Ritka az olyan ember, aki valamilyen hivatalos ügy intézése során nem kért segítséget az eljáró hatósági szervtől. A tájékozódás legjobb módszere az, ha az eredeti forrásból keressük meg a kérdésre a választ, azaz a jogszabályokból. Sajnos, az esetek többségében a törvények, rendeletek - gyakran a jártas jogászok számára is - túl részletesen, nem lényegre törően, ömlesztve tartalmazzák az információt, ami nem segíti elő az állampolgárok jogismeretét és jogtudatosságát.
Például arra az egyszerű kérdésre, hogy milyen módon lehet jogosítványt vagy személyi igazolványt igényelni, a kérdést szabályozó két kormányrendelet[2] 20-20 oldalon keresztül értekezik. Ne is beszéljünk a nyugdíjtörvényről,[3] ugyanis az 45 oldalon keresztül ismerteti, hogy a munkavállalónak hány éves koráig kell dolgozni és mennyi lesz a nyugdíja.
Ha feladtuk a jogszabály értelmezését, akkor a hatóságtól is kérhetünk felvilágosítást, de itthon a hivatalos írásbeli tájékoztatások általában nélkülözik az egyéniesített, praktikus válaszokat, mivel a kockázat minimalizálása érdekében a kérdéses ügyre vonatkozó jogszabályi részt idézik, így megint ott vagyunk, ahol a part
- 51/52 -
szakad, holott joggal várhatnánk el, hogy egyszerűen megfogalmazott, közérthető segítséget kapjunk a hatóságtól.
A szóbeli tájékoztatásnak az a veszélye, hogyha az ügyintéző téves, vagy félreérthető információt ad, és az ügyfél aszerint cselekszik, akkor a szóbeli tájékoztatást egy későbbi jogvita során nehezen vagy sehogyan sem lehet bizonyítani.
Sajnálatos módon világszerte előfordul a közigazgatásban, hogy a hatóság hibázik, téves információt közöl a tudatlan ügyféllel, aki bízva a hatóság szakszerűnek vélt tanácsában, aszerint jár el tevékenysége során, és később joggal felháborodva értesül arról, hogy a közigazgatási hatóság jogszerűtlen tevékenysége miatt megbüntette. A kérdés csupán az, hogy ilyen esetben a pórul járt ügyfél mit tehet, kihez és milyen alapon fordulhat a hatósággal szemben?
Az angolszász, német, svájci, és - a visegrádi országok közül - a lengyel, valamint az Európai Unió jogrendszere megoldást talált a problémára a jogos elvárás védelme elv formájában, amely jogintézményt a hazai kodifikált közigazgatási jog nem ismeri. Jelen tanulmányban a jogos elvárás elvét egy általam elgondolt kodifikációs javaslat formájában mutatom be.
A magyar közigazgatási jogtudomány kifejezetten nem érdeklődik a jogintézmény iránt, így a témát átfogó tudományos mű sem született, holott a közigazgatási hatóságok és az igazságszolgáltatás szembesült a jelenséggel, mivel 1990 óta számos bírósági határozat született, ahol a jogvita tárgyát a közigazgatási hatóság téves információja vagy az ügyfélben a hatósági eljárásra irányuló elvárása okozta.
A magyar joggyakorlat nem egységes a témában, és sajnos, a Kúria sem tanúsított kitüntetett figyelmet a jelenség iránt, így általános érvényű jogegységi határozat sem született a helyzet rendezése érdekében.
