A rendszerváltozás óta a magyar egészségügy számos változáson ment keresztül, amely a finanszírozási módosításokon túl a rendszer struktúráját is többszörösen érintette. Mindazonáltal a 2011-es Semmelweis Terv óta nem történt átfogóbb változás az egészségügyi rendszerünket illetően.[1] Ezzel szemben egy 2019-es kimutatás alapján az orvosok és az ápolók számának aránya sajnálatos módon az európai uniós átlag alatt helyezkedik el, azaz 1000 lakosból 3,3 orvos és 6,5 ápoló, míg az uniós átlag 3,6 és 8,5 volt akkoriban. A megelőzhető halálozások esetében három országot, míg a kezelhető halálozási okok esetében csupán négyet előzünk meg az uniós listán. Az alapellátások terén sem állt Magyarország a helyzet magaslatán, mivel az alapellátással elkerülhető kórházi felvételek száma tekintetében is egyedül Litvániát előztük meg. Az orvoshiány nagyon jelentős az elöregedés és az elvándorlás miatt, amelynek következménye, hogy a betegek egyre kevésbé jutnak megfelelő ellátáshoz. 2010 és 2016 között körülbelül 5500 orvos hagyta el az országot, azonban a 2010-es évektől kezdődő béremeléseknek köszönhetően 13%-kal csökkent az orvosok elvándorlása 2017 és 2018 között, míg az egyéb egyészségügyi alkalmazottak tekintetében 26%-kal. A kórházi ágyakat leszámítva a magyar egészségügy adatai nem voltak túl fényesek,[2] így nem csoda, hogy a jogalkotónak lépni kellett valamit az elvándorlásból származó káros következményekkel szemben.
A koronavírus okozta járványhelyzet közepette Magyarország Kormánya 2020 októberében dr. Kásler Miklós[3] által benyújtotta a parlamentnek az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényjavaslatot.[4] A javaslatot pár nap alatt el is fogadták, és a törvény 2020. november 18., illetve 2021. január 1. napján hatályba is lépett.[5] Voltaképpen az új törvény és ezzel a jogviszony bevezetése sem tekinthető kifejezett reformnak, amely a hazai egészségügyi rendszert a hatékonyság növelése érdekében újította volna meg. Erre utal dr. Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara elnöke is egy interjúban.[6] A törvény céljára és megalkotásának körülményeire tekintettel a legmegfelelőbb jelző a magasztos hangvétel, amely által az orvosok a pandémia során nyújtott helytállásának elismeréseként szolgál(na).[7] Fókuszában a törvény hatálya alá tartozó dolgozók béremelése,[8] illetve e presztízsszakmát beárnyékoló hálapénz megszüntetése állt. Emellett igyekezett megoldani a köz- és a magánegészségügy összeolvadásából származó negatív hatásokat. Megjegyzendő, hogy a világ minden egészségügyi rendszerében előfordulnak negatív hatások a köz- és a magánegészségügy összefonódásából adódóan, amit sokszor a várólisták megnövekedésével[9] vagy a kettős tevékenységet folytató orvosok teljesítménycsökkenésével, illetve munkaidő minimalizálásával magyaráznak.[10]
A hatálybalépését megelőzően e személyi körre a közalkalmazottakról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) szabályai voltak alkalmazandók, amelyhez a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) mögöttes jogszabályként hívható segítségül. A közalkalmazotti jogállás egy merőben komplex, sok változtatást megélt rendszer részeként definiálható, amely az Mt., a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény, illetve a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény között helyezkedik el.[11] A rendszer új alkotóelemévé vált az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény (a továbbiakban: Eszjtv.), amely így kiemelte a Kjt. hatálya alól az egészségügyi és az egészségügyben dolgozókat, valamint a rezidenseket. Másképpen megközelítve egy új közszolgálati jogviszony létrejöttét valósította meg, amelynek háttérjogszabálya ugyanúgy az Mt. Egyes szerzők szerint azonban annak "identitása" aligha lelhető fel benne.[12] Az előbb említett kiemelés jól illeszkedik ebbe a jogalkotói szándékba, mivel 2019 óta számos ágazat került ki a Kjt. hatálya alól, úgy, hogy azokra vagy az Mt. lett irányadó vagy pedig egy önálló törvény.[13] Szükséges megjegyezni, hogy a jogviszonyhoz kapcsolódó egyes részletkérdések szabályozására a Kormány megalkotta az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény végrehajtásáról szóló 528/2020. (XI. 28.) Korm. rendeletet (a továbbiakban: Vhr.). A centralizált rend-
