberi jogi alapon lehet vagy lehetett kifogásolni. Visszatérve az emberi jogok nélküli jogvédelemhez: amit ezekben az országokban műveltek, nemcsak emberi jogba, hanem az egyenlő bánásmód tilalmába - egy egyszerű joglogikai követelménybe - vagy elemi ésszerűségbe is ütközik. Ahhoz pedig nem kell valamiféle emberi jogi egyenlőséget feltételezni, hogy azt mondjuk, az államnak egyszerűen nincs joga állampolgárokat megkülönböztetni. Mert az államnak kellene igazolni, hogy milyen alapon teszi ezt. A nácik megpróbálták, de nem bizonyult túl meggyőzőnek az alsóbb- és felsőrendű fajokról szóló zagyvaság. Ráadásul szerencsére az úgynevezett "alsóbbrendű fajok", mint a szlávok, végül erősebbnek is bizonyultak.
Ha az igazolás nem is volt meggyőző, de annak a következménye, hogy megpróbálták, annál borzalmasabb volt. És azt hiszem, számukra éppenséggel közömbös volt, hogy mi is lenne az igazolás. Viszont attól tartok, ma sem volna túl nehéz számos polgártársunkat meggyózni arról, hogy a cigányok alsóbbrendű népség...
Igazán nem akarok a rasszizmushoz tippeket adni, de ugyanúgy lehet gettósítani a cigányokat objektívnak mondott iskolai teljesítménymutatók, bűnözé-
- 48/49 -
si hajlam-indikátorok és más ezer, tudományosnak és semlegesnek mondott mutató szerint, mint rasszista alapon. És akkor mi a jobb megoldás? Ha azt kiabáljuk, hogy emberi jogi szempontból ez méltánytalan? Vagy ha arra hivatkozunk, hogy a tényeket elferdítik? A puszta tények alapján is vissza lehet utasítani mindenfajta a priori diszkriminációt. És az emberi jogok elismerése mellett is virágozhat, és valljuk meg, virágzik is a diszkrimináció.
Akkor vegyük a diszkrimináció kevésbé egyértelmű fajtáját, a pozitív diszkriminációt! Dworkin híres A Bakke-ügy című tanulmányában, ami arról szól, hogy miért igazolható egy jobb eredményt elért fehér fiatalember kiejtése a felvételin egy fekete diák javára, amellett érvel: az alkotmányban foglalt fundamentális egyenlőségi elv megengedi, hogy az állam ideiglenesen egyenlőtlenséget teremtsen a hátrányos helyzetűek érdekében. Erről mi a véleménye?
Ez egy lehetséges, ám az amerikai Legfelsőbb Bíróság újabb döntéseinek fényében pillanatnyilag kisebbséginek tekinthető álláspont. Úgy vélem, erkölcsi alapon éppúgy igazolható az ellenkezője is, még ha el is fogadnánk mindazt, amit Dworkin az alkotmány mögöttes morális üzenetéről ír, ami szerintem légből kapott okfejtés. Nem lehet bizonyítani, hogy volna olyan morális üzenet, amire az Alapító Atyák tulajdonképpen gondoltak, bár nem jutott eszükbe leírni. Ezt az üzenetet Dworkin találta ki. De tegyük föl, hogy van ilyen üzenet! Akkor még mindig ugyanilyen fontos Kant erkölcsi érve, miszerint nem lehet az egyik embert a másik ember akármilyen jogosnak tekinthető céljához eszközként kezelni. Márpedig ebben az esetben Bakke-t így kezelték azzal, hogy őt nem vették föl. Eszköze, pontosabban áldozata volt egy politikának, ami az ő egyenlő méltóságát, egyenlő esélyeit sértette. Ez nem férne bele egy kanti morálba. Egyfelől Dworkin, másfelől Kant Emmánuel. Nem hiszem, hogy csak úgy, hipp-hopp el lehet dönteni, hogy kinek van igaza. De Dworkin ellen szól, hogy a Bakke-elv egy történelmi esetlegesség igazságtalanságát akarná kiküszöbölni: esetleges, nem egyetemes. Ettől függetlenül, a pozitív diszkrimináció mint szociális politika csődöt mondott, amire persze azt szokás mondani, hogy azért mondott csődöt, mert nem alkalmazták elég széles körűen és következetesen. Tehát éppen azon a ponton állt meg a pozitív diszkrimináció, ahol még nem tudta befolyásolni a történelmileg hátrányos helyzetűek sorsát, de eléggé előre haladt ahhoz, hogy a másik oldalon kellő ellenszenvet keltsen az ellenérdekeltek mozgósítására. Ha azonban a pozitív diszkrimináció szociális politika, és legfeljebb alkotmányos lehetőség, de nem kötelesség, akkor felejtsük el az alkotmány erkölcsi üzenetét!
