"Egység a sokféleségben" - így hangzik az Európai Unió jelmondata 2000 óta. E mottó üzenete, hogy az európaiak, legyenek bármilyen nemzetiségűek, vallásúak, nyelvűek, ápoljanak bármiféle nemzeti kultúrát vagy hagyományokat, közösen, együtt fáradoznak a béke és a jólét megteremtéséért az Európai Unióban. E törekvés megvalósításának előfeltétele a hátrányos megkülönbözetéstől mentes bánásmód is, amely megalapozza az egyéni és kulturális, társadalmi különbözőségek-különbségek értékként való tételezését. Fokozott jelentősége van a megbélyegzéstől mentes, nyitott, tolerancián és egymás értékeinek kölcsönös tiszteletén alapuló személetmódnak napjaink sokszínű Európájában. Úgy kell ugyanis otthont nyújtanunk a különféle kulturális, vallási és nyelvi, szociológiai jellemzőkkel rendelkező, menedéket kérő emberek ezreinek, hogy az európai országoknak eltérő mértékben ugyan, de továbbra is kihívást jelent még a területükön hagyományosan huzamosabb ideje élő különféle kisebbségi csoportok - akár romák, akár bevándorló származású emberek - valódi társadalmi-gazdasági integrációja is.[1] E tanulmány célja, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége reprezentatív kutatására támaszkodva[2] képet adjon arról, hogy jelenleg hol tartunk ebben a folyamatban. Nem vállalkozhatunk arra, hogy e felmerülő komplex problémákra átfogó megoldást nyújtsunk, azonban a témakör bemutatása során mindvégig figyelemmel vagyunk a bemutatott adatokból levonható következtetésekre, különös figyelemmel azokra a tényezőkre, amelyekre támaszkodva építeni lehet az európai társadalmak integrációs kapacitását.
Az Európai Közösségek alapító szerződései csupán néhány, a hátrányos megkülönböztetést szigorúan gazdasági megfontolásból tiltó rendelkezést tartalmaztak.[3] A nemi diszkrimináció elleni fellépés az 1970-es évektől kezdve került előtérbe, számos irányelvet alkottak meg ettől kezdve a munkabérrel, a munkakörülményekkel és a szociális biztonsággal kapcsolatos diszkrimináció tilalmára. Az antidiszkriminációs intézkedéseket kezdetben elsődlegesen nem elvont egyenlőségi, emberi jogi megfontolások, hanem inkább gazdasági szempontok motiválták, azok csak fokozatosan, az 1990-es évektől kezdődően kaptak emberi jogi színezetet.[4] E paradigmaváltás az Amszterdami szerződés elfogadásával teljesedett ki, amelynek 13. cikke felhatalmazta a Közösséget arra, hogy megfelelő intézkedéseket hozzon a nemi diszkrimináció mellett a faji vagy etnikai alapú, valláson vagy más meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló diszkrimináció elleni fellépés tárgyában. A 13. cikk felhatalmazása alapján fogadták el 2000 júniusában a faji és etnikai egyenlőségről szóló irányelvet,[5] majd ezt követően 2000 novemberében a foglalkoztatással kapcsolatos diszkriminációról szóló ún. keretirányelvet.[6] Míg előbbi a faji diszkrimináció[7] tilalmát rögzíti egy sor életviszony (foglalkoztatás, oktatás, szociális védelem, szociális előnyök, egészségügyi ellátás, árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, lakhatás) vonatkozásában, addig utóbbi - eltérő szabályozási logikával - a foglalkoztatás területére fókuszálva tiltja a vallás vagy más meggyőződés, életkor, fogyatékosság és szexuális orientáció alapján megvalósuló hátrányos megkülönböztetést.
