Magyarország történelmében a tárgyalt korszak megítélése a mai napig viták tárgyát képezi. A történészek és a politikusok alapvetően ideológiai meggyőződésen alapuló heves vitáinak bemutatása nem képezi tárgyát ennek a tanulmánynak, sem Horthy Miklós kormányzó szerepének az értékelése. Célom mindössze a korszak alkotmányjogi helyzetének, ideológiai alapjainak a bemutatása és az államfői (kormányzói) hatalom jogszabályi hátterének az ismertetése.
"Az I. világháború utolsó napjaiban, majd az azt követő két évben példátlanul gyors és radikális hatalomváltások zajlottak le Magyarországon, miközben a politikai berendezkedés többször és teljesen átalakult."[1] A kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchiát szétfeszítette a nemzetiségek megoldatlan és adott állami keretek között megoldhatatlan kérdése, a világháború elvesztése és az ezzel összefüggő társadalmi-gazdasági problémák. A történelmi Magyarország helyzete még a Monarchia helyzetéhez képest is bonyolultabb és kétségbeejtőbb volt. Az őszirózsás forradalom kísérletet tett a Monarchia összeomlása után egy mérsékelt polgári demokratikus berendezkedés megteremtésére. Bukását követően a történelmi lehetőség a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsára hárult, hogy az ország bajaira megoldással álljon elő. A Tanácsköztársaság szovjet típusú diktatúrájával szemben nemcsak külső erők küzdöttek, hanem a hazai, magukat ellenforradalminak nevező számos politikai és katonai csoportosulás is. A korszak megítéléséhez tisztában kell lenni azokkal a történelmi körülményekkel, amik meglehetősen szűkre szabták a politikai szereplők mozgásterét. Az ország vezetői ördögi körbe kerültek hiszen elsődlegesen vissza kellett szerezni a nemzeti szuverenitást, aminek feltétele a súlyos területi veszteségekkel és nagyszámú magyar lakosságnak idegen országok szuverenitása alá kerülésével járó békeszerződés aláírása volt (ezt a helyzetet a Népköztársaság naiv külpolitikai manőverekkel és tárgyalásokkal, míg a Tanácsköztársaság fegyveres ellenállással próbálta kezelni). Fel kellett számolni a polgárháborús viszonyokat, és az új határok közé kényszerített országban újjá kellett szervezni a teljes gazdasági és társadalmi rendet. Ezeknek a kihívásoknak a leküzdéséhez az ellenforradalmi kormányoknak mindenekelőtt saját legitimációjuk kérdését kellett tisztázniuk.
A Tanácsköztársaság által a szovjet típusú diktatúra kialakítására tett kísérlet kudarcának számos oka volt, amibe beletartozott a rendkívül kedvezőtlen külpolitikai helyzet (az antant és a kisantant katonai inváziója és a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának külpolitikai izoláltsága)[2] és a fokozatosan romló belpolitikai helyzet. A Tanácsköztársaságot támogató társadalmi bázis folyamatosan csökkent, ez jórészt az elhibázott gazdaságpolitikának volt köszönhető (államosítások, elmaradó földosztás), de erőszakos és kizárólagosságra törekvő ideológiájuktól is fokozatosan fordultak el a mérsékeltebb rétegek, a "vörös terror" alkalmazása is jelentős mértékben felerősítette ezt a folyamatot. A Forradalmi Kormányzótanács képtelen volt a rövid idő alatt felhalmozott sérelmek orvoslására, amik a társadalom majd minden rétegét hátrányosan érintették. A rendszer tényleges bukását a Vörös Hadsereg - a kezdeti részleges sikereit követő - gyors összeomlása hozta el, miután a katonai helyzet tarthatatlanná vált a román hadsereg ellentámadását követően. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1. napján lemondott, a fő kérdést az jelentette a továbbiakban, hogy az ellenséges külpolitikai környezetben, a kaotikus belpolitikai viszonyokból kik és milyen irányba indulnak el egy újabb állami berendezkedés alapjainak kialakításakor. "Különböző politikai csoportok irányításával és közreműködésével három kísérlet is történt egy új rendszer kialakítására, s mindegyiknek lényegében hasonló dilemmákkal - a legitimáció és szuverenitás egymással összefüggő problémáival - kellett szembe néznie."