Van olyan elemzés is, amely szerint a szegregáció tilalma végső soron károsan érintette a déli fekete közösséget. Az a fekete boltos vagy vendéglős, aki éppen a szegregációnak köszönhette a biztos vevőkörét, hiszen a kuncsaftjai nem járhattak máshoz, a szegregáció megszüntetése után tönkrement. Ha feltesszük, hogy ez a leírás igaz, akkor helyes volt-e egyáltalán a szegregáció betiltása?
Döntően más hatások bomlasztották föl a déli fekete közösségeket. A munkanélküliség strukturális volt; abból adódott, hogy a hagyományos déli iparágak éppen kezdtek csődbe jutni. Viszont mint jogász, és nem mint szociológus, azt hiszem, hogy közösségteremtő szerepe ellenére a szegregáció elfogadhatatlan. Egyáltalán nem hagyott választási lehetőséget. Nem arról volt szó, hogy a fekete bőrű ember akart-e járni Alabamában az állami egyetemre vagy sem, hanem egyszerűen azt mondták, hogy nem járhat. Az már egészen más dolog, hogy később, miután a fekete polgár előtt megnyílt a fekete közösségen kívüli egyetem, valahogy nem akaródzott neki visszatérnie abba a közösségbe, ahonnan jött. Vagyis igyekezett felfelé asszimilálódni, és esze ágában sem volt önzetlenül a hátrányos helyzetű közössége javára kamatoztatni a megszerzett tudást. Mert jellemzően ez történt. De ez az emberbaráti vagy szegénypárti szempontból sajnálatos társadalmi fejlemény mit sem változtat azon, hogy a szegregáció megszüntetése helyénvaló volt.
A pozitív diszkrimináció és a szociális jogosultságok biztosítása, a hátrányos helyzetűek, szegények, elesettek javára történő újraelosztás valamiképpen rokonítható kérdések. Az egyik befolyásos álláspont szerint az egyenlő emberi méltóság elve magában foglalja azt is, hogy a társadalomnak biztosítania kell az alapvető javakat ahhoz, hogy az egyén valóban élni tudjon a jogaival és a képességeivel. Ön elfogadja ezt? És ha igen, elfogadja ezt a fajta érvelést, vagy más utat választana?
A pozitív diszkrimináció egy dolog, a minimális méltóság pedig valami más. Emberi jogok nélkül is belátható annak előnye vagy indokoltsága, ha a rászorulók olyan minimális támogatáshoz jutnak, ami intellektuálisan és egzisztenciálisan képessé teszi őket a szabad, méltóságteli választásra, legyen az politikai, egzisztenciális vagy morális választás. Más szóval: ha olyan mérvű a szegénység, hogy lehetetlenné teszi, hogy valaki képes legyen szabad, autonóm lényként dönteni, azon indokolt változtatni. Az állati létből még
- 49/50 -
a klasszikus liberális álláspont szerint is érdemes kiemelni az embereket. Nemzetgazdasági, utilitárius szempontból is érdemes iskoláztatni az úgynevezett "alsóbb osztályok" tagjait. Számos gazdasági magyarázat van arra, hogy miért jó az mindenkinek, ha minél több ember minél magasabb szinten iskolázott. Ehhez megint csak nem kell emberi jogként elismert szociális jog. Utilitárius alapon is ide jutunk, olyannyira, hogy ott is szoktak iskolára áldozni, méghozzá a saját szociális érzékenységüktől és egalitárius érzelmeiktől meghatott társadalmaknál gyakran nagyságrenddel nagyobb összegeket, ahol nem emlegetik folyton az emberi jogokat. Rövidre fogva, elvileg indokolhatónak tartom azt a fajta létminimum-támogatást, ami önálló döntésre képessé tesz. Hogy ezt gyakorlatilag meg lehet-e valósítani, az más kérdés. A mai közgazdaságtan egyik kedvenc témája, hogy a támogatásoknak sosem azok a haszonélvezői, akiknek szánják azokat. És mi van akkor, ha a támogatott egyáltalán nem arra költi a segélyt, amire kapja? A támogatás hatékonysága kétséges, létrejön egy drága adminisztráció, amelyiknek az a feladata, hogy ellenőrizze, mire is költik a segélyt, vagyis lényegében arra, hogy zaklassa ezeket az embereket. Kialakul a teljes függőség, a méltóságnak meg vége. A rendszer önmaga ellen fordul, elveszti a létjogosultságát, és menthetetlenül beköszönt a zsarnokság, amelyet emberi jogi elvekkel hívtunk életre. Még egyszer mondom: elvileg semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy a létminimumot biztosítják, de még nem láttam olyan segélyrendszert, amelyik a függőség kialakítása helyett az emberi méltóság általános növekedését eredményezte volna.