A fentiek mellett továbbra is jelen vannak a nemi diszkriminációt meghatározott területeken tiltó irányelvek az unió minden tagállamra nézve kötelező joganyagában. E három, alapvetően eltérő szabályozási logikát követő modell tehát eltérő védelmet nyújt a tiltott megkülönböztetéssel szemben attól függően, hogy azt mely életviszony tekintetében, és az egyén mely védett tulajdonsága alapján követték el, ezáltal is nehezítve a többes (például etnikai és vallási vagy nemi és faji) diszkrimináció eseteiben történő egységes és következetes fellépést, illetve az európai polgárok eligazodását az antidiszkriminációs joganyagban.[8] Fontos ezzel kapcsolat-
- 16/17 -
ban rámutatni arra, hogy Magyarország az európai szabályozás struktúrájából adódó esetleges nehézségek kiküszöbölésére alkalmas módon úgy implementálta az uniós irányelveket, hogy egységes, átfogó, esetenként az uniós elvárásoknál magasabb védelmi szintet biztosító, az akkori Alkotmány átfogó, a védett tulajdonságok nyílt felsorolását tartalmazó diszkriminációtilalmi rendelkezését[9] is végrehajtó törvényt[10] alkotott.
A háromszintű európai uniós szabályozás hátrányainak és hiányosságainak kiküszöbölése érdekében 2008-ban a Bizottság javaslatot tett a Tanácsnak egy olyan horizontális irányelv kidolgozására, amely a foglalkoztatási irányelv által védett csoportok számára nyújtott jogvédelmet kiterjesztené a faji irányelv által lefedett valamennyi jogviszonyra.[11] Bár e javaslat továbbra is folyamatosan napirenden van,[12] annak elfogadására - figyelemmel arra, hogy a 13. cikken alapuló intézkedések meghozatalához a Tanács egyhangú döntése szükséges - nem került sor.
A faji diszkrimináció elleni fellépés összefüggésében említést érdemel, hogy a már kiépült és alkalmazott diszkriminációtilalmi struktúrát közvetve egy komplex, elsődlegesen szociális beavatkozási pontokat kijelölő dokumentum is erősíti. A Bizottság 2011. április 5-én mutatta be "A nemzeti romaintegrációs stratégiák uniós keretrendszere 2020-ig" című javaslatát[13], amely négy pillérben - oktatáshoz való hozzáférés, foglalkoztatás, egészségügyi ellátás és lakhatás - határozta meg az integrációhoz elengedhetetlen szakpolitikai irányvonalakat. A Tanács 2011. június 24-én megerősítette a tervezetet és a vonatkozó következtetéseket, ezzel a tagállamok elkötelezték magukat az aktív cselekvés mellett, és sor került a nemzeti stratégiák elfogadására.
Az EU célkitűzéseinek a megvalósításához, valamint a fenti jogi keretek hatékonyságának értékeléséhez elengedhetetlen, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk a diszkrimináció előfordulásának gyakoriságáról, az áldozatok, illetve potenciális áldozatok ezzel kapcsolatos mindennapi tapasztalatairól. Az Európai Unióban jelenleg két sztenderdizált és reprezentatív adatgyűjtési mechanizmus is rendelkezésre áll a jelzett információk gyűjtésére és elemzésére. Az Eurobarometer a Bizottság Kommunikációs Főigazgatósága által kivitelezett kutatássorozat, amely 1974 óta évente két alkalommal számol be az európai ügyekkel kapcsolatos közvélemény alakulásáról[14]. Témái között szerepel például az európai integráció helyzete, az uniós polgársággal, a gazdasággal, egészségüggyel, környezetvédelemmel és az egyenlő bánásmóddal kapcsolatos attitűdök vizsgálata. Mintavételi módszertana azonban alapvetően a többségi lakosság tapasztalataira összpontosít, és nem veszi kiemelt szempontként figyelembe, hogy maguk a kisebbségek milyen tapasztalatként élik meg a mindennapokat az uniós tagállamokban. A 2007-ben alapított és önálló intézményként működő Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (EU Agency for Fundamental Rights - FRA) ezzel szemben az alapvető jogok európai érvényesüléséhez kapcsolódó nagymintás (témától függően 25-100 ezer fős) felméréseket hajt végre és az érintettek tapasztalataira fókuszált, összehasonlító kutatásokat végez jogi, illetve szociológiai területen egyaránt. Az Eurobarometer tehát elsősorban az egyes területeken bekövetkező generális változások longitudinális megfigyelésére alkalmas, míg a FRA célvizsgálatai komplex elemzéseket szolgáltatnak egyes specifikus szakterület kapcsán.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
