A valódi alkotmányjogi panasz bevezetése új fejezetet nyitott az Alkotmánybíróság hatalomgyakorlásának határait kereső tudományos diskurzusban. E jogvédelmi mechanizmus ambíciója ugyanis messze túlmutat a politikai hatalomgyakorlást ellenőrző alkotmánybíráskodás keretein, vagyis azon az alapvető funkción, amelyet az Alkotmánybíróság a rendszerváltás utáni két évtizedben hatáskörei útján betöltött. Ez teljesen új megvilágításba helyezi a testület működését, és egyidejűleg új szelepet nyit az Alkotmánybíróságnak címezhető kritikáknak is. Jóllehet, a jogtudomány és a szakma képviselői ma még türelemmel szemlélik az Alkotmánybíróság helykereső tapogatózását, s így a rendesbírósági jogértelmezés felülvizsgálatához kapcsolódó hatáskörgyakorlásnak egyelőre nincs mérhető kritikai visszhangja a hazai szakirodalomban.1 Nem kétséges azonban, hogy az alapjogi bíráskodás megújult szisztémája, amelyben az alapjogkonform jogértelmezés biztosítása már nem szuverén legfelsőbb bírósági jogkörben, hanem a Kúria és az Alkotmánybíróság dualizmusában valósul meg,2 bőven hordoz magában annyi kérdést és feszültséget, mint az, hogy az Alkotmánybíróság az alapjogok védelme érdekében letörheti a demokratikus többség politikai akaratát. Mi sem mutatja ezt jobban annál, minthogy a német alkotmánybíróság milyen éles bírálatok kereszttüzében gyakorolja azt a hatáskörét, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartását számon kérje a független igazságszolgáltatáson.
Németországban a valódi alkotmányjogi panaszok elbírálásához kapcsolódó alkotmánybírósági gyakorlatot szinte már a kezdetek óta behálózza két, egymással ellentétes irányú kritikai vonulat. A szakmai és tudományos bírálatok egyik csapásiránya a panasz útján elérhető jogvédelem szűkösségét, az alapjogi jogorvoslás visszafogottságát rója fel a testületnek. Ez az irányvonal a panaszok érdemi elbírálása elé állított szigorú befogadási feltételrendszert és az azon alapuló visszautasító végzéseket helyezi a középpontba. A bírálatok másik, ugyancsak jól azonosítható vonulata ezzel szemben pont, hogy eltúlzottnak látja az alkotmánybírósági alapjogvédelem intenzitását. Ennek érvrendszere az alapjogi bíráskodás túlhajszolásával, az ún. "szuperbíráskodással" száll szembe, amelynek keretében a német alkotmánybíróság illegitim módon hatalmaskodik a rendesbíróságok felett, megsértve ezzel jogértelmezési autonómiájukat. Ez utóbbi kritikákat értelemszerűen főként az ítéleteket megsemmisítő döntések generálják.
Miként tud egy alkotmánybíróság munkájával ennyire eltérő megítélést kiváltani? Egyáltalán megférhetnek-e ezek a kritikák megalapozottan egymás mellett, vagy az egyik megalapozottsága feltétlenül kétségbe vonja a másikét? Elvégre hogyan is titulálható egy olyan alkotmánybíróság szuperbíróságnak, amely alig-alig avatkozik be a rendesbíróságok működésébe; és fordítva, hogyan is lehetne passzivitással vádolni egy szuperbíráskodó semmítőszéket? A funkcionális deficitet, illetve a funkcionális túlmozgást számonkérő kritikák párhuzamos jelenléte azonban legfeljebb csak első látásra paradox. Mint látni fogjuk, e kritikák tudják egymást keresztezni anélkül, hogy kioltanák egymást.
A fenti bírálatok közös tőről fakadnak: azt feszegetik, hogy az alkotmánybíróság megfelelően él-e azzal az alkotmányos felhatalmazással, hogy a bírói döntéseket felülvizsgálja; nem csinál-e kevesebbet vagy éppen többet ezen a területen annál, mint ami a küldetése. Logikusan adja magát a kérdés: mi alapján lehet megítélni azt, hogy az alkotmánybíróság teszi-e a dolgát, illetve hogy azt teszi-e, ami a dolga?