Vagyis jobb lenne lehúzni a redőnyt?
Nem is azért nem dobták be a törülközőt a jóléti gondoskodás hívei, mert valakinek még illúziói lennének ezzel kapcsolatban, hanem mert a dologban érdekelt csoportok erős érdekérvényesítők. Nem a hajléktalanok az erős érdekérvényesítők, hanem a szociális gondozók meg a romlott konzervektől megszabadulni igyekvő adománytevők, akik az adományozás leírhatóságát beépíttetik az adójogszabályba. Akadt olyan gyermektápszert gyártó cég, amelyik romlott tejport meg romlott ételeket küldött Afrikába az éhező csecsemőknek, amit szépen leírtak az adóból, ráadásul széltében-hosszában híresztelték, hogy milyen nagy emberbarátok.
Legújabban Kornai János szokta emlegetni, hogy Magyarországon sajátos kognitív disszonancia tartja fogságban az emberek tudatát, amikor úgy hiszik, hogy amit az államtól ingyen kapnak, az nekik nem kerül pénzbe. Erről mi a véleménye?
Továbbmennék! Nem veszik észre, hogy amit látszólag ingyen kapnak, az a legtöbbjüknek sokkal többe kerül annál, mint amennyit visszakapnak, vagy amennyiért megvehetnék. Jó példa erre az egészségbiztosítási rendszer. Ma a munkáltató közvetlenül fizeti be a biztosítási költségek döntő részét, ami meg nem jön így össze, azt a költségvetés kipótolja. Lehetne máshogyan is. Mondjuk úgy, hogy a felét annak, amit a munkáltató befizet, odaadja az alkalmazottnak, a negyedét befizeti az államnak, és a negyede megmarad neki. Vagy akár az egészet odaadja a munkavállalónak; oldja meg maga az egészségbiztosítását! Lehet, hogy a munkavállaló kevesebbet lenne hajlandó fizetni, mint most, amikor az állam automatikusan elvonja a munkáltatótól, de akkor ez az ő kockázata lenne. Számos elosztási lehetőség van, de ezek az elosztási lehetőségek föl sem merülnek, mert a munkavállaló nem akar tudni arról, hogy az ő fizetése valójában azért csökken, vagy alacsony, mert a munkáltatója fizeti be helyette a hozzájárulást, holott az ott maradhatna az alkalmazottnál is. Elismerem, hogy ebben az irányban történtek kisebb lépések, de az emberekben ez még nem tudatosult. Még nem vették észre, hogy egy részét kapják csak vissza annak, aminek ellenértékét valaki soha sem adta oda nekik.
Ön több írásban bírálta az Alkotmánybíróság Bokros-csomaggal kapcsolatos döntéseit. Most viszont az a benyomásom, mintha ön szerint a fő baj az lenne, hogy az Alkotmánybíróság egyáltalán foglalkozott ezekkel az ügyekkel...