[3] Az 1920-as években az Osztrák-Magyar Monarchia területéből született országok saját politikai berendezkedésük kialakításához a mintákat Nyugat-Európából választották, az adaptációk rövid idő után sikertelennek bizonyultak, mivel ezek a politikai rendszerek hosszú időn át tartó szerves fejlődés eredményeképpen jöttek létre, mások voltak a politikai hagyományok, az eltérő gazdasági és kulturális jellemzőkről, sajátosságokról nem is beszélve. Magyarország az új alkotmányos berendezkedés kialakításához a mintát azonban nem Nyugat-Európában kereste, ezzel Magyarország a szomszédos országoktól eltérő politikai fejlődési irányába indult el. "Magyarország 1919 augusztusában a »történelmi nulla óra« állapotába került, nem rendelkezett sem jogait gyakorló államfővel,
- 73/74 -
sem törvényhozással, sem pedig bel- és külföldön egyaránt elismert kormánnyal."[4] A trianoni sokk hatására a nyugatra mint szellemi igazodási pontra tekintők nagy része kiábrándulttá vált, a korábbi nyugat-európai eszmék követése iránti elkötelezettséget, azok elutasítása és kritikája váltotta fel. Az ideológiai űrt azonban valamilyen pozitív tartalomnak is ki kellett töltenie, amit a társadalom nagy része elfogad, és igazodási pontnak tekint. Ezt az űrt fokozatosan a nemzeti tradíciók és a nemzeti értékrend eszmerendszere kezdte betölteni, ebben kapott később jelentős szerepet az ún. Szent Korona-tan, ami az íratlan alkotmány alapját képezte és komoly közjogi funkciót jelentett. Ez természetesen nem egy a kezdettektől meglévő, kiforrott és koherens eszmerendszert jelentett, a Horthy-korszak alatt folyamatosan változott és tisztult le a jelentéstartalma. Ezek a változások szorosan összefüggtek magának a politikai rendszernek a legitimációjával is. Az eszmerendszer irodalmi megalapozásának két írásművet tekinthetünk: Szabó Dezső Az elsodort falu című regénye, illetve a Szekfű Gyula Három nemzedék című esszéje. A jogfolytonosság elvére való hivatkozás, mint a tárgyalt korszak meghatározó ideológiai alapja azonban megtévesztő és leegyszerűsíti a tényleges folyamatok magyarázatát. A jogfolytonosság a legitimistáknál valóban központi politikai és jogi fogalomnak számított, de a korszak másik meghatározó politikai táborának a szabad királyválasztóknak (és az első világháborúban győztes antant számára is) a jogfolytonosság-legitimisták szerinti értelmezésével együttjáró Habsburg-ház restaurációja elfogadhatatlan volt. "A jogfolytonosság a jog életének a folytonossága, vagyis maga az élő jog. Ha a jogfolytonosság megszakad meghal a jog. A mi alkotmányunk századok szülöttje. Történelmi lény, amely él és fejlődik, ennek intézményesülése volna a király, a törvényes tekintély, az állandóság, a jogfolytonosság képviselője és biztosítója."[5] A szabad királyválasztók elképzelései között értelemszerűen nem szerepelt a Habsburgok visszasegítése a Magyar Királyság trónjára, ezért a jogfolytonosság mellett fokozatosan a nemzeti és keresztény hagyományokban megfogalmazható eszmerendszer felé fordulnak.[6] A politikai konszolidációval együtt a Klebelsberg Kuno, majd Hóman Bálint által irányított hivatalos kultúrpolitika is központi elemévé tette ezt az eszmerendszert. A Klebelsberg által fémjelzett kultúrpolitika számos eredményt ért el, domináns eleme a kultúrfölény-elmélet volt. Az őt követő Hómannál már megjelent az óvatos kritika is, ami elődje által a kultúrfölény biztosítására szolgáló, az ország gazdasági teljesítőképességét meghaladó intézményrendszer túlméretezettségére irányult, a kultúrfölény hangsúlyozását lassan pedig felváltották az oktatási programok és a nemzetnevelés, aminek célja a népoktatás színvonalának emelése volt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