- 108/109 -
szer csúcsára létrehozták az Országos Kórházi Főigazgatóságot (a továbbiakban: OKFŐ), amely az egészségügyért felelős miniszter irányítása alatt működik. A veszélyhelyzet és az egészségügyi válsághelyzet alatt a rendészetért felelős miniszter irányítása alá tartozik. Fő feladata az egészségügyi szolgáltatás irányítása, az egészségügyi rendszer működésének figyelemmel kísérése.[14] Az OKFŐ a rátelepített hatáskörök által olyan utasításokat képes elfogadni, amellyel alapvető változtatásokat képes okozni az egészségügyi szolgálati jogviszony keretében foglalkoztatott személyek mindennapjaiban.[15]
A törvény hatálybalépését éles közéleti vita kísérte (érthetően főként egészségügyi dolgozók körében), így a Magyar Orvosi Kamara (a továbbiakban: MOK) az új jogviszonnyal kapcsolatban egy kérdőívet készített a tagjai körében. A 2020. október 28-án közzétett kérdőív alapján a kitöltők 77%-a nem írta volna alá az új jogviszonyát létesítő egészségügyi szolgálati munkaszerződését (a törvény akkori szabályai szerint).[16] A kérdőívből az is kiderült, hogy a 7739 megkérdezett orvos 52%-a egynél több jogviszonyban végzett munkát, és ezek között is a nagy százalék kettő vagy három jogviszonnyal rendelkezett. A munkaórák tekintetében is magas eredmények születtek, mivel a válaszadók 38%-a átlagosan hetente 49 és 60 óra között végzett munkát, míg 20%-a 60 óra felett teljesített. A válaszadók közül 1143 orvos vállalkozóként dolgozott a közegészségügyben,[17] aminek jelentősége, hogy a jogviszony hatálybalépése után erre már nem volt lehetőség.[18] 54%-uk támogatta az "álláshalmozás" jelentősebb szabályozását, azonban 98,9% a szabad munkavállalást preferálta jobban, úgy, hogy azt törvényi keretek között biztosítsák számára. A válaszadók többek között a kirendelés, áthelyezhetőség szabályait,[19] valamint a másodállás gyakorlásának a nem megfelelő biztosítását tartották a legaggályosabbnak.[20] A MOK által kifogásolt törvényi rendelkezéseket elsősorban a végrehajtási rendelettel és az OKFŐ révén kiadott utasításokkal korrigálták.[21] Azonban a jogviszony megvalósításához szükséges szervezési kérdések meglátásom szerint alulteljesítettek, és így könnyen előfordulhatott, hogy az egészségügyi és az egészségügyben dolgozók olykor pár napot kaptak arra, hogy a szerződési és törvényi feltételek alapján a jogviszonyváltozás mellett vagy ellene döntsenek.[22]
A tanulmány céljára tekintettel a 2. fejezetben az Eszjtv., a Vhr. és az OKFŐ utasításainak általános rendszere és annak kapcsolatai, valamint az ezekkel összefüggő alkotmányossági kérdéseket mutatom be. A 3. részben az Eszjtv.-ben található összeférhetetlenségeket és azok speciális szabályait ismertetem, érintve a kettős munkavégzéshez kapcsolódó szakirodalmi álláspontokat és vizsgálatokat. A 4. részben nemzetközi kitekintést teszek a kettős munkavégzéssel és a betegek egyazon betegségeinek köz- és magánegészségügyi ellátásban történő kezelésével kapcsolatos megoldásokra vonatkozólag. Majd az 5. részben a jelen tanulmány főbb következtetéseit ismertetem. A tanulmány elkészítéséhez a releváns jogszabályokat, közjogi szervezetszabályozó eszközöket, valamint külföldi és hazai szakirodalmat dolgoztam fel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