Egy alkotmánybíróságnak azzal kell foglalkoznia, ami benne van az alkotmányban, és azt kell hatályon kívül helyeznie, ami alkotmányellenes. Az én bírálatnak sem nevezhető szösszeneteim, azok is csak szakfolyóiratok levelezési rovatában, azzal foglalkoztak, hogy jogdogmatikai értelemben az Alkotmánybíróság gondolatmenete nem volt éppenséggel koherens. Dolgozataim mindig szakmaiak, s így eleget tesznek az Alkotmánybíróság sokat hangoztatott szakmai elemzés iránti óhajának, ezért, remélem, becsben is tartják őket. Azzal nem foglalkoztam, hogy volt-e joguk ezekkel a kérdésekkel foglalkozni.
Mégis nem gondolja, hogy az Alkotmánybíróságnak nem kellene beleszólnia olyan dolgokba, amelyek, az ön korábbi megfogalmazása szerint, hagyományosan a törvényhozó kizárólagos politikai döntési kompetenciájába tartoznak, mint az adók és a kiadások szabályozása?
- 50/51 -
Egyfelől, ha az alkotmányban benne van, vagy legalábbis kiolvasható belőle, hogy ezek a kérdések ezen a szinten is vizsgálandók, akkor az Alkotmánybíróságnak joga van állást foglalni. Másfelől sokakkal együtt úgy vélem, hogy az alkotmány nem kölcsönös öngyilkossági szerződés. Ha a szociális jogok szerepelnek a szövegben, és azután az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy ezeket alkalmaznia is kell, akkor az alkotmány kölcsönös öngyilkossági szerződéssé válhat. Nota bene, Oroszországban ezt nagyon egyszerűen megoldották. Az alkotmányban szinte minden szerepel - jog a munkához, a lakáshoz, és így tovább, talán e jogok egy része még ki is kényszeríthető a bíróságon -, ugyanakkor hiperinfláció van. Akármennyit fizetnek, az semmit se ér. És van úgy, hogy egyszerűen nem fizetik ki a béreket. Ez a legegyszerűbb megoldás. És akkor jöjjön valaki a szociális jogokkal. Mint pozitivista, azt gondolom, hogy ami benne van az alkotmányban, és ami az alkotmányban úgy van benne, hogy kötelező, azt végre kell hajtani, még akkor is, ha közgazdasági értelemben katasztrófához vezet. Elvégre az embereknek módjukban volt dönteni arról, hogy mit akarnak, amikor alkotmányoznak. Persze azért nem eszik olyan forrón a kását. Ha az alkotmány hallgat, nem egyértelmű vagy ellentmondásos, nem kell a károsabb megoldásra törekedni. Ezt a lehetőséget meghagyja a hatályos magyar alkotmány is. A szociális jogokról az alkotmányok mindig óvatosan fogalmaznak, általában csak programszerű deklarációk, amelyek közvetlenül nem érvényesíthetőek bíróság előtt. Ezért általában elég nagy a kormányok játéktere. Egy példa: a szlovák alkotmányban benne van - és ezt az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatából vették át -, hogy méltányos bért kell fizetni. Kíváncsi lennék arra a piacgazdaságra, amelyben az alkotmánybíróság értelmesen meghatározza, hogy mi a méltányos bér. Ha egy alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy egy olyan - sajnálatosan átvett - kifejezés, mint a méltányos, igazságos bérezés szó szerint érvényesítendő, ha magát firenzei Szent Antalnak véli, akkor megteheti ezt, s ezzel megfelel a jogszerűségnek, de természetesen nem fog megfelelni a piacgazdaságnak. Ahol komolyan veszik a méltányos bérhez fűződő alkotmányos jogot, és bíróság fogja meghatározni, hogy mennyi az a méltányos bér, ott nincs kapitalizmus, de alkotmányosság attól még lehet, már amennyire ez egyáltalán lehetséges egy nem piacgazdaságban.
És mi van akkor, ha az alkotmányban az állam, bár nem az egyének minimális létfeltételeinek kikényszeríthető biztosítására, de mégis kötelezettséget vállal arra, hogy törekszik a méltánytalan hátrányok mérséklésére?