Kiindulva abból, hogy az alkotmányjogi panaszokat vissza-, illetve elutasító döntések magas statisztikai aránya gyakorta felbukkan a német alkotmánybíróság teljesítményét értékelő elemzésekben, és mivel ez az eredményességi mutató hazánkban hasonlóan alacsony,3 mindenekelőtt azt a feltevést tartom szükségesnek megcáfolni, hogy az itt keresett mérce mennyiségi jellegű. Megítélésem szerint a statisztikai adatok önmagukban - az egyes panaszok és a hozzájuk kapcsolódó döntések tartalmi vizsgálata nélkül - nem relevánsak. Szem előtt kell tartani, hogy egy pervesztes fél semmit sem kockáztat azzal, ha alkotmányjogi panasszal él, éppen ellenkezőleg, csak azzal veszíthet, ha nem él ilyen indítvánnyal. Sem a német, sem a magyar szabályozás nem állít a panaszok benyújtása elé olyan akadályt, amely dilemma elé állítaná az indítványozót a tekintetben, hogy felhívja-e az alkotmánybíróságot vélt jogsérelmének orvoslására.4 Ebből kifolyólag pedig ezek az alkotmánybíróságok - a szó szoros értelmében véve - panaszládák. Bár ehhez a kifejezéshez a köznyelvben negatív konnotáció társul, itt nem rendszerkritikai, csupán leíró célzattal használom annak érzékeltetésére, hogy a rend-
- 40/41 -
szerbe kódolva van a virtuális alapjogsérelmekre alapozott panaszok magas száma, hiszen az alkotmánybíróság az elkeseredett polgárok utolsó mentsvára.
Kvantitatív alapon tehát nem lehet kimutatni funkcionális deficitet vagy túlmozgást a panaszmechanizmus működtetésével összefüggésben, ez kvalitatív vizsgálódást feltételez. Nem az a kérdés tehát, hogy az alkotmánybíróság, legyen szó akár a magyar, akár a német testületről, hány ügyben hoz ítéletet megsemmisítő vagy azt érintetlenül hagyó döntést, hanem az, hogy mely ügyekben (és azokban milyen indokkal) teszi ezt. Azokban az ügyekben, amelyek hatáskörébe tartoznak, eljár-e, és ténylegesen csak azokban az ügyekben jár-e el. Az alkotmánybíróságot célzó kritikákhoz pedig ennek megfelelően az alkotmányjogi panasszal elérhető jogvédelem terjedelme szolgálhat mércéül; azok a határvonalak tehát, amelyek kijelölik, hogy hol kezdődik és hol ér véget a panasz által garantált alapjogvédelem.
A következőkben olyan lehetséges gondolkodási struktúrát szeretnék felvázolni, amelynek alkalmazása segítheti az alkotmányjogi panasz hatókörének megrajzolását, s ezzel a valódi alkotmányjogi panasz útjára tartozó ügyek azonosítását. Ez az írás nem vállalkozik a fent feltett kérdés direkt megválaszolására, csupán a válaszhoz vezető útvonal felderítéséhez szeretne iránytűvel szolgálni.
A vizsgálódás kiindulópontja a valódi alkotmányjogi panaszra irányadó szabályozás kell hogy legyen, mivel ez adja az Alkotmánybíróság eljárásának kereteit. Ismeretes, hogy az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) a panasz tárgyát illetően igen szűkszavú, csupán két passzus nyújt eligazítást ebben a kérdésben. Egyfelől az a szabály, miszerint az fordulhat az Alkotmánybírósághoz, akinek a támadott bírói döntés "Alaptörvényben biztosított jogát sérti" (Abtv. 27. §). Másfelől az a rendelkezés, amely szerint az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt "a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be" (Abtv. 29. §). Ez a két szabály húzza tehát meg azt a választóvonalat, amely elhatárolja egymástól az alkotmányjogi panaszban rejlő jogvédelem hatókörén belüli és az azon kívüli ügyeket. Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