A rendszerváltás után a hazai bírósági joggyakorlat szembesült a hatóság cselekménye alapján végzett, gyakran jogszerűtlen ügyféli magatartással, ám az 1990-es évek elején a Legfelsőbb Bíróság a pénzügyi jog területén arra a megállapításra jutott, hogy az adóhatóság által közzétett egyedi iránymutatás, illetve az ügyfélnek szóló jogi tájékoztatás a későbbiekben nem köti a hatóságot, mivel az nem minősül közigazgatási jogi aktusnak.[4]
Egy 2007-es fővárosi bírósági határozatban[5] a felperes az adóhatóság ellenőrzési gyakorlatát kifogásolta és arra hivatkozott, hogy az APEH korábbi gyakorlata ellentétes a kifogásolt adóellenőrzési eljárással, így a hatóság korábbi gyakorlata alapján kialakult "jogos bizalma" sérült. Az ügy eldöntésekor a bíróság helyesen idézte az Európai Unió gyakorlatát, amikor kimondta, hogy a "bizalomvédelem" (jogos elvárás védelme - szerző) és a jogbiztonság elve a közösségi jogrend részét képezik. Ezen elveket a közösségi intézményeknek, de a közösségi irányelvek által rájuk ruházott hatáskörök gyakorlása során a tagállamoknak is tiszteletben kell tartaniuk. Ebből következik, hogy a nemzeti hatóságok kötelesek a gazdasági szereplők jogos bizalma védelmének elvét tiszteletben tartani. A bíróság ismertette a jogos elvárás valódiságának megállapítására szóló európai uniós tesztet, amit lefolytatott, és arra az álláspontra jutott, hogy az alperes adóhatóság nem sértette meg a jogos elvárás védelmét és a jogbiztonság elvét.
A Legfelsőbb Bíróság egy 2008-ból származó határozatában[6] igazat adott az európai uniós jogos elvárás védelmére hivatkozó felperesnek. A felperes olyan számlát fogadott be M. Bt.-től, amelynél a számlakibocsátó nyomtatványboltban megvásárolt számlatömbök sorszámát felhasználva szövegszerkesztővel, azaz nem számlázó programmal bocsátott ki "számla" elnevezésű dokumentumokat. Az adóhatóság - többek között - a szabályellenes számlabefogadás miatt megbírságolta a felperest, aki a bíróság előtt arra hivatkozott, hogy az adóhatóság korábban a számlakibocsátónál is tartott ellenőrzést, ahol megvizsgálták a számlázás rendszerét és módját, ám akkor az APEH nem tett ezzel kapcsolatos megállapításokat, így a felperes joggal bízhatott abban, hogy a befogadott számlák megfelelnek a jogi szabályozásnak.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság egy 2015-ös határozata[7] figyelemmel volt a felperes által hivatkozott európai uniós jogos elvárás védelmének elvére, ám a felperes keresetét részben elutasította. A felperes a Budapest Főváros Közigazgatási Hivatalának Fogyasztóvédelmi Felügyelősége szerint jogellenes dohányreklám tevékenységet folytatott. A felperes arra hivatkozott, hogy a promóciót az Önszabályozó Reklám Testület állásfoglalása alapján végezte, amely állásfoglalás az alperesi jogelőddel, a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőséggel folytatott konzultáció eredményeként született. Az eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság elismerte, hogy a hatóságnak figyelembe kellett volna venni az Önszabályozó Reklám Testület tájékoztatását, azonban fenntartotta, hogy a felperes hiába követte jóhiszeműen a testület állásfoglalását, mégis jogellenesen cselekedett, és így a bíróság csak a bírság mértékét mérsékelte.
Egy másik ügyben[8] a Legfelsőbb Bíróság előtt sikertelenül hivatkozott a felperes az európai uniós jogos elvárás védelmének elvére. A felperes hulladék-nagykereskedelmi tevékenységet szeretett volna végezni, ezért a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőségnél érdeklődött a szükséges engedélyek beszerzése felől. A hatóságtól azt a tájékoztatást kapta, hogy a tervezett hulladék-nagykereskedelmi tevékenységet engedély nélkül lehet végezni. A felperes bízott a hatóság tájékoztatásában, így környezetvédelmi hatósági engedély nélkül kezdte el a hulladék-nagykereskedelmi tevékenységet. A hatóság engedély nélküli tevékenység folytatása miatt megbírságolta a felperest, aki hiába hivatkozott a hatóság tájékoztatására és a jogos elvárás védelmének elvére, a bíróság teljes egészében fenntartotta a hatóság határozatát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