Ennek a megoldásnak a puhább változatára példa a spanyol alkotmány, amelyben szociális "jogok" nem ténylegesen érvényesíthető jogosultságokként, hanem államcélokként szerepelnek. Igen ám, de azzal a puskával, amit az első felvonásban fölakasztottak a falra, a harmadik felvonásban lőni fognak. Ha egyszer egy kifejezést beírtak az alkotmányba, annak a sorsa kiszámíthatatlan; előbb-utóbb, ha olyan kedve van az alkotmánybíróságnak, vagy éppen olyan a társadalmi hangulat, a kifejezés elsül: működni fog. Legalábbis nagyobb rá az esély, mintha nem lenne ott. Az alkotmánybíróság mindig megpróbálhatja növelni a hatalmát, kinyilváníthatja, hogy az adott törvényhozás tulajdonképpen nem teljesíti az államcél-követelményeket. Vagy éppenséggel fordítva: kijelentheti, hogy bár elviselhetetlenek az adóterhek, mivel államcélról van szó, a dolog teljesen helyénvaló. Úgyhogy szakmai szempontból kicsit kockázatos a dolog. Tökéletes biztonságot semmiféle szövegezés nem nyújt, mint ahogy a szociális jogok alkotmányba szövése sem nyújt semmiféle garanciát azok megvalósulására. Azt hiszem, hogy ezzel számolni kell azoknak, akik nem akarnak túl sok szociális jogot, és mégis beírják az alkotmányba valahol, akár csak államcélként.
Könyvében vázolja a társadalmi szolidaritás elvét, mint a társadalmi felelősségvállalás alternatív igazolását. Eszerint, ha jól értem, arról van szó, hogy az egyén személyes méltóságát is sérti, ha méltatlan állapotban kell látnia embertársát. Ezt sem írná be valamilyen formában egy alkotmányba?
Nem. Egyrészt, mert vannak szomorú történeti előzményei. A Vichy-diktatúra például önmeghatározása szerint szolidaritásra épülő rezsim volt. De ettől függetlenül, az alkotmányon kívül kellene működnie a szolidaritásnak. A baj az, ha kikényszerített szolidaritásról van szó. Normális társadalomban adott a szolidaritás, akár a törvényhozáson keresztül, akár azt megkerülve, vagy azzal szemben. Ez nem emberi jogi kérdés, hanem, mondjuk, jólneveltség kérdése. Vagy hagyomány kérdése, hogy a maga kedvenc kifejezésével éljek.
A posztkommunista társadalmak a fáma szerint két dologról híresek: a demokratikus intézmények iránti mélységes bizalmatlanságról - ez talán csak rosszindulatú híresztelés -, másrészt az egymás iránti szolidaritás hiányáról...
Erről talán már beszéltünk. Mármint arról, hogy a tények makacs dolgok, ahogy egy ismert filozófus ezt megfogalmazta. Ezek itt nem szolidáris társadalmak. De ha ezt a jogban vagy az alkotmányban in-
- 51/52 -
tézményesítem, akkor biztos lehetek benne, hogy valamiféle visszaélést intézményesítettem.
Sokan úgy vélik, hogy a szolidaritás hiánya és az állam iránti megvetés a társadalom széteséséhez vezet. Oroszországot szokás példaként fölhozni, ahol ez már a közrendet és a békét is teljesen aláássa.
Az alkotmányos rendnek vannak előzetes feltételei: bizonyos fokú homogenitás, rendre törekvés, bizonyos készség, hajlam az autoritás elfogadására. Enélkül állam sincs, és föltételezhető, hogy Oroszország azon a határon van, ahol éppen vagy van állam, vagy nincs állam. Nem alkotmányos, hanem úgy általában, bármiféle állam. Az állam legegyszerűbb formája a diktatúra. Az képes valamiféle rendet teremteni. Az alkotmányos rendszer csak akkor működik, ha elemi feltételei, a rend mint elemi társadalmi tény létezik. A rend hiánya származhat nemzetiségi ellentétekből, származhat a végtelen nyomorúságból és kiszolgáltatottságból, vagy abból, hogy a társadalmi szereplők semmiféle tekintélyt nem ismernek el, csak a közvetlen erőszakét. Állam is, alkotmány is csak akkor lehet, ha ennek feltételei és elemei már valahogy jelen vannak a társadalom elemi működési formáiban.
Beszéljünk egy kicsit másról! Van néhány ügy, amelyet manapság leginkább az emberi jogok szemszögéből szokás vizsgálni. Például az abortusz. Ha az emberi jogi doktrína üres, akkor mi alapján lehet a dilemmát eldönteni?
És ha nem üres? Akkor éppúgy nincs megnyugtató megoldása a dolognak: egyfelől ott a nő önrendelkezési joga, másfelől a magzat élethez való joga. Nincs az az emberi jogi okfejtés, ami ezt az ellentétet feloldaná anélkül, hogy előzetesen el ne döntenék, hogy mi a nő, mi a foetus, mi a foetus nő nélkül, és így tovább. Ez nem emberi jogi kérdés, hanem definíció kérdése, az Alkotmánybíróság szerint is.
De valahogy mégis csak el kell dönteni a dolgot, nem?
Az abortuszt szorgalmazni vagy bátorítani semmiképp se kellene. De az nem az emberi jogokból következik. Angliában például az abortusz orvosi szakkérdés. Nem emberi jogi alapon nem tárgyalják, amivel rengeteg konfliktust megspórolnak. "Orvostechnikai" kérdés. A páciensre és az orvosára tartozik. Kisebb a feszültség, hála az emberi jogi abszolutizmus hiányának. Németországban az alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy a társadalombiztosítás azt a napot, amikor a beavatkozás történik, nem fizeti. Így fejezték ki a rosszallásukat, vagy legalábbis valamiféle kívánatos társadalmi véleményt ezzel kapcsolatban. Hozzátartozik az ügyhöz, hogy a német alkotmánybíróság többségi véleménye szerint az indokolatlan abortusz büntetése alkotmányos kötelessége az államnak, az élethez való emberi jog védelmében. A döntést emberi jogi alapon hozták, ami képtelenségnek tűnik számomra. Igazi túlhajtása az emberi jogi gondolkodásnak.
A magyar Alkotmánybíróság most készül az abortusz kapcsán részletes állásfoglalásra. Tekintve, hogy korábbi döntéseikben az emberi méltóságot és az élethez való jogot minden másnál magasabb rendű elvként értelmezték, nem dőlt el ezzel eleve az ügy?
De azt is mondták, hogy döntse el más, mikor kezdődik az emberi élet. Hogy mikortól van ott valami másfajta élet, ami szintén védelemre jogosult. Lehet, hogy ezt a védelmet most szigorítják. Abból a szövegből, ami egy korábbi ítéletükben van, következhet, hogy a mostaninál szigorúbban kellene védeni a magzat életét, de nem abszolút módon. De juthatnak más következtetésre is.
És az eutanázia megítélése?
Ez szerintem sokkal egyszerűbb. Ha van filozófiai irányzat, ami ez esetben segítséget adhat, az az egzisztencializmus. Csak az tudja, miről van szó, aki volt már ilyen helyzetben. Aki nem volt, az nem érti meg. Aki látta a közvetlen hozzátartozójának hónapokig tartó kínos haldoklását, egészen másként éli és érti ezt meg, mint aki anekdotikus visszaélések rémképével viaskodik. Ez csak és kizárólag azokra tartozó döntés, akik érintettek benne. Nem is orvosi kérdés, hiszen az egész csak akkor merülhet föl, amikor az orvosok már föladták. Az egyetlen orvosi kérdés az lehet, hogyan tudják legjobban csillapítani a fájdalmat. És ha sehogy? Vagy ha csak úgy, hogy gyorsítják a halált? Lehet morfiumot túladagolni anélkül, hogy bármiféle orvosi szabálytalanságra sor kerülne. És ez eutanázia, akár engedélyezve van, akár nem. A társadalom ne szóljon bele abba, hogy az emberek hogyan haljanak meg. Ha valami, akkor ez igazán magánügy. De nem emberi jogi alapon. Innen indultunk: bizonyítsa be a társadalom, hogy mégis van köze hozzá! Ami a visszaélés veszélyét illeti: ez nem alkotmányos érv. Kialakíthatók a maival legalább egyenértékű jogbiztonságot adó rendszerek. Hogy vissza lehet élni vele? Hát mivel nem lehet? Még az emberi jogokkal, még az alkotmánnyal is lehet.
(A szerkesztőség szívesen nyitna vitát az emberi jogok értelméről. Várjuk reménybeli szerzőink gondolatait.) ■
Visszaugrás
